Antal László

Nyomtatóbarát változat

1.


Ha több mint egy évtizeddel a rendszerváltás után valamiért csalódottságot érzek, az biztosan nem elsősorban a gazdaság. A magyar gazdaság kétségkívül működik, teljesítménye nemzetközi mércével is kielégítő. A közelmúlt gazdaságtörténetének talán legmeglepőbb tapasztalata az, hogy a piacgazdaságot igenis lehet lombikban előállítani, ezzel lerövidítve azt a sok évtizedes evolutív folyamatot, amely tőlünk nyugatra természet adta módon végbement. Bebizonyosodott, hogy ha kiengedik a szellemet a palackból és egyben létrehozzák a szabályozásukhoz szükséges intézményeket, akkor egy csapásra életre kelnek azok az elemi erejű individuális érdekek, amelyek azután a rendszert működtetik. Lehet vitatkozni azon, hogy az így kreált piacgazdaság mennyire hatékony, de egy biztos, működik.

Más a helyzet a demokráciával. Úgy látszik, itt nem elégséges meghatározott intézményi garanciák jól körülbástyázott rendszerét létrehozni. Erős társadalmi konszenzus, az írottakon túl íratlan szabályok, szokások kölcsönös tiszteletben tartása, a hatalom mindenkori birtokosainak tudatos önkorlátozása, a társadalmi nyilvánosság nagy ereje, a civil szervezetek növekvő presztízse, a piacgazdaságot éltető individualizmus mellett a klikkeket egyben tartó érdekközösségeken felülemelkedő szolidaritás lenne szükséges a politikai kultúra gyökeres változásához. Olyanhoz, amely szalonképtelenné teszi a bonyolult játékszabályok vagy akárcsak gentlemen’s agreementek durva semmibevételét. Megkockáztatom, ettől az állapottól még nagyon távol vagyunk. Sőt, némi keserűséggel hozzáteszem, nem is közeledünk az áhított célhoz. Ezt a folyamatot tehát – ellentétben a piacgazdaság eleve sikerre ítélt bevezetésével – nem tekintem visszafordíthatatlannak.

Meglehet persze, hogy ebben az összefüggésben valóban az angol arisztokrata kastélyok szépen nyírt gyepjéről van szó, amely állítólag az előző 200 év gondos, rendszeres munkájának köszönhetően annyira egyenletes. Más szóval a politikai kultúra fejlődése csak evolutív lehet, vagyis idő, mégpedig hosszú idő alatt kifejlődő készségek és felgyülemlett tapasztalatok eredménye. Hosszú látra azonban – mint lord Keynes mondta – mindnyájan halottak vagyunk. Én biztosan.

A rendszerváltás óta eltelt több mint egy évtizedes időszak tapasztalatai alapján a szűken vett gazdaság átalakulását illetően optimista voltam, a demokratikus társadalmi átalakulás tekintetében viszont szkeptikus.

2.


Az elmúlt években, azaz gyakorlatilag a jelen kormányzati ciklus folyamán a gazdasággal kapcsolatos optimizmusom is alaposan megcsappant. Ennek okairól szeretnék most beszámolni. Az elmúlt évek során az állam gazdaságban betöltött szerepében változások kezdődtek meg. Ezeket eleinte elszigetelt események sorozatának véltem, de amikor a kétéves költségvetés terítékre került, tehát nagyjából két esztendővel ezelőtt, végre felfogtam, hogy többről, fordulatról van szó.

1998-ig nagyjából töretlenül – vagyis az éppen regnáló kormánytól függetlenül – ment végbe az a folyamat, amelyet a centrális hatalom tudatos önkorlátozása, visszavonulása továbbá a nemzeti piac kinyitása jellemzett az unió, sőt a globális világpiac felé. Nem állítom, hogy a gazdaságpolitikai döntéshozók – akik közül a pénzügyminiszterek gyorsan cserélődtek – valamilyen jól megfontolt hosszú távú stratégia mentén cselekedtek volna. Sokszor kényszerek hatására cselekedtek. Abban viszont biztos vagyok, hogy megértették: a nemzeti piac elszeparálása a külvilágtól, a külföldi tőke kiutálása és a piacot nem szabályozni, de igazgatni akaró vállalkozó állam ma már anakronizmus. Ma már a hazai árak legalább felét közvetlenül a világpiac határozza meg, az árfolyamot sem a kormány, illetve a jegybank csinálja, legfeljebb némiképp befolyásolja. A hazai kamatszint is a nagy európai pénzpiacok függvénye. Ha pedig körülnézünk az Euroland táján, az érintett országok épp most mondtak le önként nemzeti szuverenitásuk talán legbecsesebb szimbólumáról, az önálló pénzkibocsátásról. Ilyen körülmények között nem sok értelme van gazdasági szuverenitásról beszélni.

E világméretű folyamatba Magyarország viszonylag jól illeszkedett be, így ritka történelmi kivételként a nyertesek oldalán találta magát. Ebben a gazdaságpolitikusok érdeme elsősorban az volt, hogy felismerték saját döntési képességük korlátait. Az állam mindenhatóságát sugalló megelőző évtizedek után ez sem megvetendő eredmény.

3.


Most azonban már biztos vagyok benne, e folyamat visszafordításával próbálkozik a kormányzat, be kell ismerjem, nem is eredménytelenül. Számomra ezt szimbolizálja a kétéves költségvetés törvénye, amelyet 2000 őszén nyeltek le a képviselők. A mindenható és tekintélyelvű állam visszaállítása persze sokkal több, mint a költségvetési törvény körüli csatározás. A folyamat már hamarabb megkezdődött, és korántsem korlátozódik a gazdaságra. De talán nem tévedek abban, hogy a gazdaságban az igazi áttörést éppen az évelő költségvetés hozta. Az nyilvánvaló, hogy ez a változás a parlament ellenőrző szerepét meggyöngítette. Ez is elég baj ugyan, de erről valószínűleg sokan azt gondolják, hogy legfeljebb néhány parlamenti szócsatával lett szegényebb a társadalom.

De a történet sajnos nemcsak erről szól. A kormány – mint ismeretes – messze alultervezte az inflációt, amely végül is az előirányzott 6 százalék helyett 9,2 százalék lett. Ehhez a bűvös 6 százalékhoz igazítottak mindent, a közszolgáltatásban dolgozók bérét, az intézmények, mondjuk kórházak, iskolák kiadásait, az önkormányzatok támogatását, de még a gáz, a villanyáram és a tömegközlekedés árait is. Eközben az állam adóbevételei a valósághoz, vagyis a több mint másfélszer magasabb inflációs rátához igazodtak. Ez a manőver kiszippantotta a közszolgáltatásban dolgozók zsebéből jövedelmük tetemes részét csakúgy, mint ahogy elvette az önkormányzatoktól, intézményektől a feladataik normális ellátásához szükséges források egy hányadát. Ez és nem más volt a forrása a múlt évben keletkezett elképesztő állami többletjövedelmeknek, amelyek felhasználásához azután a kormány szabad kezet kapott. Ezzel elkezdődött a nagy osztogatás, amelynek során voltak, akik adományként éppen visszakapták, amit az első fázisban a szabályozás elvet tőlük, akadtak olyanok, akik jól jártak, és voltak persze olyanok is (személyek, intézmények), akik hoppon maradtak: kénytelenek voltak nyomorúságosan összezsugorított eredeti pénzügyi kereteikből boldogulni.

Az osztogatás sajátos, mindent átható műfajjá vált. Privilegizált alosztogató központok fejlődtek ki, mint az ÁPV Rt. vagy az MFB. Az utóbbi úgy oszthat el állami forrásokat, hogy a közpénzek felhasználása utólag sem ellenőrizhető, minthogy erre a cégre ugyanúgy érvényes az üzleti titok védernyője, mint a magánvállalkozásokra. Az elosztó alközpontok alatt valóságos elosztó piramisok alakultak ki a vállalkozások és alvállalkozások hálózatának mintájára. Az ügyesen központosított források elosztásában tág teret kap az egyedi mérlegelés. Ez kitágítja a közbeszerzések megkerülésének, homályos keretszerződések kialakításának, lojalitási szempontok érvényesítésének, általában a visszaéléseknek a lehetőségét, annál inkább, minél több lépcsős, minél bonyolultabb az elosztási rendszer, és minél inkább alkalmas arra, hogy eközben a közpénzek magánpénzzé keresztelkedjenek át.

Mi lesz ennek a vége? Az állam ma már ott van minden kilométerkőnél. Beavatkozik az árakba, ügynökein keresztül vállalatokat, üzletágakat ad és vesz, privilégiumokat, kizárólagos jogokat teremt, egyetlen lehetséges tárgyalópartnernek jelölheti ki megbízottját, ezzel kizárva a versenyt, meghatározhatja a számba jöhető üzleti partnert, egyoldalúan felmondhat szerződést, kizárva az ügyletek nyilvánosságát, kizárhatja a társadalmi kontroll bármely formáját. De mindenekelőtt osztogathat, kinyilvánítva, hogy minden jó az államtól származik, erősítve az államtól való függőség tudatát, nemcsak azokban, akik részesülnek az egyre szaporodó kedvezmények valamelyikében, de legalább annyira azokban, akik az adományokból valamilyen okból kimaradtak. Ez utóbbiak köre akár intézményekről, akár vállalatokról, akár állampolgárokról legyen is szó, egyre szűkül, táplálva azt az érzést, hogy a szövevényes elosztó intézmények közötti eligazodás, a személyes kapcsolatok ápolása, a lojalitás végül is fontosabb a teljesítménynél.

A gazdaság ma semmivel sem kevésbé átpolitizált, mint volt mondjuk másfél évtizeddel ezelőtt. Az állami menedzselés, be kell lássam, nem is sikertelenül, igyekszik az önszerveződést, nemcsak a piacit, de az önkormányzatit is visszaszorítani. A szükséges reformok sem azért maradtak el, mert a kormány lusta. Egyszerűen azért, mert irtózik az önszerveződéstől, ami minden reformnak, például az egészségügyinek is lényege lenne.

4.


A jelenségek, amelyeket most megpróbáltam érzékeltetni – eltekintve a lenyúlásokról folyó durvuló vitáktól –, nemigen érték el a társadalom ingerküszöbét. A költségvetésről szóló viták az állampolgárok feje felett folyó taktikai harcnak, számháborúnak tűntek. Nemigen sikerült érzékeltetni, hogy ezek a jelenségek összefüggenek, egymásra épülnek. Azt sem, hogy lenyúlási és korrupciós kísérletek mindig is lesznek. Ennél nagyobb baj, hogy ha egy gazdasági rendszer tágítja, sőt intézményesíti ezek lehetőségét a közpénzeket átszivattyúzva a számon kérhetetlen magánszférába, ezzel bátorítja a visszaélőket, ügyeskedőket. Mindezt akár saját tevékenységem kritikájának, egyúttal a társadalmi nyilvánosság alakítói kritikájának is tekinthetem.

5.


Végezetül. A mai állam egyáltalán nem lusta. Nem hinném, hogy érvényesek lennének a kormányra Petőfi egykori szavai, miszerint „mélyen alszik fönn a haza tornyán”. Inkább tevékeny, sőt akarnok, ront vagy javít, de nem henyél. Gyanakodva néznék arra, aki az ünnep ürügyén azt skandálná, talpra kormány, hí a gazdaság. De arra is, aki ma egy új védegylet létrehozását szorgalmazná.

1848-ban a szuverén nemzetállam megteremtése volt a fejlődés fő árama, amely nemcsak az ország függetlenségét, de polgári szabadságát is jelentette. Ma is ezeket az örök értékeket szimbolizálja, ezért szeretjük. A mostani, hízásra hajlamos állam viszont éppen ezt a szabadságot igyekszik korlátozni a rend nevében. Félő, hogy így mindkettőt elveszítjük. Ma az országot a fejlett Európától elzáró gátak lebontása jelenti azt a fő feladatot, amelyen a huszonegyedik századi főáramhoz való csatlakozás áll vagy bukik. Nagy baj volna a nemzetállami szuverenitásra, esetleg 1848-ra hivatkozva ezzel szembehelyezkedni. Másfél évszázada a polgári átalakulás volt napirenden. Lehet, hogy ma is, legalább abban az értelemben, hogy autonóm módon gondolkodó, egzisztenciális félelem nélküli, toleráns polgárokra, civil kurázsira van szükség, hogy ne soroljunk be a déligyümölcs-köztársaságok közé.

• Rendhagyó költői kérdés