Ne terjesszék, de ha nem fizetnének érte, akkor is újra tényfeltáró újságíró szeretnék lenni. Különleges kiváltság olyan történeteket előásni, amelyek sok ember életét befolyásolhatják.
Több mint húsz éve dolgozom ezen a területen. Nem figyelek oda arra, amikor píárosok bombáznak különböző ötletekkel. Nagyvállalatokról szóló tényfeltáró riportjaim nyomán azonban számos fenyegető levelet kaptam vállalati ügyvédektől, akik azt ecsetelték, hogy a sztori miért nem mehet le adásban. A levelek nagy része aztán a főnökeimhez vagy a hírszolgálat elnökéhez kerül.
Munkámat az évek folyamán különbnél különb jelzőkkel méltatták. Neveztek már „keselyűnek és a neomarxizmus előfutárának”. Azt is mondták, hogy célom „a zaklatás, az izgatás és a hisztériakeltés”. Meg azt tanácsolták, hogy „hátul is legyen szemem”. Pedig jobbára hirdetőket, és nem gengsztereket „támadtam”. Egyik korai riportom, amelyet még egy chicagói helyi adónál készítettem, azt mutatja be, milyen bensőséges viszonyban volt egy óriásgyár (és televíziós hirdető) a szövetségi kormány megfelelő hivatalaival, és hogy a változások eléréséhez némi leleplezésre volt szükség.
Négy olyan tényfeltáró riportom létrejöttének háttértörténetét mutatom be, amelyeknek következményük lett.
Különös főzet: rákkeltő anyagok a sörben
Valamikor 1980-ban egy, a fogyasztók számára általában hozzáférhetetlen kiadványt olvastam a „Sörfőzők zanzája” címen. Igyekszem mindig megkaparintani ezeket a kulisszák mögötti ipari cikkeket, mert nagyon jó ötletek vannak bennük. Ez a bizonyos írás a német sörfőzők azon döbbenetes fölfedezéséről számolt be, miszerint a német sör egy nitrózamin nevű, jól ismert, hatékony rákkeltő anyaggal fertőzött. Azt tudtam, hogy az angolszalonnában előforduló nitrózaminokra az amerikai kormány egészségügyi normákat vezetett be. Akkoriban a Mezőgazdasági Minisztérium valóban bezárt három szalonnagyártó üzemet, mert a nitrózamin mértékét egészségre ártalmasnak ítélték meg. A vitatott mérték a német sörben jóval meghaladta a megengedettet. Rögtön az amerikai sör jutott az eszembe, és elkezdtem telefonálgatni különböző sörfőzdékbe. Valamennyien a kereskedelmi szövetségükhöz, a washingtoni székhelyű Amerikai Sörfőzők Szövetségéhez (USBA) irányítottak, ahol megnyugtattak, hogy tanulmányozzák a kérdést, de aggodalomra semmi ok. Azt is hozzátették, hogy az amerikai kormányzat Élelmiszer- és Gyógyszer-ellenőrzési Hivatala (FDA) a sörfőző iparral együtt szintén vizsgálja az ügyet.
Mindig szkeptikus lévén, fölhívtam az FDA-t. Egy kormányzati vegyész valóban megerősítette, hogy éppen akkor fejezte be mintegy fél tucat sör laboratóriumi vizsgálatát, és a kapott eredmények meglepően magasak voltak. Amikor konkrétan rákérdeztem az egyes sörökben mért értékekre, nagyon ideges lett, és a sajtóosztályhoz irányított, mondván, ehhez a Freedom of Information Actnek (az információ szabadságáról szóló törvény) megfelelő nyomtatványt kell benyújtanom (ez a kormányzati bürokratáktól származó információk megszerzésének hivatalos eljárása). Ezt fölöslegesnek tartottam, mert tudtam, hogy hivatalos forrásból soha nem fogom megkapni a kért információt. Úgyhogy tovább nyaggattam őt a konkrétumokért, de sikertelenül. A végén már oda jutottam, hogy csak akkor tudom meg a részeredményeket, ha magam vizsgáltatom meg a söröket, hogy abból kiderüljön: melyek közülük azok, amelyekben a legmagasabb értékeket mérték. A vegyész egyre csak azt hajtogatta, „nyújtson be Freedom of Information Act-nyomtatványt”. Elkezdtem könyörögni neki: szegény tévének dolgozom, konkrét nevek és számok helyett köhintsen vagy tüsszentsen vagy koppintson íróasztalára, vagy más, kreatív módon közölje velem, amit tudni akarok. Végül azt mondta, „Mennem kell. De a hétvége éppen arravaló.” Ez volt a titkos kód, egy nagyon népszerű amerikai sör, a Michelob reklámszövege. Önkívületben voltam. Egyetlen sört kellett megvizsgáltatnom a magas nitrózaminszint kimutatásához.
Kitöltöttem egy Freedom of Information Act-nyomtatványt is, és ekkor felfedeztem, milyen meghitt kapcsolatot ápol egymással az FDA és a USBA. Az anyag, amit a USBA állított össze és küldött meg nekem saját fejléces levelén, szóról szóra megegyezett azzal, amit az FDA adott ki kormányzati fejléces papíron. Az FDA megtagadta tőlem a nitrózamin-vizsgálat eredményeit. Igaz, az illetékesek meggondolták magukat, és a riportom levetítését követő napon ők is nyilvánosságra hozták az adatokat.
A sörügy során tizennyolc sört vizsgáltattunk meg ugyanabban a laboratóriumban, amelyet a söriparosok is használtak (hogy ne vitassák eredményeinket). Majdnem minden sörben rendkívül magas rákkeltő nitrózamin-tartalmat mutattunk ki. Mint kiderült, a Michelob nem is volt annyira fertőzött, mint legtöbbjük, míg a Heineken igen: annyi nitrózamin volt benne, mint százhetvenöt szelet határértékű angolszalonnában! Az egyik sör, a Coors, egyáltalán nem tartalmazott nitrózamint. A tévéműsor lefutása után a Coors azonnal egész oldalas, kérkedő hirdetéseket indított a Wall Street Journalban: „Coors: a sör, amelyben NINCS nitrózamin”.
A vizsgálat arra is rávilágított, hogy ez a veszély milyen egyszerűen elhárítható. Míg az amerikai sörfőzők „misztériumdrámáról” beszéltek, és állították, hogy még nem találták meg az ellenszert, egy németországi tanulmányút révén kiderült, hogy a németek már megoldották sörkérdésüket. Szerintük „egyszerű” volt, mint ahogy azt már amerikai kollégáiknak is említették. Ha a malátát közvetlenül hevítik, nitrózaminok keletkeznek. Ha nem közvetlenül hevítik, akkor nem.
A történet nagyon egyszerű volt. Kimutattuk a sörben egy, az angolszalonnában már azonosított rákkeltő vegyület magas szintjét, ugyanakkor megtaláltuk a kérdés megoldását is. Fél év múlva a kormányzat új szabályokat vezetett be a sör nitrózamin-koncentrációjának szabályozására, bár addigra a sörfőzők áttértek korszerűbb malátázási eljárásokra.
Radon: édes otthon
A következő tényfeltáró riportom azért különleges, mert nem arról szól, hogy egy cég vagy a kormányzat valamit rosszul csinált: a halált okozó radongázról szóló történetben konkrétan senki sem hibáztatható. Isten a talajba teremtette a radont, de ha az bekerül lakásainkba, belégzése veszélyes lehet. A nikotin után a radon a második legkomolyabb tüdőrákokozó anyag. Becslések szerint Amerikában évente majd húszezer tüdőrákos haláleset írható a radon számlájára.
A radonról először 1985-ben olvastam egy Stanley Watras nevű emberről szóló cikkben, akitől folyton beindultak a sugárzásmérő műszerek az atomerőműben, ahol dolgozott. Végül megtalálták a sugárzás forrását, és az nem a munkahelyén volt, hanem a férfi otthonában, amely a megengedett szintet több százszor meghaladó radongázzal volt megfertőzve.
Az járt a fejemben, vajon mi a helyzet Washingtonban, ahol akkoriban az ABC egyik helyi adójánál dolgoztam. Akkoriban két helyen lehetett radondetektort szerezni. Az egyik egy kaliforniai cég, a másik a szövetségi kormány Energiaügyi Minisztériuma volt, utóbbit meggyőztem, hogy adjanak nekem ötven radondetektort. Megkértem kollégáimat, helyezzék el otthonaikban. Az eredmény lesújtó volt. A lakások egyharmadában igen magas szintet mértek, köztük a közismert sportszerkesztőében is. Ő éppen akkoriban szokott le a dohányzásról, és igen egészséges életmódot folytatott: minden reggel futószőnyegen kocogott alagsori konditermében, ahol, mint kiderült, a legerősebb volt a sugárzás. Közöltem vele, hogy az ottani radonszint felért napi három csomag cigaretta elszívásával.
Ez azonban csak a kezdet volt, mert utána nyomban elhatároztuk, hogy még több, akár százezer lakást is tesztelni fogunk. Ez volt a valaha is lefolytatott legnagyobb radonvizsgálat. Meglepő módon, ismét a lakások egyharmadában mértünk a kormányzat által megállapított „riadószint”-nél magasabb mértékű radonsugárzást. A történetnek számos következménye volt. A Kongresszusban meghallgatások folytak. Az Ingatlanügynökök Nemzeti Szövetsége (NAR) több értekezletet hívott össze, és a lakásvásárlók körében hamarosan megszokottá vált a kiszemelt lakások radontesztelése vásárlás előtt. Egész iparág települt rá erre: legutóbb mintegy négyezer radonvizsgáló cég volt Amerika-szerte.
Természetesen az alapkérdésre is megtalálták a megoldást. Egyes lakásfejlesztő cégek képesek speciális ventilátorok és csövek beépítésével az alagsori radongázt a szabadba vezetni, ahol az ártalmatlan.
Utóirat a történethez: míg mi Amerikában fölfedeztük a radont, és megpróbáltuk az általa okozott gondokat kiküszöbölni, egy másik tengerentúli ország jóval előttünk járt. Ezúttal nem Németország, hanem Svédország, ahol a radonvédelmet már a nyolcvanas évek elején bevették az építési normák közé, azaz évekkel azelőtt, hogy mi „fölfedeztük” a saját problémánkat.
Piszkos labda: gyermekmunka Pakisztánban
Egy másik, szívemhez közel álló történet a gyermekmunka nemzetközi kérdésére irányította figyelmemet. Ezt a riportot a CBS Hírek tudósítójaként készítettem 1995-ben. Az Egyesült Államokba importált futball-labdák több mint felét Pakisztánban varrják, kézzel. Kiderült, hogy az amerikai gyermekek pakisztáni gyermekek varrta labdákkal fociznak. A labdák gyártási központja egy Sialkot nevű kis település. A legközelebbi város, Lahore, mintegy háromórányira van ide. Itt-tartózkodásunk ideje alatt mindennap átmentünk Sialkotba, hogy az utcákon sétálva varróműhelyek után kutassunk.
Ahány műhelybe csak betértünk egy hét alatt, mindenütt találkoztunk gyermekekkel, némelyikük alig volt hatéves. Nem járhattak iskolába, viszont napi két labdát varrtak össze olyan óriáscégek számára, mint az Adidas, a Reebok és a Nike.
A Reeboknak papíron volt ugyan emberi jogi deklarációja a gyermek- vagy rabszolgamunka alkalmazása ellen, de ezekben a távoli varróműhelyekben mégis mindkettővel találkoztunk. A futball-labda-gyár elnöke tagadta, hogy a gyermekek labdákat varrnának. De amikor elmondtam neki, hogy éppen most fényképeztünk varróműhelyekben dolgozó gyermekeket, így válaszolt: „Amennyiben ez igaz, a tudtunkon kívül történik.”
Amikor visszatértem Amerikába, megmutattam a fényképeket, és jelentettem a tényeket e nagynevű cégeknek, amelyeknek logója ott virít a labdákon, mire ők szövetségbe tömörültek, hogy szembenézzenek a kérdéssel, és hozzájáruljanak ezeknek a gyermekeknek az oktatásához.
Amint az gyakran megesik, miközben egy sztori után nyomozol, egy másikra lelsz. Mint ebben az esetben is. Míg labdákat varró gyermekek után kutattunk, véletlenül olyanokra bukkantunk, akik köszörűkövek fölé görnyedve sebészeti eszközöket készítettek. A gyermekek keze be volt kötözve, és szikrákat szóró köszörűkövek fölé hajolva dolgoztak. Az egyik helyen a tulajdonos rájuk üvöltött, hogy rejtőzzenek el kameránk elől, de sikerült lekapnunk őket menekülés közben. Amikor közelebbről szemügyre vettük, az eszközök nyelén legnagyobb meglepetésünkre a UNICEF-nek, az ENSZ gyermeksegélyezési szervezetének a logóját találtuk!
A UNICEF New York-i központját felkeresve megmutattam a felvételeket, mire azt válaszolták, hogy hallottak az ügyről, vizsgálatot is indítottak, ám semmit nem találtak. Mivel előre bejelentették, hogy odamennek vizsgálódni, nyilván azt kapták, amit én kereskedelmi kamarai körbevezetésnek nevezek: minden rendbe téve, patyolattiszta és szabályszerű. Ezért lehet a mi újságírói munkánk annyira hatásos. Összevethetjük a valósággal, amit a cégek állításuk szerint csinálnak, és első kézből láthatjuk, amit tényleg csinálnak, az igazságot föltárva pedig változásokat idézhetünk elő.
Csak csináld, vagy különben…
A fogyasztókat mindig érdekli, hogyan készítenek bizonyos árucikkeket, de a záporozó reklámüzenetek sokaságát leszámítva, amelyek révén a cégek beléjük sulykolják, mit gondoljanak vagy érezzenek termékeikkel kapcsolatban, nemigen jutnak információhoz. Mindenütt jelen levő, „süvítő” logójával a Nike azon cégek közé tartozik, amelyek a leghatékonyabban és legbefolyásosabban bocsátották áruba a fiatalság, sport és életerő egyesített képét.
Miután meghallottam a pletykákat a Nike cipőket gyártó munkások kizsákmányolásáról, először Indonéziába vettem utam, ahol meglátogattam néhány cipőgyárat, amelyeket a Nike alvállalkozónak szerződtetett még a kilencvenes évek elején. Kiderült, hogy a munkások még az országos létminimumnál, azaz két dollárnál is kevesebbet vittek haza. Ezzel szemben találtam egy Bata nevű kanadai céget, amely ennél jóval többet fizetett, és egyéb juttatásokat is adott munkásainak, miközben a cipőket jóval kevesebb pénzért értékesítették, mint a Nike-t.
Miután elkészítettem a riportot, egy Délkelet-Ázsia-szakértő felvilágosított, hogy mihelyt Vietnam megnyílik az amerikai befektetők előtt, a Nike azonnal átköltözik. „Gát(lás)talan”-nak nevezte őket, akik nyomulnak az olcsó munkaerőért. Ahogy Vietnam megnyitotta kapuit, odautaztam, hogy megnézzem, változott-e valami a Nike-nál a munkásokkal való törődés terén.
A helyzet rosszabb volt, mint Indonéziában. Az Egyesült Államokban száznegyven dollárért eladott cipőket készítő munkások ezrei, többnyire nők, kevesebbet kerestek a vietnami minimálbérnél (ami havi negyven dollár, hatnapos munkahéttel). Az alacsony béreknél is rosszabbak voltak azonban az új, sok esetben a fizikai bántalmazás kategóriájába eső jelenségek: egyes nők száját ragasztószalaggal tapasztották be, hogy ne beszélgessenek a futószalag mellett; egy másik csoport nőt huszonöt percig térdepeltettek magasba tartott kézzel, amiért nem teljesítették a termelési normákat; egyszer szexuális zaklatás is előfordult. Egy másik kegyetlen, a vietnami sajtóban is jól megszellőztetett esetben pedig tizenöt csoportvezetőt félkörbe állítottak a munkásaik elé, majd egy főnök a fejüket kezdte püfölni egy Nike cipőfelsőrésszel. Leckét akart adni a Nike-normák teljesítésének fontosságáról.
Jóllehet ez utóbbi esetben az érintett munkások többségével sikerült beszélnem (az egyik sértett nő pert is nyert a vietnami bíróságokon), Phil Knight, a Nike elnöke hazugnak és eltúlzottnak bélyegezte tudósításomat. A riport sugárzása után viszont az Ernst and Young belső vizsgálatot (amelyet megsúgtak a New York Times-nak és nekem) tartott, amely alátámasztotta az általam feltárt jelenségeket: a törvénytelen béreket, az esetenkénti fizikai bántalmazást és egyéb problémákat.
Sajnos mire a jelentés elkészült, már csak a New York Timest érdekelte a dolog, ahol címlapsztori lett belőle. A Nike pedig időközben szponzori szerződést kötött a CBS-szel a Japánban rendezendő téli olimpiára. A riport folytatása, amely már műsorra volt tűzve, csöndben és titokzatos módon kikerült a programból. Később, a téli olimpia előestéjén, Nike-logók jelentek meg a CBS-zakókon, amelyeket a riportereknek az olimpiai tudósítások ideje alatt viselniük kellett. A Nike ezerötszáz „Mikulás-csomagot” osztott ki a CBS tudósítóinak, stúdiószerkesztőinek, fotósainak és fejeseinek. A hatalmas Nike-zsákokban Nike vízálló kabátok, Nike sapkák, Nike mellények, Nike nadrágok, Nike bakancsok és Nike kesztyűk voltak a CBS személyzete számára. Mindannyian hozzászoktunk már a különféle logókkal feldíszített sportolók látványához, de az, hogy az újságírók műsoridőben szponzori logókat viseltek, és ilyen drága ajándékokat fogadtak el, a CBS Hírek normáinak egyértelmű megszegése volt.
A Nike fizetett, és a CBS elfogadta, egy műsor szponzorának a hirdetőtábláivá silányítva újságíróit. Kétségbeestem attól, amit láttam, mint néző, és tudtam, mint újságíró. Egy belső levélben tiltakoztam a CBS elnökénél, másolatokat küldve a Nike-logót viselő műsorok producereinek is. Szégyenkezésemet fejeztem ki amiatt, hogy egy hirdetési üzletért kockára tesszük jó hírnevünket, és megszegjük etikai szabályainkat. Kétségbe vontam, vajon a nézők hogyan hiszik majd el a nyomorműhelyekről szóló tudósításainkat a tetőtől talpig Nike-ban pompázó riportereink láttán. Kérdésemre ügyet se vetettek: ez végül a CBS-től az ABC-hez való távozásomhoz vezetett. Nem szerepeltem azóta a képernyőn, abban reménykedve, hogy inkább a menedzsment döntéseit tudom befolyásolni: milyen sztorikat dolgozzunk fel, és hogyan nyúljunk hozzájuk.
Izgalmas időszaka ez az újságírásnak. Nagy kihívást jelent az internet, az embereknek több lehetőségük van a hírek, információk megszerzésére. A hír és szórakozás közti határ egyre inkább elmosódik. A tévék, újságok, folyóiratok és az internet közötti határvonalak egyre inkább összefolynak. A sajtó közönségének most lehetősége van arra, hogy a hírekben az őt legjobban érdeklő témákat saját ízlése szerint kiválassza. De attól tartok, egy csomó olyan információ is van, amelyről hallani nem akarunk, de tudnunk kell. Nem biztos, hogy a tőlünk távol eső vidékeken zajló kegyetlen háborúkról vagy gyermekek bántalmazásáról vagy olyan országos politikai kérdésekről, amelyek talán nem érintenek minket azonnal, nem választunk feltétlenül címlapsztorikat. De világunk egyre kisebb lesz, és minden esemény, akárhol történik, érint minket. Kényelmes csemegézéssel testre szabhatjuk ugyan a híreket, azt tekintve eseménynek, amiről azt gondoljuk, hogy tudni akarjuk, de akkor valószínűleg nem fogjuk tudni azt, amit tudnunk kellene.