Neményi László

A lapzártánkat megelőző hónapot végigkísérte az a zaj, amellyel a Fidesz kivitelezésében Torgyán Józsefen végzett bontási munkálatok utolsó szakasza járt. Az agrárminiszteri posztjáról a kazettaügy nyomán már február elején lemondani kényszerült Torgyán nem nyugszik bele könnyen a sorsába, de elkerülni aligha fogja tudni. Végül is eddig nem segített rajta sem a hatalma bebetonozását biztosítani hivatott pártalkotmány, sem a vereséget szemrebbenés nélkül győzelemként eladni képes szemérmetlensége; aligha kétséges, hogy „magához való esze” és gátlástalansága legfeljebb csak meghosszabbítani tudja politikai haláltusáját.

Ha Torgyán abban bízott a miniszterségről való lemondásakor, hogy maga választhatja ki utódját, kinek üstökét aztán kezében tarthatja, keserűen csalódnia kellett. Orbán Viktornak esze ágában sem volt Torgyán jelöltjét, Gyimóthy Gézát, agrárminiszternek kinevezni. Boros Imre megbízása az agrárminiszteri teendők ideiglenes ellátására a kisgazda pártelnök akarata ellenére történt, és a kormányszóvivő még azt sem engedte meg neki, hogy a megbízást a közvéleménynek saját ötleteként adhassa el. Ebben a helyzetben kellemetlenségből fenyegetéssé vált a kisgazda „reformerek” lázongása, veszélyessé az a körülmény, hogy a kisgazda miniszterek nem a pártelnök, hanem Orbán Viktor beosztottjai, rossz ómenné, hogy a frakció több tagja önálló – legalábbis Torgyánétól eltérő – véleményre tett szert. Ezért aztán a „sas” elkezdett „legyek” után kapkodni, de a legyek, a bögölyök nem hagyták magukat, még vissza is csíptek, gyönyörűséget okozva ezzel azoknak, akiknek érzékük van az abszurd humor iránt.

De március elsején mégsem fejeződött be a játszma Torgyán megalázó vereségével, ahogy ez a fideszes forgatókönyvben nyilván elő volt írva. Ellenfelei ügyetlen taktikázásának köszönhetően – kirohantak abból a várból, amelyet el akartak foglalni – Bánk Attila helyett sikerült megválasztatnia Szentgyörgyvölgyi Pétert frakcióvezetőnek. Mivel az FKGP országos vezetősége eleve úgy táncolt, ahogy ő fütyült, a frakció visszaszerzésével akár felül is kerekedhetett volna ellenfelein, ha pusztán pártbeli ellenfelekkel kellett volna szembenéznie. De ezúttal nem így állt a helyzet.

Miközben folytak a Kisgazdapárton belüli csetepaték, Torgyánt más frontokon az egyik megrendítő csapás után érte a másik. A fiát kompromittáló kazettafelvétel ügyében expressz gyorsasággal folyt a nyomozás, és Torgyán Attilát március közepén gyanúsítottként hallgatták ki. Boros Imre megbízott agrárminiszterként visszaéléseket keresett és fedezett fel a minisztériumban, és feljelentést tett Szabadi Béla, Torgyán bizalmasa, az FVM volt politikai államtitkára ellen. Boros vizsgálódásainak célpontja lett Balogh Gyula is, a Szabolcs megyei kisgazda elnök, a párt szervezőtitkára. Hirtelen nyilvánosságra került a kisgazda környezetvédelmi minisztérium jóval korábban lezajlott festménylövő versenye. A jobboldali sajtó egyre nagyobb vehemenciával fordult Torgyán ellen. A Kisgazdapárt népszerűsége jóval a parlamenti küszöb alá zuhant. A pártelnök vidéki látogatásai sorra botrányba fulladtak. Torgyánnak le kellett nyelnie, hogy Orbán Viktor nem menesztette Boros Imrét, noha a Kisgazdapárt országos vezetősége visszahívta.

Ilyen kedvező körülmények között párton belüli ellenfeleinek is sikerült újrarendezni soraikat. A március 19-i frakcióülésen kiderült, hogy már a frakció sem szavazza meg azt, amit Torgyán akar. Nem sikerült kizáratnia a pártból már kizárt Horváth Bélát. Ugyanakkor a frakció támogatásáról biztosította a kisgazda kormánytagokat, köztük Boros Imrét. Végül Torgyánnak nem maradt más választása, mint a gyomorrontás.

Nincs füstölgő pisztoly Orbán Viktor vagy Kövér László ujjlenyomatával, de erre nincs is szükség. Torgyán lebontása során a Fidesz nem a diplomáciából ismert „hihető letagadhatóság” vezérelvének megfelelően járt el, hanem a „dicsekvésszámba menő tagadás” újonnan feltalált vezérelvének megfelelően. A miniszterelnöknek és környezetének láthatóan fontos, hogy a közvéleménybe beleivódjék: az ő érdemük a politikai élet Torgyántól és pártjától való megszabadítása. Csak ennek nyílt bevallását tartják egyelőre kontraproduktívnak.

A Fidesz Torgyán elleni taktikája ördögien ügyesnek látszik – a kormánnyal szemben kritikus közvélemény-formálók tekintélyes része is nyílt csodálattal bámulja –, holott valójában elsősorban gátlástalan és kíméletlen. Csak azok között a körülmények között adekvát egyáltalán, amelyeket részben a Fidesz teremtett, részben pedig természetesen örökölt. Torgyán kikészítése jobban emlékeztet arra, ahogy egy „keresztapa” leszámol egy kellemetlenné vált maffiakapitánnyal, mint arra, ahogyan egy demokráciában a koalíciós partnert ki szabad szorítani a kormányból. Ez természetes is, hiszen a Fidesz kormányzásának lényegi vonása a korábban is burjánzó korrupció térfoglalássá nemesítése. Torgyán bukásának nem az az oka, hogy az általa vezetett Kisgazdapárt sötét ügyekbe keveredett – ez csak megkönnyítette Orbánék dolgát. Torgyán azért tűnik el a politikai süllyesztőben, és azért most, mert a Fidesz stratégái most találták lenyúlhatónak az FKGP szavazóbázisát.

Egy egészséges demokratikus jogállamban Torgyán kormányra kerülése után néhány hónappal magától bukott volna, a felháborodott közvélemény kényszerítette volna lemondásra. De a magyar politikai közvélemény torkán a Fidesz épp akkor nyomta le azt a kormányzati filozófiát, hogy a rokonok, barátok, kliensek gazdagodásának elősegítése nemcsak rendben van, nemcsak ez az, amit minden kormány csinál, hanem ennek a kormánynak az esetében erkölcsi imperativus is, a történelmi igazságtétel szolgálata, a „megalvadt kádári struktúrák” feltörésének, demokratizálódásának elengedhetetlen előfeltétele. Ennek a filozófiának a fényében a Kisgazdapárt kormányzati viselkedése módszereiben pacuhább volt ugyan, mint a Fideszé, de céljaiban nem különbözött tőle. A Kisgazdapárt viselkedésén – automatikusan, külső fókuszálás nélkül – nem lehetett felháborodni a Fidesz viselkedésén való felháborodás nélkül. Ezért elemi erővel nem is háborodtak fel túl sokan rajta. Ki azért nem, mert „minden párt ezt csinálja”, ki azért nem, mert „még mindig jobb, ha a mieink lopnak”.

A Fidesz Torgyán elleni hadjáratának egyetlen kockázata ebből következően az volt, hogy a Kisgazdapártra irányított reflektorfény a Fidesz családi titkait is megvilágíthatja. Lehet, hogy nyúlszívűbb politikusok visszarettentek volna ettől a veszélytől. Hatalomtechnikai szempontból ez a kockázatvállaló merészség valóban imponáló lehet. De Orbán Viktor és tanácsadói megalapozottan számíthattak arra, hogy egy ennyire elutasított politikus és párt másokra mutogatással nem lesz képes a figyelmet önmagáról elterelni. Számíthattak arra, hogy Torgyán a fiának érintettsége okán „racionálisan” fog viselkedni. Számíthattak a sajtó előre jelezhetően szánalmas magatartására: arra, hogy a kormánypárti sajtó mindenben a Fidesz igényeinek megfelelően fogja tálalni az eseményeket; és arra, hogy az ellenzéki sajtó lelkesen fog ráuszulni Torgyánra, és szándékolatlanul fogja segíteni abban a Fideszt, hogy a kormány botránya Torgyán-botrányként jelenjék meg.

Sajnálatos, de érthető, hogy a Fidesz egyelőre nem veszített, hanem nyert a koalíciós partnere körül kirobbantott botránysorozaton. Nem pártpolitikai szempontból sajnálatos, hanem a magyar politikai kultúra minőségének szempontjából. A magyar közvélemény az FKGP eliminálásával és a Fidesz-MPP megerősödésével nem azt üzente a politikusoknak, hogy mindent azért mégsem szabad, hanem azt, hogy mindent szabad, de némi eleganciával, uraim, ha lehetséges. Botorság lenne ezért a közvéleményt hibáztatni. A rendszerváltás óta hatalomra került minden kormány, a kormányzásban részt vett minden párt ludas abban, hogy a magyar közvélemény elvárásai politikusaival szemben ilyen mélyre süllyedtek. Az alacsony elvárások indokoltságát illusztrálja az a körülmény, hogy a Fidesz esetleg képes lehetett volna saját disznóságai nyilvánosságra kerülésének hátrányait az előző kormányzati ciklusban elkövetett disznóságok kiteregetésével ellensúlyozni. Miközben Torgyán lebontása folyt, felbukkant a hírekben Stadler József a maga MSZP-nek juttatott tízmillióival, a Nemzeti Gyermek- és Ifjúsági Közalapítvány a maga magánzsebeket tömő programjaival. A lényeg nem az, hogy ezekben a konkrét ügyekben mennyi az igazság. A lényeg az, hogy ezek a botránnyá nem dagadt ügyek tökéletesen hihetők.

Torgyán és a Kisgazdapárt bukásának nem az a tanulsága, hogy közpénzt lopni Magyarországon hosszú távon nem kifizetődő, hanem hogy közpénzt lopni csak az erő pozíciójából vagy egy erős patrónus védernyője alatt lehet. Másként nem ajánlatos, mint ahogy védelmi pénz szedésével próbálkozni sem ajánlatos komoly – saját vagy kölcsönzött – őrző-védő háttér nélkül.

---

A hannoveri villamosok körül kibontakozott konfliktus, a fővárosi SZDSZ–MSZP koalíció majdnem borulása szintén tanulságos betekintést enged a magyar politika dinamikájába.

A Fidesz píár-központú politizálásának egyik kártékony következménye, hogy lassan már a kőbányai kocsmákban is píár-szempontból vitatkoznak a politikáról, mintha a látszatteremtésben kimerülne a politika, mintha a látszatteremtés is nem érdekek és elképzelések érvényesítését szolgálná. Mi sem természetesebb tehát, hogy a hannoveri villamosok ügyét a média is píár-megfontolásokból kirobbantott konfliktusként tálalta, magyarán azt állította, hogy a fővárosi SZDSZ azért ellenzi a hannoveri villamosok megvásárlását, mert ezzel a hajánál fogva előrángatott indokkal akarja az MSZP-től való önállóságát hangsúlyozni. Ez a lényeglátás aztán néhány üdítő kivételtől eltekintve megakadályozta a kommentátorokat, hogy a dolgot magát nézzék.

Pedig nem lett volna feltétlenül naivitás legalább fontolóra venni, hogy Demszky Gábor és a fővárosi SZDSZ-frakció azért ellenezte a hannoveri villamosok megvásárlását, mert nem volt meggyőződve ennek a beruházásnak a bölcsességéről. Ebben píár-szempontok már csak azért sem játszhattak szerepet, mert addig a vita alig volt publikus, ameddig az MSZP a közgyűlés elé nem terjesztette. Bármi is motiválta az MSZP-t ebben, az megint nem píár-szempont volt. Lehet, hogy a beterjesztést retorziónak szánták Demszky MSZP-ellenes retorikájáért. Lehet, hogy a hannoveri villamosok iránti gyanús lelkesedésükben „megfeledkeztek” a koalíciós szerződésről. A legvalószínűbb a kettő valamiféle keveréke.

Miután az MSZP és a Fidesz megszavazta a villamosok megvásárlását, a pártok természetesen igyekeztek a lehető legmeggyőzőbben kommunikálni álláspontjaikat. De innentől sem érdemes a közvélemény kegyeiért folytatott versengésként továbbmesélni a történetet. Az SZDSZ továbbra sem akarta a villamosokat. Demszky Gábor abban a reményben jelentette be a koalíció megszűntét, hogy az MSZP megváltoztatja álláspontját, és azért kezdte hangsúlyosan emlegetni a közbeszerzési törvényt, mert abban bízott, hogy jogi úton akkor is meg lehet akadályozni a vásárlást, ha az MSZP és a Fidesz ragaszkodik álláspontjához. Az MSZP továbbra is akarta a villamosokat, és azért nem „vette át” a koalíció megszűntének bejelentését, mert remélte, hogy a villamosokat is megkaphatja, és a koalíciót is fenntarthatja. A Fideszt kellemes meglepetésként érte a koalíciós vita, és azért csatlakozott az MSZP hannoveri villamospárti álláspontjához, mert ezzel remélte mélyíteni a koalíciós válságot. (A Fideszt maguk a villamosok nem érdekelték. A Fidesz-frakció a műszaki dokumentációt is csak a koalíciós vita kirobbanása után kérte el, de akkor perceken belül beleszerelmesedett a használt villamosokba. Pedig ha az SZDSZ szó nélkül meghajol az MSZP javaslata előtt, nyilván a Fidesz-frakció lett volna az első, amely újabb Tocsik-ügyet kiált.) A gazdasági nacionalizmust a zászlajára író MIÉP-nek pedig aligha volt más választása, mint ellenezni a hannoveri villamosok megvásárlását, ha egyszer magyar gyártó is tett ajánlatot villamosszállításra.

A koalíciós válság Demszky Gábor és az SZDSZ presztízsvereségével járó konklúziója sem azért következett be, mert píár-szempontból került volna tarthatatlan helyzetbe a főpolgármester, ha a koalíció valóban borul. Biztosra vehető, hogy Demszky Gábor nem attól ijedt meg: a közvélemény nem fog hitelt adni álláspontjának, miszerint a koalíciót az MSZP rúgta fel a villamosvásárlási javaslat közgyűlés elé való terjesztésével, és őt fogja hibáztatni a koalíció felbomlásáért. Azért egyezett bele a hannoveri villamosok megvásárlásába, mert egy hétmilliárdos beruházás megakadályozásának kedvéért – amely teljes egészében nem lehet kidobott pénz – nem akarta lehetővé tenni a költségvetés szétverését. Ha a költségvetés csak egy hetet késik – márpedig késnie kellett volna, ha Demszky kitart álláspontja mellett –, a főváros költségvetése automatikusan két és fél milliárd forinttal kevesebbet kapott volna a központi költségvetéstől. De ez a fővárosi SZDSZ költségvetési elképzelései szempontjából csak az első csapás lett volna. A Fidesz a fővárosi tartalékok felélésére szeretné kényszeríteni a Városházát, már csak azért is, hogy szűkítse a főpolgármester játékterét. Az MSZP is szívesen költené a tartalékokat, ha másért nem, azért, mert vannak. Eddig is csak az SZDSZ-szel kötött koalíció tartotta ettől vissza. Összefogva az MSZP és Fidesz képes lett volna igen pazarló, a módosító indítványok garmadájával felvizezett költségvetést elfogadni. Egy ilyen költségvetés szöges ellentétben lett volna Demszky Gábor elképzeléseivel, aki szerint a tartalékok infrastrukturális beruházásokra vannak. A villamosügyben való visszakozást megfizethető árnak ítélte azért, hogy főpolgármesteri elképzelései megvalósításának esélyét fenntartsa.

Abból a szempontból, amelyet a főváros érdekeinek tart, a főpolgármester aligha vitathatóan erényes önmérsékletet tanúsítva döntött: védhető kompromisszumot kötött. De a végül mégiscsak megkerülhetetlen píár-szempontból a villamosügy konklúzióját úgy is el lehet mesélni, hogy Demszky Gábor, az SZDSZ elnöke meghátrált az MSZP elől. Akik szimpatizálnak a szabad demokraták azon igyekezetével, hogy jelentős politikai erőt képviselő centrumot hozzanak létre a Fidesz és az MSZP között, okkal sajnálkozhatnak, hogy Demszky Gábor a visszakozás mellett döntött. E szabad demokrata stratégiai cél szempontjából ugyanis alighanem hasznosabb lett volna kötni az ebet a karóhoz. A fővárosi MSZP-Fidesz kvázi nagykoalíció a tartalékok elverésére aligha tetszett volna a választóknak, és ezért talán mégsem köttetett volna meg a villamosügyben való együttszavazás ellenére sem. Elismerésre méltó, hogy Demszky Gábor nem akart pókerezni a főváros pénzével. De ha visszakozása nemcsak nem használt, hanem ártott az SZDSZ éppen általa meghirdetett stratégiai célkitűzésének, megvan a veszélye annak, hogy csak a következő választásokig mentette meg ezt a pénzt attól, hogy olyan célokra költsék, amelyeket ő nem helyesel.

---

Március ötödikével kezdődően a francia hatóságok politikai menedékjogot adtak néhány zámolyi roma családnak, ami Rorschach-teszt kitöltésére késztette a politikai és véleményformáló elit számos tagját. Eközben – ez már csak így van a Rorschach-teszttel – többet árultak el magukról, mint amennyi szándékukban állt.

Szögezzük le: a zámolyi romák ügye szinte követhetetlenül bonyolult, morálisan is kacifántos ügy. De nagy vonalakban minden hírekre figyelő embernek tisztában kell lennie azzal, hogy min mentek keresztül a zámolyi romák, mielőtt hazájuk elhagyása mellett döntöttek. Kezdetnek súlyos igazságtalanságok és méltánytalanságok érték őket, és miután ez ellen szerénytelenül tiltakozni próbáltak, szűkebb társadalmi környezetükben is, országosan is a vicsorgó rasszista gyűlölködés célpontjaivá váltak. Ebben a vonatkozásban elegendő felidézni A Hét alulmúlhatatlanul aljas és uszító riportjait.

A zámolyi romák persze nem hibátlanok. Érdekérvényesítési ambícióik lehettek túlzóak, tárgyalási stratégiájuk lehetett rugalmatlan. Párat közülük garázdasággal gyanúsítanak. (A halált okozó testi sértéssel vádolt társaik – a közhiedelemmel ellentétben – magyarországi börtönökben várják ügyükben a bíróság döntését – így ők nem kértek, tehát nem is kaptak oltalmat a francia hatóságtól.) Cause celebrének nyilván rokonszenvesebb ügyfeleket is el tudna magának képzelni a píár-tudatos emberi jogi aktivista. De hát nem lehet mindenki Dreyfuss kapitány. Az is igaz, hogy azoknak a zámolyi romáknak, akik Franciaországban menekült státust kaptak, hihetetlenül nagy szerencséjük van. A menedékjogot mintegy két évtizede szerte Nyugat-Európában rendkívül restriktív módon értelmezik. Egészen biztos, hogy a francia menekültügyi hivatal sok olyan kérelmező kérelmét utasította el, akiknek az üldözéstől való félelme sokkal megalapozottabb volt, mint a zámolyi romáké. Amiből az következik, hogy a menekültstátus megadása nem ártatlan adminisztratív aktus volt, hanem a magyar kormánynak küldött figyelmeztetés.

Ennek ellenére semmi sem indokolja azt a döbbenetet, felháborodást és értetlenséget, amely ezt a fejleményt a kormánytábor politikusai és véleményformálói körében – és gyaníthatóan azon túl is – fogadta. Már a hivatalos kormányreakció is arról tanúskodik, hogy a kormányhatalmat gyakorlókat olyan mélyen itatják át az előítéletek, hogy képtelenek azokat előítéletekként felismerni; hogy fogalmuk sincs, miként működik – extra Hungariam – a világ, a jogállam, a demokratikus intézményrendszer; hogy egyszerre gyermeteg és ijesztő elképzelésekkel rendelkeznek arról, miként kellene a világnak, a jogállamnak, a demokratikus intézményrendszernek működnie. A kormányzás fegyelme által nem korlátozott jobboldali véleményformálók ugyanezt árulták el magukról, csak még sokkal brutálisabb nyíltsággal.

A kormány a francia üzenetet kínos píár-fiaskóként fogta fel, amelyet píár-eszközökkel kell kezelni. De mivel a kormány az országimázst elsősorban belpolitikai használatra szokta polírozni, a prioritása ebben az esetben is az volt, hogy a francia menekültügyi hivatal döntésének jelentőségét a magyar állampolgárok szemében csökkentse. Félreértve és félreértelmezve a francia külügyminisztérium egyik nyilatkozatát, örömmel közölte a nemzettel, hogy a döntést a zámolyiak kérelméről egy olyan hivatal hozta, amely független a francia kormánytól, és a döntéssel a francia kormány nem is ért egyet. Ezzel nemcsak a budapesti francia nagykövet helyreigazítását provokálta ki, hanem azt is elárulta magáról, amit kormányzati gyakorlatából sejteni eddig is lehetett: hogy fogalma sincs a „fékek és ellensúlyok” rendszerének elveiről, hogy nem tudja: egy demokratikus jogállamban a hatóságokat sem közvetlen miniszterelnöki ukázokkal irányítják – ez egy másik rendszerben van így –, hanem jogilag körülírt mechanizmusok alapján hozzák meg a kormánytól elvben független döntéseiket.

Miután a francia döntéseket trivializálni már nem lehetett, a kormány sértett méltósággal bírálni kezdte őket. A menedékjog megadása a zámolyi romáknak igazságtalan volt és méltánytalan – jelentette ki a kormányszóvivő. Ebből a vélekedésből kiviláglik, hogy a kormány nem tudja: a menekültstátusért való folyamodás elbírálása nem büntetőper, amelyben a származási ország a vádlott, amelynek vádlottat megillető jogokat kell élveznie ahhoz, hogy az eljárás igazságos, méltányos és törvényes legyen. A francia döntéseket ezen az alapon bíráló politikusok és véleményformálók nyilvánvalóan képtelenek belegondolni, hogy milyen rémes következményekkel járna, ha a menedéket nyújtó országok valóban kodifikálnák gyermetegen abszurd vágyukat, és döntő szót adnának a menedékjogi eljárásban a származási ország államvédelmi hatóságának vagy országimázs-központjának. Nem értik, hogy a menedékjog kegyelmi aktus, melynek gyakorlására a genfi egyezményt aláíró országok az egyezményben meghatározott mértékben kötelezettséget vállalnak, de a nagyvonalúbb eljárás nem sérti a jogállami elveket. Miként azt sem, hogy egy menedékjogi ügyben hozott döntés ugyan implikál értékítéletet a származási országban uralkodó viszonyokról, de ez ellen nem lehet „fellebbezni”, nem érdemes zajosan tiltakozni, Trianont felemlegetni, az arabok, korzikaiak elleni francia diszkriminációval mentegetődzni. Komolynak érdemes lenni, megfontoltnak, elgondolkodónak, a probléma fogósságára érdemes utalni, a jószándékot illik kinyilvánítani – ez fizetődik ki a legszűkebben vett píár-szempontból is.

De „Magyarországon mindenki tudja, hogy a cigányokat nem üldözik” – írta le egy jobboldali publicista a magyar valósággal dacosan szembefordulva. Mindazok, akik ezt így tudják, természetesen nem fogadhatják el, hogy a francia menekültügyi hivatalnak a magyar nemzeti büszkeség megsértésének és a Magyarországnak való károkozás szándékán kívül más indítéka is lehetett, amikor menedékjogot adott a zámolyi romáknak.

A hazai valóságról alkotott hamis, idealizált kép, a nyugat-európai viszonyok és jogintézmények ismeretének hiánya vagy félreértése, valamint a hazafias magatartás téves felfogása láttatja hazaárulónak a jobboldali véleményformálók jelentős részével azt a negyven értelmiségit, akik levélben mondtak köszönetet a francia miniszterelnöknek a zámolyi romák iránt tanúsított francia nagyvonalúságért. Kritikának – néha harapós kritikának – a szimbolikusan cselekvő értelmiségiek másutt is kiteszik magukat. Az aláírás elviselhetetlen könnyűsége és a tiltakozást, szolidaritási nyilatkozatot kiváltó jelenség nyomasztó morális súlya közötti szakadék gyilkos megfigyelésekre ad alkalmat az (általában baloldali és liberális) szimbolikusan cselekvő értelmiségiek (általában jobboldali és konzervatív) politikai ellenfeleinek. De az ilyen kritikákat épp az hitelesíti, épp az ad nekik fogat, hogy a kritikus fenntartás nélkül elismeri a kárhoztatott jelenség kárhoztatandó mivoltát, és ily módon arra mutat rá, hogy a szimbolikusan cselekvő értelmiségiek kockázat nélkül, nyitott kapukat döngetve helyezik magukat morálisan a többség fölé. A negyven értelmiségit ért kritika túlnyomó többsége nem ilyen. Ezek a kritikák annak a gondolkodásmódnak a létjogosultságát vonják kétségbe, amelyet a negyven értelmiségi – levelük alapján csak sejthetően – képvisel. Ha mindenki tudja, hogy a cigányokat nem üldözik, akkor aki a cigányokat mégis üldözve látja, nem lehet vitapartner, csak kártevő, akit semlegesíteni kell. Olyan személy, aki a zámolyi romákkal együtt az orosz titkosszolgálat zsoldjában Magyarország érdekei ellen dolgozik.

A kormánynak a zámolyi romák menedékjoga körüli nacionalista hisztériakeltése az országimázst külföldön egészen biztosan nem javította. De valódi kárt inkább azzal okozott, hogy megerősítette azt az eddig is sokak fejében fellelhető tévképzetet, miszerint a cigánykérdés letagadása, szőnyeg alá seprése, megszépítése az ország jó hírének védelmével egyenlő.

• Idusról idusra