A nacionalizmus korában a szomszédok ritkán barátok. Inkább vetélytársak és ellenségek. Csehszlovákia és Magyarország viszonyának története sem kivétel e szabály alól. Valójában, mióta a két nemzet függetlenné vált a Habsburg-monarchiától, a csehszlovák–magyar kapcsolatok történetét egyfajta barátságtalan légkör tette egyedivé.
E sajnálatos tény természetesen nem feltétlenül tükrözi a két ország népeinek egymás iránti érzéseit. Az sem lenne szerencsés, ha ezen észrevétel valamiféle, Csehszlovákia és Magyarország szükségszerű történelmi viszálykodásáról szóló elméletet táplálna. Tulajdonképpen a csehek és szlovákok, illetve magyarok viszonyának története inkább a kölcsönös szimpátiáról, mintsem az elkerülhetetlen konfliktusokról szól. A történelmi viszály fogalma viszonylag új keletű. A XIX. században František Palacky cseh történész népszerűsítette azt az elméletet, miszerint a magyar állam megalakulása a Közép-Duna völgyében a szlávokra nézve katasztrofális következményekkel járt. Egyidejűleg a magyarok körében is gyökeret vert egy, a szláv–magyar történelmi ellentétet terjesztő nézet, amely mintegy traumatikus válasz volt részben a szláv nemzeti öntudatra ébredés okozta problémákra Magyarországon és a környező országokban, részben pedig az oroszoknak a magyar forradalomba való 1849-es beavatkozására. Ezek a nyomasztó nézetek beárnyékolták a szláv-magyar kapcsolatok legbarátságosabb pillanatait is. Merthogy, az egészet szemlélve, a mai Csehszlovákia és Magyarország őseinek kapcsolata egyáltalán nem volt rossz.
A nacionalizmus előtti időkben a szlovák–magyar kapcsolatok a világ bármely két, szomszédos országának viszonylatában a legbékésebbek és legharmonikusabbak közé tartoztak. És a cseh-magyar viszony tekintetében is Palacky sötét nézete, amely a szlávok katasztrófájaként értelmezte a magyarok jelenlegi lakóhelyükön való letelepedését 895-ben, radikális felülvizsgálatra szorul. Az tény, hogy abban az időben a magyarok a németek szövetségesei voltak (akármit is jelentett ez a 9. században), és együtt győzték le a Nagy-Morva Birodalmat. Másfelől a Morva Birodalom akkoriban olyannyira hanyatlóban volt, hogy a magyarok diadala – a magyar történetírás szerint – mindössze abból állt, hogy a kegyelemdöfést megadták neki.[1] Továbbá a Nagy-Morva Birodalom bukása, bármi is volt ennek oka, lehetővé tette a csehek számára önálló államuk létrehozását. Egy cseh történész szavaival élve: „A cseh történelem folytonossága attól a pillanattól számítandó…”[2] Majd röviddel azután a cseheket a magyarok oldalán találjuk a Bajorország elleni küzdelemben. A cseh–magyar kapcsolatok alakulása a következő századokban sem támasztotta alá a modern nacionalisták által hangoztatott szláv–magyar ellenségeskedés elméletét. A cseh és magyar múlt kutatójának inkább a történelmi párhuzamok, mintsem az ellentétek a szembeszökők.
Miután a középkorban belekóstoltak a nagyságba, a kora újkorban mind a cseh, mind pedig a magyar királyság hasonló bukást élt meg. Mohács (1526) az volt a magyar történelemben, ami Bílá Hora (1620) a csehben. A modern nemzeti öntudatra ébredés sem tette azonnal a cseheket és a magyarokat egymás vetélytársaivá és ellenségeivé. Amint arra cseh és magyar történészek nemrégiben rámutattak, a XVIII. század végén a magyar protestánsok segítettek cseh hittestvéreiknek a huszita egyház újjáépítésében.[3] Ami pedig a szlovákokat illeti, noha tudomásunk van némi civakodásról a XVIII. század végéről, valódi konfliktusuk a magyarokkal 1830-ig, a magyar nyelvnek hivatalos állami nyelvként való bevezetéséig nem volt.
A csehek és szlovákok, illetve magyarok közti konfliktusok csak a XIX. század során, a nemzeti önállósodási mozgalmak következményeként jelentkeztek. Ezért a csehszlovák–magyar ellentétet nem szabad, mint ahogyan azt sokan teszik, a jóval mérgesebb és korábbról datálódó cseh–német ellentét párjaként szemlélni.
A XX. századi nacionalista propaganda szerint a csehszlovákok egész történelmük során egy ellenséges német–magyar szövetség ellen harcoltak. Ez a nézet azonban teljesen megalapozatlan. A tények azt mutatják, hogy a magyar történelem legalább annyira a németek közép-európai hegemóniája elleni küzdelemről szólt, mint a cseh. Amint azt egy történész nemrégiben írta, Magyarország mintegy kilenc századon át „azért küzdött, hogy megőrizze függetlenségét a németek mohóságával szemben”.[4] Úgynevezett magyar–német barátságról csak az osztrák–magyar dualizmus korától beszélhetünk, amikor a magyarok, vezető szerepüket bebiztosítandó a Duna menti régióban, szövetségre léptek a feljövőben levő császári Németországgal. A magyarok szövetsége Németországgal hasonlóan nemzeti imperialista célokat szolgált, mint később a csehek szövetkezése Francia- és Oroszországgal.
A csehek és szlovákok konfliktusa a magyarokkal szerves része volt egy tágabb küzdelemnek, amely a modern nacionalizmus korában egész Európára kiterjedt. Közép-Európában e küzdelem a politikai, társadalmi és gazdasági intézmények modernizálásáért folyt. Az ebből eredő konfliktusokban azonban a területek fölötti politikai hatalomért és a határokért vívott harc háttérbe szorította az összes többi célkitűzést. A társadalmi és gazdasági különbségek gyakran fokozták a nemzeti konfliktusokat, ám a közös gazdasági és társadalmi érdekek csak ritkán eredményeztek nemzetközi összefogást.
A csehszlovák–magyar nézetkülönbséget gyakran jellemezték elsősorban a két különböző szociális és gazdasági hátterű társadalom ellentéteként. A feudálisnak nevezett Magyarország és a demokratikus Csehország közötti szakadék kétségkívül fokozta a köztük levő feszültséget. De kettejük konfliktusa lényegében mindig is olyannyira nemzeti volt, hogy akkor sem lett volna kevésbé éles, ha szociális és gazdasági hátterük történetesen közelebb áll egymáshoz.
A cseh, szlovák és magyar nemzeti törekvések túlmutattak a határokon. A területi követelések fontossága továbbra is megmételyezte kölcsönös viszonyukat – még jóval azután is, hogy a saját nemzeti kormányhoz való, egykoron igencsak vitatott jogaikat kölcsönösen elismerték. Történelmi szempontból valamennyi Duna menti nemzeti törekvés hasonló célokért vívott, párhuzamos küzdelem volt. A hasonló célok azonban nem eredményeztek szövetséget. Ellenkezőleg, az ésszerűség határain túlmenő mértékben kiemelték a különbségeket.
A cseh, szlovák és magyar nemzeti politika szétválása az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéskor kezdődött. A magyarok, féltékenyen őrizve kiváltságaikat a dualizmus korában, más nemzetek egyenlőségre való törekvéseit a magyar nemzeti érdekekkel összeegyeztethetetlennek tekintették.
Az öntudatosodó szlovákokat azon magyar törekvések idegenítették el történelmi hazájuktól, Magyarországtól, amelyek a multietnikus királyságot magyar nemzetállammá akarták tenni. Másfelől a csehek nem tudták elfelejteni a magyaroknak az 1871-es Hohenwart-kísérlet megakadályozásában játszott szerepet, amelynek eredménye egy, az osztrák-magyar mintára megvalósítandó osztrák-cseh kiegyezés lett volna. Idősb gróf Andrássy Gyulának a Hohenwart-terv meghiúsításában játszott szerepét szokás volt túlértékelni.[5] Valójában a magyar vétó önmagában nem akadályozta meg, sem 1871-ben, sem máskor, Ausztria föderalizációját. A Habsburg Birodalom föderális reformját másfelől csakis a magyarok tehették volna lehetővé, hiszen a németekkel való szövetségük volt a fő akadálya annak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a Duna menti népek államközösségévé váljék.
A magyarokat azonban túlságosan eltöltötte az imperialista nacionalizmus eszméje ahhoz, hogy a Monarchia föderális reformja a magyar politika egyik fő céljává válhassék. Az 1867-es kiegyezés eredeti kitervelői, különösképpen Deák Ferenc és báró Eötvös József, liberális elveket vallottak Magyarország nem magyar nemzetiségeinek helyzetéről. De bármennyire liberálisok voltak is, a magyar állam föderális formáját még ők sem támogatták volna. Időközben örököseiket elvarázsolta az egységes nemzetállam modern eszméje, és még erőteljesebb magyarosítási politikát folytattak. 1848-49 konok nacionalista vezetője, Kossuth Lajos, aki a száműzetésben bölccsé és toleránssá vált, látta az osztrák-magyar dualizmus és a magyarosítás elkerülhetetlen csődjét. Kasszandra-szerű hangján szólva a távolból, 1871-ben arra buzdította a magyarokat, hogy támogassák a csehek kiegyezését az osztrákokkal. Csehországnak, vallotta, ugyanolyan joga van önálló államnak tekinteni magát, mint Magyarországnak. A csehek, tette hozzá Kossuth maliciózusan, talán még inkább jogosultak az egyenlőségre, mint a magyarok, hisz Csehország már a magyarok Közép-Európában való letelepedése előtt is virágzó királyság volt.[6]
Kossuth intelmei, akárcsak néhány más, előrelátó magyar figyelmeztetése nem hallgattattak meg. A dualista rendszer adta előnyök teljes kihasználásával Magyarország, Mohács óta először újra szabad nemzetként, szerette volna meg nem történtté tenni történelmi bukásait.
Hasonló ambíciók fűtötték a cseheket is az első világháború idején, amikor T. G. Masaryk vezetésével a száműzetésben megkezdték harcukat a nemzeti fölszabadulásért.
A cseh fölszabadítási mozgalmat a dualizmus alatt elszenvedett igazságtalanságok iránt felgyülemlett ellenérzések táplálták, valamint a Bílá Hora óta eltelt évszázadok során átélt, még az előbbieknél is keserűbb jogtalanságok emléke. De sértődöttség önmagában még nem magyarázza Masaryk új Európával kapcsolatos elképzeléseinek elfogultságát és radikalizmusát. Lehet, hogy Masaryk ellenérzésének fő célpontja a Habsburg Birodalom volt. De politikájának legfontosabb célkitűzése egy újabb keletű gonosszal, a Bismarck által létrehozott Német Birodalommal szembeni védelem megtalálása volt. Masaryk szemében a német imperializmus létükben fenyegette a cseheket, akárcsak a többi szláv népet.
Masaryk terve lényegében egy szláv fölszabadítási terv volt.[7] Szövetségesei az első világháborúban a nyugati hatalmak voltak. De Masaryk mindvégig bízott abban, hogy egy fölszabadított szláv Európát végső soron egy szabad, demokratikus és ereje teljében levő Oroszország fog megvédeni a németektől – és szövetségeseitől, a magyaroktól. Nem csoda, hogy Masaryk, aki a dualizmusban érett politikussá, és nemzeti fölszabadítási mozgalmát az Osztrák–Magyar Monarchia elleni harc idején hirdette meg, csehszlovák fölszabadítási programjában egyazon táborba sorolta a németeket és a magyarokat. Mégis, a praktikus békepolitika szempontjából, e program magyarellenes elfogultsága hiba volt. A cseh és szlovák szabadság sokkal biztosabb alapokon állt volna, ha Magyarországot eleve nem rekesztik ki a fölszabadított népek közösségéből.
A cseh fölszabadítók Magyarországról alkotott nézetét a legjobban Edvard Beneš híres, Détruisez l’Autriche-Hongrie! című háborús pamfletje szemlélteti a legjobban. Beneš a következőképpen értelmezte Magyarország helyét és szerepét Közép-Európában:
Amíg a csehek osztrák elnyomás alatt éltek, addig a szlovákok a magyarok igája alatt nyögtek. Amíg a csehek egy megsemmisítési politika szenvedő alanyai voltak a német uralom idején, addig a szlovákokra hasonló sors várt a magyarok alatt. Kész csoda, hogy a csehek és szlovákok egyáltalán túlélték a németek és a magyarok megsemmisítési politikáját. A németek, osztrákok és magyarok kegyetlensége azonos tőről fakad. A magyarok a németek leglojálisabb szövetségesei. Szellemi kapcsolat van közöttük. A magyarok a közép-európai elnyomók klikkjének alapító tagjai. A magyarok felelősek az első világháború kirobbantásáért. A Habsburg Birodalom katasztrofális Balkán-politikáját is elsősorban a magyarok alakították. A magyarok megakadályozták, hogy a szerbek és a horvátok egy nemzetben egyesüljenek. A csehszlovákok és a jugoszlávok közé úgyszintén a magyarok vertek éket. E bántó igazságtalanság orvoslása, továbbá a szabad Csehszlovákia és a szabad Jugoszlávia közötti kapcsolat megteremtése érdekében Nyugat-Magyarország területén át egy szláv folyosót kellene vágni. A szlávok, Európa, valamint az emberiség (tette hozzá ráadásként Beneš) érdekében Magyarországot föl kellene darabolni.[8]
Beneš pamfletjét nem lehet csupán háborús propagandaként értékelni, hiszen Csehszlovákia alapítóinak Magyarországról alkotott véleményét fejezte ki – nem pusztán a háború alatt, hanem a béketeremtés létfontosságú szakaszában is. És nem szabad elfelejtenünk, hogy a párizsi békekonferencián a volt Habsburg Birodalom fölszabadított népei közül a csehek bírtak a legnagyobb befolyással. „Mi adtunk politikai programot a szövetségeseknek” – maga Masaryk foglalta ekképp össze a cseheknek a békefolyamat megtervezésében játszott szerepét.[9]
A csehek által vizionált földarabolási terv nem a történelmi Magyarországnak a wilsoni nemzeti önrendelkezési joggal összhangban levő etnikai elvek alapján történő felosztását jelentette volna, hanem az ország etnikai területének oly drasztikus méretű csökkentését, ami ténylegesen magakadályozta volna, hogy Magyarország valaha is politikai tényező lehessen Közép-Európában. Az magától értetődő, hogy Magyarország szomszédos vetélytársai legalább annyira érdekeltek voltak a magyarok letörésében, mint a csehek. Persze kérdéses, hogy az egyéb szomszédoknak sikerült volna-e ilyen radikálisan föltrancsírozniuk Magyarországot, ha a csehek magyarellenes kampánya nem befolyásolja oly hathatósan a győzedelmes szövetségesek véleményét.
Akárki is volt a hibás (vajon a magyarok-e, akik 1867 óta ellenségeskedtek a csehekkel, vagy a csehek, akik 1918-ban álltak ezért bosszút?), az tény, hogy a fölszabadított Csehszlovákia és a független Magyarország kapcsolata rosszul kezdődött. A büntető békekötés a maga magyarellenességével eleve lehűtötte a Duna menti megbékélés reményét. A trianoni szerződés a magyar nemzetiségűek egynegyedét (vagy, a statisztika nemzeti eredetétől függően, talán egyharmadát) helyezte csehszlovák, román avagy jugoszláv uralom alá.[10]
A győztesek nemigen találtak olyan magyar kormányt, amelyik ilyen mértékű nemzeti megaláztatásnak alávetette volna magát. A területi büntetéssel először a gróf Károlyi Mihály vezette demokratikus forradalmi magyar kormány szegült szembe. A Károlyi-rezsimnek azonban nem sikerült Magyarország területi vitáit szomszédaival a tisztességes kompromisszum jegyében rendeznie, s ez döntően hozzájárult bukásához. A régi Magyarország elnyomó politikájának egyik következetes kritikusa, Jászi Oszkár lett a nemzetiségi ügyek tárca nélküli minisztere a Károlyi-kabinetben. De Jászi koncepciója egy „Keleti Svájc” létrehozásáról igen távol esett a Magyarország szomszédai által erőltetett földarabolási tervektől.
Valóban tragikus, hogy a legyőzött Magyarország demokratáit nem lehetett a győztes Csehszlovákia demokratáival közös béketeremtési kezdeményezésben egyesíteni. Ezek az alapvetően hasonló gondolkodású liberálisok egy potenciális demokratikus unió magvát képezték. Amennyiben egy ilyen unió létrejön, úgy megnyerhette volna a szabadság közös ügyének a Duna menti Európa más demokratáit is.
A békekötés bíráiként a nyugati hatalmaknak kellett volna elsősorban szorgalmazniuk a fölszabadítottak eme liberális uniójának létrejöttét. Ehelyett egy sor nemzetiség mellé álltak a másik ellenében. Ebben a „nacionalista tömeghisztériában”, ahogyan Jászi jellemezte a fölszabadult Közép-Európa hangulatát, a liberális józan ész tanácsa pusztába kiáltott szó volt. A nacionalista hisztéria legyőzte Jászi tisztességes kompromisszumokra tett, kétségbeesett javaslatait.[11]
A szlovák nacionalisták a csehektől Szlovákia déli határát kapták ajándékba. Ahhoz, hogy ezt a Magyarországgal szembeni, erősen eltúlzott területi követelést a békekonferencia jóváhagyja, szükség volt a csehek támogatására, azaz arra a befolyásra, amellyel csak a csehek rendelkeztek a nyugati hatalmi központokban. Az már egy másik kérdés, hogy az efféle győzelmek mennyiben járultak hozzá a szomszédok közötti béke megerősödéséhez.
A szlovák–magyar határ miatt keletkezett konfliktus akadályozta meg az újonnan alapított Csehszlovákia és a Károlyi-kormány vezette, újjászületett demokratikus Magyarország közötti kiegyezést. Ugyanazon végzetes kérdés (ti. a határ) miatt robbant ki háború Csehszlovákia és a kommunista diktátor, Kun Béla vezette Magyarország között. Kisebbfajta csoda volt, hogy a csehszlovák–magyar viszony az alatt a konzervatív ellenforradalmi rezsim alatt sem javult, amely a visszaállított királyság kormányzójának Horthy tengernagyot tette meg.
Közép-Európában Csehszlovákia volt a fő támasza a francia szövetségesi rendszernek és a kisantantnak, amelyet a területi status quo megőrzésére hoztak létre. A másik oldalon viszont a revizionista Magyarország kérlelhetetlen ellensége volt az akkori területi felosztásnak. Sőt, a Duna-völgy földrajzi központja is Magyarország ellenőrzése alatt állt. Részvétele nélkül az akkori poszt-Habsburg Közép-Európa működése elképzelhetetlen volt. Elméletileg a csehszlovák–magyar kiegyezés egy szélesebb, Duna menti békefolyamat kulcsa lehetett volna. A gyakorlatban azonban a csehszlovák–magyar kiegyezésre vajmi kevés esély látszott. A területi viták mellett a csehszlovák–magyar kapcsolatokat még a Csehszlovákia burzsoá demokráciája és az ellenforradalmi Magyarország félfeudális uralkodó osztálya között feszülő ellentét is terhelte.
A Bruck an der Leithán 1921. március 14–15-én rendezett találkozón azonban mégiscsak fölcsillant egy halvány reménysugár, amely a csehszlovák–magyar viszony enyhülésének ígéretével kecsegtetett.
A brucki konferencia kiemelt vendégei Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter, magyar részről pedig gróf Teleki Pál miniszterelnök és Gratz Gusztáv külügyminiszter voltak. A találkozóról részletes cseh beszámoló nem áll rendelkezésre. A magyar forrásokból azonban kitűnik, hogy a brucki konferencia végül Beneš háború utáni diplomáciájának kiemelkedő eseményévé vált.
Beneš sem előtte, sem utána nem fordult a magyarokhoz annyi megértéssel, mint ott, Bruckban. Az osztrák kancellárral, Karl Rennerrel korábban sikerrel folytatott tárgyalásaira hivatkozva hasonló, békülékeny hozzáállásra kötelezte el magát Magyarországgal szemben is. Nem értett egyet magyar partnereivel abban, hogy az egyezkedés kiindulópontja a területi újrafelosztás legyen. Ragaszkodott ahhoz, hogy bármely politikai kérdés megvitatását, beleértve a legnehezebbet, a határokét, a gazdasági együttműködésről szóló tárgyalásnak kell megelőznie. Elismerte ugyanakkor, hogy a trianoni szerződésben megrajzolt határvonalak „nem a legszerencsésebbek”. Egy olyan megoldással is előállt, amely szerint a csehszlovákiai magyarok és a magyarországi szlovákok száma végül kiegyensúlyozható lett volna, egy a magyaroknak kedvező területi revízió révén.
Végül, de nem utolsósorban Beneš a Duna menti kooperáció kisantanti formájának alternatívájával állt elő. Hangsúlyozta Csehszlovákia lojalitását a kisantanthoz, de különbséget tett a „nyugathoz tartozó” csehek és a „keletiek”-nek bélyegzett románok és jugoszlávok között. Mind a csehek, mind a magyarok, folytatta Beneš, „a nyugati civilizációhoz tartoznak”, és ez, a gazdasági egymásrautaltság mellett egy „újabb kötelék” közöttük. Kifigurázta Karel Kramař „céltalan” pánszláv politikáját, majd kijelentette: „A nyugati cseh népnek semmi köze nincs a keleti oroszokhoz.” Beneš azt is közölte a magyarokkal, hogy sokkal nehezebb lesz nekik a románokkal és a jugoszlávokkal együttműködniük, mint a csehekkel, és fölajánlotta, hogy amennyiben Csehszlovákiának és Magyarországnak sikerül megegyeznie, ő maga segít a magyaroknak elsimítani a két másik országgal fennálló nézeteltéréseiket. Javaslatainak zárópontjaként kijelentette, hogy végső célja a Magyarország és szomszédai közötti viszony gyökeres megváltoztatása oly módon, hogy létrejöhessen a Duna menti föderáció – a „Közép-Európai Egyesült Államok”.[12]
Néhány nappal a brucki konferencia után az elűzött császár-király, Károly első ízben tett kísérletet magyarországi trónjának visszaszerzésére. Ennek következtében a csehszlovák–magyar viszony ismét a mélypontra került, hogy aztán néhány hónappal később még fagyosabbá váljék, amikor is Károly második, októberi kísérletére válaszul Beneš fegyveres beavatkozással fenyegette meg Magyarországot.
A brucki oldott légkör soha nem tért vissza. Egyébként is, három évet késett. Ha Beneš és Masaryk a brucki szellemben tárgyalt volna Károlyival és Jászival 1918-ban, a közép-európai történelem más irányt vesz. Beneš 1921-es brucki kísérlete az 1871-es Hohenwart-tervre emlékeztetett. Mindkét esetben amikor az újonnan bevezetett rendszer (a dualizmus 1867-ben, illetve a nemzetállami uralom 1918-ban) még nem merevedett meg, egy-egy kísérlet történt hibáinak a kiküszöbölésére. Mindkét kísérlet gyászos kudarcba fulladt, alátámasztva a régi bölcsességet, miszerint könnyebb hibát véteni, mint azt kijavítani.
A két háború közötti időszakban Csehszlovákia és Magyarország kapcsolatát „virtuálisan állandó feszültség” jellemezte, amint azt egy, a Duna menti diplomáciát kutató történész találóan megjegyezte.[13]
A csehek és a szlovákok mindig is előszeretettel tekintették a csehszlovák–magyar konfliktust a demokrácia és a feudalizmus összecsapásának. Vitathatatlan, hogy a cseh demokrácia iránt érzett magyar arisztokrata megvetés, és fordítottja, a magyar arisztokrácia iránt táplált cseh demokrata gyűlölet egy különlegesen keserű ízt adott a csehszlovák–magyar konfliktusnak. Azonban ideológiai szembenállással magyarázni a feszültségeket egyenértékű a figyelem elterelésével a valódi kérdésről, a nemzeti versengésről.
Lényegüket tekintve a Duna menti szomszédok valamennyi konfliktusa a határokról szólt. Horthy Magyarországának revizionista követelései nem voltak megalapozottak. De korántsem biztos, hogy Csehszlovákiának sikerült volna a határkérdést akár egy demokratikus berendezkedésű Magyarországgal is kölcsönösen kielégítő módon rendeznie. Mellesleg Magyarország viszonya Romániával és Jugoszláviával szintén a „virtuálisan állandó feszültség” állapotában volt. Romániának és Jugoszláviának, Csehszlovákiához képest, sokkal kevesebb jogalapjuk volt a magyarokkal való konfliktusukat a demokráciáért vívott küzdelemnek tekinteni. Mindamellett ők is szívesen bocsátkoztak a csehekéhez hasonló ideológiai értelmezésekbe. Ezalatt a magyar uralkodó osztályok, a maguk értelmetlen, a történelmi Magyarország „területi egységét” követelő érveikkel csak tovább szították a kisantant magyarellenes propagandáját.
A háromnegyedmillió körüli magyarnak jobb sorsa volt a két háború közötti Csehszlovákiában, mint más magyar kisebbségeknek a többi Duna menti államban. Azonban a kisebbségi jogok sohasem helyettesíthetik a többségi jogokat. Ezen túl a magyaroknak különösképpen fájdalmas volt, hogy többségből kisebbséggé minősíttettek át. Csehszlovákiában, gondolták a csehek, a kisebbségi státus hátrányait feledtetik a demokráciával járó előnyök. E logikát követve egy magyar paraszt boldogabban élhetett a demokratikus Csehszlovákiában, mint a feudális Magyarországon.[14] A kisebbségi magyarok általában értékelték a demokrácia áldásait. Ennek ellenére egyetlen cseh sem állíthatta, hogy azért olvasztották be a magyarokat Csehszlovákiába, hogy ők is részesüljenek a demokrácia vívmányaiból. S az a gyakran hangoztatott érv, miszerint a magyar kisebbség, amikor 1938-ban elárulta Csehszlovákiát, a demokráciát árulta el – amennyiben őszinte volt –, egy másik nemzet szempontjainak meg nem értéséről árulkodott.
T. G. Masaryk nem volt híján ennek a megértésnek, amint azt a következő, az 1930-as évek elején lejátszódott epizód is tanúsítja: Jászi Oszkár, akkorra már amerikai professzorként, megemlítette Masaryknak egyik prágai találkozásuk során, hogy egyes haladó szellemű magyarok a „szolgai behódolás vagy titkos irredentizmus” „kétségbeejtő dilemmájával” küszködnek. Majd megkérdezte Masaryktól: „Ha Ön magyar államférfi volna, mit tenne ebben az esetben?” Masaryk így válaszolt: „Először is őszintén harcolnék a magyarok nemzeti autonómiájáért Csehszlovákiában. Másodszor pedig azon határterületek Magyarországhoz való visszacsatolását szorgalmaznám, ahol a magyarok összefüggő, homogén többséget alkotnak…”[15]
Egymással versengő nemzetek nehezen értik meg a másik nézőpontjait. Mégis, a csehek és a szlovákok számára nem kellene, hogy nehézséget jelentsen a magyar álláspont megértése. Saját, fájdalmas nemzeti emlékeik segíthetnének fölfogni, mit is érezhetnek a magyarok. Az 1920-as és 1947-es párizsi békeszerződések ugyanúgy nemzeti katasztrófát jelentettek a magyaroknak, mint az 1938-as müncheni és bécsi döntés a csehek és a szlovákok számára. És a cseheket, szlovákokat és magyarokat röviddel a második világháború befejezése után sújtó katasztrófák jellegükben és tárgyukban még sokkal közelebb álltak egymáshoz.
A csehek katasztrófájáról szóló tanulmányában Jászi „közös bűnöket” és „közös mulasztásokat” vél fölfedezni a csehek és a magyarok tragédiájában. Szerinte mindkettő a nemzeti nagyság hamis illúzióját kergette; csak a módszereikben különböztek.[16]
A csehszlovák–magyar kapcsolatok a második világháború során kerültek a legsötétebb és legvadabb szakaszukba.
A Csehszlovákia nevében fellépő száműzött politikusok ugyanúgy kezelték a szlovák–magyar viszonyt, mint az első világháború idején, azaz a cseh-német kapcsolatok ellenpárjaként. Ez az egyébként mindig téves párhuzam ebben az esetben még inkább helytelen volt, hisz Szlovákia és Magyarország ugyanabban a táborban voltak a háború alatt. E zavaró körülmény fölött a győztes csehszlovákok nagyvonalúan átsiklottak. A németeknek és a magyaroknak hasonló büntetést kellett elszenvedniük: nevezetesen a kitelepítést a visszaállított Csehszlovákiából, amely mostanra magáévá tette egy homogén szláv nemzetállam ideálját.[17]
A szovjetek támogatta törekvés a magyarok Csehszlovákiából való kitelepítésére azonban mégsem sikerült. 1946 nyarán a párizsi békekonferencián a nyugati hatalmak az igencsak szorongatott helyzetben levő magyarok segítségére siettek. A kitelepítés szorgalmazóinak nem sikerült visszavonniuk a kölcsönösségi elvet, amely a lakosságcseréről szóló, Csehszlovákia és Magyarország által 1946 februárjában aláírt megállapodás alapját képezte.[18]
A második világháború után mind Csehszlovákia, mind Magyarország csatlós kommunista ország lett a szovjet-orosz erőtérben. Bizton lehet állítani, hogy a politikai rendszerek és társadalmi-gazdasági struktúrák különbözőségéből adódó konfliktus, amely a múltban megmérgezte a két ország kapcsolatát, mostanra megszűnt létezni. Az már kevésbé bizonyos, hogy a kettejük közti nemzeti konfliktusok is véget értek.
Mindenesetre a megbékélés addig nem tekinthető teljesnek, amíg a csehek, szlovákok és magyarok nem fogadják el feltétel nélkül kölcsönös kapcsolataik szerves részeként a nemzeti egyenlőség elvét. Praktikus okokból kifolyólag ezt igen nehezen lehetne megvalósítani más rendszerben, mint egy demokratikus föderációban.
Szilágyi Csaba fordítása
Jegyzetek
[1] Hóman Bálint: Magyar történet. I. kötet. É. n. (1935), 89. o.
[2] Miloš V. Kratochvíl: Tisíciletou stopou ćeskoslovenského lidu. Prága, 1947, 38. o.
[3] L. Richard Prazak: Mad’arska reformovaná inteligence v eeském obrození. Brno, 1962 és Sárkány Oszkár: Magyar kulturális hatások Csehországban, 1790–1848. Budapest, 1938. Vö. Ludwig v. Gogolák: Beiträge zur Geschichte des slowakischen Volkes. Vol. I: Die Nationswerdung der Slowaken und die Anfänge der tschechoslowakischen Frage, 1526–1790. München, 1963, 204. o.
[4] Denis Sinor: History of Hungary. London, 1959, 37. o.
[5] Vö. Robert A. Kann: The Multinational Empire. Vol. I: Empire and Nationalities. New York, 1950, 138., 191. o. Továbbá Rudolf Wierer: Das böhmische Staatsrecht und der Ausgleichversuch des Ministeriums Hohenwart-Schäffle. In: Bohemia: Jahrbuch des Collegium Carolinum. Vol 4., München, 1963, 157–161. o.
[6] Kossuth Lajos levelei az Ellenőrben (Budapest), 1871. november 10., 11. és 15. Vö. Borsody István: Magyar–szlovák kiegyezés. Budapest, 1945, 45–46. o.
[7] L. főleg Masaryk Independent Bohemia című memorandumát, in: R. W. Seton-Watson: Masaryk in England. Cambridge, 1943, 116–134. o.
[8] Edvard Beneš: Detruisez l’Autriche-Hongrie! Párizs, 1916.
[9] Thomas Garrigue Masaryk: The Making of a State. New York, 1928, 370. o.
[10] A Magyarország földarabolását követő, háború utáni első népszámlálás szerint a tulajdonképpeni Magyarország területén 7,1 millió magyar élt, míg Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában 2,7 millió magyart számoltak össze. Mégis, a régi Magyarországon végzett utolsó, háború előtti népszámlálás alapján azt állították, hogy a háború utáni Magyarországtól elszakított magyarok száma jóval 3 millió fölött volt. Az 1920-as népszámlálás Csehszlovákia területén 745 431 magyart talált. Magyar források általában egymillió Csehszlovákiához csatolt magyarról beszéltek.
[11] Jászi Oszkár: A monarchia jövője: A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok. Előszó. Budapest, 1918.
[12] Iratok és dokumentumok Magyarország külpolitikájára vonatkozólag. Kéziratban jelentette meg a Magyar Királyi Külügyminisztérium, Budapest, é. n., 225–231., 233–241. o. elszórtan.
[13] Paul E. Zinner: The Diplomacy of Edvard Beneš. In: A. Craig, Gordon – Gilbert, Felix (szerk.): The Diplomats. Princeton, 1953, 109. o.
[14] Vö. Edvard Beneš: Ree k Slovákom o nas_ej národnej prítmnosti a budúcnosti. Pozsony, 1933.
[15] Jászi Oszkár: The Significance of Thomas G. Masaryk for the Future. Journal of Central European Affairs, Vol. 10, No. 1, 1950. április, 7. o.
[16] Jászi Oszkár: A cseh katasztrófa – és amit tanulhatunk belőle. Látóhatár, IV. kötet, München, 1953, 329–336. o.
[17] L. Borsody István: The Triumph of Tyranny: The Nazi and the Soviet Conquest of Central Europe. London és New York, 1960; puha kötésben: The Tragedy of Central Europe. New York, 1962. 15. fejezet: Benes and the Russians.
[18] Vö. Magyarország és a Párizsi Konferencia. II. kötet: Magyarország nemzetközi kapcsolatai a Párizsi Konferencia előtt; Magyar–csehszlovák kapcsolatok; Iratok és dokumentumok a Magyarország és Csehszlovákia közötti békekötés és lakosságcsere előkészítésére vonatkozóan. IV. kötet: Magyarország és a Párizsi Konferencia; Iratok és dokumentumok 200 000 magyar lakos Csehszlovákiából Magyarországra történő áttelepítésének csehszlovák kiegészítési tervezetére vonatkozóan. Budapest, 1947.
Hivatkozott cikkek
- Magyar arcképek [7]