1. A filozófiai problémák sokféleképp csoportosíthatók. A csoportosítás egyik módja, amikor megkülönböztetjük azokat a filozófiai kérdéseket, amelyek egy jól körülhatárolható problémára keresik a választ, azoktól, amelyek magával a körülhatárolással, illetve a körülhatárolhatósággal foglalkoznak. Utóbbiak közé tartoznak az olyan kérdések, amelyek egy gyakran használt, de nem jól értett, vagy legalábbis vitatott jelentésű szó értelmezését kísérlik meg. Az értelmezés ebben az esetben nyilván nem azonos valamiféle szótári definícióval, amely a rögzített jelentést hivatott magyarázni. Ezekben az esetekben egy szó jelentésének értelmezése kapcsán, vagy akár ürügyén, elméleteket gyártunk. Ily módon az efféle filozófiai tevékenység nem pusztán magyarázó, deskriptív, de sok esetben normatív is. Nemcsak azt igyekszünk feltárni, mi a de facto helyes használat, illetve hogy annak milyen logikai következményei vannak, hanem szabályt is alkotunk, regulázunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyben minden vitán felül álló törvényt is alkotnánk. Épp ellenkezőleg, egy lehetséges vita és – a jogi hasonlatot folytatva – egy normaértelmezés lehetséges alapjait vagy kiindulópontját keressük.
A felvilágosodás problémája mármost ez utóbbi kérdések közé tartozik. Természetesen mondhatjuk, hogy a „felvilágosodás” kifejezés egy történeti korszakot, mondjuk a XVII. és XVIII. századot jelöli. Ezzel azonban nem sokat mondtunk. E két században korántsem mindenki volt felvilágosult. Ott van például a világ Európán kívüli része, hogy csak a legnyilvánvalóbbat említsük. De Európában sem tekintenénk minden filozófust, aki e két században tevékenykedett, a felvilágosodás képviselőjének. Feltéve, ha nem akarunk visszaélni azzal, hogy már nem tiltakozhatnak. Továbbá a felvilágosodás nem szűnt meg létezni azáltal, hogy a XIX. század kezdetét vette. Mint ahogy nem is teljesedett be. Aligha lenne értelmes dolog azt mondani, hogy az utóbbi két század már nem a felvilágosodás, hanem a fényesség százada volt. Ami az előzőt illeti, azt legalább annyira jellemezte a sötétség délben, mint a fény az éjszakában. Röviden, bár természetesen nem értelmetlen a felvilágosodás kezdetét a XVII–XVIII. századhoz kötni, a felvilágosodás fogalmának leegyszerűsítése lenne, ha azt állítanánk, hogy az pusztán egy korszakot, vagy akár annak intellektuális történetét jelöli.
2. Mi is tehát a felvilágosodás? Amikor e kérdésre gondol, a filozófiailag egy kicsit is pallérozott elme aligha tudja elkerülni, hogy Kant híres meghatározására jusson eszébe: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából”[1]. A mondat gyönyörű, méltó a felvilágosodásnak nevezett korszak valószínűleg legnagyobb elméjéhez. De kellőképp metaforikus ahhoz, hogy reflexszerű felemlegetésével azért ne elégedjünk meg. Nyilvánvaló, hogy további értelmezésre szorul. Nevezetes tanulmányában például Kant azt is állítja, hogy a felvilágosodás Frigyes százada. Ezt az önértelmezést, gondolom, a legtöbben némi fenntartással fogadnánk. Mit is kell értenünk az önmaga által okozott kiskorúságon, és miből is kell pontosan kilábalni? Kant kulcsot ad a megértéshez, de az értelmezés ezzel nem ér, és nem is érhet véget. Mert a felvilágosodás része, hogy minél jobban igyekezzünk megérteni, mit is jelent a felvilágosodás. S a megértés ebben az esetben nemcsak tények felfedezését, hanem normaadást is jelent: a fogalom megértése révén intellektuális, de gyakorlati célok kitűzését is.
A kulcs, amelyet Kant ad, maga is egy norma, a felvilágosodás híres „sapere aude” jelmondata. De ez még mindig nem világos. Mert mit is jelent az, hogy merni a tudást? A tudás nem merészség, hanem ész kérdése. Merész emberek lehetnek tudatlanok, és tudós férfiak és nők gyávák. Csakhogy különbség van tudás és tudás közt. Tudni merni, egyebek mellett annyit tesz, mint nem becsapni önmagunkat. Szembenézni a megértett vagy csak megsejtett következményekkel. Másképp fogalmazva, nemcsak megérteni a modus tollens és a modus pollens szabályait, de elfogadni azok érvényességét, még a kényes kontextusokban is. S ez bizony néha nem is olyan könnyű. Ráadásul, mint azt a gyakran idézett filozófiai közhely tartja, az egyik filozófus modus pollense a másik filozófus modus tollense. Az azonban, hogy merjünk tudni, annyit mindenképp megkövetel, hogy ha elfogadjuk a premisszákat, akkor elfogadjuk a következményt is, és ha elvetjük a következményt, akkor legalább valamelyik premisszát kétségbe vonjuk.
3. A felvilágosodás premisszája mármost a következő: a modern (értsd: Kopernikusz és Galilei utáni) természettudományok megváltoztatták egész világképünket, és ennek a világképváltozásnak etikai-normatív következményei is vannak. A modern természettudományok által nyújtott ismeret igaz, de legalábbis közelebb áll az igazsághoz, mint a korábbi elméletek. Következésképp nem gondolkodhatunk úgy erkölcsről, jogról, politikáról, ahogyan azt Kopernikusz és Galilei előtt tettük. Fontos látni: ebből nem következik, hogy másképp kellene gondolkodnunk erkölcsről, jogról, politikáról. Hiszen a „másik filozófusnak” ez az érv modus pollens helyett modus tollens. Bellarmini, aki helyesen értette a következtetést, és el is fogadta a logikai következményt, kénytelen volt az egyik premisszát tagadni. A tagadás legjobb módjának az állítást elfogadók eliminálását vagy jobb belátásra térítését tekintette, arra buzdítva őket, hogy addig lássák be, hogy tévedtek, amíg van módjuk bármit is belátni, ellenkező esetben megfosztja őket e lehetőségtől. A meggyőzésnek ez a módja ma sem olyan ritka, még ha Európában már nem is divatos. De a fontos nem a módszer. Valószínűleg igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy az eszméket képviselőik vagy könyveik elégetésével nem lehet kiirtani. De sajnos meg lehet próbálni. Miért? Mert a könyvégetők és szerzőgyilkosok őrültek? Mert fanatikusak? Igen, fanatikusak, és ha az őrület az általunk megszokottól radikálisan eltérő viselkedést jelenti, talán őrültek is, de őrültségükben van rendszer, amennyiben felismerik a modus tollens érvényességét. A modern tudományos világképnek vannak etikai következményei. Ezért ha az etikai következmények elfogadhatatlanok, a modern világkép is az kell, hogy legyen. További következmény: mindent el kell követni, hogy megszabaduljunk tőle. Embert ölni, könyvet égetni és a többi.
Abban, hogy végül is a modern természettudományok elfogadása uralkodóvá vált az európai kontinensen, fontos szerepe volt annak, hogy sokan elhitték: a fenti következtetés másik premisszája hamis. Ebben az esetben a következtetés nem áll, de legalábbis nem biztos, hogy áll, mivel a tudományok, ha ugyan meg is változtatták a természetről alkotott felfogásunkat, érintetlenül hagyják mindazt, amit az erkölcsről, általában a normákról gondolunk. Ezzel a technikával, hogy megint csak egy Kant-parafrázissal éljek, viszonylag könnyű helyet csinálni a tudásnak, anélkül, hogy korlátozni kellene a politikai hatalmat. Csakhogy ez a technika éppen a felvilágosodás tagadása. A felvilágosodás ugyanis valóban ezt jelenti: merni a tudást, vagyis elismerni, hogy annak, mit gondolunk a világ működéséről, következményei vannak a tekintetben, hogy mit tartunk helyes cselekvésnek. Ha úgy tetszik, az elismerés meg kell, hogy előzze a felismerést. Előbb el kell ismernünk, hogy mindaz, amit tudunk, nem maradhat következmények nélkül. Aztán nekiláthatunk, hogy megértsük a következményeket. A felvilágosodás annak elismerése, hogy a természettudományos világkép megváltozásának vannak etikai-normatív következményei, és az a folyamat, amelyben merünk és akarunk intellektuális erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy felismerjük ezeket. Ez a folyamat nem zárult le mára csak azért, mert a legtöbb iskolában Newtont és Einsteint tanítják Arisztotelész és Ptolemaiosz helyett, sőt még azzal sem, hogy a legtöbb országban nem tilos a darwinizmus oktatása. Ami azt illeti, talán soha nem is zárul le. De annyi bizonyos, hogy ha meg akarjuk érteni, amit meg kell értenünk, Minerva baglyára aligha számíthatunk. Aligha lesz olyan kor, amelyben majd úgy tekinthetünk a felvilágosodásra, mint a preszókratikus filozófiára vagy a keresztes háborúkra, tehát a lezárt múlt részének tekinthetnénk.
4. Mi köze van mindennek az emberi jogokhoz? Bizonyosan mondhatjuk, hogy ha nem a jogfilozófiai értekezések vagy a nemzetközi jogi deklarációk számával, hanem a tönkretett és elpusztított emberi életeken mérjük, az elmúlt század aligha volt az emberi jogok érvényesülésének diadala. Sokkal inkább kudarc: a fejlett tudomány és technika használata a törzsek, népek vagy egyszerűen csak egyének megnyomorítására, sőt sok esetben kiirtására. Ez nem kerülte el filozófusaink figyelmét sem. Egyesek bellarminista következtetéseket is hajlamosak voltak levonni: a tudomány káros az egészségre, a szellemire mindenképp. Etikai következményei beláthatatlanok, pontosabban beláthatatlanul rosszak. A tudomány, nem is beszélve a technikáról (amit néha jogosulatlanul hajlamosak vagyunk összekeverni a tudománnyal), veszélyes. Talán jobb lett volna, ha Bellarmininek mégis sikerül? Vannak persze más figyelembe veendő tények is. Például az, hogy minden népirtás ellenére a XX. század végére megsokszorozódott a népesség. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy ez a tudomány fejlődése nélkül lehetséges lett volna. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a népesség növekedése önmagában jó. Annyira, vagy annyira primitív módon, azért nem vagyok utilitarista, hogy elfogadjam: az örömmennyiség puszta lehetőségének növekedése már önmagában jó is. Csak azt állítom, hogy ha – a fenti érvhez hasonlóan leegyszerűsítő módon – az emberi életekben elszenvedett veszteség vagy nyereség alapján akarunk mérleget vonni, akkor a tudomány mérlege pozitív.
Csakhogy a modern tudományos világképből éppúgy nem következik a terror és pusztulás, ahogyan a féktelen szaporodás sem. Ha valami, akkor véleményem szerint épp az a tudományos világkép elfogadásának egyik legfontosabb következménye, hogy semmi ilyesmi nem következik belőle. Egészen más dolgok következnek, amelyek azonban, ha általánosabbak is, és talán nem is szolgálhatnak direkt útmutatóként a politikai és az erkölcsi döntések meghozatalakor, azért távolról sem jelentéktelenek. Ezek közé tartozik az emberi jogok univerzalitása. Az emberi jogok univerzalitása (mint norma, természetesen, hiszen azt aligha mondhatjuk, hogy az emberi jogok de facto ma univerzálisan érvényesülnének) az európai felvilágosodás terméke.
5. Ha azonban ez az állítás igaz, az közel sem mindenki szemében szól az emberi jogi norma érvényessége mellett. Épp ellenkezőleg. Az érv szerint az emberi jogok követelése kulturális termék, méghozzá egy meghatározott, partikuláris kultúra, az európai felvilágosodás terméke. Mi köze ehhez a hinduknak, bantuknak, mohamedánoknak, kínaiaknak és egyáltalán mindazoknak, akiknek megvan a maguk kulturális hagyománya a maguk erkölcsi és jogszokásaival? Miért éppen az emberinek nevezett jogok lennének univerzálisak? Különösképp, ha elismerjük, hogy ezek a felvilágosodás termékei? Erre mármost azt az egyszerű választ szokás adni, hogy hiszen attól, hogy a newtoni fizikát is egy meghatározott kulturális közegben találták ki, a Föld nem fogja kevésbé vonzani a hindukat és mohamedánokat, mint a keresztényeket, és hogy a puskapor sem robban kevésbé Európában, mint feltalálóinak otthonában. Ez a válasz, bármilyen egyszerű és egy filozófiai-kultúrtörténeti kérdésekben járatos elme számára leegyszerűsítő legyen is, szerintem helyes. Talán érdemes hozzászoknunk, hogy néha akár az egyszerű érvek is helyesek lehetnek. De azért a felvilágosodás értékelésének vitájában a leértékelőknek ezzel persze nem fogyott el a puskapora. Hiszen ők is elő tudnak hozakodni egy egyszerű, de igen meggyőzőnek látszó érvvel. Nevezetesen, hogy ugyan ne keverjük már össze a természetet a normákkal. A természetről alkotott felfogásunk univerzális lehet, mert mindannyian ugyanabban az univerzumban élünk. De a normák nem a lélektelen univerzum, hanem a lelkes emberi közösségek termékei, ezért csakis egy a legelemibb filozófiai megkülönböztetésekre képtelen elme állíthatja, hogy épp úgy egyetemesek lehetnek, ahogyan a természet törvényei.
A felvilágosodás univerzális jogeszméjének kritikusai közül azonban sokan nem veszik észre, hogy érvük mennyire felvilágosodás-szagú és Európa centrikus. A kulturális pluralizmus melletti ezen érv ugyanis, amely nézeteik szerint szemben áll a felvilágosodás univerzális jogeszméjével, éppen hogy a felvilágosodás politikai erkölcsének legalapvetőbb normája, a tolerancia félreértésén nyugszik.[2] Nem komolyan vehető gondolat ugyanis, hogy a jogi-erkölcsi értelemben vett univerzalizmus a felvilágosodás terméke volna. Ez mind történeti, mind logikai értelemben tarthatatlan álláspont. Ami az utóbbit illeti, minden – legalábbis a jog alapjául szolgáló – erkölcsi normából következik az univerzalizálhatóság. Amire ugyanis ez nem áll, az legfeljebb ízlés, személyes preferencia, de aligha lehet erkölcsi értelemben vett norma. De persze az univerzalizálhatóságból még nem következik (mint ahogyan Kant gondolta), hogy egy norma érvényessége univerzálisan ki kell, hogy terjedjen minden emberi egyénre és társadalomra. Másodszor viszont, aligha állítható, hogy a felvilágosodás lett volna az első olyan normarendszer, amely normáit univerzálisan érvényesnek tekintette. Hogy ne menjünk messzebbre, itt van például a kereszténység, kicsit távolabb a mohamedánok, még távolabb a buddhisták. S hogy egy (legalábbis a modern értelemben) szekularizált szellemi irányzatot említsünk, a sztoikusok. Kétségtelen, hogy mindezek a normarendszerek arról szólnak, mit tesz a jó keresztény, a jó mohamedán vagy az értelmes sztoikus. De azért nem egészen úgy, mint azok a normák, amelyek azt határozzák meg, mit tesz a jó sofőr vagy a jó sebész. Utóbbiakból ugyanis nem következik, hogy önmagában helyes lenne, ha mindenki vezetne vagy műtene. Előbbiek viszont normáikat mindenkinek szánják. Az lenne a tökéletes világ, ahol ezeket a normákat mindenki elfogadja, és részben (bár nem teljesen) ezáltal mindenki kereszténnyé, mohamedánná, sztoikussá válna. A felvilágosodás kitermelte erkölcsi-politikai normák univerzalitásának tagadása maga is a felvilágosodás terméke. Valószínűleg soha egyetlen olyan normarendszer sem létezett a Földön, amelynek érvényessége de facto ne lett volna korlátozott, partikuláris. De az az elképzelés, hogy ennek de jure is így kell lennie, hogy sem karddal, sem szóval nem kell a máshitűeket meggyőzni, a normákat érvényesíteni, ezzel szemben el kell fogadni, hogy minden erkölcsi és normarendszer korlátozott érvényességű, tisztában lenni azzal, hogy minden javíthatatlanul relatív, bizony az európai felvilágosodás terméke. Ha van a felvilágosodásnak dialektikája, akkor éppen ez az. A természettudományos racionalitás univerzalitásának egyik lehetséges terméke, ha nem is következménye, úgy tűnik, a szélsőséges kulturális relativizmus. Bár utóbbi szerintem minden, csak nem felvilágosult nézet, senki, aki nem ment keresztül a felvilágosodás folyamatán, meg nem értheti. Úgy is mondhatnánk: a kulturális relativizmus minden, csak nem az ember természetes beállítódása. Maga is kulturális termék.
6. És ez az a pont, ahol a „hiszen az emberi jogok is csak egy partikuláris társadalom termékei, miért is kellene őket univerzálisnak tekinteni” típusú érvek zátonyra futnak. Mert bizony, nem az univerzális érvényesség igénye az, ami tipikusan egy kulturális hagyomány terméke: az univerzalitás igénye, ha nem is univerzális, de semmiképp sem ritka jelenség. Ha valami, akkor éppen a normákkal kapcsolatos szkepticizmus, az erkölcsi relativizmus, a partikularizmus tényének normává emelése az, ami tipikusan modernkori eurocentrikus jelenség. Az erkölcsi relativistáknak mégis igazuk van, hogy álláspontjuk a felvilágosodás tagadása. Ha egyéb nézeteik is helyesek lennének, az a felvilágosodás meghaladása, a tagadás tagadása, a mindent elsöprő és beteljesítő posztmodern szintézis lenne. Csakhogy szerintem nem helyesek, mint ahogyan mindent beteljesítő szintézis sincs, sőt még csak mindent megokosító Minerva baglya sincs. A kulturális és erkölcsi relativizmus tipikusan eurokulturális jelenség (az eurokultúrába természetes beletartozik az Egyesült Államok és Ausztrália stb. is). De nem a felvilágosodás beteljesülése, hanem kisiklása.
A XVII. és XVIII. század az útleírások százada is volt, az egzotikum, a különös utáni vonzódás kezdete. E két század filozófusai, különböző mértékben ugyan, de szinte kivétel nélkül támaszkodtak ezekre a beszámolókra. A tanulság, amelyet levontak belőle, az emberi szokások – beleértve az erkölcsi szokásokat is – sokféleségének felismerése. De e sokféleség felismerése mellett a cél mégiscsak az univerzálisan emberinek a keresése maradt. A szokásoktól független, vagy azokban univerzálisan föllelhető, objektíve megismerhető emberi természet megértése. A felvilágosodás volt az a szellemi áramlat, amely fölismerte, hogy e sokféleség lényegileg hozzátartozik az emberiséghez mint biológiai fajhoz. Kétségtelen, hogy voltak felvilágosult gondolkodók, akik a sokféleséget eleve az értelmetlenség, az irracionalitás jelének tekintették. A felvilágosodás éles elméjű európai kritikusai (de hangsúlyozottan az európaiak, s nem például a csadorviselés univerzalitásának igényét a legkevésbé sem kifogásolók) rögvest rá is mutattak, hogy az ész által vagy nevében követelt egyetemesség időnként milyen irracionális következményekhez vezethet: a francia nyelv, azon belül is egy nyelvjárás univerzálisan racionálissá nyilvánításától egészen a szélsőséges vallási intoleranciáig vagy a kulturális tradíciók által meghatározott értékek lerombolásáig. Az embert kis szomorúsággal tölti el, hogy eme érvelés mit sem változott az elmúlt kétszáz és egynéhány év során. Újra és újra végig kell hallgatni, különböző formában, néha a meleg víz feltalálásának büszkeségét idéző felhangok kíséretében. Eszerint a felvilágosodás univerzalizmusa vezetett a gyarmati elnyomáshoz, az Európán kívüli világ értékeinek semmibevételéhez, sőt megsemmisítéséhez. Magában Európában viszont kudarcot vallott, hiszen lám, még mindig sok államunk van, és sok nyelvet beszélünk, főzni se ugyanazt főzzük, amit az egyik helyen gusztustalannal tartanak (lásd: ronda békaevő franciák kontra szellemtelen és unalmas hamburgerzabálók), az a másik helyen igazi nyalánkság. De ami még ennél is rosszabb, a felvilágosodás eszméin nevelkedett politikus még mindig azt hiszi, hogy megmondhatja, hol mit tegyünk a levesünkbe (vö. az Európai Unió élelmezésre vonatkozó szabályait). Pedig az ember olyan állat, amelyik szereti a saját marháját a saját módján enni, és ha lehet, mindenütt szeretne a saját nyelvén beszélni. Például saját országának saját hivatalaiban. De íme, ahol ezt megteheti, ott is utálja a másikat. A felvilágosult nyugati Európa közepén a vallon megfojtaná egy kanál vízben a flamandot, és viszont, pedig már minden meg van oldva, hiszen az egyetemen is leadják ugyanazt az órát egyszer flamandul, egyszer meg franciául. Ugyan ki kívánhat ennél többet? S ki tagadhatja, hogy e siker a felvilágosodás kudarcának legjobb bizonyítéka? A felvilágosodás univerzalitásából csak a Coca-Cola maradt meg, a globalizált üzleti érdek. Hát nem szörnyű, hogy mindenütt Coca-Colát kell inni?
7. Szörnyű lenne, ha kellene. De az igazán nagy szörnyűség nem a Coca-Colában, hanem ebben az érvelésben rejlik. Kétségtelen, hogy a gyarmati kizsákmányolás csúnya dolog. Kétségtelen, hogy az élelmiszerpiac szabályozása némely esetben talán jó szándékú, de szűklátókörű hivatalnokok műve, más esetekben pedig partikuláris gazdasági érdekeket szolgál. Az is igaz, hogy az autonóm nyelvhasználat problémája a soknemzetiségű államokban minden bizonnyal a legnehezebben megoldható gyakorlati politikai kérdések közé tartozik. De alig hiszem, hogy bárki, aki híve az emberi jogok univerzalitásának, mindezt tagadná, vagy hogy tagadni lenne kénytelen. Inkább azt szeretném egyszer megérteni, mi is következne a kulturális és erkölcsi relativizmusból azokban az esetekben, amikor a partikuláris morális kód azt követeli meg, hogy az özvegyen maradt asszonyokat elégessük, vagy a lányokat ne engedjük iskolába járni, vagy hogy ártatlan emberi életek kiirtása révén jussunk a mennyországba. Milyen más emberi válasz lehetséges ilyenkor, mint a dogmatikus racionalista emberi jogi hagyomány, miszerint fenébe a szokásokkal, ezt mégse kellene megengedni? Másképp fogalmazva: nyilvánvaló, hogy az egyetemes érvényesség kérdése csak azzal kapcsolatban kérdés, ahol egyáltalán értelmes dolog feltenni. Miután nyilvánvalóan hülyeség azt kérdezni, hogy melyik nyelv a jobb nyelv, azt pedig alig gondolhatja ép eszű ember, hogy konyhai ízlés tekintetében létezhet egyetemes norma, éppen ezek azok a kérdések, amelyekről a politikai-erkölcsi normák közvetlenül semmit nem mondanak. Az azonban, hogy minden emberi egyednek joga van ahhoz, hogy erőszakkal ne vegyék el az életét, vagy hogy joga van saját képességeinek szabad fejlesztésére, nem konvenció vagy ízlés dolga. Mégpedig azért nem, mert a szó egy bizonyos normatív értelmében minden biológiai értelemben vett emberi lény egyenlő. Nem könnyű pontosan megmondani, mit jelent ez az egyenlőség, hiszen egyformák biztosan nem vagyunk, és nem is az a cél, hogy azok legyünk. De annyit mindenképp jelent, hogy bizonyos esetekben szánalmas dolog a kulturális partikularizmus értékeire hivatkozni. Ha majd egyszer világosan látom, hogyan lehetne ezekre a kérdésekre választ adni egy a felvilágosodás emberi jogi univerzalitásra való igényét el nem fogadó morálfilozófiai keretben, akkor talán képes leszek komolyan venni a kulturális relativizmust, mint a felvilágosodás kritikáját. Addig azonban nem.
8. Befejezésül néhány szó arról, miért gondolom, hogy a kulturális relativizmus a felvilágosodás kisiklása. Hiszen a „nem láttam még embert csak angolt meg franciát” a felvilágosodás kritikusainak érve (egy körülbelül annyira tartalmas kijelentés, mintha valaki azt állítaná, sosem evett még gyümölcsöt, csak almát meg cseresznyét), nem pedig a felvilágosodás félreértése. Abból viszont, amit fentebb állítottam, az következik, hogy a kulturális relativizmus és a belőle következő felvilágosodás-ellenesség végső soron a felvilágosodás terméke. Hogyan lehetséges ez?
Mint korábban említettem, az emberi jogok mögött meghúzódó egyik alapvető morális norma a tolerancia. A felvilágosodás moralitásának központi tézise, hogy a tolerancia érték, és nem csupán a politikai gyengeség jele, amitől az első adandó alkalommal illik megszabadulni. A kulturális relativista szerint lehetetlen a tolerancia egyetemes értékét igazolni az erkölcsi egyetemesség tagadása nélkül. Ez paradox álláspont, és talán ezért is mondja Kant, hogy „aki tehát a tolerancia fennhéjázó nevét is elutasítja, az valóban felvilágosodott”[3]. A tolerancia ugyanis feltételezi, hogy azt tűrjük békésen, amit helytelennek tartunk, sőt talán le is nézünk. A az erkölcsileg helyeset vagy az esztétikailag ízléseset nem toleráljuk, hanem tiszteljük vagy kedveljük. És mennyivel jobb lenne mindent egyformán szeretni vagy becsülni! Hát igen, tényleg jobb lenne. Amíg nem lehet, be kell érnünk a toleranciával. De talán ez is valami. Mert ha a tolerancia egyetemes érték, ahogyan azt a felvilágosodás tartja, akkor jó alapunk van arra, hogy ne nézzük tétlenül és türelemmel az intolerancia legféktelenebb megnyilvánulásait, de egyben arra is, hogy mások intoleranciája láttán ne veszítsük el se a magunk toleranciáját, se józan eszét.
Jegyzetek
[1] . I. Kant, „Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás?”, in: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. (Budapest, Gondolat, 1974, 80–89.), ford. Vidrányi Katalin, 80. o.
[2] . Egy riasztó példa Hans Kelsen nagy hatású demokráciaértelmezése, mely szerint „a metafizikai-abszolutisztikus világnézet autokratikus világnézet, a demokratikus magatartás a kritikai-relativisztikushoz van rendelve. Aki az emberi megismerés abszolút igazságát és abszolút értékeit lezártnak tekinti, annak nemcsak saját, hanem az idegen, ellenkező véleményt is legalább lehetségesnek kell tartania. A relativizmus ezért olyan világnézet, amelyet a demokratikus gondolat előfeltételez.” Idézi R. Safranski Egy némethoni mester. Heidegger és kora. Budapest, Európa, 2000, (ford. Rácz Péter et. al.). 293. o.
[3] . I. Kant, id. mű 87. o.
- Szabad elvek [6]