A nemzeti otthonnal nem rendelkező kelet-európai zsidóság és egyes nyugat-európai hittestvéreik önálló zsidó autonómia megteremtésére vonatkozó törekvése egy nyugati, mégpedig asszimilálódott és européer bécsi zsidóban, a pesti születésű Theodor Herzlben talált visszhangra: a bécsi újságíró a zsidóság „lobbistájaként” vezette be közösségét a modern nagypolitika világába, s másokkal együtt létre akarta hozni a kelet-európai zsidó nyomorra, a pogromokra és az antiszemitizmusra adandó reakcióként a zsidók nemzeti államát. Hogy miért éppen ő volt képes erre?
A zsidóság mint etnikai-vallási identitás nemzetivé tételét, azaz a zsidóság hagyományostól eltérő újradefiniálását és az új társadalom akkor még utópisztikusnak tetsző megtervezését csak asszimilált zsidók tudták megtenni, olyanok, akik „két világ lakói” voltak, s így szót tudtak érteni a zsidó közösség tagjaival, de benne éltek koruk Európájában. Úgy látszott, hogy a modern korban a tökéletes asszimiláció fogja megoldani a zsidók gondjait. Ugyanakkor a cionista gondolat XIX. század végi megjelenésekor a zsidók igénye egy majdani nemzetállamra elvesztette közvetlen teológiai jelentőségét, és már nem rabbikra és a különféle keresztény felekezetek papjaira, hanem politikusokra és mérnökökre, egy „új világ alkotóira” tartozott. Minderre a hagyományos szervezeti formákra (kehilla) épülő zsidó közösségek és emberei nem voltak alkalmasak. A reformizálódott zsidóság más jellegű intézményei, a jótékonysági és egyéb szerveződések vagy indifferensek voltak a modern politikával szemben, vagy pedig a többségi társadalomhoz való teljes lojalitást hirdették, mivel kizárólag a hagyományos közösség továbbélését szolgálták, és nagy részben kizárták a zsidóság mint nem pusztán vallási jellegű entitás képviseletét. Ez a fajta, politika iránti közömbösség azonban együtt járt a hagyományos liberális nemzetállam iránti bizodalommal, amely már nem járt messze attól, hogy a zsidók és nem zsidók közti problémák végső megoldását az egyéni szabadságjogok biztosításában lássák. A cionista mozgalom is modern volt, hiszen olyan korabeli politikai mintákat keresett és talált, mint a gyarmatosító-kereskedelmi társaságok, a bankok, pénzügyi alapok, sőt a szakszervezetek. Később jöttek csak létre a cionista pártok, amelyek rendkívül hasonlatosak voltak a nem-zsidó identitású modern politikai mozgalmakhoz. A „cionista” szó eredeti formájában annyit jelent, hogy a zsidóknak, hasonlóan más népekhez, területi autonómiára van szükségük, mégpedig Palesztinában. A kelet-európai zsidóság nyomora, az ismétlődő pogromok és a Palesztinához/Erec Jiszraelhez fűződő tradicionális kötődés találkozásából született mozgalom kifejezetten emancipatorikus jelleggel rendelkezett, és korántsem bírt azzal a jelentéssel, mellyel a náci és a szovjet propaganda régen felruházta, és amelyet jelenleg (főleg politikai okokból) az arab országok és a palesztinok használnak. Korunkban sokan nem veszik észre, hogy a zsidóság ellenségei támadhatatlan emberjogi fogalmakkal (például „rasszizmus”) operálva próbálják delegitimizálni a zsidó államot: sok „anticionista” egyszerűen antiszemita. Ez nem jelenti azt, hogy az izraeli kormányt, mint minden kabinetet a világon, ne lehessen bírálni egyik vagy másik intézkedéséért, de az „anticionizmus” nem Izrael egyes politikai lépéseit bírálja, hanem kifejezetten a zsidó állam létét kívánja felszámolni.
Mindenesetre a cionista mozgalom első nagy próbatételét az jelentette, hogy a különféle zsidó egyének és csoportocskák tudnak-e alkotmányozó nemzetgyűlésként viselkedni. A kérdésre a svájci Bázel adta meg a méltó választ, 1897-ben.
„Pénzzsidók” és nemzetben gondolkodók
Herzl ekkor már túl van a pesti-bécsi tanulóéveken, a Neue Freie Presse párizsi tudósítói munkáján, de túl a Dreyfus-peren, saját zsidó ébredésén, a Zsidó állam című brosúrája kiadásán, s mint a századvégi, kissé mondén Bécs színházi szerzője is ismertté vált. Közben egyre érlelődik benne az elhatározás: saját, önálló cionista lapot alapít. Először az egyik bécsi napilap részvényeit kezdi vásárolni, de annyi pénze nincs, hogy az egész pakettet megszerezze. Ugyanakkor Bécsben nyit a „nép” felé is; az Israelitische Union gyűlésén kijelenti: nincs szükség a pénzmágnásokra, a zsidók egy nemzeti alap révén is képesek pénzt gyűjteni. Így kezd körvonalazódni a későbbiekben csak Keren Kajemet Lejiszrael (KKL – Zsidó Nemzeti Alap) néven ismert cionista intézmény. Lassan komoly eredményeket is elkönyvelhet: váratlan helyekről is érkezik támogatás, viszont egyre több kínos meglepetés is éri; az antiszemita Libre Parole-ban Edouard Drumont vezércikkben méltatta a cionista eszmét, amely a „fölösleges zsidóktól” szabadítaná meg a francia nemzetet. Közben Bécsben az antiszemiták győznek a városi választásokon, ami aggodalommal tölti el Herzlt. Ráadásul egyre több nézeteltérés kerül felszínre a „nemzetben” gondolkodó zsidók és a – Herzl egy levelét idézve – „nagy pénzzsidók” között. A tervezett cionista lap ügye nagyon nehezen megy előre: több száz kiküldött levélre csak két előfizető jelentkezik, hirdetni pedig, félve attól, hogy egy bizonytalan csoport mellett kötelezi el magát, senki sem mer.
Végül, 1897. június 2-án csak megjelent a Die Welt című cionista hetilap első száma, Herzl apjának pénzéből. Németh László Tanújához hasonlóan egy személyben Herzl volt a szerkesztő, az író, sógora, Paul Naschauer szerepelt az újság kiadójaként. Herzl nagy erővel harangozta be az új orgánumot: „A mi hetilapunk zsidó lap. Ezt a szót, amely eddig gúnynév volt, a becsület fogalmává emeljük. A »Die Welt« a zsidók lapja. Milyen zsidóké? Talán az erőseké, akiknek úgyis vannak segítőik? Nem, nem, ezek nem szorulnak támogatásra. A »Die Welt« a szegényeké, a gyengék, a fiatalok lapja, de egyszersmind mindazoké is, akik maguk nincsenek szorultságban, de megtalálták az utat haza, a törzsükhöz. Senki se merje mondani, hogy osztálygyűlöletet viszünk a zsidóságba, amikor testvéreink közül a szegények mellé állunk. Vannak a mi sorainkban elegen, akik sem nem proletárok, sem nem felforgatók, vagy szelesfejűek... A »Die Welt« pajzs és fegyver lesz a zsidó nép számára. Ki ellen? Ellenségei ellen – felekezeti különbség nélkül. Ne várják azonban, hogy leszállunk a csőcselék nyelvéhez, vagy hogy dicsőíteni fogunk mindent, amit zsidók tesznek. Becsületes önkritikát akarunk gyakorolni, ami a zsidóságnak csak hasznára lehet! A »Die Welt« azoknak a férfiaknak az orgánuma lesz, akik a zsidóságot a mai időkből jobb idők felé akarják vezetni.” (Patai József ford.) A lap azonnal antiszemita támadások kereszttüzébe került, de bécsi zsidó írók és zsurnaliszták (így Karl Kraus is) csípős nyelvű vezércikkeket jelentettek meg Herzl ellen „König von Zion” („Cion királya”) és egyéb címeken.
Helykeresés, tojástánc
Közben Herzl tovább dolgozott a cionista kongresszus előkészítésén. A kongresszus eszméje maga ugyan nem Herzltől származik: 1893-ban a „bécsi előkonferencián” („Wiener Vorkonferenz”), a különböző nemzeti-zsidó szervezetek döntöttek úgy, hogy cionista világnapokat, tehát egyfajta nagygyűlést tartanak. A kongresszus bejelentése már Herzl stílusban íródott: „Menedékhelyül fog szolgálni testvéreink óhajainak és terheinek. A zsidó ügy egyes személyek tetszését – hogyha jóakarattal szemlélik – meg fogja ragadni. Olyan fórumnak kell létrejönnie, amely előtt mindenki, aki a zsidó ügyért tesz és tehet, felelősségre vonható.”
A helyszín kiválasztása egyáltalán nem volt problémamentes. Először Münchenre gondolt, amivel azt kívánta jelezni, hogy nincs ellentmondás a német nacionalizmus és a cionizmus között, de Bécs zsidó hitközsége tiltakozott ez ellen. Ekkor merült fel helyszínként a svájci Zürich városa, ahol segítsége a varsói születésű, de a svájci városban élő és jogásznak készülő David Farbstein (1869–1953) volt. Naplójában Herzl így kesergett a „dolgok állása” miatt: „Valóban koldusok serege az enyém. Gyerekek, kéregetők és smokkok élén állok. Sokan kihasználnak engem, mások irigykednek rám, vagy hűtlenül elárulnak, mihelyst a legkisebb karrier kínálkozik....”
Sokan nem értettek egyet már a kongresszus alapkoncepciójával sem. Moritz Güdemann (1835–1918) bécsi főrabbi Nationaljudentum („Nemzeti zsidóság”) című írásában támadta meg Herzlt, és hangsúlyozta, hogy a diaszpóra-létnek „előre meghatározott szerepe van”. Azt is állította, hogy a zsidóság nem nép, sőt a népként való megszerveződés tilos; a zsidóság célja az, hogy előmozdítsa az emberiség testvériségét: Ciont nem szó szerint kell érteni, hanem Isten országának megvalósulását a Földön. Güdemann szerint tehát a cionizmus kifejezetten vallásellenes. Max Nordau (1849–1923), a magyarországi születésű orvos, cionista író Ein Tempelstreit („Templomi viszálykodás”) című írásában szállt szembe a rabbival: ha nem nép a zsidóság – érvelt –, akkor missziója sem lehet, egyébként meg éppen az antiszemitizmus gátolja meg az emberiség egyes csoportjainak testvérré válását.
A cionista kongresszus ellenzői között különösen figyelemreméltó a német rabbik tiltakozása, amely felszínre hozta a cionisták és a német nyelvű liberális reformzsidók közötti ellentéteket. Az utóbbiak a zsidóságban pusztán vallásfelekezetet láttak, mely csak hitében különbözik a német honfitársaikétól, míg Herzl és követői szerint a zsidóság önálló nép, saját, bár még megteremtésre váró nemzeti állammal. A német rabbik veszélyeztetve érezték magukat, mivel szerintük (és sokáig ez volt a magyar zsidóság hivatalos álláspontja is) a történtek az antiszemiták érvelését támasztanák alá, ami úgyis elvitatja a zsidóknak az adott nemzeti közösséghez való odatartozását. A minél tökéletesebb asszimiláció érdekében mindent elkövettek, a cél az volt, hogy pusztán absztrakt hittételeket valló felekezetté tegyék a zsidóságot. Ezért imakönyveikből töröltek minden „partikulárisnak” ítélt, valójában a judaizmus alapjait jelentő, Jeruzsálemre és Cionra történő utalást. Némely radikális reformer még a tórai hetedik, munkaszüneti napot, a szombatot is áttette a vasárnapra, hogy e régi rítusközösségből nemzetek feletti confessiót teremtsen. A cionisták a reformerekkel ellentétben joggal hivatkoztak a zsidóság etnikai összetevőire, bár maga Herzl, pragmatikus ember lévén, sohasem gondolta végig álláspontjának esetleges buktatóit. A zsidóságra törő veszedelmek ellen, valamint az évszázadok során „eltorzult” zsidók talpra állításának eszközeként kínálta fel mozgalmának, és az egész világnak a zsidó állam gyakorlatias eszméjét, melynek megvalósulási színtereként Palesztinán kívül még Argentína kínálkozott.
A Herzl-féle cionista kongresszus ötlete még a nemzeti zsidó „blokkban” sem tetszett mindenkinek. Az angol Chovevé Cion kijelentette, hogy nem vesz részt benne. Berlinben az „Ezra” és az „Egyesület a palesztinai és szíriai földművelő zsidók támogatásáért”, mely a Chovevé Cion utóda volt, szintén elutasította a kongresszusi részvételt. Nem így tettek azonban a Herzlt Messiásként tisztelő kelet-európai zsidók, akiknek (főleg az orosz zsidóknak) a megjelenése Herzl számára is a legnagyobb élményt jelentette.
A tengerentúlon viszont nagy sikereket aratott Herzl: a kongresszus előtt nem sokkal Philipp Klein vezetésével megalakult az amerikai cionisták központi szervezete, mely később a cionizmus egyik fő anyagi bázisa lett. Konstantinápolyból pedig Széchenyi Ödön pasa, Széchenyi István fia értesítette, hogy a Porta ismét foglalkozik a zsidó állam tervével. A különféle erők összjátékába került Herzl „tojástáncnak” írta le a láthatatlan „tojások”, azaz buktatók közti egyensúlyozást, a Neue Freie Pressétől a szultánig, az oroszoktól és a keresztény felekezetektől kezdve az orosz Chovevé Cion társaság tagjaiig és az osztrák hazafiságig, az ortodoxoktól Rotschild báróig és támogatottjaiig különféle nehézségek között kellett sasszéznia: „Személytelenül kell csinálnom a dolgokat, de mégsem engedhetem ki a gyeplőt a kezemből. Herkulesi munka ez!...” (Patai József ford.)
Bázeli „álmodók”
A kongresszus színhelyéül végül Bázelt választották. Fontos feltétel volt, hogy a kelet-európai küldöttek számára elérhető legyen a helyszín, és hozzá lehessen jutni kóser ételekhez (ez utóbbi biztosításával azt akarták elérni, hogy a zsidó szokások az új cionista kultúra integráns részévé váljanak, így az ortodoxia is lássa, hogy a cionizmus nem vallásellenes ellenfél, hanem velük szövetségben álló mozgalom). Bázel mellett szólt, hogy a város prominens vezető alakjai, így a keresztény cionista Paul Kober-Gobat (1842–1898), illetve Paul Speiser (1846–1936) liberális beállítottságú polgármester is támogatták a kongresszus megrendezését. Herzl az ortodoxiát is be akarta vonni: a bázeli zsinagóga a kongresszus előtti szombaton „Kongress-Sabbath”-ot tartott, ahol Herzlt, a szokásoknak megfelelően felhívták a Tórához: „A párizsi Beer barátom sógora, a merani Markus úr a fejembe verte a bróchékat (áldásokat – N. A.). Amint az emelvényre léptem, sokkal idegesebb lettem, mint bármikor a kongresszus alatt. A héber bróchék néhány szava nyugtalanabbá tett engem, mint a nyitó és a záró beszédeim és az egész tárgyalás levezetése” – írja Herzl Naplójában. A hatás nem maradt el: a kongresszus után a kezdetben fenntartásait hangoztató bázeli rabbi, Arthur Cohn (1862–1926) magasztaló cikket írt a kongresszusról a helyi Der Israelit című újság szeptember 6-i számában, mely egyébként magát az ortodox zsidók központi orgánumának tekintette. A cikk vihart kavart, és a lap szerkesztősége több cikkben is elhatárolódott Cohn nézeteitől. A rabbi Herzl és a cionizmus híve maradt 1911-ig, de a helyi hitközség végig távol tartotta magát a kongresszustól, és hivatalosan csak 1903-ban üdvözölte a kongresszust.
A kongresszus hivatalosan 1897. augusztus 29-én, egy forró vasárnap reggelén nyílt meg a bázeli Stadtcasino nagy koncerttermében, ahol (Israel Zangwill megfogalmazásában) a „svájci szerelmesek táncolnak”. A körülbelül kétszázötven küldött – köztük nők is (akiknek ugyan a második cionista kongresszusig nem volt szavazati joguk) – nagy Dávid-csillag és „Zionisten-Kongress” feliratú tábla alatt lépett be a tágas épületbe. A tábla mellett fehér zászló függött, alul és fölül kék szalagokkal, középen pedig egy Dávid-csillag helyezkedett el. Ez utóbbi az egyre inkább Herzl bizalmasává vált és tradicionális környezetben nevelt David Wolffsohn ötlete volt, hogy hasonlítson a tallitra, a zsidó imalepelre. Az ünnepélyességet és a külvilág felé is irányuló eleganciát kedvelő Herzl kötelezővé tette a küldöttek számára a frakk és a fehér nyakkendő viselését: „Az ötlet nagyszerűnek bizonyult. A merevségből nyomban kimért modor származik – ami talán világos nyári vagy utazóruhában nem lett volna rájuk jellemző – és nem mulasztottam el, hogy ezt a hangulatot az ünnepélyességig fokozzam...” (Tóth Szilvia ford.) Israel Zangwill „A kongresszus álmodói” című szép írásában azt írta, hogy a gyűlés cionista vezetői furcsa társaságot alkotnak: „...mindannyian többé-kevésbé naivul azt hiszik, hogy a tollnak a milliomos aranyánál nagyobb hatalma van.” (Tóth Szilvia ford.).
Kik is voltak ott a kongresszuson? Zangwill plasztikus arcokat ábrázol: „Egy alacsony, sápadt lengyel kiálló arccsonttal; egy szőke magyar lenszínű bajusszal; egy barna, markáns arcú román; egy pirospozsgás, szemüveges francia; egy marrano származású holland; egy pufók német; egy izzó tekintetű orosz, aki izgalmában a saját haját cibálja, talán mert előre tudja, hogy hazatértekor börtön várja; egy fekete bőrű egyiptomi, rövidre nyírt, göndör hajjal, aki az orra kivételével teljesen néger; egy sárga szakállú svéd; egy udvarias bécsi ügyvéd; egy német diák, párbajban szerzett, gyógyuló vágásokkal az arcán; egy bécsi diák, az egyetem legjobb ökölvívója; színes szalaggal keresztben az ingmellén; egy dandy, akiről érződik, hogy legjobb pétervári körökben forog; és egy magányos, kaftános zsidó, aki pajeszt és kipát visel, és a Kárpátok Messiásának kabbalisztikus misztikáját hozza el a XIX: századba. Nos, ki beszélhet itt zsidó típusról? Tagadóan csak annyit mondhatunk, hogy ezek nem keresztény arcok...” Foglalkozás szerint, írók és újságírók, költők és regényírók, kereskedők, egyetemi tanárok „...más-más típusok, akik valamikor szerették volna zsidó bőrüket levedleni, és darwini alapokon környezetük színeit utánozni, de most, a sikertelenség későn felébredt érzésével, vagy mert megmozdult bennük a büszkeség, testvériségüket kinyilvánítják Cionban...” A kongresszusi küldöttek valójában nem voltak felhatalmazott delegátusok; nem volt világos az sem, hogy ki a küldött és ki csak egyszerűen „megfigyelő”. Herzlt különösen félelemmel töltötte el az orosz Chovevé Cion tagjainak jelenléte, akik körülbelül hetven fővel képviselték a többmilliós orosz zsidóságot, de végül elégedetten nyilatkozott róluk: „Számomra, bevallom, a kongresszus legnagyobb eseménye az orosz zsidók fellépése volt... És milyen megszégyenülés volt a számunkra az, hogy azt hittük, hogy náluk különbek vagyunk. Nem gyötri őket az asszimiláció problémája, mivel lényegük egyszerű és töretlen... Késznek, egyenesnek és valódinak mutatkoznak... Arra kell csak gondoljak, hogy első alkalommal milyen gyakran szembefordultak velem: de ezt csak azért teszik, hogy az orosz zsidókat megnyerjék az ügynek. Hogyha azonban ma ismét mondják, azt válaszolnám: elég!” – írta az angol Contemporary Review című folyóirat 1897. októberi számában. Hozzájárulhatott a súrlódások elkerüléséhez az a diplomáciai fogás is, hogy bár a hivatalos nyelv természetesen a közös nyelv, a német volt, de oroszul, héberül és angolul is vezettek jegyzőkönyveket, a kongresszus jó része pedig értett jiddisül.
Zsidókérdés – keleti megoldás
Az első felszólaló, egy régi Chovevé Cion-aktivista, a romániai Jasi-ból érkezett dr. Karl Lippe orvos, cionista politikus volt, aki az alelnöki posztot töltötte be. Ez az indítás nem véletlen: Romániában negyedmillió zsidó élt – a lakosság öt-hét százaléka – nagy nyomorban és óriási nyomás alatt. Lippe jelenléte azért is fontos volt, mert történelmi kontinuitást teremtett Kelet és Nyugat, a múlt cionizmusa és a jelen zsidó nemzeti mozgalma között.
Herzl beszédére augusztus 29-én került sor: „Le akarjuk tenni alapkövét a háznak, mely egykor a zsidó nemzet otthona lesz.” (G. Gerő László ford.) – jelentette ki, majd azt taglalta, hogy a modern, a gettóktól eltávolodott zsidóságot érte a legváratlanabbul és egyben a legsúlyosabban is az antiszemitizmus, miközben a modern zsidóellenesség hozzájárult ahhoz, hogy újból összetartozónak érezze magát a zsidó nép. „A cionizmus visszatérés a zsidósághoz, Zsidóországba való visszatérés előtt. S mi, hazatért fiak úgy találjuk, hogy a szülői házon egy és más sürgős javításra szorul; vannak ugyanis testvéreink, kik a legnagyobb nyomorban tengődnek.” A cionizmus „szoros szövetségbe egyesítette a zsidóság modernebb rétegeit a legkonzervatívabbakkal... Ilyen összefogás csak nemzeti alapon lehetséges.” Leszögezte azt is, hogy nem „egyesületecskék” titkos közvetítéseire van szükség, hanem „...nyílt állásfoglalás legyen, a közvélemény állandó és teljes ellenőrzése mellett”.
Herzl kiváló taktikai-politikai érzékét dicséri, hogy a cionista mozgalmat úgy állította be, mint amelyet az antiszemita kormányok is támogathatnak. A zsidóüldözések miatt sok kormánynak romlott a nemzetközi megítélése. Hogyan kerülhetnek ki a bajból? Ha a zsidókat támogatják, saját antiszemita tömegeikkel kerülnek szembe. Ha ellenük fordulnak, „ez a zsidóknak a világforgalomban elfoglalt különös befolyása következtében, nem egyszer súlyos gazdasági következményekkel jár.” Semlegesek sem lehetnek, mert akkor a zsidók a forradalmi erőkhöz fognak csatlakozni. A cionizmus viszont megoldja a problémát, anélkül, hogy bárki is károsodna. „Nemigen lehet szó sehol sem a zsidók teljes kivonulásáról. Akik asszimilálódni tudnak, vagy akarnak, visszamaradnak és elenyésznek. Ha az illetékes politikai tényezőkkel való kellő megállapodás után a zsidók kivándorlása teljes rendben megindul, ez a kivándorlás minden országból csak addig fog tartani, míg az illető ország szabadulni akar a zsidóktól. Mikor jut nyugvópontra ez a folyamat? Akkor, mikor fokozatos csökkenés után végre megszűnik az antiszemitizmus. Így képzeljük és így akarjuk a zsidókérdés megoldását.” A cionizmus „erkölcsös, igazságos, emberbaráti mozgalom.”
Herzl után a már említett Max Nordau következett a felszólalók sorában. Témája a zsidóság „jelenlegi” helyzete és az emancipáció visszásságai voltak: „Mindenütt, ahol zsidók aránylag nagyobb számban élnek a népek között, zsidó nyomor van... Különleges nyomor az, amelyet hangoztatok és amelyeket a zsidóknak nem mint embereknek, hanem mint zsidóknak kell elszenvedniök, amelytől meg volnának óva, ha nem volnának zsidók...” (Révész Béla ford. és a következőkben is) Nordau összehasonlította a nyugati és a keleti zsidók helyzetét: az előbbieknél erkölcsi, az utóbbiaknál anyagi nyomor tapasztalható. „Ki kell mondanom a fájdalmas szót: a népek, amelyek emancipálták a zsidókat, saját érzéseik tekintetében öncsalást követtek el. Ahhoz, hogy az emancipációnak meglegyen a teljes hatása, szükséges, hogy az emancipáció az érzelemben hajtassék végre, mielőtt törvényként kimondják. Ennek az ellenkezője történt...” Élesen bírálta az emancipálók és felvilágosítók logikáját, az antiszemita népi érzés ellenére egyenjogúsították a zsidókat; azon az alapon, hogy, mivel ők is emberek, nekik is vannak „természettől fogva emberi jogaik”. Az emancipált zsidók lakta Európában, több évtizedes szünet után azt kellett tapasztalniuk, hogy őket „keresztény honfitársainak egyesületeiből és népgyűléseiből finoman, vagy durván kizárják”. Megtagadták tőlük azokat a jogokat, melyek túlmentek az általános szavazati és egyéb jogokon. „A gettó hazáját elvesztette a zsidó, a születési ország pedig visszautasítja, hogy hazája legyen. Nincs már talaj a lába alatt és nem csatlakozhatik egy olyan közösséghez, melynek szívesen látott egyenjogosult tagja lehetne. Keresztény honfitársainál sem a lénye, sem a teljesítményei nem számíthatnak igazságra, főként jóindulatra. A zsidó honfitársaival való összefüggést pedig elvesztette. Az az érzése, hogy a világ haragszik reá és nem lát egy olyan helyet, ahol meleg szívvel fogadnák, ha vágyik erre a melegségre, ha keresné azt... Az emancipált zsidó talajvesztett embertársaival való vonatkozásban bizonytalan, még a barátoknak titkos érzései iránt is bizalmatlan. Legjobb erőit arra használja fel, hogy legsajátosabb lényét igyekszik elnyomni, elpusztítani, megalázni, kínosan leplezni. Fél, hogy ezt a lényeget zsidónak ismernék fel és soha nincs meg az öröme, hogy teljesen olyannak mutassa magát, amilyen valóban, hogy saját maga legyen minden gondolatban, érzésben, hanglejtésben, mozdulataiban. Nyomorékká lesz belsőleg, külsőleg pedig hamissá válik, és ezáltal a finomabb érzésű esztétikai ember számára visszataszítóan hat, mint minden, ami hazugságból ered... Mondjuk ki egy szóval: a zsidók, többségükben megbélyegzett emberek...”
David Farbstein a zsidó túlnépesedés, a nyomor problémájáról beszélt, s kifejtette, milyen gazdasági okok követelik meg a „zsidók szisztematikus kivándorlását Palesztinába”: például Oroszországban „abból a levegőből élnek, amit belélegeznek” – érvelt. Támogatta Herzlt abban, hogy nemzetközi jogi garanciák nélkül a palesztinai kolonizáció sikertelenségre van ítélve. A cionizmus „az önsegítés cselekedete” – jelentette ki. A Herzl által nem nagyon szeretett Nathan Birnbaum hozzátette: A „gettókultúrából való kijövettel” a zsidók elvesztették az eredeti „nemzeti kultúrájukat”, ám ezt anélkül tették, hogy átvették volna más népek kultúráját és nemzetiségét. Az a kísérlet, hogy világpolgárként éljenek, és az asszimiláció nem sikerült, belső villongás és céltalanság voltak a következményei, ezeken pedig az antiszemitizmus csak még rontott. Ami a „nyugati civilizációban” („abendländischen Zivilisation”) már régóta megvolt, az most „nemzeti egyéniségükkel” és a „keleti zsidó kultúrával” tisztán jelenik meg „Kelet-Európa zsargonzsidói” („Jargonjuden”) között. A keleti zsidók elhagyták a gettót, és beléptek az „európai civilizációba”, így a zsidó nép eme legnagyobb csoportjának „anomáliája” is napvilágra került. Ennek folytán a tömegek kapva kapnak a cionizmus után, mely nekik „saját országot... a földi otthont” („den irdischen Heimatsboden”) biztosítja. Ez a továbbfejlődés szempontjából szükséges, és csak Palesztina biztosíthatja ezt az otthont. Másutt túl sok a zsidók számára a korlátozás, és Palesztina iránt „cioni érzelmekkel” („Zionsgefühle”) viseltetnek a zsidók. A Szentföldön Kelet és Nyugat közvetítőivé válhatnak a zsidók – érvelt Birnbaum.
„Közjogilag biztosított otthon”
„A cionizmus arra törekszik, hogy jogilag biztosított otthont hozzon létre a zsidó nép számára Palesztinában” – hangzott az előkészítő bizottság által megalkotott program első mondata, amelyről menten kitört a vita. „...A »nemzetközijogilag biztosított« kifejezést követelték” – írta a vitáról Herzl a Contemporary Review-ban, utóbb megjelent cikkében. – „Végül a közvetítő közjogilag biztosított formulában egyeztek meg. Ennek a vitának az értelme az, hogy a kongresszus nem földterületek megszerzését kívánja, hanem egy országét, és ezt olyan határozottan kívánja hangsúlyozni, amennyire csak lehet, anélkül, hogy ezzel bizonyos jogi és szuverenitási érzékenységeket sértene.” (Gärtner Mose ford.) Egyébként a végleges megfogalmazást minden nagyhatalom máshogy értelmezte: Konstantinápolyban „ottomán közjogilag” alattit értettek rajta, míg Londonban, Párizsban és Berlinben „nemzetközijogilag”-nak olvasták.
A kongresszus második napján „közfelkiáltással” fogadták el az úgynevezett Bázeli programot: „A cionizmus a zsidó nép számára közjogilag biztosított nemzeti otthont kíván létesíteni Palesztinában. E cél elérésére az alábbi intézkedéseket kívánjuk foganatosítani.
1. Erec Jiszrael birtokbavétele zsidó földművelők, iparosok és más szakemberek betelepítése által;
2. A világ zsidóságának megszervezése és egyesítése, az ennek megfelelő helyi és általános intézmények segítségével, összhangban az adott országok törvényeivel;
3. A zsidó nemzeti érzés és a nemzettudat erősítése;
4. Előkészítő munka folytatása annak érdekében, hogy megnyerjék a kormányok támogatását a cionista célok megvalósításához.” (Bányai László ford.)
A harmadik napon világossá vált, hogy óriási véleménykülönbségek vannak az ideológiai, politikai és a szervezeti felépítésre vonatkozó gyakorlati kérdésekben. A Kijev kormányzóságban, chaszid családban született Ahad Haam (akinek fölvett neve „Egy a Nép közül”, s aki 1891-ben közreadta Az igazság Erec Jiszraelről című héber nyelvű művét) például úgy vélte, hogy kulturális magáratalálásnak, forradalomnak kell megelőznie a politikai cionizmust. A politikai cionistákról azt mondta: „Mivel a megoldást erőszakosan óhajtanák siettetni, indulásuknak nincs alapja és tevékenységük semmilyen sikerrel sem jár”, a kezdődő cionista mozgalmat pedig „retorikus és színpadias eszközök” használatával vádolta meg. Ahad Haam ellenezte azt a herzli eszmét is, hogy a zsidó nacionalizmus külső nyomás eredménye legyen, a nacionalizmusnak éppen hogy belső késztetésre kell létrejönnie. Szerinte a zsidó nép speciális nemzeti karakterrel rendelkezik, a zsidók kiválasztottsága azt jelenti, hogy van egy nép, melyet etikai normák vezetnek. Azt is kifejtette, hogy a herzli állam nagyhatalmak játékszere lesz. Palesztina csak a szellemi megújulás helyszíne, de a nyomorgó zsidók számára ott van Észak- vagy Dél-Amerika.
A nézetkülönbségeket azonban igazából senki sem akarta kiélezni annyira, hogy az a munka gyakorlati folytatását akadályozza. Döntöttek egy bizottság felállításáról, mely a jövőben további részletekről határoz (ez azért volt olyan fontos, mert több zsidó lakossággal rendelkező országban a zsidóknak meg volt tiltva, hogy nemzetközi szervezetekhez csatlakozzanak). A gyűlés a kongresszust a cionista mozgalom választási szervének nyilvánította: két kongresszus között a cionista mozgalmat a huszonhárom tagú úgynevezett Actions Comité fogja irányítani. Az ügyek napi irányításával az öttagú és bécsi székhelyű Engeres Aktions-Comité (EAC) foglalkozik, melynek elnöke Herzl. Az EAC tagjait közvetlenül a kongresszus választotta meg. A Grosses Aktions-Comité-t (GAC) pedig országos alapon választották meg, és a zsidóság demográfiai térképét tükrözte: két ember képviselte Galíciát, egy Bukovinát, kettő Romániát, egy az iszlám világ zsidóságát, stb. A litvániai születésű matematikaprofesszor, Hermann Schapira javaslatára elfogadták a zsidó nemzeti alap gondolatát, hogy földet tudjanak venni a zsidóknak Palesztinában. Zsidó kolonizációs bank alapításáról is döntöttek.
„...Bázelben megalapítottam a zsidó államot” – hangzik Herzl szeptember 3-i naplóbejegyzése, amely maga is sokban hozzájárult a Herzl-legenda megszületéséhez. Arra már Shlomo Avineri is felhívta a figyelmet, hogy Herzl megjegyzése nem annyira a ténylegesen ötven év múlva történő államalapításra vonatkozott, hanem arra, hogy az egyén és a népet vezető Vezér mindent elsöprő akarása a nem is olyan távoli időben, azaz akár ötven év múlva is aktualizálódhat; itt a fél évszázados intervallum csak az akarat mitikus idejében és nem a valóságos időben létezik. A Napló ugyanis így folytatódik: „...Egy államot lényegében a nép államakarása, vagy egy elég hatalommal rendelkező egyén akarata alapíthat meg (l’état c’est moi – XIV. Lajos). A terület csupán az anyagi alap, az államnak, még ha területtel is bír, mindig van valami absztrakt jellege. Az egyházi államnak nincs területe, ha volna, a pápa nem lenne szuverén Így hoztam létre Bázelban ezt az absztrakt, s ezért a többség számára láthatatlan alkotást.”
A kongresszus a szimbolikus reprezentáción kívül annyiban is elérte a célját, hogy sokan ünnepelték a kongresszust, és még egyes ortodoxok érdeklődését is felkeltette. A Vatikán Rómába hívatta konstantinápolyi követét, az élelmes Newlinsky lapjában a keresztény szent helyek extraterritoriális voltáról értekezett, mintha tényleg már küszöbön állna az állam kikiáltása. A londoni Daily Chronicle európai konferencia összehívását javasolja a zsidókérdés szabályozására. Herzl levelet írt a német császárnak, továbbításra a bádeni nagyherceget kérte fel, de a Darmstadtban időző orosz cár nem akarta fogadni.
„Preventív cionizmus”
A több mint nyolcszázezres zsidósággal rendelkező Magyarországot heten képviselték Bázelben, de egyikük sem a fővárosból érkezett. A magyar cionizmust jól jellemezte az a defenzív nyilatkozat, amelyet – kommentár nélkül – közölt a Magyar Állam című katolikus lap szeptember 8-i száma: „...az aktiv zionizmusnak Magyarországon talaja nincsen. Szükség van nálunk általános felvilágosításra két irányban. Az egyik az, hogy az orosz és lengyel zsidók beözönlésének megakadályozását és a hazánk északkeleti részén nagy tömegben élők eltávolítását csak a zionista mozgalom eszközölheti sikerrel. A másik az, hogy a hazafisággal a zionizmus nem ellenkezik.” (idézi: Kiss József) A Budapesti Hirlap is közölte a kongresszuson részt vevő Rónai János apológiáját: „Ha hazánkban bevándorolt német, angol, francia jó hazafivá válhat, miért volna a palesztínai állam szálka a magyar zsidók szemében?” A nagyszebeni Czion Egylet programjában leszögezték, hogy ők csak a „hontalan” zsidók számára szeretnének Palesztinában otthont teremteni. Azt is kijelentették, hogy a cionizmus nincs ellentmondásban a hazafisággal, mivel ez az „esetleges ártalmas tömeges bevándorlástól” is képes megóvni Magyarországot. (Sionista Egyesületek. In: A Jövő 1897. október 29. Idézi: Schweitzer Gábor.)
Rónai János már 1875-ben kis irományt szentelt a zsidóság kérdéseinek, és Herzl színre lépésekor alapvetően támogatta a cionizmust (az ő személyes meghívására vett részt a bázeli kongresszuson). A Magyarországi Cionista Szervezet elnöke is volt, igaz, csak rövid ideig. Még a kongresszus előtt írta meg „Zion und Ungarn” című a cionizmus védelmében írott apologetikus cikkét. Írásaiban, nyilatkozataiban azonban szigorúan kettős „könyvelésre” törekedett: a magyar közvéleményt arról akarta meggyőzni, hogy a cionizmus a magyar nemzeti célokkal, így a „galíciánerek” eltávolításával is összhangban áll, míg a magyar zsidókat saját különállóságuk tudatáról óhajtotta megerősíteni. Természetesen emellett vallotta azt a közkeletű felfogást, hogy a magyarok és a zsidók rokon, keleti népek, ugyanakkor – a későbbi Jászi Oszkárhoz hasonlóan – az volt a véleménye, hogy az asszimiláns, magyar nacionalista zsidók kárt okoznak. Röpiratában így írt erről: „...Számunkra, magyar zsidók számára pedig a következő szempontok kell, hogy irányadók legyenek: maradjunk továbbra is jó hazafiak, de politikai ügyekben legyünk tartózkodók, hogy a nem magyar nemzetiségek számára semmiféle hathatós okot ne adjunk a gyűlölködésre, ne irányítsuk fiataljainkat a kereskedő, kocsmárosi vagy hasonló üzleti pályákra, hanem fordítsuk őket a tényleges munka és a műszaki területek felé, szervezeti erővel védjük meg elesettjeinket a hivatali önkénnyel szemben, őrizzük meg zsidó származástudatunkat, s ápoljuk intézményeinket, végül pedig kövessük lélekben a cionistákat, támogassuk őket anyagilag és erkölcsileg, de legalábbis ne viszonyuljunk ellenségesen ehhez a magasztos és nagyszerű mozgalomhoz...” (Fazekas M. László ford.)
Herzl egyébként maga is alkalmazta ugyanezt a harci modort. A Contemporary Review-ban közölt hosszabb cikkében Magyarországot (Anglia mellett) az antiszemita világ oázisának nevezte: „De Magyarországon már tárgyalnak a szegény lengyel és orosz zsidók bevándorlásának megtiltásáról....” (Gärtner Mose ford.) Ezért Magyarországon is a cionizmusnak „preventív értéke van”. Azaz: meg kell győzni a magyar zsidókat a cionizmus fontosságáról – éppenséggel a szociális és a magyar nemzeti szempontok érdekében.
A szinte ismeretlen Rónai Jánosén kívül más reakciók is voltak Magyarországon: Kohn Sámuel pesti főrabbi és történész a Pesti Naplóban kijelentette: csak a „társadalmi cionizmust”, azaz Hirsch és Rotschild bárók erőfeszítéseit tudja elfogadni, és élesen visszautasította a zsidó állam ötletét. Egy könyvében azt állította, hogy a magyar zsidók a magyarokkal a Kárpát-medencébe érkező kabarok kazár törzsének leszármazottai, így óhajtotta a zsidóságot tudományosan is „beoltani” a magyar nemzetbe. Reich Koppel ortodox főrabbi a kitérés elleni legjobb „szérumnak” nevezte a cionizmust, Kaufmann Dávid professzor is üdvözölte a mozgalmat, Visontai Soma, az egyetlen ellenzéki zsidó képviselő kifejtette, hogy nem érti az anticionistákat, hiszen a cionizmus támogatja az üldözött kelet-európai zsidókat. A Budapesti Napló bár nem túl nagy szimpátiával, de beszámolt a kongresszusról. A pesti hitközség lapja, az Egyenlőség viszont harcot hirdetett ellene, sőt a Budapesti Hirlap 1897. szeptember 5-i száma arról adott hírt, hogy a Jövő nevű „zsidó asztaltársaság” értekezletén elhatározták, hogy anticionista kampányt kezdenek a magyar zsidók körében.
Herzl a Die Weltben 1897. október közepén „Mauschel” néven válaszolt a zsidóság köréből érkező anticionista támadásokra. A Mauschel szó a németben a zsidó gúnyos kifejezése, nagyjából a „mózsinak”, vagy a „zsidócskának” felel meg. A rendkívüli szenvedéllyel megírt cikkben Herzl egy megvetésre méltó zsidó típus jellemvonásait rajzolja meg; ez a típus éppenséggel most anticionista, de ez csak az egyik megjelenési formája. Sőt, a szerzői én, azaz Herzl, annyira gyűlölte Mauschelt, hogy még a zsidóktól is megkülönbözteti őket.A herzli elemzés külön érdekessége, hogy olyan zsidó (ön)kritikát tartalmaz, aminek a Biblia óta szinte nem volt a külvilág felé is megjeleníthető nyelvi hagyománya: a zsidókat ért mindennemű bírálat nyelvezete annyira átitatódott az antijudaizmussal és antiszemitizmussal, hogy minden zsidókat ért kritika, éppen a zsidóság körül kiépült nyelvi-fogalmi háló létezése okán, első ránézésre antiszemitának vélhető. Pedig csak annyira az, amennyire Ady magyarságkritikája magyarellenes, inkább a kritikus, a radikális bírálat mélyrétegében meghúzódó szeretet kiemelkedő példájával állunk szemben.
Mauschel az „emberi jellem eltorzulása, kimondhatatlanul alacsony és ellenszenves”. (G. Gerő László ford.) A zsidó rossz időkben felemelkedik, Mauschel „összegörnyed”, a zsidó kultúra iránti érdeklődésével szemben „Mauschel meg haladás és reakció mögött egyaránt csak piszkos üzleteit hajszolja”. A zsidó szegénységében is méltósággal viseltetik, ha pedig gazdag, adakozó. „Míg Mauschel; ha szegény, nyomorult snorrer és ha gazdag, még nyomorultabb procc.” Herzl szükségesnek látja leszögezni, hogy nem minden anticionistát tart „gazembernek”, de Mauschel „lármásan és utálatosan” anticionista. Mauschel kitalálta azt is, hogy a cionisták zsidó antiszemiták. Ezt Herzl határozottan visszautasítja, hiszen a cionisták saját karrierjüket félretéve küzdenek a nyomorgó zsidóságért. „Mauschel már úgy megbarátkozott az antiszemitizmussal. Hiszen kultúrországokban csak a zsidók önérzetéről van szó. Mauschel vállat von: mi az, hogy önérzet? Ha az üzlet jól megy és az ember egészséges, a többit már ki lehet bírni.” Nagy következetlenséget valósít meg azzal, „hogy míg egyrészt nem azonosítja magát a zsidósággal, másrészt a zsidóság nevében beszél”. Nagyon jó lenne – írja dühösen Herzl –, hogyha a zsidóság megszabadulna ettől a népségtől, „melyet titkos szégyenkezéssel testvéreink gyanánt kellett kezelnünk”. A cionistáknak ellenségként kell kezelni őket: „Pusztulj, Mauschel, összes intézményeiből a zsidó népnek, melyről nem akarsz tudni.” A cionisták megtisztított zsinagógákba fognak járni, ahol „jó zsidók a rabbik és a szegényekért imádkoznak”.
Herzl ugyanakkor kísérletet tett arra, hogy definiálja az igazi zsidó nemzetet: „Azt hiszem, hogy nemzeten azt a felismerhetően összetartozó történelmi embercsoportot kell érteni, amelyet közös ellenség tart össze.” (Gärtner Mose ford.)
Szerkesztett részlet a szerző 2002-ben, a Vince Kiadónál megjelenő Herzl élete és kora című könyvéből.
A szövegközi belcímeket a szerkesztőség adta.