Amikor Bunkó Vince a király háza előtt járt, látta, hogy huszonhét stráfszekér áll a kapunál, és mindenféle királyi portékákat rakodnak rájuk. Kérdezte Bunkó Vince az első útjába eső embertől:
– Mit akar a király, tán új lakásba költözik?
– Nem költözik, fiam, hanem menekül, mert azt üzente neki a török szultán, hogy álljon ki valaki az ő százembererejű bajnokával, vagy pedig fizessen tíz véka aranyat, ezer darab sőre marhát, s ráadásul adja az országát!
Volt a királynak három vitéze, akik mindig a nagy erejükkel dicsekedtek, de amikor megtudták, hogy a százembererejű bajnokkal kellene megvívniuk, ijedtükben mind elhányták a vitézi öltözetüket, és kimentek az erdőre betyárnak.
– Na, ilyen szégyen mégsem érheti a királyt – mondta Bunkó Vince –, én bemegyek hozzá!
– Jó napot kívánok, felséges királyatyám, én vagyok Bunkó Vince, aki nem tűrheti ezt a szégyent az országon.
– Nem tűröd, nem tűröd, de ki áll ki a százembererejűvel?
– Itt vagyok én, Bunkó Vince, majd én kiállok!
– Hány éves vagy, gyerek?
– Tizennyolcat töltöttem, tizenkilencbe fordultam!
– Na és, tanultál te valami vitézséget?
– Nem tanultam semmit, de nyolcéves korom óta parittyázom!
A király csak kapkodta a fejét.
– Parittyával akarod legyőzni a százembererejű bajnokot!?
– Azzal. Még a vaddisznó is, ha homlokba hajítom vele, úgy bukik fel, ahogy a maga puskájától soha!
– Na, ezt már szeretném látni, te gyerek. Igaz-e a szavad, vagy sem? Mert ha igaz lenne, neked adnám a fele királyságomat.
A király kiment az erdőre Bunkó Vincével. Bunkó Vince vitte a parittyáját, és a zsebébe rakott három félkilós követ. Egy mocsaras rész mellett ráakadtak a vaddisznókra.
Bunkó Vincének volt egy sípja, belefújt, hogy figyeljen rá a vaddisznó. A disznó felkapta a fejét. Bunkó Vince úgy homlokon parittyázta, hogy azon nyomban összerogyott, pedig a legnagyobbik volt az egész nyáj közt.
Mondta a király:
– Te, Vince, ez véletlen is lehetett! De ha egy másikat is lelősz, akkor már hiszek neked.
Vince megint belefújt a sípjába, s amikor odanézett a legvénebb koca, a homloka közé tisztelt a parittyájával. A koca összerogyott, az eget fenyegette a négy lábával. A király nagyon megörült.
– Na, ez már nem lehet véletlen – mondta –, induljunk hazafelé! Ha egyéb vadállattal is így el tudsz bánni, lerakodunk a stráfszekerekről, hiszen akkor te a százembererejű bajnokkal is megbírsz!
Alig hogy nekiindultak, megtámadta őket három farkas. A király kezében csőre töltött kétcsövű puska. Oda is durrantott mindjárt, de bizony nem talált egyik golyója sem.
Kapta magát Vince, a maradék egy követ betette a parittyába, a sípjába fújt, hogy a farkas legyen rá figyelmes, s szembe álljon vele. El is találta, össze is rogyott a farkas rendesen. De csak egy! A másik kettő élve maradt, a királynak nem volt több golyója, Vincének meg nem volt parittyába való köve. Elkapta a király puskáját, letörte a csövét, és összegömbölyítette parittyába való lövedéknek. Betette a parittyájába. Az egyik farkast úgy homlokon toszította, hogy a farkas összerogyott. De az utolsó farkas még élt, a parittyába meg már nincs mit betegyen Vince. Azt mondta neki a király:
– Kedves gyermekem, most megesz bennünket a farkas!
– Na, ne féljen semmit, megvan még a két öklöm, üt mind a kettő, ha egyik nem győz, majd győz a másik! Menjünk csak tovább!
A király hátramaradt, hadd menjen elöl Vince, őt egye meg a farkas. Vince közeledett a farkashoz, az meg vicsorgott veszettül.
De vicsoroghatott, ahogy akart, Vince egy csapással átküldte a másvilágra. Erre aztán a király is odasietett, s a törött puskatussal ütött egyet a döglött farkason. A szekér már várta őket az erdő szélén, a király nagy büszkén fölült, Vincével együtt mentek haza a palotába. De mire hazaértek a királyi várba, már megjött a török bajnok, a százembererejű. Egy század katona kísérte. Erős, mérges hangja volt a bajnoknak, csak úgy hasította a levegőt, mikor elkiáltotta magát. A király felesége sápítozott.
– Hol voltál, kedves uram? Azóta már Lengyelországban járhatnánk, biztonságban lehetnénk.
Vince azt mondta:
– Szó sem lehet róla, hogy elmeneküljenek!
– De, Vince fiam, megjött a százembererejű bajnok, már sátrat vert a határon! Nem hallottad a hangját? Nem látod, hogy a hangjától leszakadt a lemez a kastélyunk sarkáról?
Vince azt mondta:
– Nem hiszem, hogy olyan ember létezzen a földön, aki akkorát tud ordítani, hogy leszakadjon tőle a lemez a kastély sarkáról!
– Na, én mondom neked – mondta a királyné –, ha még egyet ordít, és nem mentek elébe, idejön és elpusztítja az egész királyi családot.
Félóra múlva másodszor is elkiáltotta magát a százembererejű török bajnok. Vince azt mondta a királynak:
– Van még idő, ne féljen semmit! Telefonáljon le a vasgyárba! Mert nem bízom benne, hogy ezt a százembererejű bajnokot kővel leparittyázzam. Vágasson nekem ötven darab félkilós, négysarkos acélt, majd azokkal homlokon tisztelem őkelmét.
A király nem tétovázott, kapta a telefont, kiadta a parancsot.
Mikor az ötven darab acél elkészült, Vince tíz darabot a zsebébe rakott, a többit a fegyverhordozójának adta!
– Ezt hozd utánam, és ne félj semmitől. De előbb eredj fel a királyi palotába, mondd meg a királynak, hogy jöjjön ő is, hadd lássa, hogyan pusztul el a százembererejű bajnok.
De a királynak nem akaródzott elmenni. Azt mondta:
– A telefont kivezettetem a határig, de én nem megyek! Ha jelentik, hogy Vince nem győz, menekülök Lengyelországba.
Vince kapta magát, elindult. Egyszerű parasztruhában volt, kondáskalap a fején, a kezében egy bot, mint a kondáslegényeknek. A parittya meg a tíz darab acél természetesen ott volt a nadrágja zsebébe és az ujjasába elrejtve. Látta a százembererejű török bajnok, hogy ott kóborog a határszélen egy rissz-rossz ruhás fiatal gyerek, mindenféle katonai felszerelés nélkül, de azért kitűzte a piros zászlót. Vincénél volt egy piros zsebkendő, a pálcájára kötötte, és felemelte. Dühbe gurult a török bajnok:
– Te taknyos, talán gyerekkel fogok én megvívni? Ide mertél jönni egy darab fával? Hát mi vagyok én, birka, hogy bottal terelgess!? Most ezért úgy szerteszéjjel téplek, hogy a királyotok még a hamvadat se leli meg!
Vince csak kacagta a százembererejű bajnok beszédét. Belenyúlt a zsebébe, megfogta a parittyát, belehelyezett egy vágott acélt. Odakiáltott a százembererejű bajnoknak:
– Közelébb hozzám ne gyere! – hogy vesse a szemét Vince felé a százembererejű bajnok!
Amikor egyenest szembenézett véle, a homlokát úgy megtisztelte, hogy tíz métert kelebalált hátrafele, csak azután hajítódott hanyatt. Keze-lába szerteszét. A száz török katona mind útnak iramodott, úgy szaladtak, hogy még most is szaladnának, ha tenger elébük nem kerekedik. A tenger vize visszatartotta őket. Aki még ott sem bírt megállni, az a vízbe fulladt.
Mikor ezt meghallotta a király, hatlovas szürke hintóba fogatott, és úgy ment Vince elé. Felvette maga mellé a kocsira, s anélkül, hogy Vince kérdezte volna tőle, hogy mi ajándékot ad, neki ígérte a király a lányát.
– Vince, én el akartam menekülni, de te legyőzted a százembererejű bajnokot, te leszel a vejem, feleségül adom hozzád egyetlen lányomat!
– Ha a király uram is úgy akarja – mondta Vince –, én nem mondok ellene. Igaz még a nősülésnek nincs itt az ideje, mert most töltöttem a tizennyolcat, tizenkilencedikben vagyok, katona sem voltam még, előbb le kellene szolgálni a katonaidőmet is!
Akárhogy is, Vince most már beletartozott a királyi családba, fölment a király lakásába. Megismerkedett a király lányával, a király lánya beleszeretett Vincébe. De akkor jött a cseh király fia, és megkérte a király lányát. Gyönyörű szép legény volt, és a király visszavonta a szavát Vincétől. Most már nem akarta, hogy Vince legyen a veje, hiába szerette őt a lánya. Inkább a királyfihoz akarta adni. Vincének a király kiadta az útját:
– Te parasztgyerek, távozz a lakásomból, nem neked neveltem a lányomat, királyfihoz való az, nem tehozzád!
Vince elszégyellte magát, de nem tehetett semmit, elment haza. Az apjának tizennégy hold földje volt. Akadt ott munka elég.
A király kérdezte a lányát.
– Na lányom, hozzámégy-e a cseh király fiához?
– Én, édesapám, egynek mondtam szerelmet, másnak nem fogok, míg a világ meglesz. Ha Vincéhez nem ad édesapám, én holtig özvegy maradok!
A király mérgesen nézett a lánya szeme közé, de hiába. Kérdőre vonta az anyja is, de neki is csak azt válaszolta:
– Soha senki másé nem leszek, csak Vincéé.
Amikor megtudta a cseh király fia, hogy a király lánya egy parasztgyereket jobban szeret, mint őt, hadat üzent a királynak. De olyan ripsz-ropsz, hogy ma jött a hadüzenet, s holnap már a hadsereg is háromszázhatvanhatezer katonával. Elöl jött a cseh király fia. A király most már nagyon bánta, hogy elzavarta Vincét a palotából. Nem tudta, hogy a lánya mindennap találkozott Vincével.
– Apám – mondta a lány –, kérd meg Vincét, hogy álljon a hadsereg élére! Ne félj semmit, nem veszítjük el az országot!
– Ugyan lányom, hova gondolsz, hogy jönne a segítségemre, amikor kiadtam az útját a királyi palotából!
– Ne félj semmit! Én Vincével tegnap is beszéltem!
A király csak ümgetett.
– Hmm! Hát te még ezt is meg mered tenni a tudomásom nélkül?
– Minden második nap megkerestem Vincét, most is tudom, hogy mit csinál; javítgatja az udvaron a napraforgószár kerítést!
– Hát olyan vőlegényed van neked, aki napraforgószárból kerítést csinál az udvarán?
– Jó az nekem, édesapám, többet ér az, mint a cseh király fia!
– Eredj hát, és mondd neki, hogy az ellenség már a határhoz közeledik, vajon megvéd-e bennünket?
– Tudja már Vince, hogy mi történt, már fel is készült a háborúra.
Abban az időben a katonaságnak csak amolyan csömöszölő fegyvere volt; az egyik csömöszölte a pustokkal, a másik meg lőtt. De Vincének orosz fegyvere volt, ötezer golyót is ki tudott lőni egymás után. A király elment hozzá a lányával, és megkérte Vincét.
– Fiam, megmentesz-e bennünket?
– Most bosszút állhatnék magán – mondta Vince –, de nem teszem, mert szeretem a lányát!
Vince kiment a határra, az ellenséges katonák éppen gúlába rakták a csömöszölő puskáikat, ebédhez készülődtek, mindnek a csajka volt a kezében. Vince közéjük eresztett öt patront. Akkor az ellenség mind megfutamodott, a csömöszölő puskát rakásban otthagyták, s még a konyhát is, teli forró gulyással. Vince odament, és szedett magának annyi húst, amennyit meg bírt enni, a többit kiborította, hogy csak a vadak vegyék hasznát.
Akkor aztán Vince a puskákat szekérre hányatta, az országba behozatta. Mondta a királynak:
– Na, király uram, azt akarja, hogy az erdőben betyár legyek, vagy hozzám adja a lányát feleségül?
A király megkérdezte a lányát, pedig tudta jól a választ:
– Szereted Vincét?
– Annyira, hogy ha nem ad hozzá édesapám, és Vince az erdőben betyár lesz, én is betyárnak állok, és ellensége leszek az országának!
A király megijedt, s már hívatta is a papot, hogy eskesse össze a Vincét a lányával.
Vince megesküdött a király lányával, és ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
- Kultúra [6]