Bojtár B. Endre

Nyomtatóbarát változat

Nem alszik.

A kormány momentán az állam tejes birtokbavételén és az ehhez az operációhoz szükséges mennyiségű szolga legyártásán fáradozik. A felesleggel pedig majdcsak elbánik valahogy.

A gyarmati vagy félgyarmati sorból való felszabadulás kísérletét az elmúlt fél évszázadban általános szimpátia kísérte a világban, bárhol is történtek ezek a kísérletek. A brit, a francia vagy a holland gyarmatbirodalom széthullását annak idején csak néhány eszement szélsőjobboldali siratta, és ők sem azért, mert valami különösebb aggódás fűtötte volna őket az addig elnyomott népek további sorsa iránt, hanem azért, mert gyarmattartónak lenni bizonyára örömöt és önbizalmat adó érzés lehetett. Mindenki más, normálisan gondolkodó ember a gyarmattartást eredendő bűnnek fogta fel, a gyarmatbirodalmak utáni nemzetépítést, és annak vezérelvét, a nemzeti függetlenség és szuverenitás eszméjét pedig önértéknek.

Hiszen azt gondolták, gondoltuk, hogy a nemzeti függetlenségből, minden egyéb érték szülőanyjából megannyi egészséges csecsemőként gurul majd ki a többi érték: az új szuverenitáson osztozó különféle osztályok, különböző nézeteket valló, és különféle neveltetéssel, szociális és anyagi háttérrel rendelkező társadalmi csoportok és egyének közötti béke; vagy legalábbis az eltérő érdekek mérlegelésének, a közöttük való választásnak és kiegyensúlyozásnak a lehetősége; a jogegyenlőség; a felelős kormány; a fékek és az ellensúlyok rendszere; és a gazdasági felemelkedés, amelynek addigi gátja kizárólag a gyarmati kizsákmányolás volt, és amelynek jótéteményeiből ha nem is egyenlő mértékben, de ezentúl mindenki részesül.

Nem gondolom, hogy e tekintetben nagy különbség lett volna a 12 évvel ezelőtti Magyarország és mondjuk a hatvanas évekbeli harmadik világ országai között. Nekem legalábbis ennyi mindent jelentett a „ruszkik haza”. Egy csodálatos országot, amely nagy önmérséklettel és bölcsességgel lát hozzá végre saját dolgainak a rendbetételéhez. Az erőszak végét – amely erőszakot mindaddig a gyarmati hadsereg jelenléte jelentette, mely hiába volt lényegében láthatatlan, ha mindnyájan tudtuk, hogy minden rendőr és minden minisztériumi osztályvezető mögött egy szovjet katona állt.

Nem állíthatjuk azt sem, hogy az ország ehhez ne kapta volna meg saját magától ajándékba a megfelelő közjogi, alkotmányos eszközöket – miként a harmadik világ új államai is annak idején szinte tökéletes alkotmányokkal a zsebükben vágtak neki az önálló állami létnek, még akkor is, ha ezeket az alkotmányokat a gyarmattartóktól kapták örökül. A kerekasztal-tárgyalások, és az ott elfogadott alkotmánymódosítások az újabb kori magyar történelem legnagyszerűbb alkotásai lettek. Ugrás a jövőbe: mondjuk mint az áprilisi törvények.

De vajon mennyit ér mindez?

Mennyit érhet mindez akkor, ha a gyarmati időszak csak szellemi és anyagi pusztaságot, romokat hagy maga után, és az újszülött állam mögött nincs valódi politikai közösség? És mennyit akkor, ha ezt a politikai közösséget az ország egyik fele látványosan megtagadja a másikkal? Pontosabban: ha az államhatalom pillanatnyi birtokosai, egy maroknyi férfi és nő, vagy akár egyetlenegy közülük kizárja a nemzetből mindazokat, akik zavarhatnák őket az állam, az erőszak kisajátításában? Abban, hogy kihasználhassák a végrehajtó hatalomban, az ügyészségben, az adóhivatalban, a közpénzek fölötti diszponálásban, a rendőrségben rejlő szédítő lehetőségeket: hogy magáncéljaikra kisajátíthassák mindezt, és csak annyit osszanak meg belőle másokkal, amennyi a megtartásához okvetlenül szükséges?

Nincs az a precíz, tökéletesre csiszolt alkotmányos vagy jogi struktúra, ami ne lenne kijátszható, sárba taposható, megdönthető akkor, ha ez a politikai közösség nem létezik. Hiszen azok a normák (nevezzük ezeket politikai kultúrának), amelyek meggátolhatják az állam teljes és kizárólagos birtokbavételét, csak ebből a közösségből fakadhatnak. Csak ezek a normák, ezek a nehezen kitapintható, hosszú idő alatt és nehezen követhető módon kialakult képzetek képesek megvédeni a legalitást és a törvényeket. Az, amikor a közösség tagjai személyükben érzik magukat megbántva és megalázva, ha következmények nélkül sérthet törvényt a kormány vagy a posztos rendőr. Ha nem szűnnek meg felháborodni azon az állapoton, amelyben a megvesztegetés nem valamiféle működési hiba, bűn, hanem az állam és az állampolgár közötti tranzakciók lényegét képezi, amelyben az állam erőszakszervezetei politikai megrendelésre indítanak és szüntetnek meg nyomozásokat, emelnek vagy ejtenek vádakat.

Ezt a politikai közösséget mindközönségesen nemzetnek is nevezhetjük. A nemzet az az élő közösség, amelyből a folyamatos, a közösség minden szegletét átjáró kommunikáció, beszéd, párbeszéd útján a kormányzást végső soron irányító és korlátozó normák keletkeznek. Ha nincs nemzet, nincsenek normák sem: és én ezt gondolom a nemzet igazi értelmének, nekem ennek a szimbóluma a kokárda. Ma a hatalom jelenlegi birtokosai ezt a közösséget akarják tudatosan, előre megfontoltan felszámolni. A párbeszéd ellehetetlenítésével, a közösség egyoldalú felmondásával, a hazaárulózással, a kokárda ellopásával. És ne gondoljuk azt, hogy mindez pusztán szimbolikus síkon zajlik: a magyarigazolványok kiadásának feltételeit, azokat az adminisztratív kritériumokat tehát, amelyek alapján valaki a nemzethez tartozónak ítéltetik, vagy sem, egy belügyi rendelet tartalmazza. És az sem érdekes, hogy mindez talán csak választási szemfényvesztés, amelynek április végén vége szakadhat.

Az a magyar nemzet, amibe az úgymond hazaárulókat választó több millió ellenzéki szavazó nem tartozik bele, nem magyar nemzet többé. Vele együtt szűnne meg az a közeg, amely az államgépezetet kisajátítók hatalmától megvédhetné az egyént.

A jogait, a tulajdonát, a szabadságát.

Az életét.

• Rendhagyó költői kérdés