Az nem úgy van, mondjuk, ha elhaladsz
az elmúlt és az eljövendő lakótelepének
„ezt és ezt gondoltam magamban” házai közt,
s egy panellakás libidóval telt csöndjét kihallva
az ablak húgyfényű függönyén át
(mintha lennél egyszerre csak e csönd függvénye),
hogy nem nézel hunyorogva vissza, és nem
jutnak eszedbe az üres üvegek, a koszos tányérok,
az unott, bűzös hálóingek, a szétmosott fehérneműk,
vagy a túlsprézett, emberöltőnyi köntösök,
az örökké elmaradó vígságnak „idilli” nyomai, hogy
mindez egy városnyi vagy országnyi felfordulás úgy-
nevezett hasznossága az eszméket illetőn, lesz falvédő (mind);
egy otthontalan mitől (mástól) fordulna fel(?)
Suttogások, utolsó kenet pénzek „a közösbe”.
Szóval volna ott egy nő, aki talán örömmel venné
majd, ha már közben (hosszú, kitartó hóesés)
egy vérvörös, nyitott kabrióban szárítná haját.
Miért, ki tudja, te meg annak örülnél –, ha
elbánni elbántál volna vele.
Ahogy a hóval elbánhat egy döglött kutya.
- Vers [5]