Az 1956-os forradalom egyik legtragikusabb s egyben legrejtélyesebb eseménye az október 25-i Kossuth téri sortűz volt. Ezen a napon délelőtt az Astoria Szállótól nyolc-tízezer tüntető vonult a Parlament elé radikális politikai változásokat követelve. Velük tartott néhány szovjet páncélos, melyek legénységével a felvonulók egy része összebarátkozott. Az országházat védő szovjet harckocsikban szolgáló katonákkal folytatódott a fraternizálás. 11 óra körül azonosítatlan tettesek a fegyvertelen, békés tüntetők közé lőttek. Az incidens számos halálos áldozatot követelt.
A részletek mind ez idáig nem tisztázódtak, az ügyben jelenleg nyomozás folyik. A rendszerváltás óta erről több cikk és tanulmány jelent meg, és most, a „véres csütörtök” 45. évfordulóján Kő András és Nagy J. Lambert sok évig tartó kutatómunkájának eredményeként az első kötetet is kezébe veheti az olvasó, a Teleki László Alapítvány kiadásában.
A szerzőpáros azt tűzte ki céljául, hogy rekonstruálja a súlyos tragédia előzményeit és lefolyását. A prekoncepcióktól függetlenítették magukat, csakis a tényfeltárás szándéka vezérelte őket, ez művük legfőbb értéke. Az is kétségtelen, hogy igyekeztek utánajárni az összes elérhető forrásnak, és óriási ismeretanyagra tettek szert. A kiadvánnyal szemben mégis számos kifogás merülhet fel. A legsúlyosabb talán az, hogy Kő András és Nagy J. Lambert nem érvekkel, hanem kinyilatkoztatásokkal igyekszik meggyőzni olvasóit.
A könyv „...tizenkét évig íródott, hogy az összefüggések között megtalálja a hangsúlyokat” – közli a szerzőpáros mindjárt a legelején. Örvendetes, hogy az alkotók meg vannak elégedve művükkel, ám éppen az összefüggések és a hangsúlyok hiányolhatók leginkább e terjedelmes kötetből. A hatrészes, 336 oldalas kötetnek mindössze egy 20 oldalnyi része szól a tényfeltárás eredményeiről és összegzéséről, a többi lapon interjúkat, leveleket, bibliográfiai adatokat, levéltári dokumentumokat találunk, és – bár ezek mind külön-külön részben vannak összegyűjtve – olvasó legyen a talpán, aki eligazodik közöttük. Vegyük sorjában.
A kiadvány fontos része a tartalomjegyzék, mert az egyben összefoglaló is. (A műben még számos, a tudományos értekezések gyakorlatától merészen eltérő szerkesztési megoldást találunk, közülük ez tetszik legjobban.) Ennek jelentősége nyilvánvaló, mivel máshol nem találunk semmilyen összegzést. (Ez már kevésbé tetszik.)
A kötet túlnyomó részét, mintegy kétharmadát teszik ki „A visszaemlékezők lapjai”. Ez az összeállítás az Új Magyarország 1993–94-es számaiban közölt sorozat szerkesztett változata.
A riportok válogatásának egyetlen, de annál meglepőbb szempontja van: „...azok visszaemlékezései kerültek a kötetbe, akik az interjúk során az egyes epizódokról hasonlóképpen vélekedtek, ugyanazt állították.” Ez az elgondolás aztán valahogy mégsem érvényesült, de sajnos az ellenkezője sem: egyáltalán nem kerül sor az állítások ütköztetésére. Egy teljesen diffúz riportcsokorral van dolgunk, melynek szálai a legkülönbözőbb szempontokból érintik a kijelölt témakört, s legfeljebb annyi szabályszerűséget fedezhetünk föl, hogy az első oldalakon a tragikus esemény előzményeit elevenítik fel, az interjúgyűjtemény vége felé pedig egyre több olyan visszaemlékező (különösen egykori felkelő) kerül elő, akinek terjedelmes mondandója még csekély mértékben sem kapcsolódik a megadott témához. (A Corvin köziek vagy a kiliánosok minden részben kitartóan szerepelnek, sőt számos fényképet is látunk róluk. Ezek szerint a szerzők véleménye az, hogy a corvinisták szorosan kapcsolódnak a Kossuth téri eseményekhez. Ezt azonban bizonyítani kellene, de hogyan?) Jegyzetek, magyarázatok nélkül az interjúk az olvasó számára követhetetlenek, és tudományos értékük elhanyagolható.
Az interjúalanyok közül Kopácsi Sándor, a BM budapesti főosztályának volt vezetője ismert személy, akinek memoárja[1] és számos nyilatkozata jelent meg. Kő András és Nagy J. Lambert az interjú közlése fölötti kopfban közölte, hogy mikrofonjuk előtt Kopácsi – legalábbis október 25-ére – merőben másképp emlékszik, mint addig, és közléseivel most már egyértelműen a szerzők kutatási eredményeit támasztja alá. Sőt, a 265. oldalon kiderül: „Kopácsi Sándor [korábbi] visszaemlékezése a kutatók egy részét is megtévesztette. (A könyv szerzőjével való beszélgetésünk során tisztázódott, hogy szándékos elírásról van szó...)” Álmélkodhatunk: miféle varázsszerrel sikerült Kopácsi memóriáját és segítőkészségét kicserélni?
A szerzők külön fejezetet szántak a leveleknek, ezek alkotják a kötet utolsó részét. Ezek között is bőven akadnak a témához nem kapcsolódó írások, amelyek tovább gyengítik a mű szerkezetét.
A Levelek előtt találjuk a Dokumentumokat. Nem kevesebbet ígérnek a szerzők, mint azt, hogy „valamennyi napjainkig fellelhető, a különböző intézmények, levéltárak és egyének birtokában lévő, a parlamenti sortűzzel kapcsolatos dokumentummal megismerkedhet az olvasó.” Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom a szorgalmas szerzőpárosnak, de célkitűzésüket távolról sem sikerült elérniük. Ehhez ugyanis át kellett volna kutatniuk az összes ’56-os iratot, mivel a sortűzre utaló adalékok szinte bármelyik iratkötegben felbukkanhatnak. Tudniillik a kádári időkben ebből az incidensből sosem lett „ügy”, és nem is történt semmiféle kísérlet az idevágó iratok összerendezésére. Én kilenc ilyen periratot találtam, és ezek közül legalább egyet, „Nagy Imre és társaiét” feltétlenül ajánlatos lett volna átnéznie a Kő–Nagy duónak a Magyar Országos Levéltárban.
Ebben a részben a szerzők – ha csak nagyon csekély mértékben is – magyarázatot fűznek a forrásokhoz, s ez a rész ennyiben kétségkívül használhatóbb a többinél. Érthetetlen azonban, hogy miért mellőzték teljes következetességgel a korrekt forrásmegjelölést. Nem tartom valószínűnek, hogy ne tudnák: a kutatónak nem csak az intézményt kell feltüntetni, hanem a lelőhely egyéb adatait is. (Ugyanez a gondatlanság érhető tetten az antik szerzők idézésénél is: az írón kívül helyénvaló megnevezni a fordítót is, az egyéb bibliográfiai adatokról nem beszélve.)
Az általános gyakorlat szerint a tudományos kiadványok jegyzeteiben vagy a kötetek végén feltüntetik a felhasznált irodalmat. Ebben a műben ehelyett a kötet közepén találunk egy sajátos fejezetet: Amit korábban írtak... Itt bármiféle felismerhető logikai rend és – a szerzők ígéretével ellentétben – kronologikus elrendezés nélkül, ki tudja, milyen alapon válogatott cikkeket, tanulmányrészleteket gyűjtöttek össze, szám szerint tizenkilencet. Az összeállításból nem hiányzik a szerzőpáros egyik 1991-es cikke, amely a sortűz előzményét érinti, ellenben hiányoznak azok az ’56-os témájú összefoglaló kötetek, amelyek nagyobb figyelmet szenteltek e témakörnek, sőt még kifejezetten a Kossuth téri sortűzről szóló tanulmányokról[2] sem történik említés!
Az eddig tárgyalt részek nem értékelhetők történészi teljesítményként, csupán forrásközlésként. Térjünk rá a „tényleges” műre: Mi történt 1956. október 25-én a Kossuth téren? Ebben a fejezetben összegzik az alkotók a kutatási eredményeiket.
Az előzményeket a szerzők október 6-áig, Rajk temetéséig vezetik vissza. Az áttekintésben főleg a HM-ben és a BM-ben kiadott utasítások, vezénylések, valamint október 23-ától a sortüzet megelőző környékbeli fegyveres események szerepelnek. Ez utóbbiak különösen érdekesek, eddig ugyanis nem volt ismert, hogy már a sortüzet megelőző 24 órában is több véres, halálos áldozatokat is követelő incidens játszódott le a Kossuth téren. A leírtak hitelességét azonban eléggé lerontja, hogy többnyire nincs feltüntetve az információk eredete. Néhol utalnak a kötetben közölt szóbeli vagy levéltári források egyikére-másikára, amelyek – mivel nem derül ki, miért autentikusabbak, mint más adatok – szintén nem meggyőzők. Ezt a módszert követték a szerzők a továbbiakban is. Így teljesen az olvasó „kényére-kedvére” bízzák, hogy elfogadja-e az általuk rekonstruált eseménysort, vagy sem. Lehetséges, hogy minden állításuk forrása megtalálható a kiadvány egészében, de aligha hiszem, hogy akad olyan olvasó, aki ellenőrzi ezt. Én még recenzensként sem vállalkozom erre. A kötet legnagyobb talánya: miért nem építették be dolgozatukba a szerzők hatalmas adatbázisukat?
„Az 1956. október 25-i, Kossuth Lajos téren bekövetkezett véres eseményeket nem könnyű megérteni az összefüggések ismerete nélkül. [...Az előzmények] determinálták és – horribile dictu – majdhogynem szükségszerűen magukkal vonták mindazt, ami október 25-én, pár perccel 11 óra után történt” – szögezik le a szerzők az első bekezdésben. Ám a 12. lábjegyzetből kiderül: a szerzőpáros nem ért egyet a visszaemlékezők és a történészek egy részével abban, hogy a sortüzet valakik már napokkal korábban megtervezték, kiprovokálták. Az ezt megelőző más véres események hasonlóképpen történtek az egész városban, mint a Kossuth téren. A továbbiakban sem kapunk semmiféle magyarázatot arra, hogy miben rejlik a szerzőpáros szerint a sortűz történelmi szükségszerűsége.
A sortűz közvetlen előzményének megjelenítése (a tömeg fraternizálása a harckocsizó szovjet katonákkal az Astoriánál, a tüntetők és a szovjet páncélosok vonulása a Parlament elé) lényeges kérdésekben nem tartalmaz meglepetést. A rekonstrukcióból nem hiányoznak az apró részletek sem.
A sortűz fő felelőse a szerzőpáros szerint Ivan Szerov altábornagy, a KGB elnöke, ámbár ez elsősorban nem itt, hanem még a Bevezető 8. oldalán derül ki: „Véleményünk szerint Szerov – aki a magyar és [a] szovjet politikusoktól függetlenül gondolkodik – az egész forradalom alatt önállóan dönt és cselekszik. Így október 25-én is.” Ez a megállapítás több szempontból is helytelen. A magyar és a szovjet vezetés nem vehető egy kalap alá, hiszen nyilvánvaló volt Magyarország teljes politikai alávetettsége. Szerovnak mint a KGB fejének természetesen önálló cselekvési döntése lehetett bizonyos dolgokban, például sortűzparancsban, de a prezídiumtól független politikai döntéseket nem hozhatott.
A tanulmányban azonban csak arról van szó, hogy Szerov le akarta állítani a szovjet katonák fraternizálását a tüntetőkkel, és ezért figyelmeztető lövésekre adott parancsot. Először egy ÁVH-s ezredes géppisztollyal, majd a szovjet tábornok közelében lévő harckocsiparancsnok géppuskával adott le riasztólövéseket. Ez utóbbi váltotta ki a pánikot. A következő lövések már a Parlament előtti páncélkocsikra és harckocsikra irányultak, amelyek a közelükben lévő fegyvertelen tüntetőket veszélyeztették. Közülük kerültek ki az első halottak és sebesültek. Mindezek ellenére Szerov – ha jól értelmezem a szöveget – nem a tömegre tüzelt, hanem saját páncélosaira. Ez esetben mi másért adhatott parancsot a figyelmeztető lövésekre, ha nem azért, hogy a civileknek legyen idejük leugrani a harckocsikról?
Ezután a Kossuth téren és a közelben lévő harckocsik a környező épületeket vették célba, mialatt az emberek menekülni igyekeztek. Mindezek után tűnt fel a Ságvári téren egy harckocsi. Ennek személyzete volt az első – ha nem tévedek –, amely szándékosan lőtt a tömegbe. Még azután is, hogy tüzet kapott a Parlament előtti páncélautókból. Sőt, később az Akadémia utca felé haladva újabb sortüzet zúdított a Rákóczi-szobor környékén fedezéket kereső emberekre.
Nem tudnám megcáfolni ezt a verziót, de – bizonyítékok híján – megerősíteni sem. Mindenesetre hiányzik valamiféle értékelés. Mi volt ennek az értelme? Hogyan folyhatott le a tapasztalt Szerov tábornok irányítása alatt egy ilyen teljesen zagyva akció, tudatos sortűznek nem nevezhető összevisszaság?
Az áldozatok azonosítása terén nincs előrelépés 1991 óta: a 257. oldalon ugyanaz a 74 név szerepel, mint a korábbiakban.
A 17. lábjegyzetben találjuk a szerzők fő mondanivalóját: az a köztudatban elterjedt verzió, miszerint a Földművelési Minisztérium (a továbbiakban: FM) épületéből lőttek volna a tömegre, téves. Ennek bizonyítására egy 1956. XI. 17-i vizsgálati jelentésre hivatkoznak (talán már említeni sem kell: a forrás megjelölése nélkül), amely szerint az épületből nem adtak le lövéseket, és a padláson sem tartózkodott senki. Emellett fényképekre is hivatkoznak, amelyek arról tanúskodnak, hogy az embereket nem az FM-ből találták el. A 161. oldalon lévő fénykép meggyőzően bizonyítja, hogy a Rákóczi-szobor közelében lévő földhányáson meghaltakat nem lőhették le az FM-ből. (Ha már az illusztrációknál tartunk: a kötet erősségei a magyarázó rajzok, térképek. Nagyon szép például a két belső borító. Számos értékes fotót is találunk a kiadványban, de körülbelül ugyanennyi teljesen indokolatlanul került bele.) További érvek: az FM tetőterének ablakain látni vélt villódzó fények a Parlament előterében lévő tankok torkolattüzétől származtak; a szemtanúk beszámolója szerint a páncélosok személyzete éberen figyelte az épületeket, s ahol mozgás észleltek, oda lőttek; az FM padlásterét és felső emeletét nem érte lövés, pedig az Országház előtti harci járművek könnyen viszonozhatták volna a tüzet; ha a VII-es és X-es kapu előtt összezsúfolódott tömegre lőttek volna, egy-egy lövedékkel két-három embert is eltaláltak volna, azonban a golyónyomok becsapódása egyértelművé teszi, hogy a Ságvári tér felől adták le a lövéseket; a tér északi részén nem voltak sebesültek és halottak.
Mindez azonban a legkevésbé sem bizonyítja azt, hogy az FM-ből (és más Kossuth téri épületből) egyáltalán nem használtak fegyvert a tömeggel szemben. Tekintve, hogy a szemtanúk többsége, valamint számos kutató más következtetésre jutott, mint a szerzőpáros, lényegesen nagyobb energiát kellett volna fordítaniuk állításaik igazolására. Ám ők meg vannak győződve saját csalhatatlanságukról, így annak is örülhetünk, hogy legalább egy lábjegyzetben leereszkednek hozzánk. Számos jel mutat arra, hogy nem jó néven veszik, ha bárki is bemerészkedik a kutatási területükre,[3] ez is oka lehet annak, hogy teljesen ignorálják mások kutatási eredményeit.[4]
Varga László történész A harmadik napon című tanulmányában részletesen írt a Kossuth téri sortűzről. Ő feltüntetett források alapján valószínűbbnek tartja, hogy politikai döntésen alapuló tűzparancs előzte meg a tragédiát, és nem véletlen incidens történt. Szerinte a magyar szervek kezdték a tüzelést a környező épületekből (a Parlamentből is), majd két magyar harckocsiból. A legkomolyabb pusztítást három szovjet páncélos gépkocsi okozta, amely a Báthory utca (Ságvári tér) felől lőtt. Ezt a szovjet tisztek mellett polgári öltözékű magyarok is irányították. A vérengzésbe bekapcsolódtak a Nádor utca felől a flottillások is.
Varga ezután arról ír, hogy kiválóan képzett katonák vezényelték az „akciót” azért, hogy gyorsan úrrá legyenek a fraternizálás okozta zavaron, és a hadászat alapszabálya értelmében a demoralizált egységeket újakkal váltsák fel. Ebben az esetben nem érthető, hogy miért a magyarok kezdték meg a tüzelést, és miért a tömegre. Másrészt: néhány oldallal előbb Varga amellett érvelt, hogy politikai és nem katonai döntésről volt szó.
Horváth Miklós hadtörténész 1998-ban A Hét műsorában legfrissebb kutatásai alapján arról beszélt, hogy a fegyverhasználat közvetlen kiváltó oka a térre kirendelt és odaérkezett orosházi határőr alegység volt. Sz. Z. határőr alezredes-parancsnok (a Határőrség Országos Parancsnokság politikai csoportfőnökének helyettese) látta, hogy a szovjet harckocsikon civilek vannak, fraternizálnak, s ezzel akadályozzák a szovjet katonákat a Parlament őrzésének végrehajtásában. Úgy döntött: „az ellenforradalmárokhoz” átállt szovjet harckocsikra géppuskával tüzet nyittat. Ennek a tűzcsapásnak a következménye az lett, hogy a téren és a környéken lévő fegyveres erők körében tűzpánik alakult ki, mindenki lőtt mindenkire, minden irányba, és ennek következtében elsősorban a szovjet fegyverek tüzétől sokan meghaltak. Ugyanis a tűzharc zajára egy szovjet harckocsi érkezik a Ságvári térre, s mivel a benne ülőknek fogalmuk sincs arról, hogy ki kire lő, miért lő, tüzet nyitnak a 2-es villamos megállójánál és a Rákóczi-szobornál lévő emberekre. Ettől a tűztől lett a legtöbb halott és sérült.[5]
Sz. Z.-t később érdemei elismeréséül a BV országos főparancsnokává nevezték ki, tehát feltételezhetően Szalay Zoltánról van szó, aki a hetvenes években meghalt.
1990-ben jelent meg az én tanulmányom „Véres csütörtök” címmel, még levéltári források felhasználása nélkül. Előzetesen kiadott politikai indíttatású tűzparancsról írtam, valamint arról, hogy a magyar államvédelmi szervek (főleg az FM-ből) kezdték meg a tüzelést, de a fő pusztítást a Báthory utca és az Akadémia utca felől jövő szovjet páncélosok idézték elő, amelyeknek személyzete vagy arra gondolt, hogy társait tőrbe csalja, vagy támadó szándékúnak vélte a feléje menekülő tömeget. Ezt a verziót most sem tartom kizártnak, de megdönthetetlennek sem.
A Kossuth téri sortűz büntetőügyi szempontból is aktuális. Eljárás folyik E. Józseffel szemben, akit azzal gyanúsítanak, hogy 1956. október 25-én tűzparancs nélkül, saját elhatározásából lőtt a fegyvertelen tömegbe. A Budapesti Katonai Ügyészség megállapította, hogy E. Józsefen kívül mások is lőttek a tömegbe, így a téren és környékén tartózkodó szovjet harckocsik is. A tényállás megállapítása céljából az ügyészség már tavaly év végén az orosz hatóságokhoz fordult.[6]
Látható, hogy a rendszerváltás idején felmerült kérdésekre még mindig nincsenek egyértelmű, meggyőző válaszok. (Az egyetlen közös állítás a fent közölt változatokban, hogy a legsúlyosabb tűzcsapást a Sárvári tér felől lövő szovjet harckocsi/harckocsik okozta/okozták. Olyan abszurditásokra, amelyeket 1989 előtt a kádárista történészek hangoztattak, miszerint fegyveres „ellenforradalmárok” hajtottak végre sortüzet, ma már senki sem vevő.)
Kő András és Nagy J. Lambert mögött 12 évnyi áldozatos és lelkiismeretes kutatómunka áll, de ez nem bizonyult elegendőnek egy tudományos igényű kötet megalkotására.
Jegyzetek
[1] Életfogytiglan. Bp. Bibliotéka, 1989.
[2] Eörsi László: „Véres csütörtök”. In: Századvég 1990/1 – Varga László: A harmadik napon. In: Varga L.: Az elhagyott tömeg. 1950–1956. Cserépfalvi, Bp., 1994.
[3] Ennek legékesebb bizonyítéka a Magyar Nemzet 1998, XI. 7. sz. 7. o., amelyben meglehetősen arrogáns hangnemben kioktatják azt a kutatót, aki az övéktől eltérő verziót tett közzé. E sorok írója reflektált erre, de a cikk közléséhez Kő András rovatszerkesztő nem járult hozzá.
[4] A kötet bevezetőjéből és a fentebb említett cikkből kiderül, hogy Kő és Nagy 1989-től minden október 25-én a helyszínen emlékezik meg a tragédiáról. Azt érzékeltetik, hogy a „közömbösen kezelt évfordulók” miatt morálisan fölényben vannak másokkal szemben.
[5] Horváth Miklós által megadott források: Az Orosházi Határőrkerület Parancsnokságának jelentése; az V. kerületi pártbizottság jelentése; az V. kerületi rendőrkapitányság összefoglaló jelentése.
[6] T. B. Népszabadság 2001. VII. 27.