Ha az ember együtt él, vagy valahol – mondjuk: a munkahelyén – évtizedeken át nap mint nap találkozik valakivel, nemigen szokott változásokat észrevenni rajta. Aligha tűnik fel neki, hogy az illetőnek új ránc jelent meg a homlokán, új szarkaláb a szeme sarkában, és ma három szál hajjal kevesebbje van, mint tegnap. De ha egy asszonyt vagy egy férfit, akit valaha jól ismert, tíz, húsz vagy harminc évig nem lát, és hirtelen-váratlanul szembe találkozik vele, akkor alig tudja leplezni a meglepődését, olykor a csalódását: istenkém, mennyire megváltozott.
Valahogy így van az ember az anyanyelvével is, ha a sors évtizedekre kiragadja annak élő, lüktető, gazdagodó, szegényedő közegéből. Amikor 33 év kényszerű távolléte után először hazajöttem, és azóta is, amióta rendszeresen hazajárok, nem az üti meg a fülem, ami ugyanolyan, mint amilyen azelőtt volt, hanem az, ami megváltozott vagy változóban van.
„Ledöbbentem”
Pedig hát mindjárt emigrációm kezdete meggyőzhetett arról, mennyire élő, alakuló, befogadó és selejtező közeg a nyelv. Mikor Franciaországba érkeztünk, akkor ott már (vagy még) két olyan emigrációs csoport élt, amelyik megelőzött minket: azok, akik a 20-as, 30-as években és azok, akik közvetlenül ’45 után kerültek oda. Többnyire ötperces vagy negyedórás beszélgetés elég volt ahhoz, hogy az ember tudhassa: melyik csoportba tartozik az illető. Egy-egy szó, egy-egy kifejezés többet elárult, mint a személyi igazolvány. Aki azt mondta: „Höfer-jelentés”, az valószínűleg a 20-as években, aki azt mondta: „légópince”, az nyilván ’45 után került Párizsba.
A XX. századi emigráns, különösen ha Európában maradt, nincs annyira elvágva a szülőföldtől, hogy könyvekből, újságokból, egyre sűrűbben odalátogató barátok, turisták társalgásából valamit észre ne vegyen a hazai nyelv változásából. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor a korábbi „pasas”, „pasi”, „pacák”, „ipse”, „pali”, esetleg „faszi” után azt hallottam valakiről, hogy „ürge”. ’56 előtt ürgék még csak a mezőkön-földeken szaladgáltak. Ugyanígy jártam a sok „kezicsókolom”, „alászolgája”, „jónapot”, „szervusz”, esetleg „szevasz” után a „sziá”-val, a „sziasztok”-kal és a „szióká”-val. Dehát ezek egyedi, elszórt újdonságok voltak
– ömlesztve akkor és azóta zúdultak rám, amióta heteket, hónapokat töltök itthon, no meg amióta külhonban parabolaantennát szereltettem fel a háztetőre. Elsőként – nem fogom elfelejteni – az vágott mellbe, amikor egy ifjú barátnőnk így fejezett be egy valóban különös históriát: „képzelhetik, mennyire ledöbbentem…” Akaratlanul is odanéztem a cipőjéhez – hátha látni fogom, hová döbbent le. Az én időmben még csak megdöbbenni szoktunk.
Kérem, engedjenek most meg egy kitérőt, méghozzá elég lényegeset. Mikor baráti társaságban bele-belefogok az amatőr nyelvészkedésbe, és merengeni kezdek a magyar nyelv nem mindig épületes változásain, többnyire gyorsan félbeszakítanak, és megkezdődik az egyetértő panaszkodás a hazát-nyelvet elárasztó idegen szavak ártó tömegéről. Ez a jelenség létezik, valódi, sőt egy számomra viszonylag új és meglehetősen utálatos szóval: „valós”, de én mégsem erről beszélek. Az idegen szavak több mint ezer éve állandóan elárasztották nyelvünket: törökök, szlávok, latinok, görögök, germánok és még mennyi más. Nem lett ebből semmi komoly baj. Hadd idézzem Petőfi bűbájos kis versét, a Diákpályámat:
Diligenter frequentáltam
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált mégis
Sok szamár professzorom.
A poézisből is ebbe
Estem, inter alia!
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.
Nyolc sor és benne tíz latin szó. Petőfi nemcsak azon gúnyolódik, hogy – horribile dictu – ő, a leendő költő poézisből is szekundát kapott, hanem a latin szavak tömegén is a nyelvben, legalábbis a diáknyelvben. De azt is mondhatnám: 150 év elteltével az igazi „vicc” az, hogy a versike tíz latin szavából a nem latin műveltségű olvasó legfeljebb négyet nem ismer – hat szó teljességgel érthető számára, integrálódott a magyar nyelvbe.
Szegényebb lett-e a magyar képzőművészet nyelve azokkal a szavakkal, hogy reneszánsz, gótika, impresszionizmus, kubizmus vagy popart? A zene és a tánc nyelve azzal, hogy kotta, opera, szimfónia, prelűd, dzsessz, valcer, diszkó vagy rock? Az irodalom azokkal a fogalmakkal, hogy ballada, szonett, trilógia vagy eposz? A tudományok nyelve azzal, hogy fizika, matematika, kémia, vagy a bölcseleté azzal, hogy filozófia? Van-e magyar ember, aki nem érti meg azt az idegen szót, hogy „film”? Vagy: „sport”, „futball”, „tenisz”, „box”, „rugby”, „golf”, „sakk”? A technika vívmányairól szólva, mi rossz van abban, hogy autó, motor, rádió, telefon, televízió?
Voltak mindig magyarítási kísérletek – de ki használ az élőbeszédben „gépkocsi”-t az autó helyett, és a „távbeszélő” szót is csak a Matáv számlái őrzik. Épeszű embertől még nem hallottam azt, hogy „az imént távbeszéltem az anyósommal”.
A nyelv, ez az élő szervezet, befogadja azt, ami jó és hasznos, és kiveti magából azt, ami megemészthetetlen. Ép érzékkel, javaslatokkal lehet segíteni neki – lám, ami a telefon esetében nem sikerült, sikerült a telegrammal: az emberek nem telegrammoznak, hanem sürgönyöznek vagy táviratot küldenek – ám, meggyőződésem szerint a túlbuzgó purizmus kudarcra van ítélve. „Projekt, bróker, dzsídípi, menedzsment, hardver, szoftver, terminál, trend” és társaik: az amerikanizmusok mai hullámának ugyanaz lesz a sorsa, mint az elődeinek: az elfogadható elemek idegen szavakból jövevényszavakká válnak, az elfogadhatatlanok pedig eltűnnek. A divatok változásával – minden különösebb külső erőszak nélkül – nagy többségükben el fognak kopni, el fognak tűnni azok az idegen elnevezések is, amelyek mostanság sznobságból, majmolásból a gazdaság világában, a cégek neveiben, az üzletek tábláin, a vendéglők neonjain hivalkodnak.
A magyar nyelvre – és ez mondanivalóm lényege – a legnagyobb veszélyt nem az idegenek jelentik, hanem a magyarok.
Az idegen szavak, kifejezések lehetnek betelepülők vagy betolakodók – a nyelvnek van annyi ereje, hogy megfelelően bánjék, vagy elbánjék velük. A nyelv belső szerkezetén fikarcnyit sem változtatnak – mi, magyarok viszont ezt: a belső szerkezetet, a nyelv hagyományait, alapjait, szabályait, egészségét, logikáját rontjuk-romboljuk. Szépségét csúfítjuk el, gazdagságát tépázzuk meg – szégyen fejünkre, ha nem próbálunk meg legalább szembeszegülni a fenyegető, dagadó, romboló árral.
„Dínok-dánok”
Harmincévnyi távollét után tíz csoportba foglalnám azokat a jelenségeket, amelyek megütötték (nemegyszer megsértették) a fülemet. A fontosságuk nem egyforma. Van köztük, sajnos, olyasmi, ami menthetetlennek tűnik, és van olyan, amit erőnek erejével – hogy azt ne mondjam: tűzzel-vassal – el kellene hárítani, vissza kellene verni.
1. Ami menthetetlennek tűnik, az az ikes igeragozás, vagy annak egy része. Nagy kár, mert hozzátartozott a magyar nyelv egyediségéhez, változatosságához. Ma már az „eszem” vagy az „iszom” helyett sokkal sűrűbben hallani azt, hogy „eszek” és „iszok”, így aztán fel lehetünk készülve arra, hogy egy nagy „eszek-iszok” után egy még nagyobb „dínok-dánok” következhet. És ha a jelentő módban még úgy-ahogy él is az ikes ige, a feltételes módban halálra ítéltetett. „Nem engedte, hogy dolgozzak…”, – hallom egy magyar filmben. (M2, 2000. július 22., 13.45) „Azért volt szükség, hogy ez a szerződés megszülessen…” – mondja egy miniszter. (Deutsch Tamás, Kossuth rádió, 2000. július 20., 18.55) Az olvasó szeme felragyog, amikor egy közírótól megtudja: fontos, hogy a professzionalizmus és az állami szolgálat összezárkózzék – de elhomályosul, amikor ugyanebben az írásban „eshetne” áll „eshetnék” és „játsszon” „játsszék” helyett. (Gerő András, Magyar Hírlap, 2000. augusztus 19.) „A politikusi fizetés arra kevés, hogy valaki meggazdagodjon” – jelenti ki egy pártelnök. (Kovács László, Kossuth, 2000. július 21., 8.10) Ahhoz, hogy meggazdagodjék, lehet, hogy valóban kevés, de hogy a magyar igeragozást szegényítse, ahhoz, úgy látszik, elegendő. [A magánrádiók és -televíziók talán nem veszik zokon, hogy őket nem idézgetem, de Párizsban, a parabolaantennával Magyarországról csak közszolgálati adókat lehet fogni.]
2. Ami az elmúlt néhány évtizedben az igekötőkkel történt és ma is történik, az egyszerre elképesztő, elrettentő és elkeserítő. Nem tudom, mióta tart és honnan ered az a káosz, ami ma már egész Magyarországon eluralkodott. Valószínűleg a pártzsargonból; talán az első fecske a „felvállalni” ige volt – én legalábbis erre kaptam fel először a fejem odakint, mintegy húsz-huszonöt esztendeje. Miért kell a „fel”? Vállalni nem elég? A szép, változatos nyelvünket dúsító, mindig pontos igekötők világában mára teljes az anarchia. „A Szovjetunió akkor már lebénult” – emlékezik vissza volt bonni nagykövetünk. (Horváth István, M2, 2000. július 13., 23.10) „Egyfajta begyorsuló folyamatról van szó” – hangsúlyozza egyik, doktori címet viselő miniszterünk, akinek a gyorsuló, felgyorsuló vagy meggyorsuló folyamat nem elég. (Dr. Boros Imre, Kossuth, Vasárnapi Újság, 1999. január 31., 7.30) „Ez nagyon leritkult” – jegyzi meg valamiről egyik kitűnő költőnk. (Szkárosi Endre, M2, 1998. január 7., 10.30) „Az ő szerepvállalása jobban beazonosítható” – világosít fel a miniszterelnökről szólva hivatalának miniszteri rangú vezetője. (Stumpf István, Duna TV, 2000. július 20., 18.20) Miért „be”? – kérdem magamtól. Épp úgy lehetne „fel”, „le”, „ide” vagy „oda”. Egy másik, igen fontos miniszter a teljes nyíltság híve. „Bárki betekintheti a ’98-as költségvetést” – mondja. (Torgyán József, Duna TV, 1998. május 22.) Nem volna-e jobb, ha bárki nem be-, hanem megtekinthetné? „Mi lesz, ha a Betonút teljesítését kifogásolják meg?” – teszi fel a kérdést a CIB Bank elnök-vezérigazgatójának az újságíró. (Emőd Pál, Népszabadság, 2000. július 29.) A „megkifogásolni” felér egy kisebbfajta nyelvújítással: bevezeti a magyarba a halmozott igekötőt! „Az ügy erkölcsileg, jogilag lerendeződött… Az állam kivásárolta az adósságot” – biztosítja aggódó hallgatóit a közszolgálati rádió. (Kossuth, 2000. július 19., 15.15) S ha a következő példában az igekötő jó is, a használatában talán akad némi kifogásolnivaló: a helyzetet – mondja az egyik, ugyancsak doktori címmel büszkélkedő képviselőnk – „a közraktárak be tudják folyásolni”. (Dr. Lentner Csaba, a MIÉP sajtótájékoztatóján, MTV 2, 1998. szeptember 22.) Az új köztársasági elnök beiktatási ceremóniáját közvetítve, a televíziós riporter jelzi, hogy „most felvonják és este fél 9-kor levonják a köztársasági lobogót”. (M1, 2000. augusztus 4., 17.25) A lobogókat valaha leengedték, leeresztették – levonni a fizetésekből szoktak, vagy valamiből a következtetéseket. És a legszebbek egyike, hacsak nem a legszebb: „Tokióban a gazdasági nehézségek nem rontották meg a karácsonyi hangulatot.” (MTV 1, Napkelte, 1997. december 24., 6.42) Bezzeg, az én ifjúkoromban, amikor az igekötők használata még kevésbé volt szabad és csapongó, megrontani csak embereket vagy népeket-nemzeteket lehetett – a hangulatot legfeljebb elrontották.
Ha az ikes igék bizonyos formái már menthetetlenek is – az igekötőinket még meg lehetne, meg kellene menteni!
Te jó ég, mi lesz ebből?
3. Szégyenek szégyene az, ami az „aki, amely, ami” összekeverésével-összekavarásával történik. Erről már sokan szóltak, de nem lehet eleget szólani. „Elnökünk, amelyik rengeteget dolgozik…” – kezdi feljebbvalója dicséretét az egyik párt képviselője. (Lányi Zsolt, Kossuth, 1998. október 19., 19.30) Nem marad adósa egy vele szögesen szembenálló párt elnöke sem: „Azok a politikusok, amelyek túl hangosak…” – bírálja ellenfeleit. (Kovács László, Kossuth, 1999. január 21., 7.40) Ha a perekben nem születnek gyorsabban ítéletek, „az igazságügyi minisztérium az, akit marasztalni tudnak” – mondja az illetékes miniszter, aki – úgy fest – nemcsak a vonatkozó névmás használatával, hanem a „marasztalni” és „elmarasztalni” igék közti különbséggel is hadilábon áll. (Dr. Dávid Ibolya, Kossuth, 2000. július 14., 15.50) „Vannak húzótárcák, akiknek a tevékenységén még van mit javítani” – csatlakozik e nyelvi leleményhez egy másik miniszter, aki alighanem észre sem veszi, hogy hibádzó magyartudása mellett – szándéka ellenére – még nyugtalanítja is a hallgatóit: elvégre ha a húzótárcák tevékenységén is javítani kell, akkor mi van azokkal a tárcákkal, amelyek még csak nem is húznak? (Stumpf István, Duna TV, 2000. július 20., 18.20)
Művelt, iskolázott, egyetemet végzett embereket idéztem. Olyanokat, akik nemegyszer – joggal – gúnyolódnak a letűnt „suk-sükölő” világon. Csakhogy a suk-sükölők általában iskolázatlan asszonyok és férfiak voltak. Ők diplomások. Nos, az én időmben, ha valamelyikünk az érettségi dolgozatában a személyeket „amelyeknek” és a tárgyakat, szervezeteket „akiknek” titulálta volna, már mehetett is volna pótvizsgára.
Súlyos ügyről van szó. Elképzelhetetlen, hogy ezt a hibát a legegyszerűbb francia, német vagy angol elkövetné. Megszégyenítené vele önmagát is, anyanyelvét is. Csak a magyart szabad imígyen nap mint nap megtiporni? Az új-magyart – mert a régi nem hagyta volna magát!
4. Hosszú távollétem után elképedve figyelem azt is, ami az egyes szám és a többes szám használatával megy végbe. Pártelnökök vitáznak a választások küszöbén. „A fiataljainknak jól felkészültnek kell lennie” – mondja az egyik. (Thürmer Gyula, Duna TV, 1998. május 5., 22.00) „Az ideológiáknak semmiféle jelentése nincsen” – oktatja ki őt egy másik. (Magyar György, ugyanott, ugyanakkor.) „Zajlanak a napóleoni háborúk, amelyben a Habsburg Birodalom is részt vesz” – világosítja fel hallgatóit egy ismert történész. (Szakály Sándor, Duna TV, 1999. január 24., 19.20) „Olyan lehetőségeket ajánlottak fel, ami szinte páratlan” – csillantja fel a szebb jövő képét egyik professzorunk (Borbély György, a debreceni egyetem dékánja, Duna TV, 1999. február 10., 7.25), és hozzáteszi: „Olyan eredményekre számíthatunk, amelyik saját kutatásunkat is támogatja.” Egy elegáns folyóirat főszerkesztője azzal dicséri lapszámait: „Adnak egy olyan történelmi anyagot, amelyeket a szakértők is tudnak használni.” (Módos Péter, Kossuth, 2000. január 22., 6.35) Nagynevű építészünk így méltatlankodik: „Ezek a lakótelepek normális emberek számára lakhatatlanná válik.” (Makovecz Imre, Kossuth, Vasárnapi Újság, 1998. május 10., 6.55) „Hadd említsem azt a tényt, amely tényekre a végzett vizsgálatok hívták fel a figyelmet” – húzza össze szemöldökét egy miniszterünk. (Deutsch Tamás, M2, parlamenti közvetítés, 1999. március 2., 16.15) „Vannak olyan gyerekek, akinek jót tenne, ha egy évvel később kezdené az iskolát” – szögezi le egy másik miniszter. (Pokorni Zoltán, Kossuth, 1999. január 18., 7.35) S mintha a kormány feje sem kívánna elmaradni miniszterei mögött: „Azok a perek, amiket az érintettek megindítanak, a bíróságra tartozik” – mondja. (Orbán Viktor, Kossuth, 2000. augusztus 2., 6.45)
Csoda-e, ha a sajtó is versenyre kel a politikai, tudományos, szellemi élet kiválóságaival? „Mi köze ehhez a multiknak?” – teszi fel a kérdést egyik országos napilapunk, és ugyanabban a számában lenyomtatja a következő mondatot is: „A francia törvények a menekülteknek rendszeres segélyt és szállást biztosít.” (Népszava, 2000. július 26.) Ugyanaznap egy másik nagy napilap ezt az aláírást rakja egy frissen rendbehozott műemlékház fényképe alá: „Újra láthatóvá válnak a falak.” (Népszabadság, 2000. július 26.) „Alighanem igaza van azoknak” – írja egy kisebbségi szakértő (Ara-Kovács Attila, Népszava, 1999. december 17.), és lépést tart vele a televíziós kommentátor is: „Ahol majd talajcserét kell végeznie az illetékeseknek…” – kezdi egyik mondatát. (M2, 2000. július 20., 13.05) Sorolhatnám a végtelenségig. Hadd fejezzem be a példákat egy minisztériumi szóvivő idézésével – olyan emberével, akinek nemcsak a hitelesség, de a pontos megfogalmazás szavát is „vinnie” kellene: „Megtesszük mindazokat az intézkedéseket – mondotta –, amelyet a helyzet megkövetel.” (Horváth Gábor, külügyi szóvivő, Kossuth, 1999. március 22., 8.25)
Egy intézkedést vagy többet? Többes szám a mondat elején, egyes szám a végén. Jó ég, mi lesz ebből? És mi lesz a magyar nyelvből, ha nem sikerül rendet teremteni még ebben a végtelenül egyszerű esetben sem? Nem arról van szó, hogy valaki véletlenül, az élőbeszéd hevében, esetleg a szereplés izgalmában összekeveri az egyes számot és a többes számot. A példák tömegét azért hoztam fel, hogy világossá váljék: nem egyszeri jelenségekről, esetleges nyelvbotlásokról beszélek, hanem olyasvalamiről, ami mindennapos, ami viszolygás és kritika nélkül terjed – járványról, amit ha nem gyógyítanak, akkor örökös himlőfoltokkal fogja elcsúfítani nyelvünk arculatát.
5. Harminc év után megütötte a fülemet az, ami második számnevünkkel történik. Erről olvasmányaimból nem tudhattam, ezt csak itthon élve és hallva (két l-lel!) lehet észrevenni. Valami furcsa ajándékként második számnevünknek két változata van – úgy is mondhatnám, hogy kettő van belőle. Mi szabályozza a „két”, illetve a „kettő” használatát? A „két” szerepe jelzői, a „kettő” pedig önálló – főnévi, állítmányi – alkalmazású. De hát nem kell a nyelvtanon rágódnunk; úgy vagyunk ezzel is, mint a magánhangzó-illeszkedéssel: gondolkoznunk sem kell, magától jön a szánkra az egyik vagy a másik. Jön? Inkább: jött. Mert a „két” mind ritkábbá válik a „kettő”-vel szemben. A rendőrség szóvivője a budapesti prostituáltak feltételezett sorozatgyilkosának nyomozati szakaszáról így tájékoztat: „Itt csak kettő ember megöléséről beszélünk.” (Kossuth, 2000. augusztus 7., 18.05) Az országos tisztifőorvos így kezdi egyik beszámolóját: „Tavaly három járvány volt, ebből kettő járványt…” (Dr. Molnár Ilona, Kossuth, 2000. július 20., 6.45) A közszolgálati rádió vasárnap reggeli „leghallgatottabb műsorát” ezzel indítja az újságíró: „Kettőezer július 30-a van…” (Franka Tibor, Kossuth, Vasárnapi Újság, 2000. július 30., 6 óra.)
Miért „kettő ember”? Miért „kettő járvány”? Miért „kettőezer”? Azt mondják, azért, mert a „két” számnév könnyen összecserélhető a „hét”-tel. Érdekes. Évszázadokon át senki sem cserélte össze őket. Az utóbbi években-évtizedekben ennyire megromlott a hallásunk? És ki az az idióta, aki ne tudná, hogy Krisztus után nem hétezerben, hanem kétezerben vagyunk?
Ide csatlakozik a „darab” szó teljességgel felesleges, mégis egyre sűrűbb alkalmazása. A közszolgálati rádió kuratóriumának elnöke arról informálja a hallgatóit, hogy az elnöki posztra „tizenegy darab pályázat volt érvényes”. (Szadai Károly, Kossuth, 2000. július 19., 12.25)
Arra gondolok: ha volna ma egy Arany Jánosunk, akkor „Szondi kettő apródja” címen írna balladát, és egy kortárs Vörösmarty ezt a címet adná epikus költeményének: „A kettő darab szomszédvár.”
6. Még két adalék nyelvünk újmódi eltorzításához. Az egyik a középfok sorozatos összekutyulása. Az új atlétikai terv célja az, hogy „sokkal inkább jobb tulajdonságokkal bírjanak a fiatalok” – tudjuk meg az illetékes minisztertől. (Deutsch Tamás, 1999. január 24., 19.15) Minek ide az „inkább”? A „jobb” nem volna elég? „Ez annál inkább fontos…” – hallom a rádióban. (Kossuth, 2000. május 26., 10.00) Miért „inkább fontos”? Miért nem „fontosabb”?
Ide sorolható a „kevésbé” nyakának immár véglegesnek tűnő kitekerése. „Annál is inkább nem tartjuk fontosnak…” – mondja egy illetékes az autók eredetvizsgálatáról. (Kossuth, 2000. július 15., 10.20) Mi annak idején inkább azt mondtuk volna: „annál kevésbé tartjuk fontosnak.” A rádiós bemondó azzal veszi elejét esetleges türelmetlenségünknek: „Most nem untatom önöket ezzel, annál is inkább…” Mi ehelyett inkább, sőt kötelezően így fogalmaztunk volna: „annál kevésbé…” Mert azt tanultuk, arra járt rá a nyelvünk, hogy az „annál inkább” pozitív töltetű mondatot folytat – a negatív kezdetűnek az a folytatása, hogy „annál kevésbé”. Diákkoromban még arról folyt a vita, hogy a „kevésbé”-t egy vagy két bé-vel kell-e írni. Arany János tanító korában állítólag azzal javította ki az egyik nebuló dolgozatát, hogy „egy bé – kevés bé”. A helyesírási szótár viszont már a 30-as években egy bé-t írt elő.
Ma már feleslegesnek tűnik a vita. A „kevésbé”, addig is, amíg meg nem hal, egyre kevésbé fordul elő nyelvünkben.
„Lenyúlni, megdugni”
7. A nyelv – akárcsak az agy, amely a szavakat a szájunkra löki – csupa lelemény. Van benne alkotói fantázia, szitáló szigor, emlékezés és feledékenység, ellenállás és alkalmazkodóképesség, fürgeség és lustaság, ünnepélyesség és köznapiság, ügyesség és ügyefogyottság, természetesség és erőltetettség.
Hadd szóljak valamit azokról a szavakról, kifejezésekről, szokásokról, amelyek újdonságok voltak számomra, hozzátéve mindjárt azt – most már teljesen szubjektívan –, hogy mi az, amit megkedveltem, és mi az, amit nehezen viselek el közülük.
Új volt nekem például az, hogy valaki „becsavarodott”. Tömörnek, világosnak érzem. Akárcsak azt, ha valakiről azt hallom, hogy „meszes”, vagy egy régi szó értelemátvitelével, hogy „bunkó”. Bár pontosan nem látom magam előtt a képet, amit felidéz, mégis tüstént megértem, ha azt mondják, hogy valaki „felkapta a vizet”. Így vagyok azzal is, hogy „nekem annyi”. És a „lenyúlni” szóval is – ebben az esetben a szokatlan igekötő sajnos megszokott jelentést hord magával. Új volt a fülemnek, de tüstént érthető is, hogy „egy az egyben”. Bár nyelvünk a nemi aktus leírásában szinte határtalanul változatos, az az újdonság, hogy „dugni”, „megdugni”, semmiféle idegenkedést nem váltott ki belőlem.
Annál idegesítőbbnek éreztem a „gond”-nak, mint töltelékszónak állandó használatát. Új elnökünk egyik nyilatkozatában ezeket olvasom: „Szociológusok felmérése szerint a cigányságnak körülbelül fele integrálódott a magyar társadalomba. Ez nagyon jó jel. A gond az, hogy a másik ötven százalék még nem találta meg a helyét. Szegénységgel, megélhetési gondokkal küszködik.” (Mádl Ferenc, Magyar Hírlap, 2000. augusztus 19.) Két, egymást követő mondatban szerepel a „gond”. Másodszor valóban gondról-gondokról van szó. De az első – divatos – használata azt pótolja (tompítja, mossa el), hogy itt bajról, problémáról, megoldandó kérdésről kellene beszélni. A francia Concorde óriás repülőgép lezuhanását ismertetve a rádiós bemondó közölte, hogy „a kapitány valami gondot észlelt a repülőgép baloldali motorján”. (Kossuth, 2000. augusztus 2., 12.17) Miképpen lehet egy motoron „gondot” – és nem: hibát, bajt, rendellenességet – észlelni? Beszédek, nyilatkozatok csak úgy hemzsegnek az „ezzel az a gond…”, „nekem ezzel az a gondom…” mondatkezdetekkel: a pontos meghatározást, a felelősségteljes véleménynyilvánítást enyhítgetik velük. Azok, akiket jó szerencséjük „helyzetbe hozott” (micsoda nyelvi rémség!), az ilyen „gondokat” aztán „kezelni” szokták. Manapság mintha minden „kezelnének”. Az olajügy parlamenti vitájában az egyik ellenzéki párt frakcióvezetője leszögezi: „Nagyon sajnálatos, hogy ezt a kormánykoalíció képtelen kezelni.” (Kuncze Gábor, 2000. augusztus 23., 12.55) Mintha már így is nem volna elég embernek olajos a keze!
Az egészségügyi dolgozóknak éppen elég gondjuk van. Nem lehetne legalább a kezelést meghagyni nekik?
Silánynak tartom a „csomag” szó állandó, átvitt értelmű alkalmazását is. Lassacskán minden terv, elképzelés, rendelkezéssor, törvényegyüttes „csomaggá” alakul át. A televízió beszámol arról, hogy 21 milliárd forintot fognak áldozni a futballra, rendbe hoznak régi pályákat, újakat építenek és a szaporodó incidensek megelőzésére „a kormány elkészíti a huligán-csomagot is”. (M2, 2000. július 21., 20.25) Istenuccse, megnézném majd az összecsomagolt huligánokat!
Az olyasmikre, mint az „Olaszba”, „Lengyelbe”, „Spanyolba”, kár szót vesztegetni. A honfoglalástól egészen ’56-ig tisztességesen ki tudtuk mondani az országok nevét. Jó, felelhetik erre egyesek, de – a kalandozások korának kivételével – akkortájt nem sokat utazgattak a magyarok. Hadd jegyezzem meg: a Balatonhoz el-elmehettek. Miért kellett mégis „Balcsi”-t csinálni belőle?
8. Alighanem a letűnt rendszer álságos népieskedésének idején kerültek be – főleg a sajtóba, rádióba, televízióba – az olyan tájszavak, töltelékszavak, kifejezések, mint a „jószerével”, az „igazándiból”, a „szétcincálni”, a „jut eszembe”, valamint – újabban és sűrűn – távoli rokonaik, a modorosan archaizáló „mindösszesen”, a „keresmény” és a „nézvést”. Bízvást ide sorolható a pesti aszfalton falusiaskodó „ugyan” is. Egyik hetilapunkban olvasom: „Ügynökdossziét nem lehet bérmunkában kivinni egy maszekhoz, ugyan kösse már be.” (Kurcz Béla, 168 óra, 2000. július 20.) Ugyan-ugyan, mi a fenének kellett ide az „ugyan”?
„Utolérni a hátrányokat”
9. Semmi nem vágja annyira mellbe a messziről jött embert, mint az a zűrzavar, amit a szavak értelmében-értelmezésében, az egészséges szóvonzatok összekuszálásában, a természetesség visszaszorulásában, a körülményesség diadalában tapasztal. Enyhe példával kezdem: manapság már elveszőben van a különbség két igénk, a „tudni” és az „ismerni” között. „A főtitkár nem tudja a megoldást” – olvasom egy nagy napilap címében. (Magyar Hírlap, 1999. július 14.) A közszolgálati rádió örömteli hírt közöl a hallgatóival: „Márai nevét Németországban most sokkal többen tudják, mint korábban.” (Kossuth, 2000. május 22., 20.32) Ezek szerint az még hátra volna, hogy sokkal többen ismerjék is? A legszebb példát-ellenpéldát ugyancsak egy nagy napilap tálalja elénk. Háromhasábos cikkének címe: „Van-e, ki e nevet nem ismeri?” Az olvasó már a címből kitalálhatja, hogy Megyeriről, Petőfi barátjáról lesz szó: „Vándorszínész korában Megyeri, – Van-e, ki e nevet nem ismeri?…” A cikket illusztráció, Megyeri Károly portréja díszíti, s a képaláírás vastag betűi így szólnak: „Még a születésnapját sem tudja a színháztudomány.” S ez a cikk utolsó mondata is. Világos: Petőfi még ismerte a különbséget a két ige között, a mai szerző már nem tudja, hogy mi a különbség. (M. G. P., Népszabadság, 1999. január 8.)
Néhány további ige-zavar: „Vannak az Európai Unióban országok, amelyekben nincs belső kohézió, és vannak, amelyekben van” – nyitja rá a szemünket a nyugati valóságra egy államtitkár, és mindjárt hozzá is teszi: „Nekünk ezt a példát kell venni.” (Barsiné Pataky Etelka, Kossuth, 1998. január 4., 7.30) Vajon mennyiért? – kérdi magától a hallgatója. Nem volna-e olcsóbb, ha vétel helyett csak követnénk a példát? „Próbáljunk meg tiszta képet önteni” – buzdít minket egy képviselő. (Horváth Béla, TV 3, 1999. augusztus 3., 6.25) Valaha tiszta vizet szoktak önteni (a pohárba) – tiszta képet vázolni, felvázolni, rajzolni, alkotni szoktak. „Magyarországon az a helyzet zajlott le” – hallom egy pártelnök szájából. (Giczy György, Duna TV, 1998. május 22.) A helyzet, amelyik lezajlik – ugye, szép és eredeti? „Ez olyan kérdés, amelynek megvalósítása erre az esztendőre csúszott át” – indokolja egy probléma megoldásának a késését egy parlamenti frakcióvezető. (Szájer József, Duna TV, 1999. január 27., 20.45) Készséggel megszavazzuk neki a haladékot, legfeljebb azt szeretnénk, ha elmagyarázná, miként lehet egy kérdést megvalósítani.
Igéinknek nemcsak a jelentésük világos – a vonzataik is azok. Így aztán nem kis meglepetést kelt az a helyettes államtitkári mondat, amelyik így kezdődik: „Az emberek jobban bíznak arról…” (Akar László, TV 3, Napkelte, 1999. augusztus 3., 7.10) S vajon hová tegyük egyik történelmi városunk polgármesterének eme kijelentését: „Az MDF nagy súlyt fektet a rendnek és a biztonságnak.” (Dr. Gémesi György) [Sajnos, a dátumot nem jegyeztem fel. A polgármester úr a futballhuligánokról tartott sajtótájékoztatót.]
Igéinket ragozni is szoktuk, csak éppen nem úgy, ahogyan ezt egy parlamenti képviselő tette: „Olyan jegyzeteket írok, amiket a hallgatók nem fogják hallani.” (Csapody Miklós, Kossuth, Vasárnapi Újság, 1998. május 17., 8.15)
Különösen sérti a fület, és nemcsak a fület, hanem az ésszerűséget is az, amikor igéinket, fogalmainkat a jelentésükkel szögesen ellentétes módon alkalmazzák. Egy előre megírt, ünnepi beszédben, amelyik a Szent Koronáról szóló törvénytervezet benyújtásakor hangzott el, szerepel a következő mondat: „A 2000. év a világ magyarságára különös felelősséget hárít.” (Dr. Dávid Ibolya, a Parlamentben, 1999. december 8., 8.15) Az új évezred hajnalán a felelősséget inkább róni kellene, mintsem hárítani. És még néhány, önmagának ellentmondó nyelvi bravúr: „A háború súlyos károkat eredményezett.” (Duna TV, 1998. május 5., 13,30) „Ezeket az adósságokat szeretnénk teljesíteni.” (Stumpf István, Duna TV, 2000. július 20., 18.20) „Utol kell érni a hátrányokat.” (Magyar György, Duna TV, 1998. május 22.) „Ez a forgalomban óriási torlódásokat eredményezett” – informálja hallgatóit egy budapesti vízcsőrepedésről az egyik televíziós csatorna, de rögvest meg is nyugtatja őket: „A hibát mára helyreállították.” (M2, 2000. január 25., 7.40) „Az már biztosnak tűnik, hogy sok gyógyszer ára csökkenni fog” – közli a jó hírt a rádió. (Kossuth, 2000. augusztus 7., 18.07) Biztos, vagy nem biztos? De hogyan lehet biztosnak tűnni? A Magyarok Világszövetségének elnöke azt javasolja, hogy a határon túli magyarok kérhessék a külhoni állampolgárságot, és – hogy azt meg is kaphassák – „a kérelmezőknek beadványukhoz csatolniuk kell a helyi magyar szervek ajánlását, de ez nem kötelező”. (Patrubány Miklós, Népszabadság, 2000. augusztus 19.) Vagyis: kell, de nem kötelező! Ez nyilván jobb, mintha kötelező volna, de nem kellene.
10. Végezetül valamit a nyelvi abszurdumokról, amelyeket szép magyar szóval blődségeknek is lehetne nevezni. Ilyenek mindig voltak – egyiket-másikat valaha „lejterjakabnak” hívták –, ifjú éveimből emlékezetes maradt az egyik politikusnak – talán Gömbös Gyulának? – az a kijelentése, miszerint: „Elszállt fölöttünk az idő vasfoga.” Csakhogy viszonylagos ritkaságuk miatt az ilyesmik – ahogy említettem – emlékezeteseknek bizonyultak, évekig, olykor évtizedekig idézgették őket. A baj az, hogy manapság már fel sem tűnnek, az emberek elsiklanak fölöttük. Pedig legalább némi kuncogást megérdemelnének.
Mint például az, amikor a parlament ügyrendi bizottságának munkájáról szólván, egy képviselő közli velünk: „Ilyen kérdésekben egyhangú többséggel hozzuk meg a határozatot.” (Salamon László, a bizottság elnöke, MTV 2, 1999. január 21., 12.55) S mit szóljunk ehhez a miniszteri tanácshoz: „Mi azt mondjuk az önkormányzatoknak, hogy gondolkodjanak hosszútávú fejjel.” (Matolcsy György, Kossuth, 2000. augusztus 4., 8.25) Emberfejjel avagy lófejjel?
Büszkén illeszkedik a képtelenségek sorába az egyik televíziós csatornánk híre: „Egy fiatal nő meggyilkolt holttestét találták Győrött.” (M2, Lezáratlan akták, 1999. december 15.) Szegény asszony, gondolja a hallgató, nem elég, hogy meggyilkolták – még a holtteste iránt sem tanúsítottak kíméletet?
És csattanóként, ha még egyáltalán van valami értelme a nyelvvédő ostorcsattogtatásnak: egyik közszolgálati televíziónk budapesti közleményéből a minap megtudhattuk, hogy „a parlagfű irtására a fővárosban ingyenesen is lehet kaszát bérelni”. (M2, 2000. július 17., 13.20)
Fegyvermentes nyelvőrség
Hát igen: van-e értelme ennek a szelíd ostorcsattogtatásnak? Lemosható-e édes anyanyelvünkről az a gyalázat, amit nem az évszázadok, hanem éppenséggel az évszázadokat megszégyenítve a legutóbbi évek és évtizedek kentek rá?
Ha nem hinnék benne, akkor merő felháborodásból, vagy magam, esetleg mások szórakoztatására fel sem jegyezgettem volna éveken át mindazt, amit most itt elmondottam.
Shakespeare Antoniusával ellentétben nem temetni, hanem dicsérni jöttem nyelvünket. Szépségéről, erejéről, gazdagságáról felesleges magunkat-egymást meggyőznünk. Akik itt összegyűltünk, nemcsak használói, hívei, letéteményesei, hanem szerelmesei és rajongói is vagyunk. Érte csatázunk és nem ellene.
Meggyőződésem, hogy nyelvünkre semmiféle globalizáció, semmiféle idegen hatás – a felsorolt „tíz csapás” sem jelent végveszélyt. (Egyébként ezekre a visszásságokra, torzulásokra – egy részükre vagy valamennyiökre – már mások is felhívták a figyelmet, s ezeken kívül bizonyára még sok káros jelenségre, a közbeszéd eldurvulására, a hangsúlyozás affektáltságára és egyebekre is.) Mindezek ellenére a magyar nyelv él, és még évszázadokig, talán évezredekig, akárcsak a magyar nemzet, akárcsak Európa minden nyelve és nemzete, élni fog.
Kell is, hogy éljen. Hiszen, ha igaz – és igaz – Széchenyi mondása, hogy „nyelvében él a nemzet”, ugyanígy igaz az is, amit itt, Marosvásárhelyt nem lehet eléggé hangsúlyozni: nyelvében egy a nemzet! Megoszthatnak minket mindenféle dolgok, határok, hitek, tévhitek, társadalmi, felekezeti, iskolázottsági, helyi, világrészi és világszemléleti különbségek, a nyelvünk mégis egy és ugyanaz. Nemcsak ezen a nyelven tudjuk a legárnyaltabban kifejezni a gondolatainkat, nemcsak ezen tudunk a legkevesebb félreértéssel beszélni egymással, nemcsak ezen tudjuk a legjobban szeretni, becsülni, tisztelni, hanem még szidni, szapulni, sőt gyűlölni is egymást. (Másokról nem is beszélve…)
De mert a nyelv a gondolkodás tükre (ahol a nyelv nem tiszta és nem világos, ott a gondolkodás sem az), és mert a nyelv épp úgy él, mint szülője, a szellem, és a szellem burka, a test – épp úgy, csak sokkal tovább és sokkal bizonyosabban halhatatlanul –, ezért legalább annyi gondoskodást, ápolást megkövetelhet, mint hordozói és megajándékozottai.
Tehetünk-e érette valamit mi, akik itt összegyűltünk? Tehet-e érette valamit a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága?
Nemcsak tehet, de szerintem tennie is kell.
Hadd terjesszek önök elé, megvitatásra, egy javaslatot.
Abból indulnék ki, hogy ha a Koronának lehetnek koronaőrei, a rendnek rendőrei, egyesek testi biztonságának testőrei, a határoknak határőrei – miért ne lehetnének a nyelvnek – az említettekhez hasonlóan, azaz szervezetten, de persze békésen, erőszak- és fegyvermentesen – nyelvőrei?
Sem a fogalom, sem maga a szó nem új. Szarvas Gábor már 1872-ben megalapította a Magyar Nyelvőr című folyóiratot. Lehetetlen megindultság nélkül gondolni azokra, akik évszázadok óta védték nyelvünk épségét-szépségét. Talán elegendő, ha a XX. századiak közül Kosztolányit és egykori professzoromat, Pais Dezsőt említem.
A magyar nyelv egészségi állapota ma rosszabb, mint amilyen a nyelvújítás kora óta bármikor volt. A veszély nem a kihalása, hanem az, hogy – az irodalmi latin sorsához hasonlóan – konyhanyelvvé válhat. Éppen ezért az egyéni bajvívás ma már nem látszik elégségesnek. Kollektív fellépésre, nyelvvédelemre van szükség.
Mire gondolok?
Fejtől romlik a nyelv. Nem véletlen, hogy példáimat a parlamentből, a sajtóból, a rádióból és a televízióból gyűjtöttem, gyűjthettem össze. Nem ismerem az iskolai-egyetemi nyelvoktatás mai helyzetét – lehetséges, bár nem hinném, hogy a nagy baj az általános iskolák tanítóival, a középiskolák tanáraival, az egyetemek professzoraival van. Bennük sokkal inkább szövetségeseket látnék esetleges nyelvőr-mozgalmunkhoz.
A nagy baj forrása szerintem a politika és a média – az utóbbi úgy is, mint öntevékeny nyelvrontó, s úgy is, mint a politikusi beszédek, interjúk továbbítója. Mi a különbség e téren a régi időkhöz képest? Részben az, hogy a tollforgatók annak idején tisztább magyarsággal írtak és a politikusok szebb magyarsággal beszéltek, mint manapság, részben – és főként – az, hogy régebben sokkal kevesebben olvastak újságot, hallgattak rádiót, a televízió pedig nem is létezett. Minden nyelvrontás – hogy úgy mondjam (nem valami szépen) – ma „házhoz van szállítva”. Valamennyi rosszul felcserélt igekötő, rosszul használt „aki-amely-ami”, összekevert egyes és többes szám behatol minden magyar ember, minden magyar család otthonába. Csalókán nyomul be, mert „fölülről” érkezik, olyanoktól, akiket olvasóik-hallgatóik képzett, művelt embereknek ismernek vagy vélnek. Ha ők ezt vagy azt a nyelvi formulát használják, akkor biztosan ez a jó, sőt ez biztosan a jó, tehát használatos és követendő – gondolják a magyartalanságok gyanútlan áldozatai. Így aztán, hála a technika fejlődésének, egy-egy korcs szó, idétlen fordulat, beteg mondatfűzés villámgyorsan járvánnyá, országos, sőt a határokon túlterjedő járvánnyá válik. Ma már képviselők, miniszterek nyilatkozataiban fordulnak elő olyan szörnyszülöttek, mint az, hogy „még időben vagyunk” (Horn Gábor a Parlamentben, 2000. augusztus 23., 14.40), sőt: „bőven időben vagyunk”. (Deutsch Tamás, Kossuth, 2000. július 20., 18.55), és kormányfőtől hallható az olyan képtelen időmeghatározás, mint az, hogy az ENSZ millenniumi közgyűlését „szeptember 6–7–8-a magasságában” fogják megtartani. (Orbán Viktor, Kossuth, 2000. augusztus 9., 7.45)
Az újságolvasók, a rádióhallgatók, a televíziónézők sokmilliós tömegei védtelenek, kiszolgáltatottak lettek a „felülről” jövő nyelvi agresszióval szemben. Nekik is kezd a hibákra „rájárni a nyelvük”.
Következésképpen: egy nyelvőri mozgalom is csak akkor lehet eredményes, ha a legfőbb kórokozóknál, a médiában és a politikusoknál befolyásos és hatékony lesz.
Mikor nem sokkal hivatalba lépése után Párizsban járt a jelenlegi oktatási miniszter – maga is tanárember, méghozzá egykori magyarszakos –, megpendítettem előtte, hogy az új kormány bűnüldözési programjába jó volna bevonni a magyar nyelv ellen elkövetett bűnök üldözését is. Felsoroltam néhány példát országgyűlési képviselők, magas rangú funkcionáriusok beszédeiből, és megjegyeztem: hasznos lehetne, ha a parlament üléseit figyelemmel kísérné egy nyugdíjas magyartanár, feljegyezve és utólag a képviselők tudomására hozva minden általuk elkövetett nyelvi-nyelvtani hibát. „Miért nyugdíjas?” – kérdezte a miniszter. „Az olcsóbb” – feleltem. Hozzáfűztem: az az érzésem, hogy ha minden kisebb hibáért 50 forint, minden nagyobbért 100 forint bírságot rónának ki, a parlament önellátóvá válhatnék. A miniszter megígérte, hogy javaslatomat továbbítani fogja a Ház elnökének.
Nem tudom, ez megtörtént-e – igaz, azóta az ülések harmadjukra ritkultak –, ugyanezt a nyelvi hibáknál nem vettem észre.
Azért meséltem el ezt a kétesztendős históriát, hogy érzékeltessem: miféle tevékenységet képzelnék el a felállítandó nyelvőrség esetében is.
Arra nincs remény, hogy a többségükben deficittel küzdő napi- és hetilapok, rádiók és televíziós csatornák olyan főállású nyelvőröket alkalmazzanak, akik nyelvhelyességi szempontból megjelenés, illetve adás előtt ellenőrizhetnék az anyagokat – az egyenes adásoknál ez mindenképpen lehetetlen volna. De talán el tudná érni társaságunk, hogy fél- vagy akár negyedállásban nyelvőröket vegyenek fel, olyanokat, akik figyelemmel kísérnék a lapokat, a műsorokat, és – mondjuk: hetenként – írásban megtennék az észrevételeiket. A legkevésbé sem valamiféle nyelvi hajszára, szélsőséges purizmusra, kipellengérezésre vagy gúnyolódó kioktatásra gondolok: a fő szabály a józan ész, a tiszta magyar nyelv respektusa volna. Tanulságos lenne ez mindenkinek, elnök-vezérigazgatóknak, főszerkesztőknek, rovatvezetőknek, olvasószerkesztőknek, külső és belső munkatársaknak egyaránt.
Önkéntes nyelvőr mindenki lehetne. Elvégre a védelmezendő „terület” szinte beláthatatlan – ki kellene terjednie a fővárosi mellett a vidéki sajtóra és elektronikus médiára is, meg kellene szervezni a határokon túl és az emigrációban is: ez utóbbinak a sajtótermékeinél különösképpen.
Ki vezetné, kik vezetnék a nyelvőrséget? Milyen – mindenképpen laza – formát kellene öltenie? Ki kellene-e állítani – egyébként semmiféle fellépésre fel nem hatalmazó, csupán jelképes, az önkéntes tevékenységet elismerő – nyelvőr-igazolványokat? Kellene-e rendezni nyelvőr-konferenciákat vagy kongresszusokat?
Olyan kérdések ezek, amelyeket éppen csak felvetek, a válaszokat közös megfontolással kellene kialakítani.
Ám afelől, hogy a 24. órában vagyunk, nincs sok kétségem. Legfeljebb annyi, hogy nem a 25.-ben-é?
(A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának 2000. augusztusi, marosvásárhelyi konferenciájára írt és kiegészített szöveg.)
- Vita [6]