A galéria idei kiállításai közül most Tomay Tamás Neostílus-e a Bauhaus? című tárlatát idézzük fel, amelyet Baranyai Katalin nyitott meg.
Az N&n galéria címe: VI., Hajós utca 39. (a Bajcsy-Zsilinszky útnál). Internet: www.nagybalint.hu [3]
A helyszínről elsőre az jutott eszembe, direkt jó, hogy Tomay Tamás gyűjteményes és válogatott kiállítása ebben a műterem- és „underground”-galériában van.
Legalább a városból, az utcától idáig vezető út emlékeztet arra, amit Tomay utóbbi időben épült házainak felfedezése-története, megismerése-megértése során bejárhat „a néző”. Amit a tervező-kiállító megtett: a megrendelőtől a műterembe, esetleg oda-vissza és a házakhoz meg a hivatalokba, de mindig vissza a rajzasztalhoz.
Ennek az a lényege, hogy kiszakadásra és megállásnyi-gondolkodásnyi időre, egyáltalán időre van szükség, mert a modern „modernista” alapokon biztosan nyugvó Tomay-építészet puritán és racionalista, és nem adja meg magát futó hangulatoknak, korhangulatoknak.
A házakat meg kell keresni, körbe és át meg át kell járni, a beépítést vagy a hozzáépítést, az anyagokat és megoldásokat finom részleteikben fel kell tárni; a reflexiókat komolyan kell venni.
A kiállításnyi, tehát szembenézésre már alkalmas építészeti szakasz – nem előzmények nélkül persze – a nyolcvanas évek második felében kezdődött Tomay Tamásnál. Amikor – éppen a Törley-kastély budafoki portaépületének elkészültekor – azt találta mondani: „ez volt az utolsó ügyem a modernnel”. Valójában akkor kezdődött az egész, ahogy később maga is észrevette és kimondta: annyi továbbgondolni és elszöszölni való maradt azokkal a bizonyos modernista alapokkal. Ezt itt követhetjük a fotókon: akkor is, amikor – szerencsésen – korabeli villák átépítése, akkor is, amikor újak építése volt soron.
Ami mindenkor szembeötlik:
Tamás egyéni és szabad formakultúrájának a mértéktartó redukció az egyik legfőbb jellemzője, de ez itt nem program, hanem a klasszikus avantgárd belső logikájából a mára transzformált következtetés.
A Bauhaus például a maga korának hatásos és érvényes avantgárd kísérlete volt az absztrakcióval és a funkcionalizmussal, kötött és körülhatárolható. Tamás azt mondja, ő inkább alapkutatásokat végez.
Pontosnak és lényegesnek tartom ezt a kifejezést, ezt a distinkciót, mert ő valóban az alapkérdéseket teszi fel újra és újra minden látszólag nüansznyi döntésben, akkor is, amikor valamennyire/részben jóváhagyja az eredetit.
Tartalmi avantgárd tehát az ő változata, új keletű, hiszen nem tesz úgy, mintha nyolcvan évvel ezelőtt volna, nincsenek világmegváltó vagy kompetenciáján túlhaladó szándékai, nem is deklaratív. Nagyon határozottan tudja azonban, hogy mit nem vállal, mit nem akar, mitől tartsa távol magát. A jelenből, a környezetéből nem menekül – „ez van” –, de mindent kritikával néz és fogad. Sőt, tudja, milyen kompromisszumot nem vállalhat, és ezek számára az egzisztenciális kérdések.
A valaha a társadalomra tekintő irányzatok – mint a Bauhaus – eredeti szándékából ő a művészetben, az adott alkotói területen megvalósuló, „álcázott, vagy rejtőzködő” kritikai tartalommal vesz részt a jelenkori kultúraépítésben. Olyan időszakban, amikor legtöbben már vagy eleve feladták/feladják az avantgárd-modernség jó másfél százados indíttatását, vagy legfeljebb divatot csinálnak belőle.
Amikor Tomay továbbrajzol például egy Kozma Lajos-házat, azzal érvényességet és létjogosultságot ad egyszerre az eredetinek és a továbbírtnak. Könnyed gesztusokkal természetes folytonosságot teremt a magyar építészet búvópatakként követhető egyik folyásirányában, és ez ettől válik egyszerre hiteles értékkiválasztó és értékképző momentummá.
Lehet tehát e mai, posztszocialista, modernizációs időszakban úgy kiegészíteni-megélni, tehát bátran vállalni egy olyan modernizmust, amely hitelesen egyéni és természetesen regionális, mégis mentes minden provincializmustól.
Mondhatnánk, hogy a tervező a modernista hagyományt tölti föl, emeli létezésbe például a két háború között épült villák példaértékű továbbépítésével-gondolásával, de a kényes irodalmi ízléséről megismert Tomay Tamáshoz nem illenek a nagy szavak. A tudatosság azonban nem kétséges. Érdemes megnézni az épületek viszonyát az eredetihez, a környezethez, Tomay Tamás kézzel rajzolt terveit. A „pontos hely”, hogy Mészöly Miklósra utaljak, pontos vonalak, gondosan kiválasztott matériák; ha lehet, semmi felesleges, semmi manipulatív.
A múlttal való viszony nem didaktikus, hanem dialogikus, fesztelen – a pasaréti villa két arca például; micsoda különbség ez manapság! És az egész – bár példának neveztem – utánozhatatlanul egyéni.
Ami külön meggyőző: a fentiek olyanfajta rendeződése, ami Tomay saját kritériumát „a háznak és az építő embernek, az építésznek a helyénvalóságát” is magában foglalja.
Zajlik, tart tehát a Tomay-„alapkutatás”, amely ma már saját utat rendel e folyamatnak. Számomra ezt szimbolikusan fejezik ki Tamás legfrissebb, József Attila utcai és pilisborosjenői házai kis hajlásszögű tetőjükkel. Az ugyanis se nem lapos, se nem magastető a maga még nem ilyen, már nem olyan szögével.
A kérdés ilyesformán továbbfut: lapostető-e a 11 fok, esetleg magastető, vagy se ez, se az?
Az egészre nézve pedig megmarad a dilemma, amelyet Tamás egyik értő elemzője tett fel: neostílus-e a Bauhaus? Stílus-e az újmodern? – kérdeztem a tisztelt egybegyűlteket provokatívan, őt kiegészítve.
A kiállításnak van azonban egy másik vetülete is. Amikor Tomay Tamás személyes sorsa és társadalmi környezete miatt fokozatosan a magánház és villaépítészet területén vert tanyát, nem biztos, hogy előre látszott, milyen fontos, amit csinál. Környezetbe illeszkedő, funkcionálisan, lakhatóságát tekintve is vizsgáztatható, ám sohasem iskolás házak.
Talán nekünk lenne a dolgunk, hogy az építészet ügyvédjeiként közvetítő szerepet vállaljunk legalább a véleményformálókhoz – és így a társadalom tehetős rétegei felé – azzal, hogy időnként el/kimondjuk, amiről lehet: ez valami, ami minőség; ez jó. Tomay Tamás házaira gondolva kritikusa szavaival: „minőséget visz a zavaros környezetbe”.
(Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 2002. január 9-én)
- Kultúra [7]