Jó az, ha az embernek van egy kormánya. Biztosan jó, mint ahogy általában jobb szokott lenni, ha valami van, mint az, ha valami nincs. Ezt én akkor értettem meg, amikor háromévesen először látott meztelenül egy nálam fiatalabb kislány, és roppant módon elcsodálkozott azon, hogy nekem van valamim, ami neki nincsen. Amit én persze nem hittem, mármint hogy neki ne lenne ugyanolyan, így hát ő is meztelenre vetkőzött, és neki valóban nem volt, ami nekem nagyon is. És akkor nagyon büszke lettem, hogy lám csak, lám, nekem igen, neki pedig nem, és észrevettem, hogy a kislány is irigyli tőlem.
Ezért gondolom, hogy jó az, ha van az embernek egy kormánya, mert az mégis jobb, ha van valami, mint ha nincs.
Az apámék szomszédjának például bodegája volt, és a kerítésen átkíváncsiskodó szomszéd kislány folyton azzal idegesítette a két fiút, apámat és nagybátyámat, hogy „Tuddod, Lacci, tuddod Palli, nekkünk van boddeggánk, és nektek niiiiincs”, mígnem egy szépnapon a fiúk megelégelték a hencegést és visszakiabáltak, utánozva a leányka beszédhibáját: „És nekkünk van petrólleumcáppánk, de nektek niiiincs.” A kislány megszeppent, nem tudta, mi lehet a petróleumcápa, de érezte, a bodegánál mindenképpen valami fontosabb, abbahagyta hát a dicsekvést, hiszen ha valakinek van valamije, az jobb, mint ha nincsen. És apámék nagyon büszkék lettek a petróleumcápára, és másnap már nemcsak ezt kiabálták át, hanem más petróleum állatok nevét is. Addig-addig, amíg a kislány rimánkodóra fogta, hogy legalább egyetlen kis petróleumegérkét adjanak neki, mert hát, bizony, jobb az, ha valami van, semmint ha nincsen.
Ha az embernek van egy kormánya, az például jó.
Hogy nekem van-e, arra nagyon nehéz válaszolnom. Mivel az állampolgárságom és lakhelyem egyrészről, nemzetiségem és anyanyelvem másrészről két különböző országhoz köt, így kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy nekem bizony két kormányom is van, tessék engem azonnal elkezdeni irigyelni! Ám az igazsághoz közelebb áll, ha inkább azt állítom, hogy nekem nem hogy kettő nincsen kormányból, hanem még egyetlen valamire való sem, amit most kénytelenek lesznek nekem anélkül elhinni, hogy a hároméves koromban gyakorolt bizonyítási módszerrel nyilvánvalóvá tenném. Már csak azért sem, mert azóta igen szemérmes lettem, olyannyira, hogy a hiányosságaimból megpróbáltam erényt kovácsolni. Ahogy mondani szoktam: ha az embernek elegendően sok a hendikepje, akkor van rá esélye, hogy páholyból nézze az életet. Nos, nekem mindenféle hátrányos helyzetből épp eleget sikerült begyűjtenem ahhoz, hogy hátradőlhessek és derűs mosollyal szemléljem, ami akár ott, akár itt történik. Nehéz elhinni, mégis igaz, hogy az ukrajnai politikai életet egyáltalán nem ismerem, erősen gondolkodóba esnék, ha az éppen aktuális miniszterelnök nevét kérdeznék, mert bár persze Kucsma államelnök nevét jól ismerem, de a miniszterelnökök sorozatának követésében valahol Lazarenko után elvesztettem a szálat. És ha Pusztovojtenko vagy Kinah neve be is ugrik, arról már valóban fogalmam sincs, hogy ki a kultuszminiszter vagy ki vezeti a belügyi tárcát. Nemigen tudom, hogy mi folyik az ukrán parlamentben, nem látom át a pártok erőviszonyát, nem ismerem jelöltjeiket, és ha megkérdezik, kit tartok esélyes befutónak, legszívesebben azt válaszolnám, hogy de hiszen már vége a téli olimpiának. Vagy pedig azt, amit egyik barátom édesapja a harmadik pohár bor után: „Hát nem mindegy nekünk, kárpátaljai ruszinoknak, hogy a doni kozákok kit választanak atamánnak?”
Így aztán érthető, hogy azt a kormányt nem vallhatom magaménak, mivel semmit nem tudok róla.
Ezt meg azért nem, mert túl sokat...
Pedig jó az, ha az ember fiának van egy kormánya. És kivált jó a nemzet fiának, ha a kormánynak van nemzetpolitikája.
Mert hogy mit csinál a kormány? Bizony mondom, nem aluszik, hanem nagyon is őrködik, őrködik a nemzet dolgai felett. Olyan erősen, hogy én vagyok az, aki viszont nyugodtan alhatom és álmodhatok is. És az én álmomban, az én kisebbségi, elcsatolt, határon túli, értelmiségi, sorsavert, árvízkárosult, ráadásul minden tekintetben ellenzéki, azaz összességében többszörösen hátrányos helyzetű álmomban is megjelenhet az őrködő. Meg is jelenik, odajön a kerítéshez, és azt mondja: „Tuddod, nekkem van nemzetstrattéggiám! És nekkem van immázsközpontom meg státtustörvénnyem.” Kicsit talán irigylem is álmomban, már-már rászánom magamat, hogy talán mégis kiváltom a magyar igazolványt, hogy azzal meg én dicsekedhessek a másik szomszédnak, de aztán eszembe jut, hogy a petróleumcápával jobban járok, mert az mégis csak nekem, nekem van egyes egyedül.