„1948 nyarán egy amerikai ügynök, aki ideiglenesen a budapesti amerikai követségen dolgozott [Harry Klingensmith], beszervezett egy csoport volt német és magyar antikommunista ügynököt, hogy dolgozzanak az amerikaiaknak […]. Klingensmith Budapesten kapcsolatba lépett az Abwehr [magyarországi] hálózatának maradványával. […] Némelyiküket a magyar hírszerzés delegálta, és lojalitásuk bizonyára számos kételyt ébresztett a németekben. […] A hidegháború csúcspontján a hálózat beszervezését és fenntartását felügyelő Milanónak és bécsi kollégáinak nem voltak lelkiismereti aggályai volt német ügynökök ilyetén felhasználásával szemben.”
(Col. James V. Milano–Patrick Brogan: Soldiers, Spies, and the Rat line: America’s Undeclared War Against the Soviets. Washington D. C., Brassey’s, 1995, 177–178. o.)
„XVIII. Krémer Elemér előbb a Szociáldemokrata Párt, majd a Független Kisgazda Párt, végül a Szabadság Párt tagja volt. A „Kard Kereszt Szövetségben” főcsoportvezetői tisztséget kapott és Halápi kezébe a mozgalmi esküt is letette. 14 személyt szervezett be a mozgalomba, köztük Bedő Árpád XIX. r. terheltet. […] Működésének elismeréséül a hatalom átvétele idejére Halápi József a számonkérő szék elnöki tisztségére jelölte.”
(Szeged, 1950. augusztus 10. A Szegedi Államügyészség vádirata Halápi József és 27 társa ügyében. In: Iratok az Igazságszolgáltatás Történetéhez. 4. köt. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1995, 580. o.)
„ÁPELESZ ISTVÁN [az 1956-os Tűzoltó utcai fegyveres csoport tagja] 1928-ban született Tabon kétgyermekes iparos (cukrász) családban. Közgazdasági középiskolát végzett Székesfehérváron. Szovjetellenes nézeteiért 1947-ben, és „disszidáló személyek támogatása miatt” 1952-ben rövid időre börtönbe került. Miután államosították a család cukrászdáját, tiszti iskolába járt, majd tartalékos tiszt lett. Ezt követően Budapesten a Könnyűipari Szállító Vállalatnál volt sofőr és szerelő. [1956] november 13-án emigrált az NSZK-ba.”
(Eörsi László: Ferencváros 1956. A kerület fegyveres csoportjai. Budapest, 1956-os Intézet, 1997, 135. o.)
„SZIRMAI OTTÓ [az 1956-os Tűzoltó utcai fegyveres csoport „parancsnokhelyettese”] 1926-ban született Újpesten, kétgyermekes munkáscsaládban. A család tagjai generációkon keresztül aktív szerepet játszottak a nemzetközi munkásmozgalomban. (Nagyapja Garibaldi önkéntese, Frankel Leó barátja és munkatársa volt, aki a század végén részt vett a dunántúli aratósztrájkok és más munkásmegmozdulások szervezésében. Nagybátyja 1917-től az SZKP tagja volt, Lenin biztonsági testőrségének tagja, később futárszolgálatot teljesített. […]) Édesapja (vasöntő munkás) és fiatalabb unokabátyja mint vöröskatona harcolt a Tanácsköztársaság alatt. […] Szirmai Ottó középiskolai tanulmányai után segédmunkásként dolgozott, majd mint díszlettervező-gyakornok, elvégezte az Iparművészeti Főiskolát. 1945-től dramaturg lett a Magyar Rádiónál. 1945-ben belépett az MKP-ba, majd az MDP-nek is tagja volt, de a kialakuló sztálinista rendszerrel nem szimpatizált.”
(Eörsi László: Ferencváros 1956. A kerület fegyveres csoportjai. Budapest, 1956-os Intézet, 1997, 122. o.)
„Minden antikommunista fasiszta!”; „Az antisztálinista ellenállás hősei az Új Szakasz kiábrándult és megcsalatott kommunistái!”; „Hazáját mélyen szerető ember soha nem fogadhatta el a kommunizmus nemzetellenes ideológiáját!”; „Csak a radikális jobboldal képviselte hitelesen az antikommunizmus ügyét!”
Az idézett négy emberi sorstöredékből igazolásképpen könnyen hozzárendelhetünk egyet-egyet a felsorolt sommás ítéletekhez. Csakhogy mind a négy történetdarabka nagy valószínűséggel igaz. Mit is gondoljunk tehát az 1956 előtti antikommunista ellenállásról Magyarországon? Az itt következő írás természetesen nem akarja kimondani a nem létező végső szót a magyar történelem egyik (de korántsem egyetlen) mélységesen ellentmondásos kérdéséről. A szándék pusztán logikai tereprendezés, összefüggés-kereső kirakós játék az általam ismert történelmi ténymorzsák alapján.
Az első részben megpróbálom az „antikommunista ellenállás” nehezen körülírható fogalmát tisztázni, majd a második részben vázlatszerűen megkísérlem az 1944/45–1956 közötti ellenállás korszakolását. Ez egyben lehetőséget ad arra is, hogy a Szovjetunió által megszállt térség hasonló jelenségeivel összehasonlítsuk és a nyugati hatalmak titkosszolgálati műveleteinek, stratégiai elgondolásainak összefüggésében vizsgáljuk a magyar ellenállás hozzáférhető tényeit. Már itt ki kell jelentenem, hogy a vázlat kifejezés szó szerint értendő. Az ellenállás résztvevőit, a különféle csoportokat csak illusztrációként említem. A harmadik rész központi kérdése a kommunista rezsim saját „ellenállásképe”, a politikai rendőrség és általában a hatalom paranoiás világlátásának racionális elemei, az ellenállás-termelés belső logikája. Végül felvillantok néhány olyan erkölcsi értelemben vett dilemmát és ellentmondást, amelyek roppantul megnehezítik az ellenállás bizonyos jelenségeinek morális mérlegelését, és számba veszem a történeti megítélés általános és speciális nehézségeit.
Az antikommunista jelző politikai kategória, így meghatározása nyilván politikai, ideológiai érveket igényel, ami rendszerint vitát szül. De miért nehéz az ellenállás fogalmának vagy összetevőinek kijelölése? Vannak aktív és passzív formái, mint a tüntetés az egyik, a hatóságokkal való együttműködés megtagadása a másik oldalon. Egyes fajtái önmagukban is veszélyeztethetik a rezsim létét, mint például a politikai terrorizmus, mások csak tömegméretekben, a részvétel bizonyos küszöbértéke felett, például az általános sztrájk. Rendszerbomlasztó hatásuk folytonos skálán mérhető, legalábbis elvileg. A nulla hatékonyságú cselekvés, a bezárt ajtók mögötti magányos mormogás egyértelműen kívül esik a fogalom határain, míg a földalatti politikai mozgalom szervezése egyértelműen azon belül van. A határesetek besorolása még nem okozna komoly gondot, pusztán bizonyos mértékig óhatatlanul önkényes lenne. Meggyőződésem szerint viszont itt többről van szó.
Először is: a politikai rendszer jellegzetességeitől függ, hogy melyik cselekvés számít ellenállásnak. Intézményesen garantált szólásszabadság mellett a kormányzat szarkasztikus bírálata a sajtó hasábjain vagy politikai gyűléseken az elismert jogok nyilvános gyakorlásának számít, és nem ellenállásnak. Még akkor sem, ha a cselekmény esetleg közvetlenül a kormány bukásához vezet. Hogy melyek az adott rezsim fontos jellegzetességei, az viszont – diktatúrák esetében legalábbis – azon is múlik, hogy miképpen írjuk le a rendszert. Tegyük fel, hogy a néhai kelet-európai sztálinista-kommunista rezsimek esetében a helyes rendszertani meghatározás a totalitárius állam. Ennek legfontosabb jellemzője, hogy alattvalóit életük minden területén ellenőrizni akarja, és a rendszer aktív szolgálatára kényszeríti. Ebből viszont logikusan következik, hogy minden egyes nem ellenőrzött magáncselekedetben ellenállást kell hogy lássunk, beleértve a magányos bibliaolvasást vagy az ideológiai buzgalomtól mentes gyermeknevelést. Ez még nem lenne baj. Az viszont igen, hogy a totalitárius rendszerek büntetnek olyan cselekedeteket is, amelyek a politikai szabadság körülményei között is tilalmasak. Könnyű belátni, hogy a nemzeti bank aranykészletének elrablása akkor sem központi esete az ellenállás fogalmának, ha nagymértékben és közvetlenül hozzájárul a rendszer összeomlásához. A cselekedetet politikai szándék kell hogy ösztönözze, máskülönben egyszerű köztörvényes bűncselekménnyel van dolgunk.
Pillanatnyilag tekintsünk el attól, hogy a kommunista „forradalmi törvényesség” nagy előszeretettel konstruált köztörvényes vádakat a letartóztatott politikai ellenállók terhére. Ez ugyanis csak az utólagos azonosítást, a történész dolgát nehezíti. A tények pontos feltárása után a probléma eltűnik, ha a besorolás mércéjéül nem az akkor hatályos jogot, hanem egy ideális jogállam büntető törvénykönyvét választjuk. Vannak azonban kényes esetek is, mint például a politikai gyilkosság, ami a görög városállamok kora óta foglalkoztatja az európai politikai gondolkodást. Számos érv gyűlt össze az idők során a zsarnokölési elméletek védelmében, de a tágan értelmezett politikai terrorizmus, az áruházi bombarobbantás minden destabilizáló hatása ellenére sem fér bele a fogalomba. A korlát nyilván az ártatlan emberéletek rendszertől független feláldozása, veszélyeztetése lesz. A kiemelt megkötés azért fontos, mert a rezsim brutális megtorló akcióiban esetleg kioltott emberéletek száma és valószínűsége – véleményem szerint – ugyan súlyos erkölcsi dilemma elé állítja a gyilkosságra készülő ellenállókat, de nem teszi őket automatikusan felelőssé az ártatlan áldozatok haláláért.
A politikai szándék tartalma sem mellékes. A diktatúrák különböző életszakaszaiban nem ritka az uralmon lévő oligarchián belüli hatalmi harc, ezt pedig nem lenne célszerű az ellenállás kosarába rakni, bármennyire is politikai természetű az egymást különböző hatóságoknál feljelentő Gauleiterek és megyei titkárok hatalmi ambíciója. A Berija letartóztatását elhatározó Hruscsov nem távoli erkölcsi rokona Szolzsenyicinnek, bármit is gondoljunk kettejük politikai nézeteiről. Mindebből viszont nem következik, hogy a diktatúra hívei ne válhatnának a rendszer ellenfeleivé vagy akár aktív ellenállókká, de itt már az egyedi körülmények jelentősége sokszorosára nő. A tiszteletet érdemlő ellenállás, még ha jelentős egyéni kockázatvállalással jár is, nem feltétlenül teszi súlytalanná a rendszer szolgálatában korábban elkövetett bűnöket. A mérlegelés esetről esetre változhat.
Meglepő módon az ellenállás és a kollaboráció közötti határvonal sem olyan éles, mint ahogy erkölcsi érzékünk szeretné. Vegyünk két kitalált esetet. Képzeljük el az egyik oldalon azt a „belülről bomlasztót”, aki – utólagos bevallása szerint – úgy kívánta aláásni a rendszert, hogy aktívan szervezte felettesei vadászatnak álcázott orgiáit, azért, hogy erkölcsileg lejárassa őket. A másik oldalon pedig tegyük mérlegre azt a rendőrségi tisztviselőt, aki titokban információval és hamis papírokkal látta el az aktív ellenállókat. Nyilván más erkölcsi és politikai megítélés alá esnek, de a különbség nem abban rejlik, hogy részt vettek-e a rendszer kiszolgálásában.
Némi leegyszerűsítéssel tehát ahhoz, hogy egy cselekvéstípust ellenállásnak tekintsünk, szükséges a kívülállók számára is belátható rendszergyengítő hatás, az egyéni hatalmi ambíciókon túlmutató politikai szándék és a hatalmon lévők uralmi jogosultságának, azaz legitimitásának megkérdőjelezése. Magyarán a kommunista rendszerek történetének ellenállói aktív antikommunisták.
Ez elég magától értetődően hangzik, pedig sok félreértés forrásává válhat. Ugyanis egyszerű tautológia. Ebben az összefüggésben (vagy akár általában) a negatív meghatározás valójában üres, abba szinte bármilyen világkép, politikai meggyőződés, pártelkötelezettség vagy diffúz politikai érzelem belefér, konkrét pozitív politikai tartalma akár minden egyén esetében más és más lehet. Ugyanezen okból világnézet szerinti fokozati skálája sincsen, mint melléknév nem fokozható. Értelmetlen kísérlet a kommunista rendszer elutasítóit valamiféle „engesztelhetetlenségi fok” szerint mérni. Józan ember számára világos, hogy Baky László, Kállay Miklós, Sulyok Dezső, Kéthly Anna és Kovács Imre között nem az a különbség, hogy melyikük szenvedhette kevésbé a kommunista diktatúrát. Mégis, bármilyen tág és homályos is ez a fogalom, az elkötelezett kommunista meggyőződés mintha már nem férne bele, mivel önellentmondáshoz vezet. De ha ez a fogalom sarokpontja, akkor mit kezdjünk Angyal István vitathatatlan, a bitóig vállalt világképével?
E szövevényes problémát nincs mód itt kitárgyalni. Az egyik kérdés nyilvánvalóan az, hogyan tegyünk különbséget Angyal és a kommunista mozgalom „veszettjei” között, akik azért kerültek szembe a hivatalos vonallal, mert túl puhának tartották a diktatúrát. Most csak két dolgot említenék. Angyal István számára egyértelmű volt, hogy az a rendszer, amellyel kommunista meggyőződésétől vezéreltetve szembeszegült, antikommunista volt. Meggyőződésének belső konzisztenciáját akkor sem lehet kétségbe vonni, ha manapság gyökeresen mást is gondolunk a kommunista eszme és a kommunista rendszer egymáshoz való viszonyáról, mint ami 1956-ban még lehetséges volt. Másfelől a Tűzoltó utcai fegyveres csoport parancsnoka egyvalamit biztosan elutasított a bolsevik politikai doktrínából: mégpedig a Párt történelmi küldetésének mítoszát. A párt uralma ellen fegyverrel fellépő Angyal István – a szó eredeti értelmében – nem lehetett elvtárs. De nem csúsztunk-e ezzel át a politikai elemzés dialektikus bolsevik szómágiájának terepére – kérdezhetné bárki. Ha azt sugalljuk, hogy Angyal tévedett önmagát illetően, akkor lényegében azt mondjuk, amit az államvédelem Marxra hivatkozó kihallgatótisztjei is állítottak, miszerint Angyal és a hozzá hasonlók „objektíve ellenforradalmárok”. De tegyünk egy képzeletbeli ellenpróbát: lett volna-e értelme vele is eljátszani a kihallgatótisztek pártkáderek számára fenntartott színjátékát? Hatott volna-e a Zinovjevtől Rajkig mindenkin kipróbált és többször bevált mondat: „A Párt egy utolsó megbízatást ad neked.” A Tűzoltó utcai parancsnok egy kirakatper önostorozó vádlottjának szerepére alkalmatlan volt.
1944 nyarán a győzelmesen előretörő Vörös Hadsereg és a nyomában haladó NKVD/NKGB-egységek váratlan, a polgárháború óta nem tapasztalt nehézségekbe ütköztek a gyorsan mozgó front mögötti területeken. A Balti-tengertől a Dvináig egyre gyakoribbak lettek a kötelékeiktől elszakadt kisebb egységek elleni fegyveres támadások. A nagy kelet-európai térség egyes pontjain a szórványos támadások 1945 nyarára valódi gerillaháborúvá fejlődtek. Bár a gigantikus méretű hadműveletekre semmilyen hatással sem voltak, és az 1940-ben annektált területek újramegszállását sem tudták megakadályozni, jelentőségüket mégis érzékelteti, hogy 1945 augusztusában a lett KP Központi Bizottsága rendkívüli ülést hívott össze a „banditák” elleni harc taktikájának megvitatására.[1] A különböző szervezetekhez tartozó és változó létszámú fegyveres ellenállókat a balti országok nemhivatalos emlékezete „Erdei Testvérek” néven őrizte meg. Legjelentősebb vezetőik, mint például az észt Ants Kaljurand a népi folklórban mitikus hősökké váltak. Ez jócskán megnehezíti valódi tevékenységük feltárását, de az kétségtelen, hogy 1945 és 1947 között a balti gerillacsapatok jelentős NKVD-erőket kötöttek le, ellenőrzésük alatt tartották a gyérebben lakott vidékek számottevő részét, és az ellenállás létéről hírt adó szimbolikus gesztusokon túl számtalan szabotázsakció, fegyveres összetűzés fűződik a nevükhöz. Mart Laar becslése szerint az ellenállók legnagyobb létszáma Lettországban 10-15 000 körül lehetett, az országos méretű szervezettel rendelkező észt Fegyveres Ellenálló Liga aktív tagjait pedig 2000 és 5000 közé teszi.[2] Ezek a számok természetesen vitathatóak, becslésen alapulnak és akár erősen eltúlzottak is lehetnek, de az nem kétséges, hogy a balti ellenállási mozgalmak felszámolása a jócskán felduzzasztott helyi állambiztonsági erőknek csak 1949 második felében, egy nagyméretű összehangolt akció során, Moszkvából küldött jelentős tartalékok igénybevételével sikerült. Az 1949 tavaszán tömeges deportálások révén végrehajtott „kollektivizálásban” eddigre megsemmisült az a kisparaszti réteg, amely a gerillacsoportok helyi bázisait és folyamatos ellátását biztosíthatta volna. Még a nagy leszámolás után is megmaradt néhány csoport, amelyek az ötvenes évek közepéig szórványos fegyveres akciókkal nyugtalanították a „tagköztársaságok” mindenható biztonsági szerveit.[3]
Szinte semmit nem tudunk az ellenállók politikai nézeteiről, azon kívül, hogy a teljes nemzeti függetlenség visszaállítását tekintették tevékenységük végső, mindenek feletti céljának. A status quo ante volt tehát a kiindulási pont. Némelyik csoportnak sikerült is kiépíteni és néhány évig fenntartani bizonytalan kapcsolatokat az 1940-es megszállás előtti politikai vezetőréteg emigráns képviselőivel. Saját legitimitásukat többnyire a függetlenség „aranykorának” alkotmányához kötötték. Csakhogy az utolsó békeév alkotmányos-politikai viszonyai a Baltikumban elég távol álltak a demokrácia ideáljától. Csak Észtország politikai rendszere volt alapvetően parlamentáris, Litvániában 1936-tól hivatalosan is egypártrendszer volt, Lettországban az alkotmány felfüggesztése után Ulmanisz félprezidenciális rendszere közelebb állt az autoritárius berendezkedéshez, mint a demokráciához. Következik-e mindebből, hogy az „Erdei testvérek” többségükben vagy akár csak nagy számban szükségszerűen demokráciaellenesek, netán szélsőjobboldaliak lettek volna? Szokás a harmincas évek politikai-szociológiai „korszellemére”, a demokráciák – ideiglenes – európai térvesztésére, az autoritárius rendszerek valós társadalmi támogatottságának növekedésére hivatkozni. Erre a magyarázatra azonban semmi szükség, amíg nem áll rendelkezésre megbízható adat az ellenállók politikai, világnézeti megoszlásáról. Könnyen belátható, hogy ez a feltételezés sem politikai, sem logikai szempontból nem szükséges vagy magától értetődő. Függetlenül attól az egyébként fontos kérdéstől, hogy a lenini-sztálini rendszer minden részletében a Gonosz megtestesült birodalma volt-e, az mindenképpen világos, hogy a legalapvetőbb politikai jogokat, a szólás, a szervezkedés szabadságát nemcsak semmibe vette, hanem teljes terrorgépezetével üldözte. Ilyenformán az európai értelemben vett „politika” megjelenésének logikai előfeltétele volt a nemzet függetlenségének visszaállítása.[4] Nyugodtan feltételezhetjük azt is, hogy a zömében fiatal ellenállók jelentős része a függetlenség imperatívuszán túl nem is rendelkezett határozott politikai elkötelezettséggel. A gerillaháború körülményei között – szemben a mindenkori politikai emigrációk világával – a személyes egymásra utaltság szélsőséges határhelyzetében komoly tartalma van a „nemzeti egység” minimalista politikai programjának. Szükségszerű, hogy az összeegyeztethetetlen politikai nézetek részletes kifejtését, megvitatását a szó legszorosabb értelmében vett bajtársi csoport a függetlenség elnyerése utáni vágyott jövőbe száműzze. Ebben a közegben az „aki magyar/észt/lett, velünk tart” romantikus patriotizmusa nemcsak mozgósító erejű, hanem a túléléshez nélkülözhetetlen közös politikai hitvallás. Mindebből persze önmagában semmi sem következik arra nézve, hogy az ellenállók valamekkora hányada is meggyőződéses demokrata lett volna (vagy ellenkezőleg: sérthetetlen soviniszta). Annyi tudható, hogy komoly erkölcsi-politikai dilemmákkal szembesülve hoztak morálisan kétes vagy egyenesen elítélendő döntéseket. Ezek a döntések azonban nem szükségszerűen gyökereztek a parancsnokok, csoportok antidemokratikus világképében.
Sok szempontból hasonló események játszódtak le Nyugat-Ukrajnában is 1946–47-ben. Stepan Bandera partizánszervezete, az Ukrán Felkelő Hadsereg a Kárpátok erdeiben állandó harcban állt mind a szovjet, mind a kommunista lengyel állambiztonsági egységekkel. A Felkelő Hadsereg 6-8 ezerre becsült létszáma ellenére közel két hadosztálynyi, harckocsiegységekkel támogatott belbiztonsági egységet kötött le szinte folyamatosan 1947 nyaráig.[5] Ez év nyarán Pavel Szudoplatov, a szovjet állambiztonság politikai gyilkosságokra specializálódott csoportjának vezetője találkozott Nyikita Hruscsovval, akit Moszkva ukrajnai rendcsinálásra rendelt ki, és megbeszélték a rendcsinálás követendő stratégiáját. Először az ukrán nacionalisták vezérkarának likvidálását tűzték ki célul, de ez nem járt kellő eredménnyel. Végül a balti megoldáshoz hasonló összpontosított katonai akcióval morzsolták fel a Kárpátokban küzdő Felkelő Hadsereg csoportjait.[6] Augusztus és szeptember folyamán pártucatnyi felkelő keresztülverekedte magát nyugat felé. Csehszlovákián és Ausztria szovjet megszállási övezetén fegyveresen átszökve Bajorországban jelentkeztek az amerikai megszálló egységek parancsnokságán.[7] Ebben az esetben szintén vajmi keveset tudunk a felkelők politikai meggyőződéséről, természetesen radikális függetlenségi vágyukon túl. Az viszont bizonyos, hogy – legalábbis működésük utolsó szakaszában – többször terrorizálták a környező falvak lakosságát, és balti társaiktól eltérően erőszakos rekvirálás árán is biztosították ellátásukat. Ezzel pedig folyamatos megtorlásnak tették ki a Kárpátok falvainak harcokba belefáradt lakosságát.
A viszonylag legismertebb történet a kelet-európai fegyveres ellenállás históriájában a lengyel „polgárháború” 1945 és 1948 között. Mint az összes többi esetben, itt is élesen vitatott a résztvevők száma. A becslések olyan tág határok között mozognak, hogy a kor egyik legavatottabb ismerője, Krystyna Kersten alapvető monográfiájában még találgatásokba sem volt hajlandó bocsátkozni a tényleges számokról.[8] A Honi Hadsereg (AK) az 1944. augusztus–szeptemberi varsói felkelésben a Vörös Hadsereg szeme előtt veszítette el legharcképesebb egységeit. 1945. január 19-én az AK-t hivatalosan feloszlatták, maradék egységei részben a Delegatura Fegyveres Erői (DSZ) kötelékébe léptek át. Lengyelországban azonban legalább egy tucat fegyveres ellenálló szervezet működött, amelyek részben az illegalitásban működő politikai pártok fegyveres csoportjaiként, önvédelmi egységekként vették fel a harcot az NKVD, majd a lengyel Biztonsági Szolgálat csapataival. Minimálisan néhány tízezer ellenálló küzdött legalább száz nagyobb és tucatnyi kisebb partizánegységben.[9] Felszámolásuk itt is jelentős katonai erőt igényelt, és 1948 végéig elhúzódott.
Jóval kevésbé ismert viszont a háború utáni román ellenállás furcsa története. A Duna-deltában és a Kárpátokban szórványosan működő fegyveres csoportok mellett 1946-ban hirtelen megjelent egy komoly szervezettel rendelkező partizánalakulat. A Parasztpárthoz lazán kapcsolódó egységek itt azonban – legalább részben – nyugati ösztönzésre jöttek létre. 1946 nyarán Washingtonban a Törökországra nehezedő szovjet diplomáciai nyomást olyan jelentős erőpróbaként értékelték, amely a világháború kockázatát is magában rejti. A legújabb kutatások szerint olyan mennyiségű információ támasztotta alá a gyanút, hogy Moszkva Törökország megtámadására készül, hogy azt nem lehetett nem komolyan venni Angliában és Amerikában.[10] Szeptemberben a vezérkari főnökök kérésére az amerikai Különleges Műveletek Osztálya (Office of Special Operations – a Hadügyminisztérium alá tartozó hírszerző és titkos műveletekért felelős csoport) felkereste Bukarestben a Nemzeti Parasztpárt vezetőit, hogy hozzanak létre egy partizán hadsereget. A Parasztpártnak nem kellett komoly késztetés, mivel amúgy is elkezdték egy titkos antikommunista fegyveres csoport létrehozását. Ira Hamilton hadnagy és Thomas Hall ezredes tanácskozott Niculescu-Buzestivel, a korábbi külügyminiszterrel, aki Iuliu Maniu személyes tanácsadója volt, és más parasztpárti személyiségekkel a vezetés második vonalából. Hall, Hamilton és a román politikusok kidolgoztak egy tervet, ami a titkos hadsereg feladatait határozta meg egy esetleges háború esetére. A fő feladat a szovjet hadsereg utánpótlási és felvonulási vonalainak elvágása, a felvonulás lassítása, diverziós cselekményekkel való megzavarása lett volna.[11] Az háborús válság viszont októberben elcsendesülőben volt, ami szükségtelenné tette a hirtelenjében összekovácsolt tervet. Hall és Hamilton kompromittálódtak a román titkosszolgálat előtt, amikor megpróbálták kicsempészni az országból Niculescu-Buzestit. A tervekről mit sem tudó amerikai Cortlandt Van Schutler altábornagy, a bukaresti Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai képviselője a titkosszolgálati akció azonnali beszüntetését követelte Washingtontól. Hall és Hamilton kivonása magukra hagyta a szervezkedésben részt vevő parasztpárti politikusokat. 1947 októberében bíróság elé állították őket összeesküvésben való részvételért. A későbbi kirakatperektől eltérően ebben az esetben a vádak alapvetően igazak voltak. A katonai vészhelyzet hirtelen megszűnése, valamint az amerikai hírszerző szervek és a Külügyminisztérium közötti presztízsharc miatt Romániában a kommunista titkosrendőrség felszámolta Kelet-Európa egyik potenciálisan legerősebb antikommunista fegyveres csoportját, mielőtt egyetlen akciójukra is sor kerülhetett volna.[12]
Az itt felsorolt példák természetesen nem merítik ki a háború utáni antikommunista ellenállás történetét Kelet-Európában. Azt viszont bizonyítják, hogy az ellenállás központi esetének tekinthető gerillaháború a térség jelentős részében, ha esélytelen is, de tömegméretű volt. Magyarországon azonban nem tudunk az itt felsoroltakhoz hasonlítható szervezetekről, aktív fegyveres ellenálló csoportokról. Bár ismeretelméleti közhely, hogy egy dolog vagy jelenség nemlétének bizonyítása logikai képtelenség, itt mégis van okunk arra, hogy a fenti kijelentést tényként kezeljük. Az állambiztonsági terrorgépezet ide vonatkozó iratai és adatai komoly fenntartásokkal kezelendők. Van azonban olyan forrásunk is, amelynek készítője pontosan abban volt érdekelt, hogy a tényleges ellenállás mértékét állapítsa meg. Az amerikai hadsereg katonai elhárító osztálya (G-2) megrendelésére a washingtoni Georgetown University részletes kutatási jelentést állított össze Magyarország: ellenállási tevékenység és potenciál címmel.[13] Az összefoglaló jelentés keltezése 1956. január 5., ami azért is fontos, mert az elemzők a rendelkezésükre álló adatokban még nem kereshették – esetleg akaratlanul is – a forradalom előzményeit. Az összefoglalóból kiderül, hogy a kutatók hozzáférhettek mind a disszidensekkel készített hírszerző interjúkhoz, mind a CIA és a Katonai Hírszerzés ide vonatkozó egyes dokumentumaihoz (ügynöki jelentésekig bezárólag). Természetesen ez a dokumentum sem a valóság pontos tükörképe, de legalább az önérdekű torzításoktól, túlzásoktól nagy valószínűséggel mentes, hiszen az amerikai hadseregnek elemi érdeke lett volna, hogy minél pontosabb képet kapjon a szovjet zóna „ellenállási potenciáljáról”. A jelentés végkövetkeztetése meglehetősen lehangoló: „Nincs bizonyíték arra, hogy számottevő ideig fennmaradt volna bármely fegyveres partizán csoport Magyarországon, és lehetséges, hogy a jelentésekben említettek közül némelyik akár teljes egészében bűnözőkből és dezertőrökből állt. Jelenleg semmilyen partizán tevékenységnek sincs nyoma Magyarországon.”[14] Pár oldallal később pedig: „Magyarországon nincs hagyománya vagy története az aktív ellenállásnak, és minden jel arra utal, hogy ez a hagyomány nem szakadt meg.”[15]
Nagyjából elfogadhatjuk tehát, hogy az ellenállás legnyilvánvalóbb formája, a fegyveres felkelő csoportok tevékenysége Magyarországon 1956 előtt gyakorlatilag hiányzik. Ez pedig, összehasonlítva a térség más országaiból származó példákkal, elég különösnek tűnik, magyarázatra szorul. Nyilván nem arról van szó, hogy a magyar társadalom nagyobb szimpátiával viseltetett volna a pár év alatt kiteljesedő sztálinista diktatúra iránt, mint térségbeli sorstársai. A nemzetkarakterológiai feltevéseket a forradalom visszamenőleg is megcáfolta. Az iratban hivatkozott „hagyományok” pedig többrétegűek, a politikai ellenállás aktív és passzív formái egyaránt megtalálhatóak bennük. (Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az amerikai kutatók „hagyományon” inkább a második világháború alatti fegyveres ellenállás ugyancsak magyarázatra szoruló, talán kínos, de okait tekintve nem megfejthetetlen hiányát értették.) Ráadásul semmi szükség arra, hogy ilyen elvont szinten keressük a partizánmozgalom nemlétének okait. A legfontosabb ok prózai – az ország topográfiája. A trianoni határok között elterülő vidék egyik legfontosabb jellemzője a viszonylag sűrű településszerkezet. Az országnak gyakorlatilag nincs olyan pontja, ahonnan egynapi járóföldre ne lenne legalább egy lakott település, márpedig a fegyveres csoportoknak szükségük van rejtett bázisokra, nehezen megközelíthető vagy átfésülhető visszavonulási terepekre, biztos rejtekhelyekre. Nagyjából két vidék jöhetne szóba, a Bakony és az Északi-középhegység, de ugyanezen okokból pontosan itt található a legtöbb katonai bázis, lőtér, felvonulási és gyakorlóterep. Márpedig ilyen objektumok szomszédságában nehéz biztonságos partizánbúvóhelyeket kialakítani. Ha megnézzük az idézett kelet-európai példákat, mindjárt szembeötlik a gerillaháborúhoz nélkülözhetetlen földrajzi adottságok teljes hiánya Magyarországon.
A másik ok politikai természetű. Utólag bármennyire is egyértelmű, hogy a „koalíciós időszak” politikai dinamikája kikerülhetetlenül torkollott a teljes kommunista hatalomátvételbe, a kortársak ezt rendre máshogyan értékelték. Nagy Ferenc például minden intő jel ellenére az utolsó utáni pillanatig bízott abban, hogy a békeszerződés aláírása után a teljes szuverenitását visszanyerő ország rövid idő alatt legyűrheti a baloldali totalitárius fenyegetést. A politikai szervezkedés szabadságát korlátozta ugyan a a pártok engedélyezésére jogosult Szövetséges Ellenőrző Bizottság, de mégsem olyan mértékben, hogy a kommunista párt politikájának ellenfelei ne találhattak volna legális terepet ellenérzéseik kimutatására. Rákosi szalámitaktikája több szempontból is bevált. A képességei és társadalmi elfogadottsága alapján vezetésre alkalmas politikai elit számára még a nyilvánvaló felmorzsolási szándék ellenére sem volt vonzó alternatíva a teljes illegalitás vállalása, ameddig a politika nyilvános terepén is találhatott magának helyet – még ha egyre szűkösebbet is. Ezt csak tetézte, hogy az új rendszer legitimációja részben a két világháború közötti alkotmányos és politikai berendezkedés megtagadásán alapult. A kisgazda többségű országgyűlés nem puszta szórakozottságból fogadta el az 1946. évi VII. törvényt a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről. A rugalmas és egyben rendkívül szigorú törvény tükrözte a politikai vezető réteg általános félelmét attól, hogy egy esetleges „visszarendeződés” akár jelentős társadalmi támogatottságot is maga mögött tudhat. Így eshetett meg, hogy a drákói szabály egyik első áldozata az ártalmatlan, inkább zártkörű klubra és nacionalista szolidaritási segélyszervezetre emlékeztető Magyar Közösség lett. A Rajk által kierőszakolt összeesküvési koncepciót részben a törvény gumiparagrafusai tették lehetővé.
1945 és 1947 között tehát jelentős illegális antikommunista ellenállás nem volt. A fent idézett amerikai dokumentum 15 szervezett illegális csoportot tekintett legalábbis valószínűsíthetőnek, amelyek mindegyike gyakorlatilag 1947 után jött létre. A legfontosabbak: a Fehér Gárda (a jelentés „nagyon valószínűtlennek” tartja a disszidens forrásokból származó 20 000-es tagságot), amely többé-kevésbé a Demokrata Néppárt illegalitásba vonult maradványai fegyveres csoportjának számított; a Fehér Kereszt nevű szegedi központú szervezet, amelyet 1951-ben gyakorlatilag felszámoltak; a Kard és Kereszt; a Kettőskereszt; a Fekete Sas; a jobboldali szociáldemokraták csoportja a Mávagban; a Szabad Magyarországért Küzdő Ifjúság Szövetsége; a Nemzeti Ellenállási Mozgalom; valamint kisebb csoportok Makón, Hódmezővásárhelyen, Kisújszálláson és Zala megyében.[16] A jelentés készítői nem voltak hajlandóak konkrét becslésekbe bocsátkozni a felsorolt csoportok taglétszámáról, csak néhol idéztek általuk is valószínűtlennek tartott számokat a disszidensek interjúiból. Ezeket a csoportokat ismerte és koncepciójának igazolásául használta az ’56 utáni belügyi propaganda-történetírás is. Szinte mindegyikük megtalálható Hollós Ervin és Berecz János ide vonatkozó műveiben. Mit tudhatunk róluk, a létezésükön túl? Elsősorban azt, hogy 1955–56-ra az ÁVH gyakorlatilag az összes csoportot vagy felszámolta, vagy szigorú „operatív ellenőrzés” alatt tartotta. A Fehér Gárda (Fehér Partizánok néven) vagy a Mávag szocdem csoportja ilyen minőségben szerepel például Piros László belügyminiszter MDP PB számára 1954. október 19-én készített jelentésében a „külső és belső reakció tevékenységéről”.[17] A Kard és Kereszt 1949-ben, a Fehér Kereszt 1951-ben, a Nemzeti Ellenállási Mozgalom 1954-ben már megszűnt létezni.
Mit tudunk a szervezett ellenállás résztvevőinek politikai hovatartozásáról? Nagyon keveset. Az ÁVH és a kommunista bíráskodás igyekezett mindenütt nyilas vagy legalábbis horthysta kapcsolatokat kimutatni, de ez gyakran csak mondvacsinált, koncepcionális módon sikerült. A szervezetek egy részében az irányítást a koalíciós időszak legális pártjainak helyi vezetői, tagjai vállalták, gyakran a volt helyi pártszervezetek egy része épült fel újra, csak most már illegalitásban. Ez azonban nagyjából 1949-től feldúsult a spontán paraszti ellenállás fiatal aktív tagjaival is. Erre utal a Nemzeti Ellenállási Mozgalom meglehetősen hézagos története, amelyet Domonkos László dolgozott fel a túlélőkkel folytatott interjúk alapján.[18] Bár a visszaemlékezésekkel legalább annyi a módszertani probléma, mint a rendőrségi iratokkal, az elég világosan látszik, hogy Annus István, Cseszkó Ferenc és Zöld Imre politikai meggyőződésének alapja nagyjából ugyanaz a radikális függetlenségi vágy és diffúz kommunistaellenesség, ami a többi kelet-európai ellenálló csoportban is fellelhető. Ennek pedig nem szükségszerű velejárója a kiforrott jobboldali totalitárius meggyőződés és politikai program. Röplapjaik érzelmekre ható függetlenségi követelése és globális antikommunizmusa ugyanazt az „ellenállási minimálprogramot” látszott megtestesíteni, mint amit a balti esetben is láthattunk. (Az egyelőre nem világos, hogy az amerikai léggömbakcióval Magyarországra juttatott NEM szignójú röplapok eredendően tőlük származtak, vagy a CIA egyszerűen eltulajdonította a vonzó betűszót saját propagandaanyagaihoz.) A NEM tevékenysége főleg röplapszórásból állt, fegyveres csoportként való ÁVH-s megjelenítésük alapja csak annyi, hogy adott esetben hozzáférhettek volna a békéssámsoni MHSZ kispuska- és pisztolykészletéhez.
Mégis milyen kiterjedésű lehetett az 1956 előtti szervezett antikommunista ellenállás? Különféle részleges és egyáltalán nem megbízható számadatok állnak rendelkezésünkre, többségükben az ügyeket „feldolgozó” ÁVH kimutatásaiból. A Belügyminisztérium Kollégiumának 1953. szeptember 8-i ülésére beterjesztett iratban a következő adatsor szerepel:
„Az állambiztonsági szervek 1951-ben 2.096, 1952-ben 3.228, 1953. augusztus 1-ig 1.871 főt vettek őrizetbe, különböző politikai cselekmények elkövetése miatt. Ebből a legsúlyosabb politikai bűncselekmény miatt (kémkedés, diverzió, terror, szabotázs, összeesküvés) őrizetbevettek száma:
1951-ben: 450 fő
1952-ben: 1.035 fő
1953 aug 1-ig: 681 fő”[19]
Piros László már idézett 1954-es jelentése szerint: „Országos viszonylatban jelenleg 28 folyamatban lévő ellenforradalmi szervezkedés és 87 ellenséges csoportosulás ügyében folyik államvédelmi operatív munka.”[20] Rákosi 1956 júliusában a Politikai Bizottság előtt már arról beszélt, hogy az ÁVH havi átlagban két újabb ellenforradalmi összeesküvést fed fel.[21] Ezek a számok azonban nemcsak ellentmondóak, hanem egyben semmitmondóak is. Mivel a kommunista államvédelem és bíráskodási gyakorlat a passzív ellenállás minden esetét kriminalizálta és államellenes cselekménnyé minősítette, majd pedig saját maga kreálta a bizonyítékokat az egyes ügyekhez, nehéz megállapítani, hogy ezek a számok milyen hányadban tartalmaznak fiktív, definíciónk szerint politikai ellenállásnak nemigen minősíthető eseteket. Révész Béla remek tanulmányában tucatnyi példát találhatunk az efféle justizmordra.[22]
Meglehetősen elnagyolt módon megpróbálhatjuk korszakolni az ellenállás itt felsorakoztatott tényeit. 1945 és ’47 között komoly, szervezett antikommunista ellenállás a szó szűkebb értelmében nem volt. A szembenállás még jórészt legális politikai keretek között, a koalíciós időszak korlátozott többpártrendszerének terepén jelentkezett. Nagyjából 1947 és 1950 között jöttek létre az első illegális szervezetek, jórészt a legális politika világából kiszoruló radikális ellenzék helyi képviselőinek vezetésével. Az illegális szervezkedésben az eredetileg talán karakteres politikai célokkal rendelkező csoportok mindinkább a függetlenségi eszme és a diffúz antikommunizmus szélesebb támogatást ígérő, elnagyoltságában sokak számára vonzó platformjára kerülhettek. A tényleges politikai eltérések, programok megfogalmazása szükségszerűen a „rendszerváltozás” utáni jövőbe tolódott. 1949–50 után a példátlanul erőszakos kolhozosítás, az egyházak és híveik folytonos üldözése, zaklatása jelentős paraszti tömegeket sodorhatott az ellenálló csoportokba vagy szimpatizánsaik közé. Ezt az ellenséges csoportot már maga a sztálinista rendszer termelte ki a parasztság politikailag eredendően valószínűleg inaktív, precízen megfogalmazható politikai nézetekkel nem rendelkező csoportjainak folyamatos terrorizálásával. Éppen ebből a rétegből került ki az ötvenes évek grandiózus és a lakosságot nyomorba döntő iparosításának új munkássága. A vidékről az iparba áramló, zömében fiatal kétkezi munkások egyszerre vitték magukkal a kuláküldözés élményét, és megtapasztalhatták az „uralkodó osztályt” sújtó elnyomást is. Ők alkotják majd a forradalom fegyveres felkelőinek zömét is. 1953 és ’56 között az „új szakasz” engedékenyebb politikai légköre, majd az ’55-ös részleges visszarendeződés törvényszerűen korbácsolta fel mind a változás igényét, mind annak radikalizmusát. A forradalmat megelőző két évben a kommunista rendszer a mindenkori halódó ancien regime összes ismérvével rendelkezett: végletekig megosztott hatalmi elit, egyre hangosodó közvélemény, felbátorodó, korábban legyűrtnek vélt ellenfelek, a változás kikerülhetetlenségének tudata és a változástól való páni félelem paralízise. Minden adott volt a gyors összeomláshoz, anélkül hogy a rendszer ellenzéke egységes szervezetként lépett volna fel. 1956 októbere éppen ezért forradalom és nem egyszerű összeesküvés.
Az ellenállás tág körén belül van azonban egy kényes pont, amelyet a magyar esetben sem kerülhetünk meg. Az államvédelem kihallgatótiszti ideológiája szerint az antikommunista csoportokat a háttérből mindig „imperialista kémközpontok” irányítják. A kémkedés és hazaárulás halmazati vádja megkönnyíti a vádlottak elvetemültségének demonstrálását, csakúgy, mint a köztörvényes bűncselekmények gyanúja. Valami igazság van is ebben a felfogásban, hiszen az idegen hatalmak javára elkövetett kémkedést erkölcsi érzékünk nehezen tudja az elnyomó hatalommal szembeni jogos ellenállás kategóriájába illeszteni. Nehéz a bevezetőben említett Abwehr-ügynököket nemzeti hősnek látni. Márpedig legalábbis a román példán láthattuk, hogy a „nyugati kapcsolat” nem szükségszerűen egyszerű koncepcionális vádpont. Lehet, hogy az amerikai hírszerzés felbujtására szerveződő antikommunista csoportok nem csak Berkesi András írói és kihallgatótiszti fantáziájának termékei?
Bizonyos, hogy Magyarországon is voltak valódi nyugati kémek. Az is elég valószínű, hogy ügynökeik megpróbáltak kapcsolatba lépni az aktív ellenállás szórványos csoportjaival. Néhányszor bizonyára sikerrel is jártak. Az arányokról azonban szinte semmit nem tudunk. Miért ne feltételezhetnénk, hogy az ÁVH a legtöbb esetben maga kreálta a kémügyeket? Ez akár igaz is lehet, csak ebben az esetben nem egészen érthető, hogy mire kellenek a paranoiásan bonyolult kémkedési vádak olyan esetekben is, amikor a nyilvános tárgyalás hiánya miatt a vádlottak halmozott erkölcsi bepiszkításának nincs semmi propagandaértéke. A kényelmes válasz erre az, hogy mindez része a kihallgatótiszttel szemben támasztott ideologikus követelményrendszernek.
Csakhogy az ÁVH-s paranoiának van racionális magva. A nem nyilvánosságnak szánt hidegháborús nyugati stratégiának fontos eleme volt a szovjet zóna destabilizálása titkosszolgálati eszközökkel. Nagyjából 1948 nyarára az amerikai külpolitika „főstratégája”, George Kennan arra a meggyőződésre jutott, hogy korábbi várakozásaival ellentétben a kelet-európai szovjet birodalom eresztékei megroppantak, nem kell évtizedeket várni a szerinte kikerülhetetlen eróziós folyamat beérésére. Sőt, talán titkosszolgálati eszközökkel fel is gyorsítható a bomlás. A Nemzetbiztonsági Tanács 10/2 számú direktívája „szervezett politikai hadviselés” címszóval aposztrofálta azokat a titkosszolgálati akciókat, amelyek céljául a szovjet uralom határainak visszaszorítását jelölte meg. A politikai hadviselés eszközei között szerepelt a földalatti ellenállási mozgalmak aktív támogatása, szerveződésük segítése.[23] A program végrehajtására életre hívtak egy szervezetet, amely az ártatlanul hangzó Politikai Koordinációs Hivatal nevet kapta, és lényegében a Külügyminisztérium (azon belül is Kennan) és a CIA közös felügyelete alatt, de külön költségvetéssel működött. 1952-ben a hivatalt beolvasztották a CIA szervezetébe, de változatlanul önálló osztályként. A hivatal többtucatnyi műveletet kezdeményezett Kelet-Európában, amelyeknek eddig csak töredékét ismerjük. Az Egyesült Államok kormánya azonban elkésett a gerillacsoportok támogatásával. A történet tragikus iróniája, hogy a kommunista állambiztonsági szervek éppen a programok elindításának idejére, 1949-re számolták fel szerte a térségben a tényleges fegyveres ellenálló csoportokat. A nyugati titkosszolgálatokkal ekkor kapcsolatba lépő csoportok majd mindegyike valójában az államvédelem által irányított álszervezet volt, amelyeket részben a nyugati titkos akciók ügynökeinek csapdába ejtése érdekében tartottak fenn.[24]
Mindez főképpen azért érdekes, mert a szupertitkos szervezet léte a szovjet hírszerzés előtt nem volt titok. Alig két héttel a Politikai Koordinációs Hivatal megalakulása után, 1948. augusztus 22-én a Pravda leközölte a TASZSZ jelentését egy Amerikában létrehozott titkos hivatalról, amelynek fő funkcióit nagyjából az NSC 10/2-es direktívának megfelelően írták le.[25] Ebből nyugodtan levonhatjuk azt a következtetést, hogy a magyar ÁVH-hoz kirendelt szovjet tanácsadók nemcsak ideológiai buzgalmuktól sarkallva, hanem teljes meggyőződéssel utasíthatták magyar beosztottaikat az imperialista kémek és szabotőrök mihamarabbi leleplezésére. A kommunista titkosrendőrség paranoiás kémvadászata nem volt irracionális, csak olyasmi után kutatott, amit az Egyesült Államok ugyan szeretett volna, de már képtelen volt végrehajtani. Ezzel együtt is az amerikai kormányzatban csak 1952–53 fordulójára érlelődött meg a felismerés, hogy a kelet-európai kommunista rendszerek titkosszolgálati úton való megdöntése hiábavaló, kudarcra ítélt program. A második gonosz történelmi fintor, hogy mindez pont akkor történt, amikor az amerikai elnökválasztási kampány fő republikánus témájává éppen a „rab nemzetek felszabadítása” vált.
Miért jelent különös nehézséget az ellenállás történetének pontos rekonstruálása? A válasz kiábrándítóan egyszerű. Szinte kizárólag olyan forrásokkal rendelkezünk, amelyeket a történettudomány a legmegbízhatatlanabbak között tart számon: rendőrségi iratok, utólagos visszaemlékezések, politikai memoárok, hírszerzési jelentések, disszidensinterjúk. Ez nem csak az adott korszakra igaz. A lázadások történeti feltérképezése minden korban ugyanebbe a problémába ütközik, legyen szó a francia forradalomról, a Napóleon-ellenes spanyol gerillaháborúról vagy az antifasiszta ellenállásról. A dolog természetéből adódik, hogy illegális szervezetek józan biztonsági megfontolásból ritkán dokumentálják saját tevékenységüket. Az összes többi forrás szerzőjének pedig általában számtalan egyéni oka van a tények akár tudatos, akár szándékolatlan elferdítésére. Az események után ötven évvel visszaemlékező résztvevő akár a teljes őszinteség szándéka mellett is foglyává válhat átalakuló emlékképeinek. Mindenki hajlamos politikai-erkölcsi énjét a múltba tekintve egységesnek és változatlannak látni. Ezért különösen nehéz az ellenállás résztvevőinek valós politikai meggyőződéseit felfejteni. Bibó István életinterjújában szerepel egy érdekes részlet. Bibó Márianosztrán meglepetéssel tapasztalta, hogy a többségükben fiatal ’56-os foglyok milyen gyakran és milyen könnyen kerültek a „régi foglyok” (zömében ’45 és ’49 között bebörtönzöttek) szélsőségesen nacionalista politikai nézeteinek hatása alá.[26] De ebben nincs semmi meglepő. Húszéves munkásfiatalok ritkán rendelkeznek kiérlelt, konzekvens, történelmi ismeretekkel megtámogatott világképpel. A radikális függetlenségi célokért fegyverrel küzdő, diffúz világképű fiatalok egy része az életüket kerékbetörő börtönévek után határozott szélsőjobboldali meggyőződéssel lép vissza a hatalom által előre megnyomorított civil életbe. Ettől még hősök maradnak.
Jegyzetek
[1] Mart Laar: War in the Woods. The Compass Press, Washington D. C., 1992, 157–158. o.
[2] Laar i. m. 113. o.
[3] Uo. 175. skk.
[4] „Minden kortárs tudja, hogy az ’56-os Magyarország a szuverenitás helyreállításával nem valami elvont nemzeti eszmét kergetett, hanem a mindenki számára nyilvánvalóan adott gazdasági és társadalmi problémák megoldásának előfeltételét akarta megteremteni.” Kende Péter: A politikai kultúráról. In: Mit ér a kéziratos irodalom, ha – magyar? Párizsi Magyar Füzetek 2., 1978, 152. o.
[5] Peter Grose: Operation Rollback. Houghton Mifflin, Boston, 2000, 44–49. o.
[6] Pavel Sudoplatov–Anatoli Sudoplatov: Special Tasks. Little Brown, Boston, 1994, 235. o.
[7] Grose, i. m. 45. o.
[8] Krystyna Kersten: The Establishment of Communist Rule in Poland, 1943–1948. University of California Press, Berkeley, 1991.
[9] A számok fölötti évtizedes vitát átfogóan ismerteti Tálas Péter: A lengyelországi „polgárháború” problematikájához. In: Polonia–Hungarica. ELTE, Budapest, 1992, 302–313. o.
[10] Lásd Eduard Mark: The War Scare of 1946 and its Consequences. Diplomatic History, Vol. XXI. No. 3 (Summer 1997) 383–415. o.
[11] Uo. 406–407. o.
[12] Elizabeth W. Hazard: Cold War Crucible: United States Foreign Policy and the Conflict in Romania, 1943–1953. Boulder Co.: East European Monographs, 1996, 163–179. o.
[13] Hungary: Resistance Activities and Potentials. In: Csaba Békés, Malcolm Byrn and Christian Ostermann (eds.): The Hidden History of Hungary 1956: A Compendium of Declassified Documents. The Institute for the History of the 1956 Hungarian Revolution (Budapest) and The National Security Archive (Washington), 1996.
[14] Uo. 3–4. o.
[15] Uo. 16. o.
[16] Uo. 56–59. o.
[17] Jelentés a külső és belső reakció tevékenységéről. MOL, MDP, 276. f., 53. cs., 203. ő. e.
[18] Domonkos László: Magyar Sámsonok. In: Titkos történetünk. Budapest, Zrínyi, 1994, 163–233. o.
[19] A Kollégium 1953. szeptember 8-i határozata az államvédelmi szervek hálózati munkájáról. TH, ÁV Kollégiumi ülések, 1953. szeptember 8., 10-0482/1, 1. o.
[20] Jelentés a külső és belső reakció tevékenységéről. 3. o.
[21] Rákosi Mátyás feljegyzése az MDP PB-nek, 1956. július 13. Idézi: Borhi, László: Rollback, Liberation, Containment, or Inaction? US Policy and Eastern Europe in the 1950s. Journal of Cold War Studies, Vol. 1. No. 3. (Fall 1999), 88. o.
[22] Révész Béla: A proletárdiktatúra ideológiai funkciójának kriminalizálása. Acta Juridica et Politica, Szeged, JATE, 1997.
[23] A dokumentum csonkított formában megtalálható: Foreign Relations of the United States: Emergence of the Intelligence Establishment, 1945–1950. Washington D. C., Government Printing Office, 1996, 668–672. o. Peter Grose idézett művében a 96–97. oldalon közöl több fontos részletet a kiadatlan szövegrészekből.
[24] A legjelentősebb ilyen csapdaszervezet a lengyel Szabadság és Függetlenség partizáncsoport volt. A lengyel név rövidítése WIN (ami azonos az angol „győzni” igével), önmagában is vonzó lehetett a CIA és az MI6 számára. A látványos kudarc legjobb feldolgozása: Harry Rositzke: The CIA’s Secret Operations. New York, Reader’s Digest Press, 1977, 170. skk.
[25] Grose, i. m. 121. o.
[26] Huszár Tibor: Bibó István. Budapest, Magyar Krónika, 1989, 174. o.