Amióta megkaptam a Beszélőtől a felkérést a válaszadásra, azóta gondolkodom, hogy azért esett-e a szerkesztők választása erre az idézetre, mert valóban adekvátnak találják a kialakult helyzetre, vagy a kérdéssel provokálni kívánták a válaszolókat. Így azután én a kérdést – Vörösmartyt segítségül híva – egy továbbival toldanám meg, nevezetesen azzal, hogy: Ment-e a kormány által az ország elébb?
Visszatekintve az elmúlt négy év kormányzati tevékenységére, úgy gondolom ugyanis, hogy inkább vált volna a haza javára, ha a kormány mélyen-mélyen alszik a haza tornyán, abban az esetben ugyanis, ha sok hasznot nem is, de legalább kárt sem tesz. Az viszont még legindulatosabb pillanataimban sem jutott eszembe, hogy tehetetlenségéért, tunyaságáért kárhoztassam a kormányt. A bajt sokkal inkább abban a hiperaktivitásban látom, ahogyan több mint kormányváltó programjának kíméletlen végrehajtása közben legázolta a demokratikus intézményeket, szakadékokat ásott a társadalmat megosztó törésvonalak mentén, a társadalom integrálódása helyett a dezintegráció folyamatát gyorsította, és tovább mélyítette a rendkívül gyors társadalmi változásokkal elkerülhetetlenül együtt járó erkölcsi és értékválságot.
Az Orbán–Torgyán-kormány négyéves társadalomalakító tevékenységét leginkább a sarlatán ténykedéséhez hasonlítanám, aki gyógyítás helyett a beteg állapot fenntartásán fáradozik, abból kiindulva, hogy ez tartósíthatja a beteg feletti hatalmát, a közte és páciense között fennálló aszimmetrikus viszonyt, amelyben a tanácstalan és kiszolgáltatott beteg különleges képességeket és hatalmat tulajdonít orvosának. Mert társadalomkutatóként úgy látom, hogy a magyar társadalom egy beteg társadalom, amely éppen csak lábadozni kezdett az egymást követő diktatúrák okozta betegségekből, amikor – az elmúlt négy év rombolásának eredményeként – ismét ágynak esett. Szakmámból eredően az Orbán-kormány talán legsúlyosabb és főként legmesszebbmenő következményekkel járó bűnének a társadalom megosztottságának tudatos mélyítését, újabb és újabb lövészárkok ásását tartom.
A megosztó politikát a társadalmi élet minden területén siker koronázta. Tovább mélyült a gazdagok és a szegények közötti szakadék, a kormány „perverz” jóléti politikája azokon segít, akik nem szorulnak segítségre, és azokat bünteti, akiket támogatni kellene. A szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lettek az elmúlt négy év alatt. Tovább nőtt a gyerekszegénység, és évről évre csökken a társadalmi mobilitás esélye; aki szegény családba születik, az jó eséllyel örökre eljegyezheti magát a szegénységgel és esélytelenséggel, a gazdag családok gyermekei viszont minden támogatást megkapnak ahhoz, hogy akár érdemtelenül is konzerválni tudják öröklött kiváltságaikat.
Korábban soha nem tapasztalt, az ellenségeskedésig menő területi, regionális feszültségek keletkeztek vidék és főváros, kormánypárti és ellenzéki önkormányzatok, fejlődő és elmaradott régiók között. A mesterséges megosztás eredményeképpen egyre többen hiszik el, hogy a települések csak egymás rovására boldogulhatnak, hogy egymás elől kell elszívnunk a levegőt. A vidéki emberek közül sokak fejébe sikerült elültetni a nagyravágyó, önző és bűnös főváros képét, és elhitetni, hogy ami Budapestnek jó, az rossz a vidéknek.
Hónapról hónapra mélyülő, beláthatatlan következményekkel fenyegető generációs ellentétek keletkezésének tanúi lehetünk. Hiszem, hogy egy társadalom erkölcsi színvonaláról csaknem mindent elmond az, ahogyan az idősekkel, rászorulókkal bánik. A nyugdíjasok egyszerre érezhetik magukat feleslegesnek és bűnösnek. Arról pedig, hogy éppen az ő befektetéseiket kamatoztatja a mostani harmincas-negyvenes generáció, nemigen esik szó, igaz arról sem, hogy ők nevelték ilyenné gyermekeiket.
Az elmúlt négy évben a fiatalság egyre inkább önértékké vált, amely a tudást és a tapasztalatot háttérbe szorítva, önmagában elegendő indok az előnyösebb társadalmi pozíció megszerzésére. Márpedig hosszú és krónikus betegségre ítéltetett az a társadalom, amelynek vezetői nem tartanak igényt az idők során felhalmozott tudásra. Ma a társadalmi hierarchiában való előrejutásnak a kulturális tőkénél lényegesen fontosabb eleme a kapcsolati tőke, az előbbi nélkül bármire juthatsz, az utóbbi hiánya viszont megbénít.
Éleződik az ellentét a gyermekesek és gyermektelenek, a kis- és nagycsaládosok között. A kormány tagjai személyes példával járnak elől abban, hogy túlteljesítsék a kormányfő által meghirdetett „három szoba, három gyerek, négy kerék” programot. És Ratkó Anna mosolyogva kacsint az égből, hiszen tudja, hogy innen már csak egy lépés „a leánynak dicsőség, asszonynak kötelesség” program meghirdetése.
Lövészárkokból tüzelnek egymásra újságírók, köztisztviselők, vállalkozók, építészek, színészek, rendezők; nehéz volna olyan értelmiségi szakmát találni, amelyet a kormánynak egy-egy intézkedésével ne sikerült volna visszavonhatatlanul megosztani. A dédelgetett kedvencek gátlástalanul és mohón próbálják kiaknázni helyzeti előnyüket, a hátrányba kerültek indulatai pedig a hatalom helyett egyre inkább saját kollégáik ellen fordulnak.
És ez a megosztó politika már nemcsak a határokon belül, hanem azokon túl is „kamatozik”. Sikerült kiélezni a határokon belül és határokon túl élő magyarok közötti konfliktusokat, felszítani a környező országokban szunnyadó magyarellenességet, egymásnak ugrasztani a csatlakozni szándékozó országokat. Európa nagy részét az ország ellen hergelve oda jutunk, hogy az autonóm, másként gondolkodó magyar polgár itthon azért érzi rosszul magát, mert nem tekintik magyarnak, külföldön pedig azért, mert magyarnak tekintik.
És talán mindezeknél nehezebben gyógyuló sebet okoz az ideológiai lövészárkok elmélyítése. Családtagok, barátok, munkatársak és szomszédok váltak egymás engesztelhetetlen ellenségévé, mert elhitték a kormány hazugságait váteszekről, a jó és gonosz harcáról, arról, hogy ők az egyetlen üdvözítő megoldás letéteményesei. Sikertelen és frusztrált emberek hada áll lelkesen a zászló alá, amely egyszerre kínál feloldozást a múlt bűnei alól, és kényelmes magyarázatot a jelen kudarcaira. E gyűlölködő és megosztó politika első számú kliensei azok, akik képtelenek szembenézni saját múltjukkal, akik rettegnek a szabadságtól és a versenytől, akiknek ambíciói messze meghaladják tehetségüket, és akik képtelenek szembenézni kudarcaik tényleges okaival. Róluk beszél Márai, amikor így ír: „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint „keresztény magyar ember” előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert „keresztény, magyar úriember” joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „keresztény, magyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s a keresztény, magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidó birtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság igazi értelme. S ez a fajta soha nem tanul.(...) Amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.” (Márai Sándor: Napló 1943–1944. Helikon 1990.)
Nos, ezeknek a nemzeti és ideológiai hovatartozásukat a kabátjuk hajtókáján hordó „úriembereknek” kínál megoldást a jelenlegi kormány.