Az augusztus eleji grúziai háború korántsem volt előzmények nélkül való. Mégis, nemcsak a világot lepte meg, de bizonyos mértékig a részt vevő feleket is. A két szakadár grúz tartomány, Abházia és Dél-Oszétia függetlenségének orosz elismerése felborítja a posztszovjet határok változtathatatlansága körüli, 1992 óta meglévő konszenzust, aminek a régió egészére nézve is súlyos biztonságpolitikai következményei lehetnek. Noha az elmúlt másfél évtized eseményeinek vizsgálata meghaladja jelen tanulmány kereteit, a konfliktus katonai elemeit mindenképpen érdemes közelebbről is szemügyre venni.
A Grúziától rövid, ám annál véresebb polgárháború után elszakadt két tartomány, a Fekete-tenger partján fekvő Abházia és a keletebbre, a hegyek között elhelyezkedő Dél-Oszétia sosem tartozott a túlságosan nyugodt vidékek közé. Noha a térségben folyó harcok 1992-ben véget értek, valójában azonban az elmúlt másfél évtizedben többé-kevésbé folyamatos volt a feszültség Tbiliszi és a két szakadár terület között. A kilencvenes években mind Abházia, mind Dél-Oszétia méretéhez képest aránytalanul nagy és – az orosz támogatásnak köszönhetően – jól felszerelt fegyveres erőket hozott létre, ráadásul erősítette őket a régióban állomásozó orosz békefenntartók jelenléte is.
A dél-oszétiai polgárháborút lezáró, 1992-es, erőteljes orosz dominanciájú szocsi egyezmény orosz békefenntartókat rendelt a térségbe, akik valójában nem is annyira a békét, mint inkább a konfliktust tartották fenn, hiszen jelenlétükkel garantálták a szakadár terület de facto különállását. Noha az orosz békefenntartók az egyezmény szerint egy hármas, grúz–orosz–oszét kontingens részeként tevékenykednek, valójában Grúzia nem vett részt a közös békefenntartó alakulat munkájában, nem kívánva legitimálni a Moszkva által 1992-ben ráerőltetett rendezést.
Fegyveres erőit tekintve a független Grúzia eleve igen rosszul került ki a Szovjetunió megszűnését követő, a Vörös Hadseregre vonatkozó osztozkodásból. Dacára az aláírt számos egyezménynek, Tbiliszi lényegében nem örökölt használható nehézfegyverzetet, hiába állomásoztak a korábbi Grúz SZSZK területén igen jelentős szovjet erők. Ennek volt következménye a polgárháború elvesztése is: a rosszul felszerelt grúz hadsereg nem boldogult az oroszok által a háttérből támogatott szakadárok fegyveres erőivel. Mindez oda vezetett, hogy az elvesztett polgárháborút követően az elszakadt területek katonai visszacsatolása érdemben nem került, nem kerülhetett szóba. Ezen nem változtattak a belső határ mentén zajlott viszonylag gyakori kisebb összecsapások sem. Az anyaország hadereje nem volt elég erős, a szakadároknak pedig nem állt érdekükben a további katonai konfrontáció Tbiliszivel, nekik megfelelt az elért különállás fenntartása.
Az egyensúlyi állapot a 2003-as forradalmat követően kezdett felborulni. A hatalomra került Nyugat-barát Szaakasvili a grúz–amerikai kapcsolatok erőteljes élénkítésébe kezdett, ami kiterjedt a fegyveres erők fejlesztésére is. Tennivaló volt bőven – a kilencvenes években a katonai puccstól tartó Sevardnadze igyekezett megosztani és egymás ellen kijátszani a különféle állami fegyveres erőket és azok vezetőit. Ez a katonapolitika olyan „sikeres” volt, hogy az ezredfordulón a rendőrség és a belügyi csapatok állománya már messze meghaladta a hadseregét, és a felszerelés tekintetében is hasonlóan nyomorúságos volt a helyzet.
Az Egyesült Államok, hogy Grúzia NATO-hoz való közeledését elősegítse, már 2002-ben nagyléptékű katonai segélyprogramot indított. A „rózsás forradalom” után aztán felgyorsult a fegyveres erők reformja, hosszú évek létszám- és költségvetésbeli csökkentései után először kezdtek érdemben növekedni a grúz katonai kiadások. Tbiliszi más, Washingtonnal szimpatizáló államokból is nagy mennyiségben jutott modern és kevésbé modern, de azért hatékony fegyverekhez. A teljesség igénye nélkül kiemelten fontos szállító volt Ukrajna, Csehország és Izrael is.
Az augusztus elején kirobbant háború, mint azt a bevezetőben is hangsúlyoztuk, nem volt előzmények nélkül való. Július végén és augusztus legelején több, a térségben szokásosnál súlyosabb incidensre is sor került a grúz–déloszét belső határ mentén. Mindkét oldalon voltak halálos áldozatok, és természetesen mindkét fél a másikat vádolta provokációval.
A mostani konfliktus kezdetén Grúzia mintegy 30 000 főnyi reguláris hadseregét százezer, szükség esetén behívható tartalékos, kétszáznál is több harckocsi, hasonló mennyiségű páncélozott szállítójármű és jelentős tüzérség erősítette. Csak a grúz légierő gyengélkedett: szó szerint csak pár darab harcképes repülőgéppel rendelkeztek. Ami a szemben álló erőket illeti, Szaakasvili még így is joggal lehetett optimista. A mintegy 60 000 fős lakosságú szakadár Dél-Oszétia „reguláris” fegyveres erői alig haladták meg a kétezer főt, és a körülbelül három-négy tucatnyi elavult harckocsi és páncélozott jármű sem képviselt jelentős erőt. A szakadár tartományban állomásozó orosz békefenntartók – vagy „békefenntartók” – erős fegyverzetük dacára sem módosítottak érdemben az erőviszonyokon.
Az ismétlődő provokációkra hivatkozva az augusztus hetedikéről nyolcadikára virradó éjjelen a grúz hadsereg támadást indított a szakadár Dél-Oszétia ellen. A tbiliszi vezetés feltehetően abban bízott, hogy a kedvező erőviszonyokat és az olimpiai megnyitó miatt pillanatnyilag máshová irányuló nemzetközi figyelmet kihasználva egyfajta villámháborúval még azelőtt visszaszerezheti egész Dél-Oszétiát (melynek területe egyébként alig haladja meg Zala megyéét), hogy akár Oroszország, akár a világ érdemben reagálni tudna. Ezt követően a fait accompli alapján a nemzetközi közösség a grúz remények szerint tudomásul vette volna, hogy Tbiliszi tizenhat év után visszaszerezte az irányítást az egyik szakadár területe fölött. Kellemes mellékhatásként pedig megerősödött volna Szaakasvili belpolitikai pozíciója is.
A valóság azonban igen gyorsan rácáfolt a grúz reményekre. A déloszét fegyveres erők a támadás első fázisában ugyancsak veszteségeket szenvedett orosz békefenntartó erőkkel együtt fel tudták tartóztatni a grúz előrenyomulást. Oroszország pedig nemcsak Dél-Oszétiába küldött jelentős erősítéseket, hanem a másik szakadár tartományba, Abháziába is. Ezzel egy időben az orosz légierő pusztító támadásokat intézett a grúz hadsereg ellen – polgári célpontokat viszont nem vagy legfeljebb csak véletlenül támadtak. Az egész konfliktusra jellemző volt egyébként, hogy az oroszok igyekeztek „mérsékelni magukat”, próbálták kímélni a polgári lakosságot – ami viszont nem volt elmondható sem a grúz, sem a déloszét fegyveres erőkről.
Arra, hogy a háború harmadik napján, augusztus 11-én az orosz és abház csapatok a másik irányból, Abházia felől indítanak támadást, Tbiliszi érzékelhetően nem számított, hiszen a grúz erők legnagyobb része az oszét belső határon volt lekötve. Most ütött vissza, hogy Szaakasvili hatalomra kerülését követően a grúz hadsereg teljes felső vezetését lecserélte – a 29 éves (!) vezérkari főnök és stábja nem tudta megszervezni a védelmet. A kétfrontos harcra kényszerített hadsereg gyorsan összeomlott. A meglepően alacsony személyi (kevesebb mint 150 grúz katona esett el), ám igen magas anyagi-technikai veszteségekből (száznál is több harckocsi és rengeteg tüzérségi eszköz) úgy tűnik, hogy a grúz katonák a hadiszerencse megfordulása után nem tudtak, talán nem is igen akartak ellenállni az orosz nyomásnak, és inkább visszavonultak.
A harcok augusztus 13-án értek véget. Ekkorra az orosz hadsereg mélyen behatolt Grúzia belső területeire, ellenőrzése alá vonva a két legnagyobb fekete-tengeri kikötőt, az ország legfontosabb nyugat–keleti irányú vasútvonalát és autópályáját. A grúz polgári lakosság tömegesen menekült a harcok körzetéből, százezernél is többen kényszerültek lakóhelyük elhagyására. Nem jobb a helyzete a győztes oldalhoz tartozó oszét civileknek sem. Chinvali, a szakadár főváros kezdettől fogva az összecsapások középpontjában feküdt, és szinte teljesen elpusztult. A konfliktus kezdetén elmenekült több mint húszezer oszétnek egyszerűen nincs hová hazatérnie, a hegyek között pedig gyakran már október közepén beköszönt a tél.
A Sarkozy–Medvegyev-féle tűzszüneti megállapodáshoz fűzött kezdeti reményeket alapjaiban döntötte romba a két szakadár terület függetlenségének augusztus 26-án történt orosz elismerése. Ez teljesen új helyzetet teremtett nemcsak a kaukázusi régióban, de az egész posztszovjet térségben is, a következmények felmérése pedig még épp csak megkezdődött.
- Játéktér [2]