Immár több mint 80 éve, hogy a „szabad magyar gondolat” kezdett kiszorulni a magyarlakta országokból. Az 1918-as polgári forradalom után Kossuth nyomdokain haladva ismét megelevenedett az, amit a „szellem emigrációjának” is nevezhetünk. Ez az emigráció nemcsak személyek, hanem eszmék menekülését jelentette a magyar politikai gondolkodás küzdőteréről. Harminc évvel később, miután a vasfüggöny legördült, már csak a Nyugatra szakadt politikusok, történészek, publicisták, írók képviselték a szabad magyar gondolkodást.
Az évek múlásával Nyugaton is fölnőtt egy generáció, amely sem nyelvében, sem szellemében nem akart elszakadni a szabad magyar jövő kialakításának eszméjétől. Sokak véleményével ellentétben úgy gondolta ez a nemzedék, hogy Nyugaton többet tehet a magyar nemzet hosszú távú aspirációinak megvalósításáért, mint elnyomás alatt élő honfitársai. Ez a Nyugaton eszmélő nemzedék környezetétől tanulta a demokratikus életvitelt, és emigráns elődeitől a magyar gondolkodást.
Az emigráció legfontosabb szellemi műhelyei 1950-től az Új Magyar Út, illetve a Látóhatár (később Új Látóhatár), valamint 1956 után az Irodalmi Újság voltak. E három folyóirat tömörítette a háború előtti és alatti demokratikus magyar ellenzék, majd a kommunizmussal szakító értelmiség legjobbjait. Aki a két utóbbi fórumot figyelemmel kísérte, csakhamar megismerkedett Borsody István nevével.
Borsody István a Felvidéken született 1911-ben, és Prágában járt egyetemre. A joggyakorlat helyett a publicisztikát választotta, és a tekintélyes Prágai Magyar Hírlapnál lett újságíró. A magyar nyelvet tehát szinte egész életében „határon túl”, az országtól távol, de a nemzettől el nem szakadva művelte. A müncheni egyezmény után Magyarországon folytatta munkáját mint külpolitikai cikkíró. Ekkor szerzett magántanári képesítést történettudományból. Külpolitikai ismereteire, írásainak higgadtan elemző, a felelősséget minden félnek egyenlően osztó hangjára fölfigyelt az 1945-ös új magyar demokráciát előkészítő kormány, és a diplomáciai szolgálatban jelölt ki számára feladatot. Szegedy-Maszák Aladár nagykövettel került 1947-ben Washingtonba mint sajtóattasé, azzal a rendkívüli feladattal, hogy az amerikai sajtót és politikát hangolja jóindulatra a nácik oldalán háborút vesztett Magyarország demokratikus törekvései iránt. Mikor ennek az új magyar hajnalnak a kommunisták tragikus véget vetettek, az egész nagykövetség lemondott, és menedéket kért Amerikában.
Borsody István munkaköre megváltozott, de küldetése nem. Mint főiskolai történelemtanár amerikai fiatalokat tanított európai történelemre és arra, hogy a nacionalizmus és a kommunizmus korunk legnagyobb veszélyei, és csak a föderáció eszméje mentheti meg Európát. Ekkor kezdte el írni élete nagy munkáját, amelynek címe: The Tragedy of Central Europe. How national rivalry led to dictatorship and the division of Europe. A könyv a huszadik század magyar (ha nem is magyar nyelvű) politikai irodalmának Bibó és Szabó Zoltán írásai mellett legfontosabb munkája. Ugyanakkor Borsody István egyike volt a keveseknek, akik a világháború előtt megkezdett politikatudományi munkásságukat az emigrációban, magyar nyelven is töretlenül folytatták. Első cikke az emigrációban az Amerikai Magyar Népszava 1947. december 24-i számában jelent meg Antikommunizmus címen.
Írói munkássága hozta össze Jászi Oszkárral, a modern magyar politikai gondolkodás nagy emigránsával. A mester s pártfogolt viszonya csakhamar életre szóló barátsággá szélesedett. Mindketten rendkívül nagy szerepet játszottak a Vámos Imre alapította Látóhatár tekintélyének megalapozásában. A folyóiratnak ők adták meg a politikai aranyfedezetet. Borsody István írásai éveken keresztül a Látóhatár, később az Új Látóhatár politikai, történelmi tanulmányainak, könyvismertetéseinek legjelentősebb részét alkották. 1956 után a forradalomnak elkötelezett Irodalmi Újság polgári demokrata és modernebb antikommunista szellemmel gazdagította a nyugati magyar emigrációt. Borsody István most már e két folyóirat között osztotta meg magyar nyelvű cikkeit. Később még a párizsi Magyar Füzetek munkájába is bekapcsolódott.
Írásainak szelleme mélyen áthatotta a demokratikusan gondolkodó és a nemzet jövőjéért dolgozó fiatal emigráns magyar értelmiséget. Akik képesek voltak megszabadulni a két háború közötti népi-nemzeti üldözöttségérzés béklyóitól, és kigyógyulni Trianon agyat és szívet bénító lázából, azok tőle tanulták meg, hogy a nacionalizmusnak van egy demokratikus, toleráns, nemzetféltő és minden nemzet értékét tisztelő jelentése is. Borsody István úgy írt nemzetünk sorsáról, a minket ért tragédiákról, hogy egy életre el tudott kötelezni bennünket a nemzetféltés eszméje iránt – anélkül, hogy ökölbe szorult volna a kezünk. Jászi Oszkár eszméit ő gondolta tovább, és tanította meg olvasóit, hogy mit jelent a magyaroknak az európai föderalizmus. Mit kell tudnia és hogyan kell gondolkodnia annak, aki a magyar nemzeti létet nemzetközi keretben, a modern koreszméknek megfelelően akarja biztosítva látni. „Európaian magyar, magyarként európai nemzedékké” kell válnunk, mondta egy másik nemzeti ellenállónk: Eliás József.
Külön figyelmet érdemel a The Hungarians: A Divided Nation (Yale Center for International and Area Studies, 1988) című munkája, amelyben nemcsak nyugati és magyarországi magyar tudósokat szólaltatott meg (a jobbik fajtából), hanem a szomszéd országok demokratikus emigrációjának történészeit is. A magyarok szétszakítottságának tragédiáját tudományos higgadtsággal és különböző szemszögből tárgyaló munka talán az emigráció egyik legfontosabb műve angol nyelven. A könyv kiindulópontja lehetett volna egy új közép-európai integráció felé haladó politikának, ha a régió új politikusai sok évtizedes bezárkózottságukból kitörve még időben megismerhették volna. Megérdemelte volna (s még mindig megérdemelné), hogy a térség nemzetiségi problémáival foglalkozó diplomaták és politikusok kezébe kerüljön. Erre akkor az emigrációnak csak korlátozott anyagi eszközei voltak, a szerző tehát Soros Györgyhöz fordult segítségért. ő azonban teljesen félreértette a könyv célját, címe alapján afféle „emigráns nemzetesdi” munkának vélte, amit ő nem támogat. Az 1990-ben megújult magyar politikai élet s főleg a külpolitika – mint olyan sok más, az emigrációból jövő hozzájárulást – ezt a könyvet sem vette észre.
Borsody István más módon is hatott az amerikai (és nemzetközi) közvéleményre. A The New York Times olvasói levelek rovatában az évek folyamán több mint hatvan alkalommal nyilatkozott meg, helyesbített vagy mondott véleményt aktuális témákról. A lap csak két nagy tekintélyű amerikaitól, J. Kenneth Galbraithtől és Arthur Schlesingertől közölt ennél több levelet – mondta nekem egyszer.
Nyugdíjba menetele után feleségével Bostonba költözött, hogy leányai és wellfleeti nyaralójuk közelében lehessenek. Gyakran látogatta a Harvard Center for European Studies előadásait, különösen ha magyar vendégelőadók szerepeltek. Szívesen hívta meg Kepes György festményeivel díszített belvárosi lakásába a magyarországi demokratikus ellenzék fiatal társadalomtudósait, történészeit, későbbi politikusait. Jellemző módon ő kérdezett – és figyelmesen hallgatta a látogatót. A vendég pedig gyakran elmulasztotta az alkalmat, hogy ezt a tapasztalt diplomatát, sokat átélt, az amerikai politikai észjárást olyan alaposan ismerő emigránst faggassa a magyar XX. századról. Tagja és szellemi buzdítója volt a bostoni magyar értelmiség műhelyének, a Harvard Körnek. Szívesen látogatta előadásait, maga is tartott előadást, és hozzászólásaival gyarapította a beszélgetéseket, vitákat.
Magyarország demokratizálódása, mint a legtöbb nyugati magyart, őt is új energiával töltötte meg. Leginkább az Európai Unió felé vezető törekvésnek örült. 1990 után többször megfordult Magyarországon. Tájékozódott, és úgy gondolta, hogy folytathatja az Amerikában kötött szakmai és baráti kapcsolatokat. Ám a 90-es évek elejének társadalmi és politikai légköre nem volt arra hangolva, hogy bármire is figyeljen, ami higgadt, tudós hangot, nemzetek fölötti szemléletet vagy nyugati politikai tapasztalatot közvetített. Senki nem talált módot arra, hogy Borsody Istvánt bekapcsolja Magyarországon abba a történész-diplomáciai körbe, ahonnan 1947-ben „hosszú útra” kelt. A washingtoni sajtóattasé és amerikai politológus tanácsát nem kérték ki azok, akik hivatva voltak a magyar külpolitikát ott folytatni, ahol Nagy Ferenc demokratikus kormánya abbahagyta. Egyetemek nem hívták vendégelőadónak, minisztériumok nem kérték fel tanácsadónak, az Akadémia nem hívta tagjai sorába.
1947 előtti írásai egy barát, Kenedi János munkája nyomán és Litván György értő előszavával még 1991-ben megjelentek (Európai évek), benne a kitűnő és máig érvényes, a „magyar-szlovák kiegyezésről” szóló kis könyvnyi tanulmányával. De a második, az emigrációban írt cikkek kötete csak kilenc évvel később, halála évében látott napvilágot Magyarországon (Amerikai évek – Egy magyar föderalista írásaiból. Szerk. Sükösd Miklós). Sokat jelentett számára, hogy a klasszikussá vált „Tragedy” kibővített új kiadása, a The New Central Europe magyarul is megjelent. Könyvének magyar fordítású kiadásával adósságot vélt leróni, amivel – úgy érezte – nemzetének tartozik. A könyv, Az új Közép-Európa egy másik tisztelőjének, Miszlivetz Ferencnek köszönhetően 1998-ban jelent meg, öt évvel az amerikai kiadás után. Borsody István lerótta „tartozását”, s most a nemzeten van a sor, hogy lerója azt, amivel ennek a nagy magyarnak tartozik.
Nem sokkal halála előtt barátai, Litván György és Miszlivetz Ferenc hívó szavának engedve, 88 évesen még utoljára Magyarországra utazott, hogy Szombathelyen és Budapesten tiszteletére rendezett szimpozionokon vegyen részt, és családja, leányai és unokái jelenlétében vegyen át Göncz Árpád köztársasági elnöktől egy magas rangú kitüntetést a Parlamentben.
2000. október 17-én bekövetkezett halála nem jött váratlanul. Több betegség gyöngítette – nem szellemét, de – szervezetét. A csendes szélütés wellfleeti otthonában egy szép őszi napon, a szeretett New York Times egy zenekritikájának olvasása közben érte. A magyarországi sajtóban Litván György, a hű barát és fegyvertárs búcsúztatta. Úgy írt Borsody Istvánról, mint aki egész személyiségében erkölcsi és szellemi felelősséget viselt Magyarország – és tegyük hozzá, nemcsak az ország, hanem a nemzet – sorsáért és jövőjéért. Ahol ő volt, ott volt az igazi Magyarország – írta Litván György. Porait az Atlanti-óceán hullámai fogadták magukba s – akárcsak gondolatait a betűk – viszik szeretett Európájának partjai felé. Emlékét a barátok s tanítványok szíve őrzi.
Borsody István könyvei magyar nyelven
Benes. Atheneum Kiadása, é. n. [1943], – hasonmás kiadás, Savaria University Press, Szombathely, 2001.
Magyar–szlovák kiegyezés. Officina. Budapest, 1945.
Európai évek. Századvég, Budapest, 1991.
Az új Közép-Európa. Savaria University Press, Szombathely, 1998.
Amerikai évek. Osiris, Budapest, 2000.
Hivatkozott cikkek
- Magyar arcképek [7]