„Isten éltessen, Miki bácsi!”
Fél évvel öregebb vagy nálam, úgyhogy nekem te – Miki bácsi vagy! De hadd tegyem hozzá rögtön: számomra te a film vagy! Három nagy munkád: a Fényes szelek, a Szegénylegények meg a Csillagosok, katonák – nekem a film maga, nemcsak a magyar film 1965-68 közötti nagy korszaka: mert mindig elemi erővel indítanak arra, hogy a magyar történelem adott szakaszát továbbgondoljam, újragondoljam.
Minden nagy mű a pillanat ihletében születik, s még ha öt- vagy hatrétű is, a legfelső rétegével látni engedi a puszta történelmi tényt, amelyből vétetett. A Fényes szelek a népi kollégistákról szólt, azokról, akik, vállalva egy rendkívül szigorú életközösséget és kérlelhetetlen politikai öntudatot, erőszakkal próbálták mindezt a társadalomra rákényszeríteni – és elsők között estek a rendszer áldozatául. Ez a tapasztalat, amelyet Jancsó a művészet eszközével mutat meg, az én tapasztalatom is, a korszak tapasztalata is. Akkor éreztem először, hogy emberek, akikkel mint későbbi népi kollégistákkal (Győrfi-kollégistákkal) az ellenállásban együtt éltünk, együtt dolgoztunk, egyszerre csak ellenségnek tekintenek. Jó sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1956 előtt megint egy hullámhosszra kerüljünk. Aztán a forradalmat leverték, voltak közülük is, akik börtönbe kerültek, de színt nem váltottak, még ha beledöglöttek vagy belerokkantak is. Voltak, akik visszatáncoltak a régi helyükre, és betagozódtak megint a párthierarchiába, s előbb-utóbb tönkrementek morálisan is, emberileg is. Úgyhogy ez a film, a Fényes szelek – a magunk folyamatos jelene.
A Szegénylegények forradalmi film, a belső forradalom filmje: a társadalmi igazságtalanság vezérelte forradalom leverését ábrázolja könyörtelenül, keményen, és ami nagyon fontos – teljesen új formát teremtve. Jancsó a maga hatalmas, egyívű, hosszan kitartott tömegjeleneteiben hihetetlen jól gazdálkodik térrel és idővel, nem szaggatja szét darabokra: a fizikai mozgás magába öleli a társadalmi mozgást, magába öleli a teret, a mát és a múlt valóságát, s mindezt egyetlen vizuális egységbe tudja fogni. Ez a képi gondolkodás a Csillagosok és katonákban érte el a legfelső fokát. Úgy szól a kommunista forradalom eredetéről és gyökereiről – az előtörténet térbeli és időbeli kiterjedéséről, a tömegességéről, amely maga alá temeti, magába szippantja és eszközzé teszi az embert –, hogy mindeközben mindvégig személyes történetként élhető meg.
A mozgás forradalma – amitől Jancsó mozija nekem a film, az igazi mozi – három dolog: a gondolat, a képi ábrázolás és a tér ábrázolásának a forradalmát jelenti, és valószínűleg ez adja filmjének olyan félreismerhetetlenül egyedi, egyéni, személyes jellegét is. Talán ezért is van az, hogy én, bár elég sok időt töltöttem börtönben, ha most a börtönt jellemeznem kéne, akkor nekem elsőre nem a Gyűjtő, hanem a Szegénylegények ugrik be: Jancsó a börtön és az elnyomottság kvintesszenciáját mutatja meg benne. Jancsó Miklós három mondott filmje – a Szegénylegények (1965), a Csillagosok, katonák (1967) és a Fényes szelek (1968) nekem személyes történetem abban az értelemben is, hogy a hatvanas években, a börtönből kilépve, „rájuk” szabadultam: velük együtt szabadultam fel… Ezt is köszönöm neked, Miki bácsi, ezért is az Isten éltessen téged!
Göncz Árpád
- Soros-díjak 2002 [5]