Ha nem szégyellném magam, csinos önéletrajzot írhatnék Szégyeneim története címen. Sőt, attól tartok, szinte bárki írhatna efféle könyvet, mert valamennyiünket szégyenkezésre nevelnek. A szégyenérzet segítségével formálnak olyanná, hogy belelöttyenhessünk, langyosan és lanyhán, a társadalom közreműködésünk nélkül kialakult öntőformáiba. A szégyenkezés bujkálásra, őszintétlenségekre kényszerít, megbénítja emlékezetünk kényelmetlen gócait, kialakítja bennünk az átértelmezések és átértékelések ártalmas képességét. Mihelyt a gyerek megérti, hogy bepisilni bűn, rémület költözik a szívébe, míg a nedves lepedőre mered, azt reméli, hogy csoda történik, és nem rajzolódik ki ott a sárga térkép, vagy ha mégis, akkor megvakul az anyja, mielőtt észrevenné. Én ráfeküdtem a nedvességre, bízva abban, hogy maradéktalanul felitatom. Nyom nélkül eltüntetni viselt dolgaink közül a szégyenleteseket: azt szeretnénk, ha ez a közös vágyunk titkon teljesülne be. Olykor azonban, kiváltképpen rossz korszakok elmúltával, ez a vágy társasjátékokra inspirál bennünket, és ezek szabályait az érdekeltek széles körben együtt dolgozzák ki.
Én eddig az önmarcangolás változatai közül kiváltképpen azzal bajlódtam, amelyet több írásomban is az egyidejűség szégyenének kereszteltem el. Ez a kifejezés akkor született meg bennem, 1972. december 12-én éjjel, amikor egy drága barátném másfél órán keresztül zokogott fuldokolva a telefonba, zokogva vinnyogott, kiabált. Meghalt Kondor Béla, ez volt a megrendítő és alapvető információ, ebből ágaztak ki a többiek, a múlt tényei és a lehányt ágy jelen ideje, én meg közben magam elé idéztem, amit éppen akkor csináltam, amikor ő, satöbbi. Tudom persze, hogy az egyidejűség többnyire kívül marad az okság hálóján, és ilyenkor a logika álláspontjáról nézve szépelgés szégyenről beszélni, mint ahogy olyankor is indokolatlanul szégyenkeztem, amikor sonkás kenyeret majszolva bámultam a televízión az eritreai vagy a szomáliai éhen halókat (hiszen akkor sem haltak volna kevesebben éhen, ha a tányéron hagyom a sonkás kenyeret). Csakhogy Brechtnek is igaza van: „Azt mondják nekem: Egyél és igyál! Örülj, hogy van mit! / De hogyan ehetek és ihatok, amikor / Az éhezőtől ragadom el étkem, / S a szomjan halótól pohár vizemet, / És mégis eszem és iszom.” Olyan világban élünk, ahol félre kell koncentrálnunk az örömért. „Számíthatnak-e bajbajutott / Barátai még arra, ki ott az utcán / Nyugodtan lépdel?” – írta idézett versében, a harmincas évek közepén Brecht. Nem bújhatunk el a kérdés elől, bármilyen szemforgatóan hangzik, hogy a boldogságnak vajon nem feltétele-e a szőrösszívűség. Ez a dilemma ajándékozza meg értelemmel az egyébként oly kifogásolható szókapcsolatot, az egyidejűség szégyenét.
Van azonban olyan szégyen is, mely nem valamely adott tetthez vagy pillanathoz kötődik. Ilyenkor nem az egyidejűség tudata gyötör, hanem az én időm. Mondjuk részt veszek a kannibálok lakomáján. Ráadásul igyekszem élvezni is az egymást követő fogásokat. Kezemben egy lábszárcsont, gondosan lerágom, és már hozzák a püspökfalatot. Csettintek: nagyon finom, mondom elismerően, pedig érzem, hogy édeskésebb, mint szeretném. Addig eszem, amíg nem kezd csikarni a hasam. Kimegyek a szükség helyére, és útközben megpillantok néhány hentest, éppen frissen levágott gyerekeket akasztanak kampókra. Tegyük fel, hogy a latrinától nem megyek már vissza a lakomázókhoz, sőt akár sereget is toborozhatok a hentesek vagy a lakmározók ellen. Mégsem szabadulhatok attól a szégyenteljes emléktől, hogy velük együtt falatoztam, és hogy szinte ízlett is egynémely fogás.
Egyetemista koromban a Bölcsészettudományi Kar folyosóján, valahol a Tanulmányi Osztály tájékán egy hirdetőtáblán ilyesfajta felirat díszelgett: MA AZ IMPERIALISTÁKAT SEGÍTETTÉK. Ez alatt az aznapi késők névsorát olvashattuk. Ma már alig értem, hogyan bírtuk ki, nagyjából felnőtt emberek, röhögés nélkül ezt az észbontó, piti ostobaságot? Hogyan bírtunk élni olyan világban, melynek játékszabályai közé tartozott, hogy el kell távolítani az egyetemről, talán dutyiba is kell csukni a hallgatót, aki levenné a falról ezt a táblát? „Ma jó napja volt Eisenhowernek – mondtam egy diáktársamnak –, ugyanis elaludtam.” Bágyadt nevetés volt a válasz – éreznem kellett, hogy felelőtlenül viccelődöm. Ráadásul Eisenhowert nemcsak a Hivatal tekintette az imperializmus vezérürüjének, hanem jómagam is; poénom tehát a saját értékrendem folyománya ellen irányult. Vagy: 1949. december 21-én, Sztálin 70. születésnapján a Bölcsészkar aulájában az akkor harminckét éves Devecseri Gábor snájdig őrnagyi egyenruhájában elszavalta nekünk ez alkalomra írott versét. Ennek első szakasza körülbelül így hangzott:
Akkor született, decemberben
Sztálin, huszonegyedikén,
mikor az árny kezd zsugorodni,
és növekedni kezd a fény.
Még ugyanazon a napon szemináriumi keretek között verselemzés formájában ünnepeltük költészetünk új gyöngyszemét. Nekem sajnos esztétikai kifogásom támadt. „A nyitó metafora rossz – magyaráztam –, hiszen december 21-ét nem az jellemzi, hogy ekkor kezd növekedni a fény, hanem az, hogy ez az év legsötétebb napja.” A sűrű csöndben ébredtem csak rá arra, hogy Sztálin születésnapját jellemeztem így. A szemináriumot vezető tanársegéd köhentett, majd kaffantott egyet, azután elmagyarázta, hogy Devecseri megfogalmazása dialektikus, ugyanis a mélypont fogalmában benne rejlik, hogy innen csupán felfelé haladhatunk. Az elemzést nem lehetett folytatni. Nekem akkortájt nemcsak Eisenhowerről volt hivatalos szempontból kifogástalan véleményem, hanem Sztálinról is, és ezt – noha még csak három hónapja voltam egyetemista – tudhatták rólam a diáktársaim. A tanársegéd is tudhatta ezt. Így hát nem kellett lakolnom esztétikai éberségemért, mert nem ellenállónak tekintettek, hanem hibbantnak. Az akaratlan poént követő csönd a fülemben cseng mind a mai napig.
Az efféle anekdotáknál is többet mond, hogy az egyetemen nem jöhetett létre eszmecsere a szó igazi értelmében, eszmékről ugyanis nem illett és nem is lehetett beszélni. Eszmék helyett szövegeket cseréltünk, vagyis előre gyártott elemekből összeszerelt mondatokat.[1] Némelyek azonosultak vagy azonosulni próbáltak ezekkel, mások kötelezőnek tekintették használatukat, mint mondjuk az óralátogatást. Megint mások hallgattak, ha tehették, de a vizsgákon mindenki a kötelező szövegeket nyomta. Ezt senki sem tartotta jellemtelenségnek, mert az eszmék mezején az ellenvélemény olyan képtelenségnek tetszett, mint hogyha valamely hal kivergődne a szárazföldre, hogy kopoltyúval próbáljon lélegezni itt. Ugyanilyen képtelenség lett volna nem felugrani és nem tapsolni ütemesen, ahányszor valamely szónok, akármilyen összefüggésben, kimondta Sztálin vagy Rákosi nevét. Miközben felugrottunk és tapsoltunk, becserélhetőkké váltunk, vagyis személyünk elszemélytelenedett. A szöveg a gondolkodást helyettesítette, a taps a szöveget: e kétszeres kiürülés a korszak normális állapota volt. Ráadásul a szöveg tökéletesen közönyös volt a konkrét helyzet iránt, amelyben elhangzott, és a személy iránt is, akinek szólt. „Maga semmit sem tud angolul – mondta az angol irodalom professzora, Luther Tibor elsőéves korunkban az egyik évfolyamtársamnak –, de beírom a jelest, mert maga munkásszármazású.”
Az irodalomoktatás is többnyire szövegekkel, vagyis sztereotípiákkal helyettesítette az eszméket és gondolatokat. Például Waldapfel József, a magyar felvilágosodás irodalmának nagy szakértője, egy bajszos, tömzsi férfiú, akit emlékezetem rejtelmes okból zsinóros dolmányban varázsol most elém, legalább három hónapig beszélt Csokonairól, verseit is idézte öblös, patetikus dikcióval, és még mindig nem derült ki egyértelműen, hogy valójában költő volt-e Vitéz, vagy szociológus, közgazdász, társadalompolitikus. Máskor azt fejtegette, hogy a reakciós irodalomtörténészek Petőfit szerepjátszással vádolják, hogy így dezavuálják szabadságpátoszát. Érvelésüket rendszerint a Cipruslombok Etelka sírjánál című versciklussal támasztják alá. „Arra szoktak hivatkozni – így Waldapfel –, hogy Petőfi szerelmi bánata nem lehetett őszinte, hiszen Etelka még csak tizennégy éves volt, amikor meghalt. Igen ám, de az őt ábrázoló rajzok és a róla szóló emlékezések alapján egyértelműen megállapítható, hogy Etelka már tizennégy évesen is igen fejlett kislány volt…” „Politikailag?” – szólt közbe az egyik évfolyamtársam, név szerint Sára Péter, és erre azért emlékszem olyan világosan, mert négy év alatt ez volt az egyetlen épelméjű, kritikai szellemről tanúskodó megnyilatkozás, amelyre egy kötelező tantárgy professzorával szemben nyilvánosan vetemedett valamely hallgató.
Már megint anekdotázom, mert csak történetkék léteztek ebben az életszférában. Az igazi történetek kibontakozásához vagy az egészséges, ózondús levegő hiányzott, vagy a szükséges információk. Volt például egy nagy darab évfolyamtársam, Galgóczi, keresztneve Károly, ha jól emlékszem. Egy szép napon nem jött be az egyetemre, és többé sohasem láttuk. Nem tartozott közelebbi ismerőseim közé, de azért legalább egyszer megkérdezhettem volna valamelyik tanulóköri társától, hogy miért maradt el. A fülem hallatára senki sem kérdezte meg ezt, úgy tettünk, mintha természetesnek tartanánk, hogy volt – nincs. Aztán az egyetem elvégzése után négy évvel a márianosztrai börtönben hallottam valamiféle Galgóczi nevezetű egyetemistáról, akit az ötvenes évek elején csuktak be oda, katonai kémkedés vádjával. További sorsáról sejtelmem sincs. Tragédia játszódott le tehát, de ez a tragédia is anekdota csak, mert homályban maradtak kibontakozásának stációi. Megeshet persze, hogy néhány évfolyamtársam többet tudott, de tudását megtartotta magának. Vagy talán beszéltek erről egymás közt, de előttem óvatosságból tartották a szájukat? Nem találgatok tovább, csak megismétlem: amikor évfolyamtársunk, akivel egy levegőt szívtunk naponta órákon át, egyszer csak elmaradt a légterünkből, annyit sem törődtünk vele, mint egy elvesztett ceruzával.
A legkannibálibb egyetemi élményem 1953 tavaszáról való. Daróczi vagy Daróczy Erzsébetről csak annyit tudtam, hogy falusi lány, a kisöccsével él Pesten albérletben, és nagyon szegény. Sötét ruhadarabokat aggat rá emlékezetem, mindig fekete harisnyában járt, copfba font hosszú haja is sötét volt. Nyelvésznek készült, igen szorgalmas volt, de zárkózott is, nemigen hiszem, hogy lettek volna az egyetemen barátai. Negyedéves korunkban a modern magyar irodalom nagy tudású professzora, Bóka László összehívta az évfolyamot, és feltárta előttünk, hogy egy ördögi politikai ármány áldozatai lettünk. Van köztünk valaki, aki eltagadta kulák származását, hogy befurakodhasson közénk, és elvégezze a nép egyetemét. Középparasztnak hazudta magát, és olyan ügyesen alakoskodott, hogy ezt három és fél esztendeig el is hittük neki. Itt ül közöttünk a kígyó, akit nekünk most el kell távolítanunk a körünkből, nem azért, mert kulák, hanem mert becsapott bennünket, kizsákmányoló létére a nép ösztöndíján élt. Körülbelül így szónokolt Bóka sápadtan, keskeny ajkát összeszorítva, miközben villogó szemüvege mögül a fejünk fölé meredt. Egyszer csak kinyújtotta karját, „Daróczi Erzsébet – kiáltotta vészjós hangon –, álljon fel.” A lány halálsápadtan felállt, nem sírt, de szeme óriásira tágult. Elismerte, hogy kulák származású, és még azt sem hozta fel védelmére, amit minden jelenlévő tudott: hogy mindenképpen hazudnia kellett, ha apját kuláknak nyilvánították, és ő mégis egyetemre akart járni. Ilyen származással ugyanis még egy Einstein-méretű zsenit sem vettek volna fel azokban az években közénk. Haladéktalanul meg kellett szavaznunk, hogy az évfolyam követeli a lány eltávolítását. A kezek a magasba röppentek. Döbbenten éreztem, hogy nem bírom, az ellenpróbánál pedig, hogy nem merem az enyémet felemelni. Végül tartózkodtam, másod- vagy harmadmagammal, ha jól emlékszem rá. A kicsapásra szavazók többsége nyilván azt gondolta, talán joggal, hogy egy József Attila-díjas kommunista költő még ezt is megengedheti magának. Bennem viszont a büszkeség szégyennel vegyült, amiért bátorságomból csak a tartózkodásra futotta. Másnap délelőtt az egyetem lépcsőházában találkoztam Daróczi Erzsébettel. Az indexéért jött be.[2] Négy éve ismertük egymást, de most mosolygott rám először, kedvesen, barátságosan. Mindez a Sztálin halála körüli időben zajlott le, nem tudom már, hogy előtte-e vagy utána, mindenesetre én még Sztálin-hívő voltam akkoriban. De azt már éreztem, hogy kannibáli a rítus, amelyben részt kellett vennem. Főpapja pedig a kar egyik legokosabb, legműveltebb professzora volt, ma sem értem, hogyan játszhatta el ilyen félelmetesen ezt az iróniájával és humorával összeegyeztethetetlen szerepet.
Azt viszont értem ma már, hogy miért játszotta el. Bóka a Nyugat fiatal írójaként kezdte pályáját. Ez már önmagában gyanúok volt, mert a kommunista hatalomátvétel után a Babits nevével fémjelzett Nyugat a l’art pour l’art, az elefántcsonttorony műhelyének számított. De Bóka nemcsak nyugatos volt, hanem baloldali szimpátiákat is elárult, például utálta a nácizmust és a fasizmus minden formáját. Ez még gyanúsabbá tette, hiszen Rákosiék nem bíztak azokban, akik a háború előtt fajvédelmi szempontból kifogástalan pedigrével bírálták Horthy és Hitler rendszereit. Ehhez ugyanis kellett némi ki nem kényszerített, tisztán elvekből vagy ízlésből táplálkozó bátorság, és feltételezhető volt, hogy ezt az erényüket adandó alkalommal ellenük is bevetik. Meggyőződésem, hogy Rákosi a Magyarországon maradt és itt ellenálló kommunistákat is ezért irtotta és börtönözte be. De Bóka úgy volt urbánus baloldali nyugatos, hogy 1945 előtt még csak meg sem kísértette a leninizmus. Ezért ki lehetett belőle nézni némi ideológiai fenntartást vagy ellenszegülést. Az éjszakai elhurcoltatások éveiben a hazai illegális kommunistákon kívül a városokban leginkább a szociáldemokratáknak, továbbá a radikális és liberális polgároknak kellett rettegniük, hiszen a tökéletesen elnémított jobboldali antikommunizmusnak a szovjet zónában még csak közös érintkezési pontjai sem lehettek a hatalommal.
Bókának tehát volt oka a rettegésre. Elképzelhetetlennek tartom, hogy nem rémisztette például kollégájának, a hozzá hasonlóan tehetséges Szalai Sándornak a sorsa. Szalai, akit egzaltált előadásmódja miatt egyetemi magánkívüli tanárnak becéztek, évfolyamomat az első évben szociológiára okította. A kötelező tantárgyak professzorai közül ő volt a leglenyűgözőbb és legszórakoztatóbb személyiség. Egy ízben körülbelül így szemléltette, kígyózó, monstre, raccsoló mondatokban, a szükségszerűség és a véletlen viszonyát: „Hóesésben minden hópehely előbb-utóbb leév a földvre, ez a szükségszevűség pavancsa, namávmost csak az a kévdés, hogy melyik mikov, és voltaképpen ez az egyetlen évdekes kévdés, mevt csak az egyéni sovs az évdekes, tehát kévem szépen fú a szél, az egyik hópehelyhet a szávnyáva veszi és oldalva sodovja, a másikat magasba vagadja, a havmadikat megpövgeti és a föld fele nyomja, tehát hogy melyik hópehely mikov év a földve, azt nem hatávozza meg a szükségszevűség, e kévdés eldöntése tehát a szélfúvásos véletlen bivodalmába tavtozik.” A szükségszerűségnek és a véletlennek ez a dialektikája határozta meg a kipróbált szociáldemokraták és a közéleti szerepet vállaló urbánus értelmiségiek sorsát is. Előbb-utóbb mindegyiket bekasztnizták volna, ha Sztálin tovább él, és Rákosi uralma meg nem inog, de hogy ki mikor került az Államvédelem kezére, az a széljárásoktól függött. Szalai Sándort 1950-ben fogták le és ítélték el életfogytiglani börtönbüntetésre, így hát a második évben már nem ő tanított bennünket szociológiára, sőt, ha jól emlékszem rá, addigra maga a tantárgy is felszívódott a semmiben, mint burzsoá áltudomány. Mi pedig professzorunk eltűnésére is töretlen némasággal reagáltunk. Volt – nincs. Tantárgyváltozás, professzorváltozás, új órarend. Én például akkor hallottam először arról, hogy lefogták, amikor a szabadulásáról értesültem. Ösztönösen is leszoktattuk magunkat a kérdezősködésről. Elfelejtettünk érdeklődni mások sorsa iránt, és elfelejtettük még azt is, hogy életbevágó érdekünk a felejtés.
Bókának azonban tudnia kellett, hogy mi történt Szalaival. És ő nem tehette zárójelbe ezt a tudását. 1947-ben a koalíciós kormány közoktatásügyi államtitkára lett, és 1953 első hónapjaiban, amikor megvédte pártunkat, államunkat és egyetemünket Daróczi Erzsébettől, már a legtöbb hozzá hasonlóan demokratikus beállítottságú politizáló értelmiségivel és exfunkcionáriussal megismertették a politikai rendőrség vallatástechnikai vívmányait. A negyvenharmadik életévét taposta ekkor, magas, testes, de nem pocakos, sima arcú, vékony ajkú, lenyalt hajú férfiú volt. Fel-felvillanó szemüvege, és az a mód, ahogy egy-egy előadás után katedrájáról a hozzá kisiető egyetemista lányok fölé hajolt, azt jelezte, hogy nem érzéketlen a női varázs iránt. Kitűnő előadó volt, az anekdotázók fajtájából, bármiről beszélt, személyes élményekkel fűszerezte intellektuális árnyalatú iróniáját. Legnagyobb örömömre még Adyval kapcsolatban is feltálalt valamilyen személyes élményt, holott kilencéves volt, amikor a költő meghalt. Ezt hallva fogadtam egy évfolyamtársammal, hogy Bóka a régi magyar irodalomról szólva is belekever elemzésébe valamilyen szubjektív mozzanatot. És csakugyan, egyik előadásában szóba hozta a tatárdúlásról szóló tizenharmadik századi siratóéneket, és megjegyezte, hogy a családi hagyomány szerint valamelyik őse részt vett a muhi ütközetben, és őfelé is, hogy Kölcsey kifejezésével éljen, kard nyúlt barlangjában. Boldog voltam, amiért megnyertem a fogadást, de ma már hajlok arra, hogy gyakran csak a bolondját járatta velünk, vagyis túlzott és bohóckodott, hogy kevésbé kelljen félnie és szégyenkeznie. Aranyt például uzsorás kuláknak tüntette fel, aki az 1867-es kompromisszum folytán támadt rossz közérzetét és kifinomult lelki kínjait előnyös földbérleti szerződésekkel kompenzálta. Négy-öt idevágó anekdota után szellemesen és finom esztétikai érzékkel ecsetelte Arany költői nagyságát, mint olyan ember, aki előre lepengette élvezete árát.[3]
Velem nagyon barátságos volt, részben talán azért, mert negyedéves koromra belterjes irodalmi berkekben már ismerték a nevemet. Tudta, hogy szakdolgozatomat József Attiláról szeretném írni, és természetesnek vette, hogy őt kérem fel konzultáns professzoromnak, annál is inkább, mert már két könyvet írt József Attiláról. Nagyon megbántottam a hiúságát, amikor közöltem vele, hogy helyette inkább Lukácsot választottam, és Lukács elfogadott. Azt indítványozta, hogy gondoljam meg magam – a nagy filozófusnak sem a költészet, sem az újabb kori magyar irodalom nem tartozik az erősségei közé. Én azonban nem bírtam eltitkolni örömömet, hogy készülő dolgozatomat Lukáccsal vitathatom meg. Sugároztam a boldogságtól, mint egy templomtorony aranyozott kakasa.
Az Új Hang 1952. márciusi számában három versem (mai szóhasználatom szerint: versdokumentumom) jelent meg. Formai értelemben a Könyvtárban című a legkevésbé rossz közöttük. De ebben jelentkezik a legriasztóbban szemléletem torzulása, az a kényszer, hogy a bájolgást és édelgést, amit akkortájt a fiatalság természetes, ámde ártatlan életszeretetének tekintettek, a pártossággal, vagyis a kifacsarodott és semmilyen valóságos konfliktusnak meg nem felelő agresszív ideologizálással kapcsoljam össze. Ülök a könyvtárban, fiúk és leányok között, egy magunk alkotta második természet idilljében, és egyszer csak eszembe jut a múlt:
3
E helyt keménygalléros múmiák
szívtak holt jogot, theológiát,
mindent, mi hideg, hazug és hamis,
most ifjak itt a korosabbak is.
Munkánk nem játék. Ingujjban vagyunk,
így is megizzadunk.
A keménygalléros múmiákat a jelen vonzó
képe űzi el:
4
Lányarc. Meglesem ujjaim között,
oly lágy, tűnődő, csöndbe-öltözött,
mi érte termett századok során,
alig sejlő redőt von homlokán.
Megkérdezném, mit olvas. Nem lehet,
Nem sértek illemet.
Ami az előző szakaszban holt jog és „theológia” volt, az itt boldogító tudássá válik, mely századok óta azért gyülekezett egybe, hogy gyarapítsa az erotika halvány leheletével még vonzóbbá varázsolt szocialista ifjúságunkat. És ez az iszonyat fokozható még:
7
Elvtárs! A könyvtár vár rád, jó meleg,
tán furcsa lesz, azért nem féltelek,
barátok között hamar megszokod,
és aztán te is szeretni fogod,
hisz hazát tanul vezetni kezed,
és ez sem nehezebb.
Bóka László 1953 júniusában, körülbelül tíz nappal Nagy Imre első kormányának megalakulása után a hét évszázados magyar költészet magasztaló méltatásával fejezte be egyetemi képzésünket. Elhangzott Balassi neve, és Csokonaié, Vörösmartyé, Petőfié, Aranyé, Adyé és József Attiláé. Azután fellapozta az Új Írás említett számát, és elolvasta Könyvtárban című versem utolsó, nyolcadik szakaszát:
Lépcsőt látok, milyen nem volt soha,
könyvekből rakva végtelen sora,
és rajta lejjebb-följebb emberek
ostromolják a táruló eget.
Föl! úgyis odavisznek útjaink,
hol fénybenfürdő legfelső fokán
együtt van minden szépség, tudomány,
s a kommunizmus int!
„Mit mondhatok még? Csak így tovább, Pista!” – rikkantott a vers befejeztével, és becsukta a folyóiratot. Mindenki rám meredt, gunyorosan, gyűlölködve, szánakozón. Én pedig a legszívesebben a pad alá süllyedtem volna. „Megőrült ez a Bóka – gondoltam –, miért akar az én kontómra pártszerű lenni?” Ma már szinte bizonyosra veszem, hogy ez a vég, amelyet nem tudok feledni, királyi bosszú volt csupán, amiért visszautasítottam felkínált segítségét. Amiért Lukácsot választottam helyette.
(Nem tartozik ide, de azért elmesélem, hogy szabadulásom után két vagy három évvel még egyszer találkoztam Bókával. Álltam a Lenin körúton egy könyvesbolt előtt, és ő hátulról megszólított: „Szervusz, Pista.” Kezet ráztunk. Arca véreres, püffedt, pedig még alig múlt ötvenéves. „A szívem – magyarázta –, fellázadt a szívem.” A börtönről kérdezgetett, és a terveimről. Aztán váratlanul ezt mondta: „Hidd el, nem érdemes élni, ha az ember már nem tudja megkettyenteni[4] a kapualjban a lányt, akit hazakísért.” Áradt belőle a szomorúság, és én is nagyon elszomorodtam. Kezet ráztunk, elindultunk kétfelé, ő hamarosan meghalt.)
Jegyzetek
[1] Egy-két rendkívüli alkalomtól eltekintve eszmecserét én, a szó szoros értelmében, egyetemi társaim közül a négy év folyamán csak a Lukács-szeminárium néhány résztvevőjével, főképpen Mészáros Istvánnal és legfőképpen Krassó Miklóssal folytattam. Ezek a beszélgetések szegélyezték utamat Rákosi-versemtől a forradalomig és a Forradalmi Munkástanácsig. Krassó olyan megrögzötten élvezte a gondolkodást, mint heroinista a heroint. Mégsem számolok be vitáinkról, hiszen ezek 1953 nyara, vagyis az egyetem elvégzése után váltak számomra létfontosságúakká. Ráadásul Krassóval kialakult kapcsolatom csak Lukácsnak és néhány tanítványának a személyén keresztül érintkezett az egyetem világával, egyébként kivezetett onnan, nem volt hozzá köze.
[2] Nagy Imre első miniszterelnöksége idején Daróczi Erzsébet mégis befejezhette tanulmányait. Semmi mást nem tudok róla. Ha él még, és olvassa ezt itt, és nincs ellene kifogása, akkor csókolom a kezét.
[3] Olvasom A szép magyar vers című munkájában, amelyet Tankönyvkiadó Vállalat adott ki abban az évben, 1952-ben, amikor már a professzorom volt, hogy „a nagy és bölcs Sztálin iránymutató nyelvtudományi nyilatkozatai alapjukban változtatják meg irodalomfelfogásunkat”. A könyvtári példányban egy olvasó aláhúzta „a nagy és bölcs Sztálin”-t, és aláfirkantotta: „Fiaim! Ez irónia.” Ma mindenesetre így hat. De talán már akkor is azért túlzott ennyire, hogy el tudja viselni a saját hazugságát. (Mert ebben nem hihetett.) A magyar nyelvészet professzora, Pais Dezső brutálisabban oldotta meg Sztálin dicséretének kötelező feladatát. „A nyelv nem felépítmény – rikácsolta dühödten –, ezt megmondta Sztálin úr, 1952, és én, 1936!” Pais nem is érzékelte, hogy mekkora bátorság kell egy ilyen bejelentéshez. Talán épp ez a naivsága mentette meg. „Benne aztán nincs egy szemernyi opportunizmus, egy fikarcnyi taktikai ravaszság” – írta róla Bóka bámulattal 1962-ben.
[4] Lehet, hogy a „megbaszni” igét használta, de ezt nem merem a szájára adni, mert nem vagyok benne biztos.