(...) A The New York Review of Booksban megjelent cikk látszatra gondosan megszerkesztett és kidolgozott tanulmány, széles körű bibliográfiával és dokumentációval, amely a történelemtől a filozófiáig és irodalomig úgyszólván mindent felölel. A cikket nem kevesebb, mint 28 lábjegyzettel látta el szerzője. A lábjegyzetek – amelyekben gondosan feltüntetve ott találni minden forrást, minden adatot – lenyűgöző tájékozottságról, dokumentációs munkáról árulkodnak, a részletek kidolgozása egyenesen elképesztően precíz, példának okáért, a szerző még azt sem felejti ki, hogy mikor kezdték el a Dacia autók gyártását, noha ezt is inkább a Dacia körüli kommunista csinnadratta miatt teszi (...), „az ősrégi dák gyökerek” kapcsán.
Látnivaló, hogy a cikk, egészében véve, nem szubjektív meglátásra alapoz, nem afféle „lírai benyomás”, „impresszió” vagy „magánvélemény”. A Tony Judt írása tudományos, szisztematikusan, következetesen átgondolt, erudícióra valló kutatómunka eredménye, noha olykor a szerző kisebb engedményeket tesz magának, és a tudomány személytelen világából át-átruccan megrendítő tapasztalatai keltette érzelmeinek világába is. A fogalmi nyelvezet száraz, merev világából a vallomások művészi, meleg és érzelemteli világába siklik át. Nagy hatású szónoki fogás: stiliszták tanulmányozzák ma is.
Példának okáért szerzőnk teljes paragrafust szentel a romániai ökológiai helyzetnek, megemlíti, hogy a kommunizmus katasztrofális következménnyel járt mindenhol e tekintetben, és megemlíti azt is, hogy ez a katasztrófa példa nélküli, a világon sehol sem ilyen súlyos a helyzet. Egy akadémiai tanulmány belső logikája megkövetelné, hogy a szerző adatokkal és a források megjelölésével támasszon alá egy ilyen súlyos kijelentést. A The New York Review of Booksban azonban szó sincs tudományos bizonyítékról, helyette kijelenti, hogy „Erdély ipari központjaiban (...) érezhetni, hogy szennyezett, mérgezett levegőt szív be az ember, amint azt legutóbbi utam során tapasztalhattam.” És így tovább. (Kiemelés tőlem, M. I.) Egy tudományos, enciklopédikus elme számára kissé ingatag érvelés! Annál meghatóbb a szerző ökológiai érzékenysége, aki a világ legnagyobb környezetszennyező államában él, amely energikusan elhárítja a kiotói egyezmény aláírását!
Hanyagság, pontatlanság, kihagyások
Jó volna tudni, hogyan reagálna a tudós amerikai Tony Judt, ha egy úgynevezett tanulmányban, amely azt tűzné ki céljául, hogy bemutassa az Egyesült Államok történelmét, politikáját, gazdaságát és kultúráját, azt olvasná, hogy George W. Bush elnök... Alaszkában született. Akármilyen reakciókat váltana is ki egy ilyesfajta kijelentés, annyi szent, hogy megkérdőjelezné ama bizonyos hipotetikus tanulmány szerzőjének korrektségét, a forrásmunkák és adatok hitelességét. Kisebb avagy nagyobb gyanút keltene – de elkerülhetetlenül gyanút ébresztene.
Nem áll másként a helyzet a The New York Review of Books cikkével sem, amelyben írva áll, hogy Iliescu elnök... Moldvában született.
Egy románnak nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy tudja: Iliescu elnök Oltenitán született, és hogy Oltenita kisváros délen, Románia ama részén, amelyet hajdan Oláhországnak neveztek, amiként egy átlagamerikainak sem kell egyetemi tanárnak lennie ahhoz, hogy tudja, hogy George W. Bush texasi. Icipici pontatlanság az egész, merő hanyagság csupán. De ennek alapján jelenti ki Tony Judt, hogy Iliescu „igen népszerű vidéken, különösen szülőföldjén, Moldvában, ahol képe mindenütt látható”.
Nem ez az egyetlen „apró pontatlanság”, de a legszembeszökőbbek egyike. Kreatív módon vezeti fel az állítást, és azt a képet vetíti az olvasó elé, hogy Iliescu az elmaradott, Isten háta mögött vidékek kedvence, szülőföldjén, Moldvában pedig egyenesen bálványozzák, és mint elmaradott törzseknél szokás, mindenüvé kiaggatják a portréját....
Menjünk csak tovább, van honnan hasonló gyöngyszemeket halászni. Tony Judt azt írja, hogy az első világháború után, 1920-ban Románia „megszerezte (acquired) Besszarábiát, Bukovinát és Erdélyt, valamint „egy részt Bulgária északi részéből”. A valóság kissé másként fest: Románia nem „megszerezte”, hanem meghódította azt a bizonyos „északi részt Bulgáriából” még az első világháború előtt, a két balkáni háború eredményeképp. (...)
„A magyarok és később a Habsburgok Észak-Erdélyben uralkodtak”, írja Tony Judt. A valóság megint másként fest, az Osztrák–Magyar Birodalom ugyanis a Habsburg-uralom után jött, nem előtte, a dualizmus pedig súlyos következményekkel járt Erdélyre nézve, Erdély ugyanis elvesztette autonómiáját, és Magyarországhoz csatolták. „A mai Románia területén és környékén már hosszú ideje éltek románul beszélő parasztok – jegyzi meg az amerikai kutató. – A román állam azonban viszonylag új”: et alors?! Európában sok államról elmondhatni, hogy „viszonylag új”, és hogy, akárcsak Románia, a XIX. század végén jelentek meg Európa térképén: Görögországtól, Szerbiától vagy Bulgáriától Németországig és Olaszországig. Persze kéznél a magyarázat, Tony Judt nem akarta túlterhelni tanulmányát azzal a pontosítással, hogy a XIX. század (egyes szerzők szerint csak az első világháború után zárult le) Európában a nemzetállamok létrejöttének a százada volt, és hogy a nemzetállamok nem a kivételt jelzik a szabály alól, hanem magát a szabályt. Sajnálatos kihagyás, noha akad rá magyarázat.
Ám a fent említett kihagyást nagylelkűen kárpótolja azzal, hogy az 1920-utáni Romániát egy újabb „új” állammal rokonítja, mégpedig... Jugoszláviával! Akkor, 1920-ban, írja az amerikai kutató „Románia a régió egyik legkiterjedtebb országa lett. De álmuk valóra váltásán túl a nacionalisták mást is kaptak a versailles-i békekötéssel: minden oldalról bosszúszomjas, irredenta szomszédokat és nagyszámú, magyarok, németek, ukránok, oroszok, szerbek, görögök, bolgárok, cigányok és zsidók alkotta kisebbségi lakosságot (akiknek aránya 8-ról 27 százalékra ugrott hirtelen) – közülük egyeseket a határmódosítások vágtak el szülőföldjüktől, másoknak meg nem volt hazájuk, ahova mehettek volna. Akárcsak az újonnan alakult Jugoszlávia, Románia is éppen olyan vegyes volt etnikailag, mint bármelyik előző birodalom.”
2001-ben kissé nehezen állja meg az ember, hogy ne ugorjon bármilyen, Jugoszláviát érintő utalásra. Igen, való igaz, hogy az első világháború után Románia területe a másfélszeresére nőtt. Igen, való igaz, hogy 1920 után Románia lakosságának jelentős részét a kisebbségek képezték. Egy 1930-ban készült felmérés szerint a lakosság 71,9 százaléka román volt, 7,9 százaléka magyar, 4,4 százaléka német, 4 százaléka zsidó, 3,2 százaléka rutén és ukrán, 2,3 százaléka orosz, 2 százaléka bolgár, 1,5 százaléka cigány, 1 százaléka török és tatár, a többi 1 százalék alatt volt. Tony Judt kilenc kisebbséget sorol fel, a százalékarányt nem említi, ehelyett kijelenti, hogy ezeket a kisebbségeket „kiszakították” az anyaországból, és „nincs hova menniük”. Adós marad azzal, hogy kiket „szakítottak ki”, már azoknak az esetében, akiknek „nincs hova menniük”, noha magától értetődik, hogy a zsidókról és cigányokról van szó. Marad hét kisebbség. Logikus, mármint Tony Judt szerint, hogy ezt a hét kisebbséget „szakították ki” az anyaországból, a „határmódosításokkal”. Nézzünk csak utána! „Kiszakították” volna a görögöket? Nem. Marad hat. „Kiszakították” volna a németeket? Nem. Marad öt. „Kiszakították” volna az ukránokat „az anyaországból”? Nem. Már csak azért sem, mert nem létezett ukrán állam. – Maradt négy. „Kiszakították” volna a bolgárokat? Nem, őket sem, mert a mai Bulgária északi részét 1913-ban csatolták Romániához, nem a versailles-i tárgyalások eredményeképp. Maradt három. „Kiszakították” volna a szerbeket? Nem, őket sem, a Bánság ugyan 1920 után lett román területté, a bánsági szerbek azonban sohasem tartoztak Szerbiához. Maradt kettő. „Kiszakították” volna az oroszokat? Nem. Besszarábiát a cári Oroszország csatolta magához, utána pedig gyarmatosította. Senki se merne olyan állítással előhozakodni, hogy a balti országokban élő oroszokat „kiszakították az anyaországból”! Maradt egy: az erdélyi magyarságot valóban kiszakították (és itt nincs többé szükségünk idézőjelre) az anyaországból, és a román állam keretén belül valóban kisebbséggé vált. De a magyarság Erdélyben is kisebbség volt. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy a magyar lakosság számára az, hogy 1920-ban elszakadt az anyaországtól, nem jelentett és jelent ma is érthető, indokolt megrázkódtatást, amely megoldásra vár (nézzünk szembe a tényekkel: ennek a kérdésnek soha nem lesz tökéletes, végleges megoldása). A megoldás a politikusok intelligenciájától és demokratikus szellemiségétől függ. Úgy a román és magyar politikusokétól Romániában, mint a magyarokétól Magyarországon.
Kissé elkalandoztunk a Tony Judt listájától: a kilenc nemzetiség közül, akiket „kiszakítottak az anyaország kebeléből” vagy „nem volt hova menniük”, egyetlenegyet „szakítottak ki” határmódosítással, kettőnek valóban nem volt hova mennie, a többi az úgynevezett „normális” kisebbségek közé sorolható. Innen addig a kijelentésig, hogy az 1920 utáni Románia „etnikai amalgám, mint bármelyik előző birodalom” kissé hosszú az út.
És nagyon veszélyes. A Komintern röptette fel a gondolatot, hogy az 1920 utáni Románia „imperialista” hatalom, és minden úton-módon harcolni kell, hogy területileg megcsonkítsák. Vajon Tony Judt elméje is a szovjet mintára jár?
Vajon számolnunk kell azzal is, hogy hanyagsága, pontatlanságai, kihagyásai nemcsak felületességének a rovására írhatók, hanem egy eljárás velejárói, egy olyan eljárásmódé, amely riasztóan hasonlít a sztálinista értelmiségiek eszközeire, a sztálinistákra, akik nem kutattak, hanem bizonyítottak, és a tényeket a dogma követelte satuba szorították?
Sematikus és tendenciózus látásmód
(...) Láttuk már, hogy a román környezetszennyezés bemutatására szolgáló legsúlyosabb érve az, hogy az ember érzi, mérgezett levegőt szív, amiként az, édes jó istenem, szerzőnkkel is megesett. Ugyanabban a bekezdésben megemlíti azt is, hogy egy nagybányai aranybánya beszennyezte a Tiszát, hogy aztán arra a következtetésre jusson, hogy: „a veszteséges állami vállalatok privatizálása is akadozik, egyrészt, mert a jól menő cégeket a volt kommunisták maguknak adták el, másrészt, mert a szennyezett víz és a fertőzött talaj megtisztításának költségei megfizethetetlenek, és eltántorítják azt a kevés külföldi érdeklődőt is”. Aki azonban tudja azt is, hogy a környezetszennyező aranybányászatban egy ausztrál cég is érdekelt, az valóban érzi, hogy valami bűzlik – manipulációszaga van. Ha Tony Judt valóban utána akart volna járni a dolognak, könnyen megtudhatta volna, hogy a 90-es években valóban kitört Romániában néhány hatalmas botrány, a botrányok oka pedig az volt, hogy nyugati országokból szennyező hulladékot szállítottak ebbe a „nem európai” országba!
Ami nem azt jelenti, hogy Románia nem küzd súlyos ökológiai problémákkal, és hogy az ökológiai katasztrófa ne lenne egyaránt a kommunista és posztkommunista rezsimek hagyatéka. Tony Judt azonban oly tendenciózus és leegyszerűsítő módon veti fel a kérdést, amely nemhogy nem szolgálja az ügy javát és tisztázását, ellenkezőleg: elködösíti és eltorzítja az igazságtartalmát.
Tony Judt hasonlóképp intézi el a nacionalista megnyilvánulások, a múlttal való szembesülés kérdését, a kommunista párt volt kádereinek a szerepét a román politikai életben, stb. Mindez valós, súlyos és fájdalmas terhe Romániának. És nem feltétlenül az ország „európaiságának” vagy valószínű EU-csatlakozásának a szemszögéből az (az Európai Unió mesterséges, jogi és gazdasági építmény, és semmiképpen nem tekinthető az európaiság jegyének. Svájc nem EU-tag, ami nem jelenti azt, hogy nem európai ország), hanem elsősorban Románia jelenének és jövőjének a szempontjából. Ahhoz azonban, hogy a fenti problémákat feltárjuk, és tisztázzuk (netán mégiscsak alapvető követelménye bármilyen megoldásnak!), kritikai szellemre lenne szükség, nem többé-kevésbé álcázott pamfletre. Pontos adatokra, korrekt megközelítésre lenne szükség, nem a Tony Judt-féle „apró pontatlanságokra”, kihagyásokra és ferdítésekre. Márpedig Tony Judt cikke éppen ez utóbbiaktól hemzseg. „Egykori KB-titkárként Iliescu levezényelte a Ceausescu házaspár trónfosztását” – írja. A valóságban másként esett a dolog. Iliescu körülbelül egy évig, 1971 júliusáig volt KB-titkár, a Ceausescu házaspár trónfosztására csak húsz év múlva, 1989 decemberében került sor. Iliescu egykori „KB-titkári” pozíciójának semmi köze az akkor történtekhez, noha ez nem enyhíti a tényt, hogy Ceausescuék pere és kivégzése Románia történelmének egyik legiszonyatosabb fejezete. De még ennél is történelemhamisítóbb és hazugabb az a kijelentés, amely szerint Corneliu Vadim Tudor „hosszú múlttal rendelkezik a román politikai élet 1989 előtti időszakából”. „Előbbi Ceausescu legismertebb irodalmi talpnyalója volt” – írja Tony Judt. Hazugság. Corneliu Vadim Tudor sem írói, sem pedig hivatalos körökben nem örvendett jó hírnévnek. Soha nem volt az Írók Egyesületének a tagja, jelentéktelen, másodrangú skribler volt, a Saptamîna zsoldjában, és nem alaptalan a gyanú, hogy a fent említett lapot a Securitate irányította. (...) Nemcsak az írók, de még az aktivisták sem minősítették volna költőnek Vadimot pirulás nélkül! (...) Vadim „udvari költői” minőségének a mennybemenesztése voltaképp tehetetlenségről tanúskodik: senki sem talál magyarázatot a Vadim 1990 utáni tüneményes politikai karrierjére. És nemcsak a politikaira: számos értelmiségi – Corneliu Vadim Tudor politikai ellenfelei! – elismeri költői vagy legalábbis publicisztikai tehetségét. De ez elképzelhetetlen lett volna 1989 előtt, amikor mindenki fittyet hányt a Corneliu Vadim Tudor „költői” tehetségére.
Márpedig ez a költői túlzás az 1989 decemberében elesett állítólagos 60 000 halottat juttatja eszembe. (...)
Végül, de nem utolsósorban, Tony Judt a Plai cu boiban megjelent fotomontázs szemléltetésével vezeti fel a cikket. A montázs, szerzőnk szerint, alapvetően és mélységesen szemlélteti Románia jelenlegi állapotát – ízlések és pofonok. A folyóirat igazgatójáról, Mircea Dinescuról azt írja, hogy „ismert író és kritikus”. Rejtély, mit ért „kritikus” alatt. Mircea Dinescu azonban nemcsak „ismert író”, hanem fortélyos üzletember, és nem utolsósorban állami hivatalnok, a Securitate-archívumot tanulmányozó bizottság tagja is egyben, noha Tony Judt ez utóbbit elfelejti megemlíteni (ha egyáltalán tudomása van róla). Ehelyett azt írja, hogy „Lengyelországhoz, Magyarországhoz vagy Oroszországhoz képest Romániában nemigen erőltették a kommunista múlt nyilvános feltárását – a Securitate tevékenységét vizsgáló román „Gauck-bizottságnak (a Stasi-archívum vizsgálatára létrejött német modell szerint) fölállítását célzó erőfeszítéseket a legmagasabb kormányzati szintekről akadályozták és befolyásolták”.
Való igaz, hogy Romániában nincs „Gauck-bizottság”, de ugyanúgy igaz az is, hogy egyetlen kelet-európai volt kommunista országban sem létezik hasonló szervezet – természetesen a volt NDK-t leszámítva. (....) A „Gauck-bizottság” modellt egyetlen volt kommunista ország sem vehette át, mert egyik se volt képes úgy integrálódni, mint a volt NDK – az is egy nyugati államba. (...) Itt is ugyanaz a veszély áll fenn: a sajtó átvesz egy Romániában már untig lejáratott klisét. Mivel a 28 lábjegyzet egyikében sem találni utalást román nyelvű szövegre, sanda gyanúm, hogy a szerző a „folklórból” ihletődött. Úgy, ahogy a ceausista „urbanizálási” tervvel tette volt, amelyet „egyszerűen kriminálisnak” minősít. A szisztematizálási terv azonban nem valósult meg, a cikket viszont a romániai valóságnak óhajtaná szentelni szerzője – holott belső logikája csupán a múlt rezsim túlzottan sötét színeiben való ábrázolására utal. Vajon Tony Judt képtelen objektíven kielemezni a valódi katasztrófát, amelybe a zsarnoki Ceausescu-rezsim taszította Romániát? Tény, hogy Tony Judt a valóság tömör ábrázolása helyett virtuális világba vezeti az olvasót: „A kitervelt szisztematizáció, azaz a 13000 romániai falu felének (főként kisebbségi településeknek) 558 agráripari várossá való átalakítása az ország maradék társadalmát is tönkretette volna.” Újabb publicisztikai klisé, minden valóságtartalom nélkül: a falvakat valóban tönkretették Ceausescu utasítására, de nem a „kisebbségi településeket”! A ceausista diktatúra épp eleget rombolt, felesleges a rovására írni azt is, amiben nem vétkes, ám az ilyesféle túllicitálások önkéntelenül is a várttal ellenkező hatást érnek el.
A tényeket tekintve, bárminő kutatás vagy elemzés elemi szabályait, látni való, hogy Tony Judt cikke kicsit másként fest, mint a valóság. Műalkotás, nem tanulmány.
- Játéktér [6]