Már-már kiszámítható pontossággal bontakozódik ki újra és újra a vita arról, be kellett-e tiltani a vörös csillagot mint önkényuralmi jelképet, ha nem, akkor mi van a többi önkényuralmi jelképpel, a horogkereszttel és a többi náci szimbólummal, na meg az árpádsávos zászlóval.
Menetrendszerűen folyik a vita Che Guevara személyéről is: hogy akkor romantikus forradalmár és idealista széplélek volt-e, vagy szimplán tömeggyilkos pszichopata, terrorista, büntetőtáborok kiagyalója, esetleg éppenséggel ez is meg az is, de az előbbi verzió mintegy mentesíti a nem oly szép tetteinek következményei alól, vagy pont fordítva. S mindezek fényében szabad-e Che-emléktábort szervezni, ott miniszterelnöknek fellépni, és egyáltalában: aki a Che ábrázatával megnyomott pólót viseli, mi mellett (ellen) foglal állást? A globalizáció, a kizsákmányolás ellen tiltakozik, esetleg világforradalmat akar szocialista alapon, netán maga is városi gerillának állna apuka pénzén, végigszórakozva és -tüntetve Európát, az egész világot szintén a szülői költségvetés terhére, hogy e kapitalizmusellenes rendezvényeken a legmodernebb (és globális) technikával rögzítsen hangot s képet, amit aztán a nem kevésbé globális internet révén tegyen közzé, terjesszen. Otthon aztán majd anyuka kimossa a legújabb Gorenjében az összekoszolódott Che-képes pólót, természetesen a legkevesebb flekket hagyó mosóporral.
De engem most nem a jelképek mint olyanok érdekelnek, nem is a tüntetők és valahol nem is maga Che Guevara mint olyan az említett kontextusokban. Eleve úgy vagyok, hogy aki öltözékében testesíti meg politikai hitvallását, az valahol éppannyira tekinthető érdektelen embernek, mint amennyire elveszettnek. Inkább vagyok azoknak a hölgyeknek a pártján, akik egy-egy pártot leginkább azért utálnak, mert kisajátította kedvenc színüket, s ebben az árokásós világban a másikat már az alapján is hajlamosak vagyunk meg-, de még inkább elítélni, ha kihívóan narancssárgába, pirosba vagy éppen kékbe öltözködik.
Megvallom, én már gyerekkoromban kinőttem ama betegségből, hogy mindenféle jelvénnyel kidekoráltan vonuljak iskolába, diszkóba. Nem firkáltam a farmerdzsekimre, hogy Edda, Iron Maiden vagy Modern Talking, sőt, miután egyik barátunk – aki szellemi vezérünknek képzelte magát – elmagyarázta, hogy Isten meghalt, mi pedig nihilisták vagyunk, ezt jelezve fehérre smirglizett kitűzőt hordtunk, kellő feltűnést keltve, s akadt, aki figyelmeztetett, hogy leesett a felirat vagy a kép, mások viszont érdeklődve hallgatták „politikai-filozófiai hitvallásomat” a nihilizmusról, a világ végéről, az élet értelmetlenségéről meg egy Niccse nevezetű paliról, aki azt mondta, hogy Isten meghalt, de erre Isten meg azt mondta, hogy a Niccse halt meg, és ez ki van graffitizve egy falra…
Hát, istenem, lükék voltunk, s fiatalok. De hogy komolynak tekinthető emberek mégis miért védik a lejárt szavatossági idejű forradalmárokat, rejtély. Vagyis nem az: most, hogy 1968-ra emlékeztek szakmányban az emberek, nemcsak azt tudhattuk meg, hogy mi, akik akkor nem éltünk, nem érthetjük azt, mi és hogyan volt akkor, sőt, mit több, egyáltalában mi semmit sem érthetünk, mert (még mindig) fiatalok vagyunk, és azok úgynevezett más idők voltak. Ez csak azért jutott most eszembe, mert a múltkor meg az jutott az eszembe, hogy kéne egy kis eredeti Che Guevarát olvasni. Mert a polémiákat olvasván úgy tűnt, hogy Che Guevara nemcsak romantikus forradalmár (vagy rosszarcú, gonosz terrorista), nemcsak idealista (szadista), hanem író, filozófus, vagyis alkotó és gondolkodó (mondhatni, nagy A-val és G-vel) is. Szóval, egy briliáns elme. Aki tehát nemcsak a szegények és elnyomottak barátja (akik ugyan éppen nem viszonozták mindig és mindenütt e szeretetet, ezért is nyomták fel őt és harcostársait Bolíviában, amibe bele is halt), de teoretice is átlátja a szitut, gondolkodik globálisan, cselekszik lokálisan. Aki mögött, előtt, fölött, alatt (és persze benne is) ott az Eszme.
Mondjuk, nekem már csalódás volt A motoros naplója is, most mondd meg, road-movie a romantikus utazós könyv alapján: a fiatal orvostanhallgató másodmagával motorozgat a pampákon, a szép tájakon, lát beteget s szegényt, feltör benne a buzgóság, hogy segíteni kéne. Eddig a történet rendben is lenne, csakhogy ezek után Ernesto Guevara de la Serna nem szerzetesnek állt, sem nem lett orvos, hanem fegyvert fogott Kubától Kongón át Bolíviáig, hovatovább aztán mindenhez is értett, akár a Tigris a Micimackóban: földreformot irányított, meg Nemzeti Bankot, utazó nagykövet volt, és még arra is szakított időt, hogy állást foglaljon az ’56-os magyar forradalom ellen. Jó volt még a munkaszervezésben is, ezt egyesek úgy értékelik, hogy KZ-eket hozott létre (Kubában ennek amúgy is volt hagyománya, kb. ott találták ki az egész intézményt még a XIX. század végén), mások szerint éppenséggel jó gyerek volt, hisz nem börtönbe vetette az embereket, hanem egyszerűen munkát adott a kezükbe… Egyesek úgy vélik, kivégez(tet)te politikai ellenfeleit, mások szerint el kell olvasni a bírósági tárgyalások jegyzőkönyveit: mindig igazságosan lettek főbe lőve…
De dolgozatunknak ez sem a voltaképpeni témája. Mert szöget leginkább az ütött a fejembe, hogy e „kivételes elme” mégis miféle irományokat tett le az asztalra. Mert ha ezekből idézgettek is a vitatkozók, ezt csak alkalmanként, szőrmentén tették. Így csak annyit tudhattunk meg, hogy ideológiailag nem volt túlságosan pallérozott elme, de tanult, olvasott, és végül sztálinista maradt akkor is, amikor már csak Grúziában ápolták rendületlenül a névadó kultuszát. Végül az akkori, ötvenes-hatvanas évekbéli kínai modell vált számára etalonná, váljon ez dicsőségére úgy neki, mint mai híveinek.
De mit is lehetne idézgetni Che Guevara könyveiből? Ahogy egy kritikuskolléga már A motoros naplója kapcsán megállapította, hősünk számára elsősorban az evés strukturálja az időt. Nincs ez másképpen a Bolíviai naplóval1 sem, melyet A gerillaharcos kézikönyvével2 együtt az Alexandra Könyvesházban vásároltam meg, de leginkább abbéli bosszankodásom okán irányult figyelmem e két kötetre, hogy a világirodalmi művek közé tették – Cervantes és Coetzee közé. Hogy Matyi Dezső munkatársai mégis miért tartják ezt világirodalomnak, tán őket kéne megkérdezni.
Ahogyan a könyv kiadóját is, hogy vajon az effajta kötetek kiadása – azon felül, hogy nyilván dokumentumértékűek, akár a Mein Kampf meg Mao könyvecskéje – mivel kellene, hogy járjon. Az Ulpius-ház ugyanis egy az egyben az ún. eredeti kiadásokat veszi alapul, így történhet meg, hogy a Bolíviai naplóban a Che Guevara Kutatási Központ munkatársának, Camilo Guevara Marchnak az előszavát olvashatjuk (már akinek van gusztusa a propagandaszövegekhez), és nem más írt bele „Szükséges bevezetőt” (ezek szerint van „nem szükséges” bevezető is), mint Fidel Castro. Ez egyébként szintén érdektelen, rosszul megfogalmazott, unalmas és bornírt, a hőskultuszt ápoló propagandaszöveg. Vagyis sehol egy szakszerű, független történészi értelmezés, és ez esetben a kérdés ismerős: ha a Mein Kampfot nem lehet kiadni, ezt a baromságot vajon miért nem tiltják be? Ez hatványozottan érvényes A gerillaharcos kézikönyvére, ami ugyan még töményebb hülyeség, de ebben is olyan „eredeti” előszó van bizonyos Harry „Pombo” Villegas tollából, melynek konklúziója, „hogy küzdeni kell annyi társadalmi igazságosság eléréséért, amennyi csak lehetséges; vagyis azzal az alapelvvel, amelyért Che egész forradalmi pályafutása során küzdött”. Márpedig ha figyelembe vesszük, hogy a fegyveres gerillaharc mint olyan propagálásáról van itt szó, felmerül ismét csak a kérdés, szakszerű és független elemzés nélkül vajon nem pusztán politikai brosúra-e ez is, ami ráadásul mélyen és ostobán antidemokratikus? Amit a lánglelkű (szélső)balos fiatalok egyszerűen készpénznek is vehetnek…
Szó se róla, nem a betiltás mellett érvelek. Hanem inkább amellett, hogy a guevaristáknak, a kulturális-politikai ikon ábrázatát a pólójukon, kulcstartójukon hordó hívőknek azért kellene kötelező olvasmánnyá tenni e két könyvet, mert legalább – hacsak nem vakok – lesz miből kiábrándulniuk. A Bolíviai napló másról sem szól, mint hogy van-e kaja, mennyi és mi (leginkább az Asterix-képregények Obelixe juthat eszünkbe), hogyan zajlott a kiképzés, ki kivel veszett össze, kinek a fogát húzták ki, és egyáltalában, hogyan tökölődtek a rosszul megválasztott terepen, ahol folyton eltévedtek, felesleges tűzharcokba bonyolódtak, embereket vesztettek el, fáradtak voltak, eláztak, éheztek, elvesztették a fegyvereiket és a felszerelést, folyamatosan civakodtak, s ha nem egymást gyanúsítgatták meg, akkor a népet ijesztgették és fenyítették. (Végül aztán persze Che Guevarát is lelőtték, állítólag csapdát állítottak nekik, miután azok, akiket fel akartak szabadítani, inkább feljelentették őket, mert elegük lett e felszabadítókból.)
Egyébként a naplóból inkább tudhatjuk meg azt, kinek lett sebes a lába a sok gyaloglástól és mászástól az amúgy szinte járhatatlan terepen, mint hogy mit is kerestek ott ezek a főképpen nem bolíviai hivatásos forradalmárok. A naplóból ugyanis inkább olyan képet kapunk, miszerint elsődleges volt a kalandvágy, az öncélú harcolgatás, a romantikus forradalmárkodás, senki nem törődött azzal, hogy pontosan meghatározzák céljaikat úgy hadi, mint „eszmei-politikai” értelemben. Na persze, meg akarták dönteni a korrupt, elnyomó és kizsákmányoló bolíviai rendszert, amely az amcsik segédletével uralkodott. De hogy egyébként Cheék mit is akartak, mit tettek volna, ha megnyerik a forradalmat, arról a naplóban egy kukk sincs.
Nem is csoda, ha a felszabadítandókat sem tudták meggyőzni: „A paraszt, akivel beszéltünk, fajtájának jellegzetes típusa, képtelen rá, hogy segítsen bennünket, de arra sem képes, hogy felismerje, milyen veszélyek leselkednek rá; vagyis potenciálisan veszedelmes számunkra.” Azaz aki nincs velük, az ellenük van, és aki nem ismeri fel a veszélyt, az rájuk veszélyes. Che csak éppen azt nem írja le, milyen veszélyek leselkednek ezekre a parasztokra, hacsak az nem veszélyezteti őket, hogy mint nép le lesznek váltva, mert nem őket, a jókat választják… Az rejtély marad, a bolíviaiaknak miért is kellett volna örülniük felszabadítóiknak, főleg, hogy szegény guaraní indiánok házait egyszer le is rohanták, és csak találgathatunk, hogy hirtelen miből telt a disznóhúsból és jukkából készült ételre. Igaz, egyszer szól a beszámoló arról, hogy két tehenet rekviráltak a pásztoroktól, akiket elcsíptek. Hogy a szerencsétlenek mit vétettek, azt nem tudhatjuk meg – hát, pásztorkodtak, és az már épp elég bűn a forradalmárok szemében.
Hogy az étek über alles Che Guevara számára, az A gerillaharcos kézikönyvéből is kiderül. A bolíviai őserdők géniusza megállapítja: „A katonák egyik alapvető problémája az élelmiszer-ellátás; ebből a szempontból a parancsnoktól az utolsó emberig mindenkit egyformán kell kezelni. Ez nemcsak azért nagyon fontos, mert a készletek hiánya krónikus, hanem azért is, mert az étkezések a kizárólagos mindennapi események.” Érti a fene, de Che hosszan magyarázza, hogy mindenkinek egyforma adag jár, és ez még a ruhanemű szétosztásánál is kardinálisabb kérdés. A ruha esetében azonban figyelembe kell venni a szolgálati időt és az érdemeket, és azt hiszem, joggal feltételezzük, hogy ezekből magának Chenek lehetett a legtöbb.
Ez legalább vicces. A kézikönyv ugyanis egyébként merő közhelygyűjtemény, és nem szívesen indulnék csatába olyanokkal, akiket ez alapján képeztek ki, és főképpen nem bíznék egy olyan gerillaparancsnokban, aki értelmetlen általánosításokat vet papírra, mint például: „Az ütközet a legfontosabb dráma a gerillaéletben. Csak kevés időt vesz el; mindazonáltal ezek a csillagos percek rendkívüli jelentőséggel bírnak, mivel minden kis csetepaté alapvető fontosságú ütközet a harcban állók számára.” Tessék??! Öncélú háborúzgatás, csata a csata kedvéért? De aztán jön a megvilágító erejű gondolat, amit, mint láthatjuk, megismétel a stratéga: „Már rámutattunk, hogy a támadást úgy kell végrehajtani, hogy az garantálja a győzelmet.” Hát igen, végül is ki szeret veszíteni és meghalni? Nos, Che bizonyára nem, a legenda szerint azért rimánkodott az őt elfogó katonáknak, ne lőjék le (szimplán kivégezték, ami persze szintén ronda és igazságtalan dolog), mert élve ő értékesebb…
Idézhetnénk a végtelenségig a bölcsességeket: hogy fontos az egészség, és ha sebesültet cipelünk, megfájdulhat a vállunk. A gerillákhoz csatlakozó fogorvosok hozzanak magukkal fúrót. Ha elfogyott a dinamitunk, akkor autogénvágóval vágjuk szét a hidakat: először az egyik végét, aztán a másikat. A hadiiparról szóló értekezésben viszont érezhetően elfogy a szuflája, ezért a végén inkább átmegy receptkönyvbe: „Tartósított húsnak legjobb a szeletekben a napon szárított marhahús, amelyet könnyű elkészíteni. Ez sok életet menthet a katonák között szélsőséges helyzetekben. Sóval, hordókban meglehetősen sokáig eláll, és bárhol felhasználható.”
Ugyanakkor Che Guevara érzi az ellentmondást is, legalábbis amikor az ipar megsemmisítéséről értekezik. Hiszen a legjobb mindent felgyújtani, megsemmisíteni, főleg az iparosok vagyonát, gyárait, minek révén kizsákmányolják a népet. Csakhogy amennyiben eltörlik a föld felszínéről a gyárakat, bányákat, vajon hol fognak dolgozni a munkások, akik ilyeténképpen munkanélkülivé válnak? Che válasza a szelektív rombolás.
Hasonlóan együttérzően forradalmi gondolata, miszerint attól, hogy ők a társadalmi jóért gerilláskodnak, még a tulajdonosoknak joguk van a fizetségre a felhasznált javaikért: „de ezt a fizetséget adóslevél formájában kapják (»a remény adóslevelei«), ahogyan tanítónk, Bayo tábornok nevezte őket, az adós és a kölcsönadó között így létrejött közös érdekre utalva.” Szerzőnk tehát a közgazdaságtudomány újbeszél nyelvét is megalapozni kívánta: hogyan nevezzük meg szépen azt, hogy „elvettük, és nem adjuk vissza…”
Nem értem viszont, hogy az igazságosság bajnoka, a szegények és elesettek barátja miért rimánkodott az életéért, amikor maga írja, hogy a sebesültekkel gondosan kell bánni, „hacsak az előélete miatt nem érdemel halálbüntetést, mert abban az esetben e szerint kell bánni vele”. Ugyan Che nem fejti ki részletesen, mit tegyenek a sebesülttel, amíg főbe nem lövik, de ezek szerint nem szükséges pátyolgatni: addig is vérezzen, főjön saját levében. Ha már olyan az előélete… Ám hogy honnan is tudja rögtön Che, milyen az illető előélete? Ezt szintén nem fejti ki, de arra sem utal, tárgyalásra jogosult-e az eleve halálraítélt? Már csak azért sem fejti ki mindezt, mert még szólnia kell arról is, hogy a gerillaharcos elképzelhetetlen szivar és cigaretta nélkül, de a leghasznosabb a pipa, „mert azzal a szivar- és a cigarettacsikkekből az utolsó dohánymorzsa is felhasználható”. Ha gerillák vagyunk, vigyünk magunkkal szappant is, és ha hátizsákunkban van még hely, „oda élelmet kell rakni”, de a sós keksszel vigyázzunk, mert „bár könnyen törnek, morzsolódnak”.
És akkor végül következzék kedvenc fejezetem Chetől, aki állítólag a nők bálványa is (volt). Nos, itt sem hazudtolja meg önmagát: „Az a szerep, amelyet a nők játszhatnak a forradalmi folyamat fejlődésében, rendkívül fontos.” Aztán kiderül, hogy noha a nők ugyanúgy tudnak dolgozni és harcolni is, ha elkapják, mégsem kínozzák meg őket annyira, hisz nők, ezért kiválóak futárnak (ebből implicite az következik, hogy a nők legyenek a futárok, mert a férfiakat nagyon megkínoznák, a nőket viszont csak kicsit – nagyon gavalléros megoldás ez is). Jók még a nők arra is, hogy írni-olvasni tanítsák a bunkó parasztokat, elmehetnek még ápolónőnek is, de a kisiparban is ragyogóan hasznosíthatók. Egyébként méretes golyókat is cipelészhetnek hegyen-völgyön át, ha úgy alakul. De most jön a java: „…a nők teljesíthetik békeidőkben megszokott, hagyományos szerepüket is: a gerilla-hadviselés rendkívül nehéz körülményei között élő katona örömmel fogadja, ha jól elkészített, ízletes ételt ehet. (A háború egyik nagy szenvedése a hideg, ragacsos, ízetlen étel.) A női szakács nagyon sokat javíthat az ellátáson, ráadásul könnyebben megbízható ilyen házi munkával.”
Mivel a férfi gerilla nem szereti az ilyen melót… És még akkor ez a konyhamalac lenne még ma is a korszerűen szociális, mindenféle kisebbségi ügyekben oly érzékeny baloldal vagy mi embere. Csak tessék, fogyasszák – csak előtte sózzák be jól, Che is úgy tenne.
Jegyzetek
1 Ernesto Che Guevara: Bolíviai napló – Első teljes és hiteles magyar kiadás. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2006.
2 Ernesto Che Guevara: A gerillaharcos kézikönyve. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007.
- Vendégkönyv [6]