Vetítés közben az a kérdés motoszkált bennem, hogy ez az émelyítően giccsesre hangolt Pinocchio-történet szól-e valami többről is, mint saját története? A mesterséges értelemről, a tudomány keserű gyümölcseiről? Valódi tartalma a már ma prognosztizált pusztulásunk a következő évszázadokban, ez volna? Az A. I. Stanley Kubrick feldolgozásában bizonyára arról szólt volna, Spielbergnél nagyon kicsiny részt szól arról. (A forgatókönyv az alig ismert Brian Aldiss elbeszélése nyomán íródott, Kubrick csak tervezte belőle a forgatókönyvet – akit bővebben érdekel, mennyi köze is volt/van hozzá: Aldiss elbeszéli egy Kubrick életéről tavaly készült dokumentumfilmben.)
Spielberg talán leginkább Kubrick-szellemű jelenete a végső előtti, amelyben magasabb rendű lények érkeznek a Földre, s az elpusztult emberi faj helyett a mi főszereplőnket, egy élethű és érezni képes (emberhű) robot kisfiút találnak. A kisfiú kétezer éve mozdulatlanul nézi a tenger mélyén az elsüllyedt Kék Tündér-szobrot. A világűr jövevényei, megismerve életét és szenvedéseit, mélyen meghajolnak: „Az elpusztult emberiség zsenialitásának te vagy a legfőbb bizonyítéka” – mondják. A kissé kétértelmű dicséret érdekes és tanulságos, de maga a film nem erről, nem az emberi faj pusztulással fémjelzett erkölcsi diadaláról szól. Tudja Spielberg is, mert nem itt zárja filmjét, hanem megfejeli a befejezést egy alig elviselhető anyuka-kisfiú újratalálkozás szívszaggató szeretet-giccsével (ami egyébként semmivel sem szörnyűbb, mint a film első húsz perce, az ott még papával is súlyosbított családi fél-idill). Így azután a filmnek nem is egy, hanem három befejezése van. Igazán nyitott és gondolatébresztő az első lett volna: a Kék Tündér víz alatti szobrát évezredekig mozdulatlanul bámuló robotgyerek, aki az idők végtelenségéig „kivárja” az idők végtelenségének végét. A második befejezés, tehát a leginkább kubricki változat (amely még rímel is az Űrodüsszeia befejezésére): űrlények gondoskodó figyelmével rekonstruált egykori idill, a családi ház, gyerekszoba jegesen és kiürülten, ahol a robotgyerek évmilliókig várhatja nem a tündért, hanem valamifajta mutációját.
Spielberg robot kisfiúja azonban nem mutációjára vár, hanem szerető anyukájára. A harmadik befejezés valósult meg, természetesen, a nagy és örökzöldségében oly tűrhetetlen hollywoodi giccs – mégis, szinte nevetséges volna e könnyesen csöpögő megoldást „hibának” ítélni. Egyrészt, mert ez a film lényege, hiszen Spielberg mit sem törődött Kubrick jeges és hideglelős, olykor szadista színezetű pesszimizmusának megjelenítésével. Továbbá – és nem az „egyébként sikerült” film „hibája” – azért is, mert mint Spielberg néhány más jelentős filmjének, itt is éppen ez a szinte szemérmetlenül vállalt giccs és csorgó érzelmesség adja a – nem esztétikai – jelentőségét, súlyát.
Szomorú történet felemelő és vigasztaló véggel? Ilyesmi. A Schindler listája jut eszünkbe, annak is volt efféle, hamisság-érzékünket növelő olvasata. Furcsa módon ez a mesefilm most kevésbé „optimista”. A Schindler-westernben azért győznek a jók, meg az igazság, az igazságszolgáltatás. Itt, ha a mese mögé bámészkodunk, nincs is értelme e fogalmaknak: miféle „gonosz” pusztítja az emberiséget? A jó embereknek nincs is megnevezhető ellenségük, mégis defenzívába szorulnak: globális fölmelegedést, meteorit- és üstökös-zúdító holnapután-jövőt, a kisbolygó-övezet fenyegetéseit, a világűr sugárzásait nem lehet kijátszani schindleriesen, vagy legyőzni tankokkal. Meggondolandó, és ez még nagyobb baj, hogy a pusztító természetet nem lehet, bután komikus volna erkölcsileg felelőssé tenni.
Filmtudományi aprómunka volna összehasonlítani, főleg, mert nincs mit, csak egyetlen filmváltozat létezik. Egy feltételezett, fiktív Kubrick-művel összevetni esszéíró érzékeny munkája lenne, Borges nyomában, én épp csak felkínáltam a dolgozat elején. Mindenesetre a Schindler listája meg az A. I. különleges helyre kapaszkodott a rendező (meg a hollywoodi film) létráján: mindkettő azért érdekesebb – bár nem biztos, hogy „jobb” a többi Spielberg-filmnél, mert nem igazán az ő terepe, életművének nem ez a „fővonala”. Becsvágya nyilvánvaló: a látszólag, a várakozások szerint „másnak”, „nem neki” való témában, anyagban is színvonalasabbat készíteni a többieknél. Nem egészen tudom, egyáltalán összevethető-e a mai, ügyeletes „többiekkel": lassan ott tartunk, hogy az „új-Hollywoodot” megteremtő Spielbergnek több köze, belső köze lesz Hollywood régi klasszikusaihoz (Capra, Wilder, Hitchcock, hozzájuk van köze), mint a legújabb sikerfiakhoz – hozzájuk mérten ő valóban nemesen hagyományőrző, és szerencsés ízléssel vagy mozi-taktikával soha nem téved amazok, az „új újak” birodalmába: Lynch, Tarantino vagy Fincher, mindhárman talán érdekesebb utakon járnak, és a filmesztétikának inkább velük kell majd foglalkoznia –, de hát Spielbergnek eszébe sem jut velük versengeni diadalmasan, mint ahogy eszébe sem jut rivalizálni a sok misztikus-sugallatos fantasztikummal vámpírral, aliennel, szörnylénnyel, ómennel és stigmás maszlagteremtményekkel sem. Számomra még inkább méltánylandó: Kubricknál sem akar szerencsére jobb lenni, és főként ez dicséri józanságát. Meg sem próbálja, illetve amikor mégis, a film hármas befejezésénél, akkor bántóan nem sikerül a dolog, mert ott akaratlanul összemérésre kínálkozik azoknak, akik látták az Űr-Odüsszeiát, s ez bántó melléfogás. Ahol azonban ő maga – ez a „mészárcirkusz” látványos és nagyszerű betéte érettebb kiskamaszoknak és éretlenségbe fáradt szüleiknek. Nehogy valaki azt higgye, hogy ez a fontos epizód kicsit is Kubrick, hideg, borzongató szadizmussal. Spielbergnek némi érdeklődése van a szadizmus-mazochizmus iránt, volt tán a Párbaj idején, ma már, a Jurassic Park tömegsikerére, vizenyős szellemtelenség-látvány lett. A dinók nem szadisták (ezt persze értelmes emberként jól tudja) – de ha nem szadisták, csak gonosz emberek maradnak utálatunk tárgyául, azok sem szadisták, csak gonoszok, de erkölcsileg bűnhődnek meg, amire a vérszomjas dinók képtelenek.
Mondom megint, a nagy giccsrendező szerencsés csillagzat alatt nyúlt egy tökéletesen más fantáziájú és világképű alkotó hagyatékához; szerencsésen, mert elfelejthette a moralizálást: az A. I. nagy részében nincs kit erkölcsileg felelőssé tenni. A „mészárcirkusz”-jelenetben sok elállatiasult gonosz van, mint a Gladiátor Colosseumában – valahogy mégsem megy a pellengér-sugallat. A jelenetnek természetesen szándékolt áthallása van, utalása a faji vagy ideológiai alapú tömeggyilkosságokra – kamaszlelkeknek szánva –, de még így is (vagy épp ezért) a film leginkább Spielberg-jelenete. A robotok lincselését hajrázva bámuló tömeg természetesen hamar a gonoszok ellen fordul: csak a „szívükre kell hatni”, az alvó „jó” felébred a csorda-emberekben… – megbélyegeznénk hamis együgyűsége miatt ezt a sugallatot? Csak annyira, mint a Schindler vigasztaló végét.
A filmet a szeptember eleji Velencei Fesztiválon mutatták be, versenyen kívüli díszelőadásként. Vegyes fogadtatásban részesült, éles elutasítást Anglia két legszínvonalasabb napilapjában keltett (The Observer, The Guardian). Az angol humor – Voltaire óta tudjuk – egyszerűen felfoghatatlan európai fülnek és elmének.
A velencei premiert azért is hozom szóba, mert a film jövőből kommentáló narrátora mondja el már az első kockákon: Amszterdam, Velence a klímaváltozás miatti tengeráradattól már pusztulófélben, New Yorknak csak kihalt felhőkarcolói merednek az égbe, látjuk a két ikertornyot: a premier után pár nappal rombolták le őket. Egyébként minden N.Y.-filmben látszanak persze, így Chris Columbus Kétszáz éves ember című robot-meseutópiájában is, mellyel mindenképp feltolul a párhuzam. Chris Columbus a boldog és nevelő célzatú gyermekfilmek specialistája, legnagyobb sikere a számomra heveny ricinusként vagy keserűvízként ható amerikaicsalád-magasztaló Mrs. Doubtfire (magyar címén Apa csak egy van; család nélkül, gyermekek nélkül nem szabad élni – ezenkívül a kopott bőrnadrágok mögött érző szív dobog még az apák esetében is). Joggal bíztak – mintegy erre volt ő kitalálva még mielőtt a regényfolyam megszületett volna – a Harry Potterben, fél kilométeres sor a karácsonyi premierre Londonban máris. Mellesleg, ám nyomatékkal: a Kétszáz éves ember szintén az elviselhetetlen ómódi giccsnek, a fogcsikordító érzelmi közhelyeknek fura mód mégis iható elegye, persze Robin Williams miatt, nélküle a családgiccs ellen immúnis nézők bősz futásra vennék. Spielbergnél viszont nincs karizmatikus színész, mert a gyerekfőszereplő – kövezzenek meg – olyan tucatáru, mint a robot, akit tehetségesen megelevenít, itt csak Spielberg van, és jó ez így.
S ha a valóságban ma nem hullámzik még meleg óceán a házak között, idő, pár száz év kérdése csak. A két ikertorony mellett tengerfenékre került sugárzó mosolyú Kék Tündér-szobor a filmben – gondolom, nem véletlenül – a Szabadság-szobor képzetét kelti. Annak eszméjében véltünk szabadítót és szabadítást. Nem tudott megvédeni a most következő évszázadoktól, apokaliptikusan közeledő tömegjárványoktól és pusztító felmelegedéstől.
Az A. I. szolid és csendes értékének érzem, hogy hiányzik belőle a Hollywoodból az utóbbi évtizedben a világra zúduló, olykor iróniával színezett, de inkább teljesen humortalan metafizikus blöff, s hiányzik a világmindenség bölcs teremtőjének vagy mozgatójának emberszeretetét bizonygató, forró örömkönnyű, zsebkendőszaggató ostobasága. A kecses űrlények szót sem ejtenek cél-okságról, isteni bölcs irgalomról, a test és szellem Bibliában megírt „feltámadását” szomorkásan cáfolják – de meghajtják fejüket egy nagy tehetségű, és mégis rövid ideig létezett faj, az ember emlékére.
Spielberg nem lehetne a régi meg új Hollywood fő-mesterembere, ha pesszimista, végső boldogságban nem hívő filmet csinálna. Ez sem ilyen mese. „Hogyan lehet a „Tények” szekciót kombinálni a „Legenda” szekcióval? – kérdi a kisfiú a virtuális térben szélhámoskodó Tudor Doktortól a Kék Tündér keresésekor. Mintha ez a kérdés Hollywood jobb mestereit, de legalább Spielberget régóta nagyon érdekelné. Ezért is lelt rá Auschwitz vigasztalan tényeit kutatva Schindler-tündérre.
Spielbergnek alig van köze Kubrickhoz. Kis rosszindulattal azt mondhatnánk, hogy az A. I. két mellékfigurájában ő ismerhető fel: az egyik a virtuális Tudor Doktor, varázsos blöffjeivel, a másik a kihalt New York-i felhőkarcoló rejtekén még dolgozó robotkutató tudós, Prof. Hobby, aki feltalálta az érzelmekre is képes gyerekrobotot. Mindkettő félig Spielberg (kettejük ötvözete talán ő maga egészen), s fene tudja, egyik fele sem utálatos. Kettejük, a blöffmester és a mélán tanulságlevonó, érzelem-feltaláló technikai zseni (a robot- és film-maker) nélkül is sivárabb volna Hollywood, szegényebb lenne Isten állatkertje.
Spielberget Kubrick jeges-rideg, némileg érzelemmentes univerzumából a mesegiccs lehetősége ragadja meg, ami végül is azért paradoxon, mert Kubricknak hogy divatosan mondjam, életműve alapján „genetikailag” nincs érzéke a giccshez (csak a jeges illúziófosztáshoz). Tudor Doktor alias Robot-Teremtő tehát olyan lehetőséget ragad meg és bont ki az anyagból, amely benne sincs – ez az igazi bravúr.
Giccs, olykor a gyomorkavaró fajtából. De az A. I. langyos-nedves-ragacsos szövetén mégiscsak átüt a pusztulás, a veszteség hollywoodi giccsekben szokatlan szomorúsága: az erről töprengeni kész néző nem kerül ki a film mesés fényköréből, nem erőszakolja meg a film sugallatait, ha elgondolkodik (talán a befejező képsorok kecses űrlényeivel együtt), hogy vajon milyen hiányosság, milyen ősrégen kódolt fogyatékosság, leküzdhetetlen „hiba” okozta, hogy a valóban sok mindenben zseniális és páratlan képességű emberi faj a töredékét sem érte meg mondjuk a csótányok fajának adatott százmillió évből. Nem árt minél többet elmélázni azon, hogy ha a faj fennmaradásának időhosszán mérnénk egy faj tehetségét, az ember nagyon hátul végezne: futottak még – hiába voltak oly kiváló és fényes képességei.
Majd elfelejtem: nemcsak az alapötlet, de a Kék Tündér is Collodi Pinocchiójából való, a Szabadság-szobor pusztulásának vízióját viszont vagy Spielberg festette rá a tündér-gipszre, vagy csak a saját belevetítő kedvű képzeletem. Nem tudom, Spielberg vagy az adaptált elbeszélés írója ismerte-e a nagy elméleti fizikus és kutató, Stephen Hawking írását, amely szerint az emberiség feltehetően kipusztul a következő ezer év alatt, tehát a mesterséges értelmet és lényeket kell megteremtenie örökségként. Talán még hamarabb, mert itt a baj a nyakunkon, nácik és atombomba nélkül. Spielberg filmjének alig van valami köze a mesterséges értelem tudományos problémáihoz: a kötelező családi idillek giccsétől eltekintve ízléses és régimódi búcsúmese az emberiségtől – kis- és nagykamaszoknak. Vége hát, végünk hát, csak még nem akarjuk hinni. Majd, ha felnövünk.
- Kultúra [6]