„Támaszkodva támasz nélkül,
vaksin, fogytán a világnak,
gyöngülök, erőm alábbhagy”1,
így írok Takács Zsuzsának,
nem is neki, hanem róla,
írást a redakcióba
(ha Ambrus J. meg nem óvja),
az írónak, az a dolga,
hogyha szeret, azt megírja,
vers a verset átkarolja,
mintha a szép: élet volna,
beszélni lehetne róla,
támaszkodva támasz nélkül,
az ember bele is szédül,
azért írom ezt a verset,
hogy végre az ünnepeltet
nemcsak ünnepe okából
nem lépve el a szavától,
nemcsak ésszel, mert az gátol,
nem kérésre, önmagamtól,
felébredve negyed hattól,
jó költőnek, nagy költőnek
igaz embernek is mondjam.
Mit számít ez a költőnek,
kérdezhetik furcsa szörnyek,
okos irodalomértők,
igazuk van, minek mondjam,
igazuk van igazukban.
A jó vers az igazakban
megformálva mindig ott van.
Nem mindegy, hogy milyen ember,
s ki foglalkozik a verssel.
(Mert a vers az néha fegyver,
meg van töltve kegyelemmel.)
„Ismeretlen, ballonkabát-
os férfi jön velem szemben”2, –
mondja, és nem hagyja magát,
úgy látja, hogy: „Ő az tehát,
akit szeret”3, nincsen ebben
semmi titok, de akkor mért,
mégis miért ismeretlen?
Azt se tudjuk, kit szeretünk?
T. ZS. erről beszél nekünk?
Azt se tudjuk, hogy kik vagyunk,
ebből van a legtöbb bajunk.
Nem mindegy, hogy milyen ember,
ki létezni csak versben mer,
aki előtt, mint a tenger,
kettéválik a tér és hely,
más a szó és más az ige.
Takács Zsuzsa persze ilyen.
Ő ha szerelmes verset ír,
attól szakad be a papír,
mert az ismeretlen férfi,
kinek képét felidézi,
többet is mond, mást is jelent,
mondhatna helyette istent.4
Nem mintha összekeverné,
társait az ördögökkel,
angyal lenne, vagy ördögné,
de van másik olvasata,
mást is jelent minden szava,
mint amire az ész gondol,
túlvilág dől a lapokról.
Nem mintha összekeverné
ezt és azt vad egyveleggé,
mint főztjében bűnösöket
nagy kondérban az ördögné,
nem kavargat tiltott jókat,
érti az írástudókat,
edényei papírlapok,
mindegyik fényesen ragyog.
Mintha a szép élet volna,
életet visz minden sorba,
a szépséget mellészórja,
kihajt úgyis, mellészórva.
Olvass bele csak pár sorba,
megleszel már rögtön fogva,
senki nem jár a nyomodba,
ha leülsz és elborongva
rácsodálkozol sorokra,
dolgok mögött egy sor okra,
szakadhat bár az égponyva,
nem gondolva önmagadra,
vagy épp a múlt századokra,
csak amit a lélek bodra
megmutat fölkavarodva,
e jó túlvilági főztből,
lélekből a lélek gőzöl,
megmutathat a vers mögött,
ideiglenest és örököt,
szerelmet és túlvilági
boldogságot, mely világít,
vagy bánatot mindkét nemből,
bánat alól nem menthet föl
még az olvasás sem soha,
bár azon van Takács Zsuzsa,
az érzésein dörömböl.
A szavaknak az a dolga,
bajod súlyát meglatolja
mindegyikük, és kimondja.
Aki olvas, hogy kibírja.
Versek nélkül aki bírja,
magát véresre kaparja
önváddal vagy alkohollal,
dühöngéssel, dudahanggal,
hazugsággal; nem akarja,
és megváltozik a hangja,
mert zabál is, az alakja.
Lelked a vers összefogja,
érthetően megmutatja.
Most is a fogyó erőből
kiemelt, sőt el a földről.
Takács Zsuzsát olvasgattam,
versről versre úgy haladtam,
közeledtem, s elszakadtam,
időztem az olvasatban,
lelkem se volt olvasatlan,
mert nem lehettem magamban,
minden verse, mint a szappan,
megtisztít, de azon nyomban.
Persze én türelmes voltam,
átolvastam, hozzászóltam,
tisztából tisztába bújtam:
Azt se tudjuk, kit szeretünk,
anyánk mennyit jelent nekünk,
tárgyak könnye hogyan potyog,
Churchilltől mért táviratot
kapunk, léptünk miért kopog,
vagy a nőké legalábbis.
A létről sok mindent állít:
„Attól félek, feltámadás
van”5, abból néhány kihatás
következik, s több kiadás,
mert a feltámadás drága.
Hogy öltözzünk? Új ruhába?
Hol szerezzük akkor gyorsan,
vagy a régit hol tároljam?
Szekrényt tartsak fönt a Holdban?
Hogy tényleg baj, tőle tudom,
Takács Zsuzsa a mentorom,
ha a mulandóság kegyét kérem.
Könyvét bújom, szavát értem,
önmagamat azzal mérem,
kibírom-e halál-mélyen,
tízméteres nemlét-mélyben,
hol az órát megállítják -
tátott szájjal, mint a cápák,
úsznak a letakart órák.
„A szakadék közelében”6,
vagyunk, hiába reméltem,
más útra már nincs esélyem,
akkor inkább elmesélem,
egy irodalmi estélyen,
tegnap volt, nem réges-régen,
fiatal költők serényen,
így szóltak mind: „Én azt kérem
Takács Zsuzsát hogy fölébem
rendeljék a lét-mesében,
nagymamámnak megidézem.
Már talán meg is ígértem
önmagamnak nagy merészen.”
Ha ők így, én megfordítom,
tisztelettel a sort, s hívom,
legyen ő a lányunokám.7
Rilke szólt: „a fiú nagyobb”8,
és ha én nagyapa vagyok
mekkora egy lányunoka?
Ez itt a betevő csoda.
„Az asztalláb gyümölcsöt hoz”9
jelen ugrik le a múlthoz,
már csak az idő rikoltoz,
és köteléről eloldoz.
Jegyzetek
1 Keresztes Szent János: Vers az isteniről. Fordította Takács Zsuzsa.
2 Egy ismeretlen ballonkabátos férfi jön – ez a Viszonyok könnye (Jelenkor, 1992) nyitóverse. A T. ZS.-idézeteknél a továbbiakban sem fogom külön megadni a szerzőt.
3 Ugyanabból a versből, de az idézet csonka, mert az eredeti első személyben van, egy szótag hiányzik: „-ek.”
4 Sántít a rím, mint az eszme,
bízzuk ezt a végtelenre,
amit olyan könnyen tesz be
T. ZS. bármilyen kis versbe.
5 Hiányos idézet az Én attól félek, van feltámadás verscímből (A letakart óra, Magvető, 2001).
6 Ez az Egy másik születés c. versben olvasható (Üdvözlégy, utazás! Magvető, 2004). E sortól kezdődően az én esszém befejező része is viselhetné ezt a címet.
7 Weöres Sándor egy híres egysorosában ezt írja: „Ha lányod szült téged, halhatatlan vagy.” Amit talán így egészíthetnénk ki: Ha a mestered az unokád, mind a ketten halhatatlanok vagytok.
8 Rilke: Imaórák könyve c. versciklusából saját fordításomban:
„Az apa vagyok; a fiú nagyobb.”
9 A letakart óra kötet második ilyen című versének első két sora pontosan így hangzik:
„Mikor az idő egyet visszalép,
az asztalláb kihajt és gyümölcsöt hoz.”