A szociológusok, közgazdászok, politológusok, társadalompszichológusok ki fognak nevetni, de egy társadalom lelkiállapotát és kondícióját én tényleg a gyümölcslevek alapján ítélem meg. Ez a kritérium még sohasem csapott be. Szlovákia, benzinkút melletti üzlet: grépfrútlé nincs, almalé nincs, csak narancslé van. Magyarország, budapesti lakótelepi bolt: megvan minden alapvető gyümölcslé (grépfrút, alma, narancs), de mindegyikből csak egyfajta; hiányoznak a kevésbé tipikus ízek. Lengyelország, Varsó, bódé a lakásunk mellett: a bőség zavara, annyi az íz és a fajta, hogy már az én képzelőerőmet is meghaladja, képtelen vagyok választani.
Bereményi Gézával ültünk egyszer a varsói Mozaika kávéházban: Bereményi arról beszélt, hogy hogyan érzékeli a történelmet. A korszellemet. A hely szellemét. Azt próbálta meghatározni, mi is az a szerv a testében, amellyel bele tudja élni magát az őt körülvevő valóságba, mi teszi képessé arra, hogy a zsigereiben érezze egy ország lényegét az adott történelmi pillanatban. Mert bárhogyan is, de határozott különbséget érzékel például a kilencvenes évek Lengyelországa és Magyarországa között:
– Itt nálatok sokkal több energiát, vitalitást, optimizmust érzek. Lüktet az élet, a ti kapitalizmusotok tényleg mindenkié, az emberek belevetették magukat, és hisznek is benne, hogy van értelme ennek a lótás-futásnak. Talán azért, mert ti már húsz évvel ezelőtt túlestetek a megfelelő edzésen, amikor törülközőkkel és kristályvázákkal üzleteltetek – többek között nálunk, a budapesti Keleti pályaudvar előtt. Már akkor megértettétek, nem lehet arra várni, hogy majd az állam minden embernek megfelelő életkörülményeket biztosít, hanem mindenkinek magának kell felgyűrni az ingujját, és munkához látni. Magyarországon viszont az utolsó pillanatig mindenki meg volt győződve arról, hogy a hatalomnak kutya kötelessége gondoskodnia az állampolgárokról és életszínvonalukról. Ezért, amikor Lengyelországban elkezdődött a kapitalizmus, megindult a gazdaság privatizációja, a lengyelek ezt saját lehetőségükként kezelték, és tömegesen csatlakoztak hozzá. A magyarok viszont gyanakodva figyeltek, és passzívan vártak, hagyták, hogy a húsosfazékhoz továbbra is csak az a szűk csoport férjen hozzá, amelyik már korábban is ott lehetett... – ha emlékezetem nem csal, valami ilyesmit mondott akkor Bereményi.
Nem tudom, alapos szociológiai felmérések is igazolnák-e azt a tételt, miszerint a magyar kapitalizmus erősebben kötődik a nómenklatúra-eredethez, mint a lengyel. Afelől azonban nincs kétségem, hogy Bereményi pontosan megérezte, miben különbözik a két ország hangulata. A gyümölcsléválaszték összevetése alapján én is valami nagyon hasonló következtetésre jutottam. A lengyel üzletek kínálata olyan óriási, hogy az már abszurd, a gyártók és forgalmazók agresszív vitalitása és optimizmusa, amivel szüntelenül újabb és újabb kísérletet tesznek arra, hogy letámadjanak, és megkaparintsák a pénzemet, pedig olykor már hajmeresztő. A budapesti üzletek mértéktartó, nyugodt kínálata a gyártók óvatosságát és konzervatív tartózkodását mutatja.
A kapitalizmus ugyanaz Budapesten és Varsóban, a piaci konkurencia szabályai egyetemesek – a lengyelek és a magyarok mégis másként reagálnak ugyanazokra az ösztönzőkre. Néha az az érzésem, léteznek bizonyos gének, amelyek eldöntik, ki milyen stratégiával alkalmazkodik a változó valósághoz. Mintha Varsóban az expanzió és az újdonság fáradhatatlan keresésének génje játszaná a főszerepet, Budapesten pedig éppen hogy az új tapasztalatok elkerülésére intő gén, mintha az a félelem lenne erősebb, hogy az új tapasztalatok könnyen válhatnak a kudarc és kellemetlen élmények forrásává. Valószínűleg ezért van kevesebb gyümölcslé Magyarországon. És ezért kevesebb a helyi magán-rádióállomás, kevesebb a tv-csatorna, kevesebb az új sajtótermék és folyóirat. Ha mégis megjelenik valami újdonság, nem helyi talajból nőtt ki, hanem a nyugati tőke plántálta ide.
De félre a tréfával. A lengyelek és magyarok közötti különbséget természetesen nem a gének határozzák meg, hanem az eltérő kulturális fejlődés és az eltérő tapasztalatok összessége. Ördög tudja, milyen messzire kellene visszamenni a múltba, hogy ezt a mai különbözőséget megmagyarázzuk. 1989-ig, amikor a lengyelek kisztrájkolták a szabadságot és a demokráciát, a magyarok pedig küzdelem nélkül kapták meg, mert maguk a hatalmon levők megértették, hogy a hatalom további megtartásának nincs értelme? A hetvenes évekig, ahogy azt Bereményi állítja? Az 1956-os forradalomig, amikor a szovjet hadsereg megtörte a nép gerincét, és sárba taposta a lelkét? Vagy még tovább, a II. világháborúig, amit a magyarok rossz oldalon fejeztek be, Hitler hű szövetségesének pecsétjét és traumáját hurcolva? Igen, de ez a szövetség egy még korábbi vereség eredménye, amikor az I. világháború után elcsatolták Magyarországtól történelmi területeinek nagy részét, lakosságával együtt. (Lengyelország, amellyel 1945 után ugyanez történt, kárpótlást kapott az ún. Visszaszerzett Területek formájában.) Vagy talán annak a magyar ismerősömnek van igaza, aki úgy véli, hogy a háború után a lengyelek magabiztosabbak maradtak, mert egyszerűen kevésbé féltek az oroszoktól? Vagy a lengyeleknek már eleve más a tapasztalatuk az oroszokról? Hiszen több győzelmes csatát vívtak ellenük, a legutóbbi nem is olyan régen zajlott, 1920-ban. A magyarok viszont nem is egyszerűen vereségek sorozatát szenvedték el Oroszországtól, hanem mindezt nemzeti sorstragédiaként, apokalipszisként élték meg: 1849-ben, az első világháborúban, a másodikban és 1956-ban egyaránt. Ezek szerint még mélyebbre kell merülni a történelemben, egész a ködbe vesző, kereszténység előtti korhoz, amikor a magyar vándorló törzsek elérték a Kárpát-medencét? Hiszen akkor hangzott fel először a magyar történelemben és kultúrában az idegen, szláv tenger közepébe vetett finnugor nép bánatának és magányának dallama.
Talán tényleg csak egy ilyen történelmi exkurzus adna teljes magyarázatot a lengyelek és magyarok közti, föntebb jelzett különbségre, hisz egy nép történelme olyan, akár egy fa törzse: az egymást követő nemzedékek évgyűrűkhöz hasonlóan rétegződnek egymásra. Nekünk azonban most csak arra van módunk, hogy a legfölső réteget nézzük, s bár nem látjuk mindazt, ami alatta rejlik, de érzékeljük, hogy ott van, hatása tovább él.
1999 decemberében meghívtak a Kamera Hungária című magyar tévéfilm-fesztivál zsűrijébe. Miközben a babérokra pályázó filmeket néztem, akarva-akaratlanul egyre csak arra figyeltem, mennyire más az 1989-es magyar rendszerváltás tapasztalata, mint amit a lengyelek éltek meg. E különbségek különösen azokban a közegekben nyilvánvalóak, amelyeket 1989 előtt „értelmiségként” határoztak meg.
Az egyik film arról szólt, hogy egy elszegényedett budapesti értelmiségi a kommunizmus bukása után elveszíti a munkáját, a legelemibb létfenntartáshoz szükséges eszközökhöz sem jut hozzá, de szégyell szociális segélyért folyamodni. A családját a szomszédos üzlet eladójától szerzett maradékokkal eteti, szemétdombról cipel haza „még egészen jó állapotban levő” régi székeket. Amikor a gyereke első osztályba megy, a boltból kénytelen tanszereket lopni neki. Badarság? Túlzás? Fikció, aminek semmi köze sincs a valósághoz? Mint kiderült: egyáltalán nem. A vetítés után a tv-stúdióban összegyűlt pszichológusok teljes komolysággal vitáztak azokról az emberi magatartásmódokról, erkölcsi és egzisztenciális kérdésekről, amelyek előtt napjainkban állnak a magyarok. A vita egyetlen résztvevője sem próbálta akár csak finoman is azt sugallni, hogy a fővárosi értelmiségi elszegényedés vízióját kissé tán túlrajzolja a film.
Bereményi Géza is hasonlóképpen látja a kilencvenes évek Magyarországának világát. A Cseh Tamásnak írt Somlai Margit című ballada hősnője egy nyugdíjas tanárnő, művelt, kulturált asszony, öt nyelven beszél, egykor rajongtak érte a gyerekek. Egyik régi tanítványa évekkel később találkozik vele, amint rongyokba burkolózva turkál egy árusbódé kukájában.
Erre a képre már-már szinte megszállottan térnek vissza a mai magyar irodalmi és filmes alkotások, olyan gyakran, hogy figyelmen kívül aligha lehet hagyni, és makacs ismétlődését aligha lehet véletlennek tartani. Csak hát a valóság nem igazolja ezeket a sötét diagnózisokat. Nem igaz, hogy a budapesti értelmiség (maradjunk ennél az anakronisztikus terminusnál) rongyokban jár, és a kukában turkál.
De hogyan él akkor egy budapesti értelmiségi? Talán rosszabbul, mint egy varsói. Nem könnyű – mondja több barátom. Egyetemen tanítanak, kulturális területen dolgoznak, lengyel irodalmat fordítanak. „Ahhoz, hogy olyan színvonalon éljünk, mint te – győzködnek –, jóval több időt kell munkával töltenünk, mint neked.” Egyik ismerősömet nemrég épp élelmiszer-csomagolás közben találtam: épp szárazkolbászt, konzerveket és egyéb dolgokat pakolt kartondobozba. Férje több hónapos ösztöndíjjal Párizsban van, ő pedig rendszeresen küld neki ennivalót, hogy ne kelljen rá pénzt kiadnia. A feleség budapesti piacon vásárol, így a férj táv-étkeztetése valóban sokkal kevesebbe kerül, mint ha párizsi üzletből kosztolna – még akkor is, ha hozzávesszük a csomagküldés költségét vagy egy-egy ilyen „transzport” megszervezésére szánt időt.
Az is igaz, hogy Magyarországon sokkal magasabbak az adók. Ha a lengyel értelmiségi magyar adófizető lenne, már kb. évi 16 ezer zloty (1 zl kb. 65 Ft) fizetésnél a legmagasabb adósávba jutna, és jövedelme 40 százalékát le kellene az államnak perkálnia (összehasonlításképpen: a lengyel csak az évi 59 ezer zlotys jövedelmet meghaladó bevételnél fizet 40 százalék adót). Nincs hát abban semmi különös, hogy a honorárium kézhezvételekor egy magyar értelmiségi első rutinkérdése így hangzik: „Erről a pénzről kap értesítést az adóhivatal?” Egy Budapesttel együttműködő nyugati intézmény munkatársaitól hallottam, hogy állandó harcban állnak a magyarokkal, akik csak akkor hajlandók nekik dolgozni, ha papíron semmi nyoma nem marad az általuk keresett pénznek. Így aztán, ha valakit meg akarnak nyerni, a könyvelőnek igencsak törnie kell a fejét, hogyan álcázza a magyar munkatársaknak kifizetett összegeket. Ezt egy budapesti intézmény már automatikusan csinálja: nemrég egy kiadó azzal igyekezett írásra csábítani, hogy megígérte, a lengyel adóhivatal sohasem fog tudomást szerezni a honoráriumról.
Hát jó, rendben van, elhiszem, hogy a magyaroknak nehezebb, mint nekünk, nem könnyű a megélhetés. De hát ez azért még nem nélkülözés. Az alacsony jövedelmektől és az abszurdan magas adóktól azért messze van az éhezés és a rongyokban járás. És állítom, hogy a budapesti utcákon gyakrabban látni mobiltelefonos embereket, mint kukákban turkálókat. De ha a kukában turkáló értelmiségi víziója mégis szenvedélyes makacssággal tér vissza, akkor mégiscsak kell, hogy legyen valami igazság ezekben a komor képekben. Ha azonban ez nem az anyagi valóság igazsága, a kulcsot a magyar értelmiség lelkiállapotában kell keresni.
Hasonló siránkozásokat persze Lengyelországban is lehet hallani, csak éppen más közegben. Ha Lengyelországban azt állítják, hogy a nép nyomorog, éhhalál fenyegeti, az ugyancsak nem annyira az anyagi valóságot tükrözi, mint inkább az ilyen nézeteket valló emberek felfogását, attitűdjét: azoknak a lelkiállapotát, akik abban a bizonyos „régi” világban érezték magukat otthonosan, a mostaniban pedig nem lelik helyüket. Csakhogy Lengyelországban ezek az emberek nem írnak könyvet, nem forgatnak filmet, nem írnak verseket és balladákat – inkább eltorlaszolják az utakat, kiszórják a gabonát, és elfoglalják a hivatalokat. A szélsőségesen negatív álláspontok hangoztatása Varsóban fordított arányban áll a képzettségi szinttel. Budapesten viszont – olykor az a benyomásom – egyáltalán nem ez a helyzet.
Talán megint a hetvenes vagy különösen a nyolcvanas években kell keresni a magyarázatot erre a különbségre? A lengyel értelmiség ekkor tagadta meg végleg, hogy engedelmeskedjen az uralkodó rendszernek, még akár az örökös zaklatás vagy állásvesztés árán is: még az egzisztenciális bizonytalanság is elviselhetőbbnek tűnt, mint a cenzúra szorítása vagy a politikai szabadság teljes hiánya. Amikor végül 1989-ben ez a szorító abroncs szétpattant, a lengyel értelmiségi elit kétségtelen megkönnyebbülést érzett – még ha ezt nem is kísérte anyagi helyzetének javulása. A cenzúra eltörlése, a szabad média, az utazási szabadság és a szabad kapcsolatteremtés külföldön, a politikai pártok és egyesületek szervezésének szabadsága, az oktatás szabadsága – mindez olyan lényeges áttörés volt számára, amely kárpótolt minden anyagi veszteségért.
A magyar értelmiség viszont még a hetvenes és nyolcvanas években is tartotta magát ahhoz a kimondatlan egyezséghez, amelyet a Kádár-rezsim erőszakolt rá 1956 után a konszolidáció és az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jegyében, és örült még annak a csekély szabadságnak is, amit kegyesen kiadagoltak neki. Az elégedetlenség első jelei a nyolcvanas évek első felében tűntek fel, mindenekelőtt egyetemista körökben – de mielőtt még ez az elégedetlenség tömeges lázadássá kristályosodhatott volna, a kommunista rendszer szép békésen véget is ért.
1989-ben tehát a magyar értelmiség megszerezte a politikai és szellemi szabadságot, mielőtt még megérett volna arra, hogy megküzdjön érte. Ám mivel nem harcolt, a rendszer elnyomó jellegét sem tapasztalta meg olyan élesen. Ezért az 1989-es fordulat sem tűnt számára olyan nagy vívmánynak, mint amekkora árat – szerinte – fizetnie kellett érte. Ezért nő olykor apokaliptikus mértékűvé Budapesten a kukában turkáló értelmiségi víziója, ezért fedi el a valóság tényleges képét.
Ezt a különös „optikai csalódást” használja ki aztán – tapasztalataim szerint – a magyarországi jobboldal, amikor egyre-másra a posztkommunistaság ízléstelen és igazságtalan vádjával illeti válogatás nélkül az egész értelmiséget. Márpedig akik így vádaskodnak, azok vagy rosszhiszeműek, vagy tájékozatlanok, vagy szándékosan nem hajlandók megérteni, mennyire nem azonosítható a tudatos és önkéntes kollaborálással az a „közmegegyezés”, amelyet a Kádár-rezsim az egész társadalomra (az egész társadalomra, nem csupán az értelmiségre) rákényszerített. Mert nem kollaboráns az a megkínzott fogoly, aki beleegyezik, hogy nem énekli el a nemzeti himnuszt, ha cserébe a hóhérsegéd nem tépi ki a többi körmét.
A következő, „optikai csalódásból” fakadó tézis, amivel magyarországi útjaim során lépten-nyomon találkozom, arra a feltevésre épül, hogy a magyar „posztértelmiségi” mentalitás nem egyeztethető össze a piaci reáliákkal, az igazi értelmiséginek a szellemmel van dolga, nem a durva pénzvilággal. Mindennapi tapasztalataim azonban ezt a feltevést sem igazolják. Az egyetemi évekből megmaradt lengyel barátaim és ismerőseim jelentős része – sőt talán többsége – ma saját kis cégét vezeti, vagy magánvállalkozásokban dolgozik. Egyiknek képrestauráló műhelye van, a másik rádióreklámokat készít, a harmadik csecsemőknek való kengurukat gyárt, van, aki a Powazki temető műemlék sírjait restaurálja, van, aki könyvkiadó tulajdonosa. Mindannyian keményen dolgoznak, de anyagi körülményeikre nem panaszkodnak. Az a csoport, amely a szocializmus idejéből megőrizte a hagyományos „értelmiségi” státust, kisebbségben van.
Budapesten azonban csak egyetlen régi barátomnak van magáncége: az ő könyvesboltja viszont az elmúlt tíz évben egész hálózattá terebélyesedett. Ez persze csak véletlenszerű, személyes tapasztalat, bárki cáfolhatja olyan statisztikákra hivatkozva, amelyek – a lengyel statisztikákhoz hasonlóan – a kis magánvállalkozások számának jelentős növekedését mutatják. A téma ismerői azonban óvatosságra intenek, mondván, hogy az egyszemélyes magyar vállalkozások jelentős része fiktív: a munkaadók, miután nem akarják a munkaviszonyban lévő dolgozók foglalkoztatásával járó költségeket viselni (tb, a szabadság, valamint az elbocsátás idejére járó fizetés stb.), inkább arra kényszerítik őket, hogy jegyezzék be a gazdasági tevékenységüket, és mint bt. vagy másféle cég adják el a szolgáltatásaikat. Ezért számos intézményben még a takarítónők sem a cég alkalmazottai, hanem egyszemélyes vállalkozások, amelyektől a megbízó megvásárolja a takarítás szolgáltatását, nem fájdítva a fejét a szociális és munkáltatói biztosításokkal. Kíváncsi lennék, hogyan festenének a magyar statisztikák, ha kihagynánk belőlük az összes ilyen típusú „kényszercéget”?
De hasonlítsuk össze, hogyan reagálnak helyzetükre a magukat „vesztesként” definiáló lengyelek, s hogyan a magyar „vesztesek”. Míg Lengyelországban a kollektív reakciók, addig Magyarországon az egyéni stratégiák dominálnak. A tipikus kép, amit ha máshonnan nem, a lengyel televízióból mindenki ismer: a határállomáson közösen szórják ki a gabonát, együtt foglalják el az állami hivatalok helyiségeit, zárt csatarendben torlaszolják el az utakat, a feldühödött embertömeg saját szervezete zászlója vagy transzparense alatt tiltakozik, dühöng stb. Ezek az emberek ugyanúgy nem tudnak alkalmazkodni a megváltozott valósághoz, mint magyarországi vesztes társaik, de az, hogy alkalmazkodóképességük hiányát már szervezett, kötött, szabályozott formában juttatják kifejezésre, már önmagában is azt bizonyítja, hogy bizonyos fokig ők is elfogadták és elsajátították annak a rendszernek a játékszabályait és viselkedésmódját, amelynek lényege a spontán egyensúlyteremtés, az önszerveződő érdekcsoportok különböző, gyakran ellentmondó tevékenységének eredőjeként kialakuló helyzet.
A magyar vesztes nem szövetkezik, nem szervezkedik. Individualista. Nem tolakszik a tévé képernyőjére, nem írnak róla az újságok: alkalmazkodóképességének hiánya nem ölt látványos, kollektív cselekvési formákat. Könnyebb felfedezni a játékfilmekben és az irodalomban, ahol a magányos, a társadalom peremére szorult egykori értelmiségi alakjában ölt testet, aki kukában turkál, vagy – mint Spiró György Szappanoperájában – a lakás négy fala közé zárkózik, úgy él, akár egy lakatlan szigeten. Az új, veszélyes és érthetetlen valóság persze még itt is háborgathatja, betolakodhat a menedékébe, de egy ilyen hívatlan vendégtől könnyű megszabadulni, csak az ajtón kívülre kell tessékelni, és gondosan beriglizni az ajtót.
Magyarországon a csoportos stratégiák bizalmatlanságot keltenek, és gyakran negatív asszociációkat hívnak elő. Az emberek önszerveződő csoportjainak alapformája – amelyet a Kamera Hungária fesztiválon bemutatott filmek és előadások szerzői megörökítettek – a bűnbanda volt. A nyolc bemutatott játékfilmből ötben tűnt fel a gengsztermotívum, némelyekben egyenesen főtéma volt. Spiró György Szappanoperájában az emberek spontán önszerveződését az ellenszenves, tolakodó, primitív szomszéd személyesíti meg, aki a hősnő nyakára jár, hogy kicsikarja a beleegyezését a tévékábel felszereléséhez. Ez a tolakodás heves ellenszenvet ébreszt, habár a józan ész szerint az ilyen típusú kezdeményezések nagyon is praktikusak. Rokonszenvet kellene hogy keltsenek, hiszen a helyi mikrotársadalmak többek között a közös kábel, kapucsengő felszerelésén, a közösség által őrzött parkoló létesítésén keresztül alakulnak ki.
A Kamera Hungária fesztiválon figyeltem fel a Házikoszt című tévéfilmre is. Ez a mű – nagyon helyesen – semmilyen díjat sem kapott. Mégis megjegyeztem, mert a benne ábrázolt világ víziója alapvetően eltér attól, ami ma a magyar normának számít. A történet leegyszerűsítve a következő: a szocialista idők egykori értelmiségije kétségbeesetten igyekszik feltalálni magát az új valóságban. Belekeveredik az agresszív és ravasz üzleti világba (természetesen megjelenik az összes jól ismert rekvizitum: mobiltelefon, elegáns autók, pénzzel teli bőrönd, hosszú combú csábító és demoralizált üzleti partner, közönséges bűnözőknek bizonyuló üzlettársak stb.). A hős megszakítja a kapcsolatot a családjával, de nagyon szenved, mert szereti a feleségét és a gyerekeit – úgy érzi, hogy az a világ, amelybe belekerült, teljesen idegen a számára. Eddig a pontig a cselekmény a tipikus magyar séma szerint zajlik. A befejezés azonban kitör ebből a sztereotípiából: szerencsétlen értelmiségink egyszer csak felébred, és rájön, hogy mindez csak rossz álom volt. Ám ez sajátos katarzisnak bizonyul: feleségével közösen éttermet nyit a házuk földszintjén, ahol a környékbeli lakóknak olcsó, házias ételeket kínálnak. A posztszocialista posztértelmiségi megtalálja helyét a kapitalizmus világában: megvalósul a látszólag két, egymáshoz nem illő világ szimbiózisa. Happy end. Szánalmas, mégis meglepően optimista és üdítő.
Ne áltassuk magunkat, hogy hasonló happy end részesei lehetünk hamarosan a valós életben is. Az ilyen típusú folyamatok nagyon lassan mennek végbe. Edward T. Hall amerikai antropológus a Rejtett dimenziók című könyvében azt állítja, hogy általában három nemzedéken át tart, amíg a faluról jöttek városlakóvá alakulnak. Feltehetően az sem tart rövidebb ideig, míg a szocializmusból jöttek kapitalizmus-lakókká alakulnak: sem Lengyelországban, sem Magyarországon.
Fordította Éles Márta
- Játéktér [6]