Óh, boldogtalan Petőfi! A nemzet nagy, s e helyt kicsit fantáziátlan költője. Mit tudott ő még arról, mit is tesz a politikai meg a kormányzati elkurvulás. Ő még Kossuthot, Batthyányt, Eötvöst, Szemerét szapulhatta szakmányban, kárhoztathatta bóbiskolásért, amikor fenekedett a magyarra az udvar meg Jellasics, a gyáva. Az ő idejében még szorító külső körülmények késztették taktikázásra a kormányt, az álladalom vezérférfiait, míg a mai politikuskák valójában oly szerencsés körülmények közepett lubickolának, mint „Mátyás király” (forgatókönyv: Bayer, rendezte: Bereményi, producer: Várhegyi) óta még soha. Nem gyötri őket más, mint kevély sztyeppi gőg, bús, magyar botorság, elmének korlátja, mely azt hiszi, kocsmai bicskás modorja majdan európai tánctermekbe segíti, pártolja őtet más is legott, mint sógor, sörös burkus vagy hamari talján. (Már amelyik azok közt is.)
Mit csinál a kormány? Még hogy mélyen, mélyen alszik! Fancsali orrába inkább bizgetőport szippant, kerüli az alvást, vignyettázza rontó semmittevését, az alpári pöffeszkedést, melyet még polgárinak hívni sem restell, amin persze a rendek önhittségét értsük, távollátón vonaglik, mint tábeszos kéjnő, ájtatos manó vagy patvaros bitang – mert van neki mindegyikbül dögivel. Mikor kihívják megvásárol auspiciumot, lefizet haruspexet, felcetlizve méri a vinkót, pedig a jó bornak nem kell annyira a cégér – mer’ azér’ egy kicsinyt annak is kell, hablatyol a nemzetről meg a hazáról, pedig hát fingásnyi fogalma se nincsen róla, mert hát ő nem a haza javát, hanem csak javait óhajtja.
Dúl a kormányról széles körű vita: vajon már akkor is ez fenekedett benne, amikor még a kihajtott fehér ing, meg a március, meg a tavasz volt? Hogy vajon menet közben romlottak, vagy már akkor bennük rágott a kukac, mikor kívül még a hamv meg a pír? Disputa erről, dilemmázás istókuccse, egyre megy: menjen ez a kormány, májusra láblabdázzon szabadon, vagy búsongjon, hisz lesz miért, csak kormányon ne legyen!