Nem csak a vénülő vagy a középkorú, de már a negyven év körüli néző is idegennek érzi magát, s épp a legérdekesebb új magyar filmek világában. Nagyon más okokból, de hasonló ez az idegenség, mint az az érzés, amely egy vagy két nemzedékkel régebben, harminc-negyven éve a Jancsó-filmek láttán fogta el az akkori nézőt. Azt sem az esztétikai „élmény” szokatlansága okozta, hanem hogy más világban érezte magát a néző, mint amelyet ismert.
Ez az idegenségérzés egyrészt roppant nyomasztó és zavaró, másrészt biztosan jelzi, hogy érdekes, talán értékes változás, új fejezet (ne mondjam: korszak) kezdődik a magyar filmben. Sorolnám az utóbbi évek, utóbbi filmszemlék legidegenebbül fogadott értékes filmjeit: Grunwalsky: Visszatérés; Fehér György: Szenvedély; Tarr Béla: Werckmeister harmóniák; Mundruczó Kornél: Nincs énnekem vágyam semmi; Hajdú Szabolcs: Macerás ügyek.
A felsorolás önkényesnek látszhat (a legfiatalabb rendezők némi csodálkozással fogadják, ha Grunwalsky filmjeiben is látjuk valaminő előzményét törekvéseiknek) – mégis jogosnak vélem. Szűkítsük, ne vizsgáljuk most Tarrt, Fehér Györgyöt, maradjunk egyelőre az első-második filmes alkotók legjobbjainál. A nézőtéri és kritikai visszhangból kihallva megint csak hasonló érzés fogta el a nézőt legutóbb Mundruczó második nagyjátékfilmje, a Szép napok vetítésekor.
Mundruczótól valahol azt olvasom, most már nem akarta, hogy bárkihez, bármihez hasonlítgassák a filmjét. E vágya nem teljesült: magam is, mások is – egyáltalán nem elmarasztalva – Fassbinderhez, Pasolini filmjeihez hasonlítják. Hasonlítják látásmódját, világlátását – nem a film stílusát és eszközeit, etikáját vagy etikájának hiányát. Mint sok más, nehezen emészthető filmben/regényben, esztétikai és etikai kérdések fonódnak össze.
Részvét vagy a műtőszoba hideg fénye? – Pasolini tudta néhány filméjében egymásra csendíteni e látszólag egymást kioltó szemléletmód dallamát. Mundruczónak a nyerseséghez, kemény részvétlenség látszatához nagy érzéke van, az érzelmességhez semmi, a humorhoz nagyon kevés. A Nincsen nekem vágyam tartalmazott groteszk jelenetet, humornak szántat, fél sikerrel. Új filmjében sokkal erősebb a hangulati egység, nem zökken, tartja a nyers, érzéketlen, de fájdalmat keltő-sugárzó „dallamot”. Vegetatív lények, gyilkos állatkák élik életüket, halják halálukat. Logika nem vezeti kiszámíthatatlan tetteiket, gondolati kapocs tehát nem fűzi össze előző másodpercüket a következővel: nem is hiányzik számukra semmiféle perceket, órákat összefűző bármifajta logikai vagy érzelmi kapocs, hisz minden másodpercben feledik előző töredék tervüket vagy töredék gondolatukat. Indulatuk van csupán: mindig ugrásra készen. Hirtelen fölröhögnek, majd ütnek; ütnek, majd érzelmesen könnyeznek; gyilkolnak, majd segítenek; merengenek valami megfogalmazatlan gondon, majd szaporán vállat vonnak; nyerítve nevetnek, majd némán köpnek (és még az időbeliség sem ilyen szabályos: gyakran egy időben teszik). Itt még ököljog sincs, csak ökölhasználat, gyilkossági szándék sincs, csak gyilkosságba torkolló külső-belső rángatózás. Viselkedéstani dokumentumfilm pedagógiai főiskolára – javasolnánk, s csak ekkor döbbenünk rá, hogy nem dokumentumot látunk, hanem szigorúan megtervezett fikciós filmet.
E figurák olykor érzelmesek is tudnak lenni – maga a film soha. Mundruczó ott nagyon érdekes és ott, s azzal üt szíven (de nem a hagyományos, érzelmet érintő módon), hogy teljesen természetesnek ábrázolja ezt a semmi logikát vagy gondolati összefüggést nem ismerő gyilkos (kisragadozó vadkutya-vadmacska), szabadult vagy szökött rab, tizennyolc évesen már szépen kifejlett hullajelölt státuszt és életmódot. Kanálispartra rugdalt életek, de a film nem meghökkenteni akar – illetve, amikor ilyesmi érződik, kicsit el is romlik, haloványul a nagyon erős hatás. Igen, bírálták ilyesmivel, öncélú nézősokkolással, hogy szándékoltan és kiszámítottan „ebben utazik” – én egyáltalán nem hiszem. Mundruczó páratlanul hitelesnek látszó figurákat teremt: ezek természetesen élik így az életüket, ahol két szó, két tett, két másodperc között semmiféle kapcsolat nincs. A sokkolásnak, provokációnak még a látszata is téves.
Ez okozza az idegenségét e világnak: ez az idegenség megmarad, de a film „idegensége” végül már nem idegen – a tehetséges alkotások már csak ilyenek. Itt nincs ítélet, állásfoglalás, tanulság, mondandó, részvét, „azonosulás” vagy „rokonszenv”.
Jelentős műnek nem is lehet más szándéka, mint az ábrázolás. Nem szabad „állást foglalnia”, „tanítani,” „oktatni, nevelni”, nem szabad „eszmei mondanivalót adnia”. Nagyon helyes, nagyon jó így, csak ábrázolni tessék, véleményt meg tanulságot mondani a világért se. Kétszer is elmondtam, mégis elakadok... De hátha mégis? Valami érzelmet kelteni a nézőben, szinte függetlenül a filmtől és céljától (paradoxon, de talán feloldható.) Pasolini a Csóró (Accatone) szenvtelen ábrázolásmódjával együtt szenvedélyes is volt és részvéttel teli. Amikor a Csóró meghal, amikor halálát álmodja meg, amikor könyörög a sírásónak, hogy ne árnyékba temesse. A halállal értelmetlen és esetleges vegetatív létezésének értelme lesz: megérzi, mi a vegetáláson túli élet (mi is lehetett volna). Ugyanolyan gondolattalan, a logika leghalványabb foszlányát sem ismerő alja-ragadozó és amorális fickó, vagy még inkább, hiszen aljas (hazudozó, átgázoló) kis legalja strici az istenadta, ellenszenvesebb, mint Mundruczó börtön-kamaszai. Hát hogy van mégis, hogy végig erősen idegenkedünk tőle, és a halála, az a csodálatos álomkép saját haláláról mégis megindított?
A Szép napok boncolóorvos kiváló filmjének látszik. Nem tudom, mennyi ebben a dicséret? „Szemedben hideg fény legyen a részvét?” Itt szikén, sebészkésen villan a hideg fény.
Egy másik filmet (Dettre Gáborét) szintén nehéz szavakkal érzékeltetni. Kibírhatatlan a hányás, a fos, a rekedt-nazális alkoholista hanghordozás, az egész orvosi illusztrációba hajló színészi felfogás, melyet Ternyák Zoltán produkál. Elképedve, de megértve hallgatom Koltai Lajos zsűrielnököt, arról beszél, hogy lenyűgözte ez a filmbeli figura, igazi, hiteles amatőr-betegnek vélte, és nem tudta, hogy Ternyák Zoltán színész. Ismerethiányán némileg meglepődtem – azon viszont egyáltalán nem, hogy ha már nem tudta, akkor megtévesztette. Számomra Ternyák majdnem elviselhetetlen volt, riasztó és futásra késztető: ha tőlem koldulna agresszívan-eltaposva sírós-agresszív nazálisan, taknyába-hányadéka fúlva pénzt és életet és segítséget az utcán, bizony hogy otthagynám, pusztuljon, csak engem hagyjon békén... de ez a film nem rólam (rólunk) szólt, hanem a női lélekről. Legalábbis egy ideig így láttam, és ezt – dehogyis Ternyák játékát – alig bírtam elviselni. „Kiskegyed is ilyen hamar szokott beleszeretni hányadékában vonagló emberroncsokba?” – kérdeztem két hányásroham és két delírium között a mellettem ülő, riadt bociszemű, nyeretlen elsőéves egyetemista lánytól, mozibeli botrányra és szexuális zaklatásra, rendőri elvezetésre készen. (A nagyközeli hányások és fosások nálam elég gyorsan, brutális erővel hatottak.) A film feléig delirium tremensben szenvedő, kórházi ápolást igénylő orvosi esetnek tudtam csak látni a főszereplő figurát (nem elég, hogy heroinfüggő, de hozzá súlyos epilepsziás is!) – és a legsúlyosabb, ideggyógyászi kezelésre szoruló mazochistának a vele összeköltöző, addigi polgári életét miatta, e vegetáló roncs miatt feladó női figurát. Ráadásul azt hittem, a felemelő női lélekről akar szólni a film. Az örök női és a mocskos férfi ellentétéről. Ez erősen zavart, hiszen jó ideig így is látszott. Tévedtem: Dettre nagy gonddal, fegyelmezetten és éberen ügyelt, nehogy a szépelgő női lélek történetének közhelye jusson itt diadalra. Ternyák Zoltán játéka elementárisan kibírhatatlan (ez benne a színészi bravúr), nemcsak „kibírható” viszont, de árnyalt és választékos Tóth Ildikó hangütése – mégsem erős, mégsem elhitető a játéka. Kitűnő, hogy nem akar érzelmesen meghatni, nincs hiszteroid vagy érzelmes nagyjelenete – van a betegségnek, van a heroinnak – nem a színészeknek. A rendezői koncepció itt is méltánylandó -mégis, legalább magam nem tudtam megbirkózni földhözragadt logikámmal és érzésemmel: hogy ugyanis ennek a kapcsolatnak az elhitetése nem sikerült.
Ezek után meggyőzetésemről kell beszámolnom: a film lassan-lassan behálózta figyelmem, átfordította idegenkedésem, meggyőzött és elsodort: Dettre nem kísérelte megmagyarázni e bizarr kapcsolat „keletkezését” – s a film második felében már nincs is szüksége rá.
Egy festő megsértődik ezen: „Erősek a képeid”. Nem értem, miért sértés ez, tán a képzőművész-zsargonban, nem tudom. Igenis mondanám: „erősek” a filmek, erősségük adja erejüket. Nem léha szójáték. Hogy gyorsan egy ellenpéldát hozzak: Dér András finomságai, a szó eredeti, jó értelemében nagyon méltánylandók, mert ritka ajándék az ilyesmi a mai magyar film világában. Az A kanyaron túl mégsem tud elragadni. Történetének távoli rokonsága van Dettre történetével. Ennek is drogos, szenvedélybeteg fiatalemberek a hősei, pontosabban szólva egy fiatal nő és barátai, akiknek meggyógyításáért küzd egy fiatal katolikus pap – sikerrel és bukással megáldva. A magyar színészi palettán teljesen más, (nekem) ismeretlen minőséget és játékfajtát mutató kiváló, ritkán látható Dér Denissa – akit azonban egy kiváló és érzékeny Csehov-előadás főszerepében látok azóta is (magam fognám ki a lovakat hintaja elől a Három nővér vagy a Sirály premierje után) -, de kevésbé tudtam elfogadni Dér András filmjének drogos lány főszerepében. Valahogy túl empatikus, túl beleérző, túl szelíd, túl „emberi” a rendező és színésznőjének szemlélete is, ezért aztán a végső véres „lezárás” itt még idegenebb, mint a vállaltan kemény, durva, nem empatikus felfogású filmekben.
A legfelkészültebb kritikusok talán legjobbika, Báron György a Röhög az egész osztály címet adta ÉS-beli cikkének a szemle után. Azt üdvözli, hogy a most csoportban induló új alkotók felszabadultan tudnak nevetni. Ha szó szerint a Simó-osztályra értem, tán igaz. Ha metaforikusan kitágítva a legtehetségesebb fiatal és (még mindig) kezdő rendezők legjobbjaira, nem egészen, sőt sehogy sem igaz. Mundruczó filmjében ugyan artikulálatlanul, állatiasan röhög a két vegetatív, gondolkodásra alkalmatlan fiú jó sokat a film elején, de a néző nem mosolyodik el, és érezhetően a rendező sem vágyik elomló nézői mosolyra. Épp ettől igaz, ettől következetes („erős”) a film.
Jó nagyokat nevetni meg szépen mosolyogni a középnemzedék jeles és sokat próbált rendezőjénél, Kamondi Zoltánnál lehet. Filmjében egy „jól eleresztett” középosztálybeli fiú keresi saját magát. Addig keresi, amíg egy cigány kislány segítségével majdnem meg is találja. Ironikusan hangzik, de a történet és képi megvalósulása maga is ironikus. A változó munkacímű és változó befejezésű filmben (Kísértések) nekem a végső megoldás ugyan erőszakoltnak hat (a kislány meggyilkolja a fiú egyetemista barátnőjét), még kevésbé tetszett e megoldás rendezői megokolása, mely szerint szeptember 11-e utáni világunk komorabb lett, és a „haláltalan végkifejlet” hamiskodóan hatna. Tévedés, vélem én. Semmiféle ilyen direkt hatásnak nem szabadna lennie bármely nagy horderejű politikai eseménynek – ha háború tör ki, Hamletnél csak egy hasonlatra jó a Fortinbras fegyveres népe, nemhogy attól másképp fejeződne be. Ráadásul ez nem Hamlet, bár mint Dettre filmjében, itt is akad túléretten szoláriumbarna szőke, királynői anyafigura: ellenszenvesebb Gertrudisnál – viszont itt, Kamondinál Básti Juli ragyogóan játssza el, ezzel jelentős alakot teremtve a forgatókönyv papírmaséjából (ami Dettrénél kevésbé sikerül). A cigány kislány rituális (?) bosszú-gyilkossága nem fér össze az ironikus színeket is tehetségesen keverő film más minőségű anyagával: egyszerűbben szólva – magával a filmmel.
„Haláltalan végkifejlet?” Mesterkélten tudósi kifejezés, mégis jelez valamit. Vagy tíz éve a roppant tehetséges és teljesen eredeti Ács Miklós kiváló, de elrontott befejezésű filmje esetében, nemrég még Grunwalski egyik jelentős és végig az erőszakos halálról szóló filmjében is elhibázottnak véltem a főhős erőszakos halálát – megrendítőbb, ha a vétkest „életre ítélik”, mondtam akkor. Hogyne vélném itt, Kamondinál is hasonlóképpen, ahol mintha előzőleg egy másik filmet látnánk – az egész film értékesebb, mint a befejezés sikító tévedése.
A filmszemle terméséből e három jelentékeny filmet felidézve, a kulisszahasogatóan humortalan végmegoldás ellenére Kamondié áll hozzám legközelebb. Humora, könnyedsége, bonyodalmainak játékos kitalálhatatlansága az értéke. A történet eling, elhajlik különböző lehetőségek és filmműfajok határvidékére, aztán vissza, de mindig hűen önmaga fiktív világához: itt nem éreztem idegenben magam, e hangulatokat, e játékot jól ismerem. Bevallom: kevésbé tartom újra- és nagyra törőnek, korszaknyitónak, mint Mundruczó tehetséges „ökölcsapását” – de a moziban ezt választanám.
- Kultúra [6]