Lengyelország-szerte folyik a vita Jedwabnéról, ez az évtized legfontosabb vitája. Függetlenül attól, hogy hová vezet, ezután már semmi sem lesz ugyanolyan: se Lengyelország, se a lengyel viták, se a következő évtized. Attól tartok, hogy néhány fontos következtetést, sajnos, már el is hárítottunk magunktól. (...)
A politikusok reagálását és magatartását akár mérvadónak és kielégítőnek nevezhetnénk, ha csupán Jan T. Gross professzor könyvéről lenne szó. Természetesen a könyv ötvenezres példányszáma az Egyesült Államokban és az ezzel együtt járó jó pár recenzió igen fontos körülmény, rendkívüli hatása lehet, sokat változtathat a Lengyelországról alkotott képen. Most még nyugodtan áltathatjuk magunkat azzal, hogy aki kézbe veszi ezt a könyvet, az a Lengyelországban lefolyt vita iránt is mutat némi érdeklődést, és tárgyilagosan akarja értékelni a művet. De abban a pillanatban, amikor a New Yorker, ez az óriási tekintélyű és tökéletesen megbízható magazin terjedelmes részleteket közölt a könyvből (még megjelenése előtt), minőségi változás állt be. A New Yorker annyi, mint az angol nyelvű világ három és fél millió legfontosabb, legképzettebb, a maga közegében nagy befolyással rendelkező, közvélemény-formáló olvasója. Ehhez a csoporthoz soha nem jut el semmiféle lengyelországi nyilatkozat, publikáció vagy tévéműsor, felőlük nézve a hazai tekintélyek bármily nemeslelkű, mértéktartó reakciója is édeskevés, egyszerűen nem áll arányban azzal, ami történt. (...)
Sok mindent tehettünk volna és kellett volna tennünk azért, hogy enyhítsük e megrázkódtatás következményeit, időnk – amióta megjelent a Szomszédok lengyel kiadása – volt elég. Lehet, hogy Lengyelországban kellett volna először kiadni a könyv angol nyelvű változatát, és innen terjeszteni. Már rég be kellett volna fejezni a német levéltárakban őrzött dokumentumok keresését, elejét venni minden olyasfajta spekulációnak, hogy esetleg mégis a hitleristák a tettesek, ami komolytalanná tesz minden számvetést. Már tavaly, kora ősszel szemináriumot szervezhettünk volna európai, izraeli és amerikai holokauszt-kutatók részvételével, a szeminárium anyaga pedig már fél éve eljuthatott volna az egyetemekre. A Nemzeti Emlékezet Intézete már a múlt év nyarán a tanúk felkutatása céljából hirdetéseket adhatott volna fel az amerikai és izraeli sajtóban.
Ezzel szemben csak most egy hete távolították el a hazug felirattal ellátott obeliszket, amit időközben már a világ összes tévéállomása bemutatott. Jelenleg, amikor e sorokat írom, még mindig nem sikerült megvásárolni azt a darab földet, ahol már hónapok óta zsidó temetőnek kellene lennie. És még valami, a meggyilkoltakról való méltó megemlékezéssel tényleg nem kell megvárni az évfordulót. Autóval csak két óra, helikopterrel pedig fél óra az út Varsóból. Nem kell ahhoz évforduló, hogy fejet hajtsunk az ártatlan áldozatok előtt, elég a gesztus erkölcsi értelmébe vetett hit, függetlenül aktuális politikai jelentésétől.
Egyszerűen felfoghatatlan, mire vártunk az elmúlt tíz hónap során. Az állam legfőbb közszereplői egy hét leforgása alatt tették meg régóta esedékes nyilatkozataikat. Nem arra mutat-e ez, hogy a politika világa pánikba esett, és bűnbánatot kíván gyakorolni közel egyéves mulasztása miatt? Ami viszont olyan hatást kelt, mintha a lengyel lelkiismeret-vizsgálat megrendelésre történne, mintha csak a vádakra reagálnánk, ahelyett hogy szabad, alanyi társadalomként önkéntes, érett döntést hoztunk volna. Valami, ami a szemünk láttára vált megtisztító nemzeti traumává, így a politikai korrektség és a politikai túlélési ösztön felszínes aktusává redukálódik. És csak ilyen értelmű közlemény jut el az amerikaiakhoz.
Elképzelhető, hogy Gross professzor könyve fordulatot hoz, megváltoztatja a lengyelek gondolkodásmódját, ez talán már meg is történt. Attól tartok azonban, hogy az az egyetlen részlet, amely belőle a nagy példányszámú magazinban megjelent, csak megerősíti az amerikaiak sztereotip fogalmait a lengyelekről, miközben a könyv legnagyobb értéke – a sokkhatás, amit kiváltott belőlünk – észrevétlen marad. Egyrészt tehát magunkba kell szállnunk, másrészt meg kell találnunk a módját, és tudatosítanunk kell a világ közvéleményében, hogy Lengyelország legkiválóbb képviselőinek szavával kér bocsánatot; de nem a bűnösök nevében, mert a bűnnek nincs hazája, hanem az iszonyattól kővé dermedt, becsületes, együtt érző emberek: barátok, rokonok, szomszédok nevében.
(Tygodnik Powszechny, 2001. március 25.)
Pálfalvi Lajos fordítása
- A Jedwabne-vita [8]