Legszebb a sárga, ezzel a tintával írna, írta,
„a szegény kisgyerek”, annak a kisleánynak
akit szeret, sok-sok levelet, Goethe szerint meg
a sárgától éppúgy soha el nem választható a fény,
ahogy a kéktől sem valami sötétség – legszebb
a sárga, sárga a Nap odafönt, amikor kel és alant
amikor árnya az alkonyi Balaton sötét kékségébe
hasít, sárgák a sötétkék éjjeli égbolt virágai, a csillagok
és sárgák a föld csillagai, a virágok, a nárcisz, a jázmin,
a kikerics, a rózsa, a krizantém, a tavasz, az ősz...
Hogy lehetett, hogy mindig a sárga pecsételte meg
a megalázottakat, a kitaszítottakat, az áldozatokat,
a gettók óljaiba terelt izraelitákat, a szerteszórt izmaelitákat,
arabokat, besenyőket, böszörményeket, kálizokat,
kurdokat, az inkvizícióknak máglyára hurcolandó, a san-
benitóba, a sárga szentzsákba tömött eleven tüzelőit –
hogy lehetett?
hacsak nem azért, amiért Kosztolányinak
a legszebb a sárga, és amiért Goethe szerint a sárgától
soha el nem választható a fény...? (Vagy éppen, recip-
rok, Goethe ezért gondolta, hogy a sárgától nem választ-
ható el a fény, és Kosztolányinak ezért legszebb a sárga.)
- Vers [6]