Belefáradtunk a kormány működésébe.
Igaz, így volt ez négy éve is. Ám az akkor más volt, amolyan természetes fáradtság: Ezt érzi az ember olyankor, amikor már nagyon un valamit, szüksége lenne egy kis változatosságra. Ezt az érzést általában felerősíti, hogy a hatalomban lévők az idő múlásával elbízzák magukat. Úgy érzik, őket már egy választás sem billentheti ki kényelmes bársonyszékükből. S a túlzott magabiztosság a kommunikációban is megnyilvánul, megnehezítve ezzel a sajtó munkásainak dolgát. Ilyenkor tényleg jól jön a váltás, mert az újak egy darabig még biztosan igyekeznek, még komolyan gondolják, hogy tájékoztatniuk kell, még keresik a sajtó kegyeit.
A mostani kormánnyal azonban minden másként alakult.
Ezért a mostani fáradtság egészen más, mint amilyen elkap bennünket a négyéves kormányzati ciklusok végén. Most a buta, értelmetlen csatákba fáradtunk bele. Ráadásul a Magyar Hírlap főszerkesztőjeként úgy éreztem, a lap e csaták kellős közepén volt. Sőt – de ez már bizonyára paranoia – időnként mintha a kormányzati segédcsapatok célkeresztjébe kerültünk volna.
Alig hangzott el a miniszterelnök híres „sajtókiegyenlítési” üzenete, amelyet egy úgynevezett polgári hajó fedélzetén hirdetett meg 1998 októberében, a következő év februárját jelölve meg a teljesítés határidejeként, amikor már az állami tulajdonú fejlesztési bank levelet írt a Magyar Hírlap kiadójának, vevőként ajánlkozva a lapra. Később maga a miniszterelnök jelentette ki: elképzelhetőnek tartja a Magyar Hírlap és a Napi Magyarország egyesítését. Mi ezt elképzelhetetlennek tartottuk, mondván, tűz és víz keresztezéséből ritkán jön létre hasznos dolog. Az előfizetésük megújításán töprengő olvasóinknak is csak annyit mondhattunk, amit akkori tulajdonosunk bejelentett: nincs szó a Magyar Hírlap eladásáról, de azért a gyanú nem múlt ki teljesen. A lap munkatársai igazán csak akkor lélegezhettek fel, amikor a Napi Magyarországot a Magyar Nemzettel egyesítették. Igaz, utána a célkereszt-érzésünk ismét felerősödhetett, hiszen kormányközeli laptársunk kedvenc témája lett a Magyar Hírlap. Nehezen képzelhető el, hogy az ottani újságírók speciális érdeklődésének volt köszönhető ez a kitüntetett figyelem.
Ezután akadtak könnyebb hónapok is, ám csak átmenetileg: megszaporodtak a perek a különféle kormányzati hivatalokkal, illetve kormányhoz közeli személyiségekkel. A végeredmény sokszor meglepő volt: általában olyankor veszítettünk, amikor biztosak voltunk a sikerben. Így mi tartottuk a hátunkat a Parlamentben elhangzott, ámde bizonyíthatatlannak bizonyult politikusi kijelentésért, vagy egy nyilvános rendezvényen elhangzottak pontos tudósításáért. Hibáink sokszoros nagyítást kaptak, a tévedés beismerése sem volt elegendő, hogy az ellenünk folyó lejárató hadjárat elcsituljon. Mindez a Magyar Hírlap újságíróinak munkáját sem hagyta érintetlenül: egy Fidesz-kongresszusra nem engedték be a lap tudósítóját, tiltakozásul fehér folt jelent meg a lapban. A miniszterelnök a három ellenzékinek beállított lapnak a négy év alatt egyszer sem adott interjút, igaz, az utóbbi időben már nem is igen kértük..
De sorolhatnám a kisebb-nagyobb ügyeket. Többségük értelmetlen, fölösleges volt, ámde az energiákat jócskán fölemésztették. Együttműködni kívánó felek gyorsan megállapodtak volna a kölcsönösen elfogadható megoldásban. Az újságírókat szakmai szempontok is az együttműködésre késztetik, hiszen nehéz úgy a kormány munkájáról írni, ha nem szólalnak meg az érintett felek.
A napi gyakorlat oldaláról nézve azt mondom, bizony jó lett volna, ha inkább alszik a kormány.