„Megválaszoljuk kérdéseit – hogy Magyarország EU-csatlakozása ne legyen kérdés” – ígérte az Európai Uniós Kommunikációs Közalapítvány (EUKK) fő szlogenje, összegezve egyúttal a teljes kampány kommunikációjának stratégiáját: az „igen” állhatatos és változatos sulykolását. A kiindulópont ugyanis nyilvánvalóan az EU-csatlakozással kapcsolatos érdekbizonytalanságok minimalizálása, legalábbis leküzdése volt, ami meghatározta, hogyan alakultak a végül is elhatározott és megvalósított kampány fő kommunikációs irányai, alapvető üzenetei, s milyen ki nem mondott gondolatokat, előfeltevéseket tükröztek és – akarva-akaratlanul – fedtek fel vagy sugalmaztak ezek az irányok és üzenetek, illetve, hogy végül is milyen hatása volt mindennek a népszavazás eredményére. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül a kampány legjelentősebb részeinek elemzésével ezekre a mozzanatokra fogok koncentrálni, megvizsgálva egyfelől a feltételezett „hátsó gondolatokat”, másfelől azt, hogy a kampány ilyetén alakulásának milyen hatásai lehettek a befogadókra a meggyőzés és befolyásolás szociálpszichológiai mechanizmusai révén. Mivel a kampány döntő részét a sajtóreklámok és óriásplakátok alkották, az elemzést ezekre fogom alapozni.
A kampány két szakaszát két paradigma alkotta. Az első szakaszban azt a paradigmát variálták, amely a csatlakozással kapcsolatos kételyek megfogalmazásával és megnyugtató eloszlatásával igyekezett pozitív attitűdre hangolni az embereket. Erre példaként lássuk az egyik leginkább sikerültnek tekinthető változatot.
A kidomborított és részben előfeltevés formájában sugalmazott kétség: hol jobb felnőni egy gyereknek, az EU-ban vagy (a független) Magyarországon.
A második szakasz paradigmája arra a feltevésre épült, hogy az EU-csatlakozás olyan ügy, amelyben minden (értékbeli) ellentétet félretéve, egységesen igennel kell állást foglalnunk.
A burkolt előfeltevés az volt, hogy a társadalom magától két részre szakadna abból a szempontból, hogy érdekei és értékei a csatlakozás mellé vagy azzal szembe állítja tagjait, ezért arról kell meggyőzni őket, hogy az EU-csatlakozás fölötte áll ezeknek az érdek- és értékkülönbségeknek.
Első szakasz: a kételyek oszlatása
A meggyőzéssel kapcsolatos szociálpszichológiai kutatások egyik első kérdése az volt, hogy mi a hatásosabb: ha bemutatjuk az ellenérveket is a cáfolatukkal együtt, vagy ha egyoldalúan csak a saját álláspontunk mellett szóló érveket hangoztatjuk. A kérdésre nincs egyértelmű válasz; egy sor szituatív tényezőtől függ, melyik a célravezetőbb stratégia. Bizonyosnak tűnik azonban, hogy az ellenérvek és cáfolatuk bemutatása a megcélzott emberek részéről viszonylag alapos feldolgozást feltételez: mérlegelni kell az érveket és ellenérveket, s ki kell alakítani az álláspontot, melyik nyom többet a latban. Ha a célcsoport nagy és heterogén népesség, akiknél nem tételezhető fel alaposabb tájékozottság, a befogadás tipikus helyzete pedig olyan, ami nem kedvez az elmélyült mérlegelésnek, akkor az a valószínű, hogy a kétoldalú kommunikáció kevésbé célravezető, mint az egyoldalú. Esetünkben azt mondhatjuk, hogy ezek a feltételek fennálltak, ezért a sajtóreklámok és óriásplakátok hatásosabbak, ha egyoldalúan a saját álláspont mellett érvelnek. De vajon csakugyan ezt tették-e?
A plakátokon megjelenő kérdések ellenérveknek nem tekinthetők, de kétségeknek igen. Alapvető pragmatikai elv, hogy egy kérdést csak akkor teszünk föl, ha a válasz nem triviális, ha van információtartalma. Ha valaki azt kérdezi, hogy jobb-e felnőni az EU-ban, akkor maga a kérdés azt implikálja, hogy a válasz nem magától értetődő „igen”. A kampány ily módon egy sor ellenérvet sorakoztat föl gyengített, kérdező formában:
„Nyithatok cukrászdát Bécsben?”
„Eddig minden ország nyert a csatlakozással?”
„EU-konform a disznóvágás?”
„Védve vagyunk a spekulatív földvásárlástól?”
„Tisztábbak lesznek a folyóink?”
„Tanulhatok grafikusnak Párizsban?”
„Továbbra is ehetünk mákos gubát?”
„Marad az olcsó menza?”
„Jobb helyzetbe kerül a magyar mezőgazdaság?”
„Megőrzi Magyarország a függetlenségét?”
Ez a – kérdés formájában elővezetett – ellenvetéssor nem más, mint a meggyőzés szociálpszichológiájában beoltásnak nevezett stratégia alkalmazása. Lényege a következő: ha arra számítunk, hogy álláspontunkat majd nyilvános támadás fogja érni, akkor mi magunk állunk elő gyengített ellenérvekkel. Ezek cáfolásával a célcsoportban olyan attitűdöt alakítunk ki, amely a később felbukkanó – akár erősebb – ellenérvekkel szemben mintegy immúnissá teszi őket, azaz, az ellenkező előjelű kommunikáció spontán védekező reakciót vált ki, maga a célzott személy igyekszik cáfolatokat generálni megvédendő a már kialakult attitűdjét, azt az attitűdöt, amibe mintegy már lelki fizetőeszközt invesztált. Nos, ezek a kérdés formájában exponált ellenérvek tekinthetők ilyen beoltásnak. A kampány első szakaszában tehát beoltással kombinált egyoldalú kommunikációval van dolgunk, hiszen egy kétellyé gyengített ellenérvvel egy határozott „igen” áll szemben – az óriásplakátokon.
Az óriásplakát nyilvánvalóan nem alkalmas médium érvek felsorakoztatása számára, a sajtóreklám már sokkal inkább. Ezt a körülményt úgy használja ki a kampány, hogy az óriásplakát üzenetét a sajtóreklámban a kételyt eloszlatni hivatott érvekkel egészíti ki. Pl. a „Nyithatok cukrászdát Bécsben?” kérdéssel operáló óriásplakát üzenetéhez a sajtóban hozzákapcsolódik az alaposabb feldolgozást igénylő érvelés: „A tőke szabad áramlása minden uniós állampolgár számára biztosítja azt a jogot, hogy szabadon alapíthasson vállalkozást bármely tagország területén. Sőt, a Magyarországon bejegyzett cégek bármely más EU-államban is végezhetnek gazdasági tevékenységet.”
Persze ahogy a vakcináció sem kockázatmentes, a meggyőzés technikájában alkalmazott beoltásnak is lehet negatív mellékhatása. A legfontosabb ilyen negatív hatás az, hogy olyan kétségeket ébreszt, amelyek esetleg a legtöbb emberben a meggyőző kommunikáció nélkül fel sem bukkantak volna. Egyáltalán nem biztos például, hogy a magyar emberek többségének fejében komolyan felmerült az az ellenérv (amit az EU-t ellenző tábor egyébként persze hangoztatott), hogy Magyarország elveszítheti függetlenségét. Amikor azonban a kormány által finanszírozott EU-propaganda kommunikációjában komolyan foglalkoznak ezzel a lehetőséggel, akkor elképzelhető az a negatív következmény, hogy a „nem zörög a haraszt” népi bölcsesség logikájával éppen hogy megerősödik az emberekben a gyanú: csakugyan veszélyben lehet a függetlenségünk. Az ilyen bumeránghatás veszélye leginkább az óriásplakát esetében állhat fönn.
Az első szakasz legfontosabb célja azért mégis csak az lehetett, hogy azt az érzést sulykolja: a népszavazáson csak az „igen” válasznak van létjogosultsága. A meggyőzés közvetett formái legtöbbször hatásosabbak, mint a direkt formák, már csak azért is, mert nem váltanak ki reaktanciát, azaz: nem provokálják a megcélzott embert azzal, hogy szabadságában akarják korlátozni. Ha engem felszólítanak, hogy „Mondj igent az EU-ra”, akkor természetes reakció, hogy „ne akarják már megmondani, mi legyen a véleményem!” Ezt a csapdát az első szakasz kommunikációja eléggé rafináltan kerüli ki.
Először is keretezi az „igen”-t: a felszínen pusztán arról van szó, hogy egy konkrét kérdésre ad helyeslő választ. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ezáltal szuggerálja az általános „igen”-t is. Az ember eleve hajlamosabb igent mondani, mint nemet – ez társas lény mivoltunkból következik. Ha még egy ilyen beállítódás is kialakul egy több hetes kampány során, az eleve jelentősen megemeli az igen válasz valószínűségét.
Ennél is rejtettebb mechanizmust képvisel az „igen” megjelenítése a plakáton. Az emberi idegrendszer alapvető működési elve a figura-háttérhatás. Egyszerre csak egy dolog lehet a figyelmem fókuszában, ilyenkor ez a „figura”, a többi hozzá képest „háttér”. Mármost tudatosan azzal vagyok képes kellően foglalkozni, ami éppen „figura”, azaz, ami a tudatom fókuszában áll. Ugyanakkor, paradox módon, ami éppen háttér, azaz a tudatos fókusz perifériáján helyezkedik el, annak nagyobb az attitűdöt vagy viselkedést befolyásoló hatása, mert nincs kapacitásunk arra, hogy az igazságát megvizsgáljuk. Az ilyen háttér-információ könnyen elérhetővé válik, s ha huzamosabban ott is marad, akkor mintegy magától értetődően folyamodunk hozzá, amikor a tudatos folyamatokban erre alkalom adódik. A kampány során valahányszor egy-egy ilyen plakáttal vagy sajtóreklámmal találkozunk, figyelmünk az erősen kiugró feketével szedett kérdésre irányul, így az lesz a figura, a háttér pedig minden esetben az optimizmus kék egén fehéren derengő hatalmas „igen”. Ez pedig tudatos információfeldolgozásunkat akaratlanul is a helyeslő válasz irányába tereli.
Az első szakasz ezt a stratégiát egy sor különböző típusú téma felsorakoztatásával alkalmazta. Nem tudom, vajon megelőzte-e valamilyen kutatás a témák kijelölését, de nyilvánvaló a szándék, hogy egy-egy üzenet egy-egy markánsan megragadható célcsoporthoz szóljon. Ebből a szempontból a fő különbségnek azt érzem, hogy egy konkrét kör alkotja-e az üzenet célcsoportját, vagy gyakorlatilag a teljes választásra jogosult népesség. Az előbbire példa a környezetvédők vagy a fiatal értelmiségiek köre:
Ennél talán érdekesebbek azok az üzenetek, amelyeknek nincsenek ilyen konkrétan körülírt címzettjei. Sajátos eset ebből a szempontból a már idézett „Jobb felnőni az EU-ban”?-plakát. A kisbaba fotója ösztönösen pozitív beállítottságra hangolja az embereket, s kialakít egy olyan – nem igazán tudatos – érzést, hogy nagy a felelősségünk, s hogy az egyértelműen pozitív dolog esetében magától értetődőbben viselkedünk felelősen egy igenlő, mint egy tagadó válasz esetén.
Sok kritika érte a sajtóban azokat a plakátokat, amelyek a „nagy ügyhöz” méltatlan dolgokra pazarolták a pénzt és energiát.
A befolyásolás szociálpszichológiája szempontjából ezek pedig fontos üzenetek. Ha valami ismerős, a képzeletünk számára könnyen megragadható, az eleve könnyebben vezet pozitív beállítottsághoz, mint a távoli, idegen, nehezen elképzelhető dolgok. A mákos guba és a disznóvágás kiváló mozzanatok ahhoz, hogy a barátságos, ismerős és jól elképzelhető dolgok segítségével domesztikálja az EU-t az amúgy igen tájékozatlan emberek számára. A mákos guba talán egy kicsit indokolatlanul reagál arra az ostoba bulvárhírre, hogy a mák az EU-ban tiltott gyümölcsnek számít, de ezzel együtt jó hangulatú hétköznapi finomság, a disznóvágás viszont egyértelműen telitalálat. Több mint egy évtizedes közvélemény-kutatói tapasztalatom alapján állíthatom, hogy a disznóvágás szilárd és pozitív érzelmeket gerjesztő része nemzeti identitásunknak.
A második szakasz: konszenzus van
A kampány második szakasza is egy burkolt előfeltevésre épít, miközben több igen erős befolyásoló technikát ötvöz. A paradigmának az a lényege, hogy két nagyon különböző, közismert embert állít egymással szembe, s e szembeállítás kontrasztja az egyesülés az EU-csatlakozás igenlésében.
A burkolt előfeltevés nyilvánvalóan azzal kapcsolatos, hogy a kormánypártok és az ellenzék mentén az ország markánsan két táborra szakadt, ami különösen élessé vált a parlamenti választások idején és azt követően. Félő volt, s az ellenzék, nevezetesen Orbán Viktor megnyilvánulásai azt a félelmet erősítették, hogy ez a belpolitikai szembenállás kiterjed az EU-csatlakozással kapcsolatos népszavazásra is, és veszélybe sodorja az „igen” győzelmét. A paradigma ezt a veszélyt törekedett elhárítani. Persze sokkal erőteljesebb lehetett volna a hatása, ha a két tábor prominens politikusai is szerepelhetnek ebben a kontextusban, s tudtommal nem az EUKK-on múlott, hogy ez a törekvés nem járt sikerrel.
A második szakasz paradigmájában tehát az a kétség öltött testet, vagy azt a kételyt próbálta burkoltan megcélozni, hogy esetleg van a csatlakozásnak valódi ellenzéke, amely képes a népszavazáson a „nem”-et győzelemre vinni. A kampány közvetett üzenete az, hogy ilyen valódi ellenzék nincs, hiszen a társadalom legkülönbözőbb, egymástól markánsan eltérő prominensei minden különbségük mellett abban az egyben egyetértenek, hogy az EU-csatlakozásra igennel szavaznak. Magyarul: nincs valódi ellenzék, csak egy választási lehetőség létezik, az „igen.” Ugyanoda lyukad tehát ki a második szakasz, mint az első, de merőben más eszközökkel.
Melyek ezek az eszközök? A befolyásolás szociálpszichológiájából a modellkövetés, a konformitás és a (hamis) konszenzus jelenségei érvényesültek a kampány második szakaszában. A modellkövetés a maga egyszerűségében is igen hatékony befolyásoló eszköz lehet, ha a megfelelő célcsoporthoz a megfelelő modellt sikerül megtalálni. Ha a nemzet Egérkéjével, Egerszegi Krisztina többszörös olimpiai bajnok úszónővel mint modellel reklámozzuk a Plussz vitaminos pezsgőtablettát, akkor erőteljes hatásra számíthatunk. A modellkövetés erejének illusztrálására elég az olyan szélsőséges esetekre utalnunk, mint a balatonfüredi szépségkirálynő öngyilkossága által a célcsoportban gerjesztett öngyilkosságok vagy az amerikai nehézsúlyú boksz-döntőket követő erőszakhullámok. A kampányban elég széles spektrumot fogtak át a modellként fölvonultatott ismert emberek, s bízvást lehetett arra számítani, hogy az elért célcsoportok is ennek megfelelően változatosak lesznek: a Romantic együttes Gáspár Győzője és Törőcsik Mari, Jordán Tamás a liberális oldalról és Siklós Mária a „polgári” oldalról, Kovács Zoltán az UTE-tól és Gera Zoltán az FTC-től, a két szőke nő: Gombos Edina a TV2-től és Marsi Anikó az RTL Klubtól, Friderikusz és Vitray, Laci bácsi és Stahl Judit, Vágó István és Rózsa György, Till Attila és Majka. A felsorolásból érzékelhető, hogy a célcsoportok elsősorban a pop-kultúra fogyasztói közül kerülnek ki, a tájékozottságot nem igénylő, inkább öntudatlan modellkövető magatartást tehát ebben a széles körben igyekezett a kampány mozgósítani.
A konformis magatartáson azt értjük, hogy valaki elsősorban azért vall egy nézetet és cselekszik ennek megfelelően, mert azt tapasztalja, hogy a többség is ezt az álláspontot képviseli. Az ilyen viselkedésnek két alapvető indítéka van: egy információt kereső és egy normatív. Ha úgy érezzük, hogy az adott helyzet túlságosan bizonytalan, bonyolult ahhoz, hogy csak a saját meggyőződésünkre támaszkodva megnyugtató döntést hozhassunk, akkor racionális dolog az úgynevezett konszenzus-heurisztikához folyamodni. Akkor lesz a legkisebb a hibás döntés kockázata, ha követjük a többségi konszenzust, ami a tapasztalatok szerint gyakrabban szokott beválni, mint kudarcot vallani. Az EU-csatlakozás hosszú távú előnyei és hátrányai épp elég bonyolultak ahhoz, hogy a legtöbbünk számára elérhetetlennek tűnjön az objektív információ alapos feldolgozását követő megfontolt állásfoglalás. Marad tehát a konszenzus-heurisztika: amerre a többségi vélemény hajlik, arra hajlunk mi is. A kampány második szakasza nyilvánvalóan azt sugalmazta, hogy a többség – s nem csupán egy elvont, statisztikai többség, hanem jól ismert modellek által megjelenített többség – a csatlakozás pártján áll, tehát feltehetőleg sikerrel késztette arra a célcsoportokat, hogy a konszenzus-heurisztikához folyamodva az „igen” mellett sorakozzanak föl.
A konformis magatartás másik motívuma a normák követése. Ha úgy érzem, hogy a számomra fontos csoport többsége egy bizonyos magatartást vár el, akkor a csoportidentitásom megőrzése érdekében akkor is alkalmazkodom ehhez a normához, ha a szívem mélyén másként vélekedek. A számomra fontos csoportot és normáit a megfelelő prominens emberek testesítik meg, ha tehát tőlük azt látom, hogy az EU-csatlakozás támogatása a normatív magatartás, akkor erős késztetést érzek arra, hogy esetleges kételyeimet félretéve magam is ezt képviseljem. Ha csakugyan voltak kétségeim, akkor a csoportnorma és a kétely feszültséget gerjeszt attitűdjeim között, a kognitív disszonanciának nevezett érzés kerít hatalmába, s ez a tapasztalatok szerint olyan attitűdváltozást indít el, amely megszünteti ezt a feszültséget. A normatív konformitás tehát nem csupán a többségi vélemény előtt behódoló viselkedést válthat ki, hanem azt is eléri, hogy a többségi vélemény személyes meggyőződésemmé válik. Úgy tűnik tehát, hogy a kampány második szakasza sikerrel használta ki a konformis magatartásra való hajlandóságunk mindkét alapvető indítékát.
Fontos itt felhívni a figyelmet arra, hogy a többségi konszenzusos vélemény, amit a kampány kommunikációja megjelenít, nem kell, hogy valódi legyen. Létezik a látszólagos egyetértés (angol szakkifejezéssel pluralistic ignorance) jelensége. Az „igen” szavazattal illusztrálva ezt az jelentené, amikor a többség azt gondolja, hogy a többség az „igen” mellett van, miközben csak egy kisebbség van ténylegesen és meggyőződéssel az „igen” mellett, de mivel a többséget alkotó minden egyén abban a hiszemben van, hogy a többség az „igen” mellett van, a konformitás miatt ténylegesen is előáll az eredetileg csak látszólagos helyzet. Így a látszólagos egyetértés önmagát beteljesítő jóslattá válhat. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az „igen” eredetileg ne lett volna többségben, de érdemes szem előtt tartani, hogy egy ilyen kampány sikeréhez erre nincs feltétlenül szükség.
Az eddig kifejtettek alapján világos, hogy a befolyásolás szociálpszichológiája szempontjából nem tartom rossznak az EU-csatlakozás támogatását szolgáló kampányt. Mivel azonban a sajtóban igen sok kritika érte, úgy vélem érdemes néhány szóban kitérni a fent kifejtett gondolatok és a kritika közötti ellentmondásra.
Az egyik kritika annak szólt, hogy egyoldalúan csak a csatlakozás pozitív oldalát jeleníti meg a kampány, s ezáltal megtévesztő. Ez nyilván politikai és nem kommunikációs kérdés. Tekintettel arra, hogy a részletekbe menő tájékoztatás sok évet igénybevevő edukációs folyamatként képzelhető el egy ilyen horderejű és összetettségű ügy esetében, a népszavazást megelőző néhány hónap során ilyen kampányt folytatni egészen egyszerűen lehetetlen. A kormány álláspontja és célja nyilvánvalóan az volt, hogy a népszavazás az EU-csatlakozás támogatásával végződjön. Ebben az esetben tehát az adekvát megoldás nem egy érvelő, a belépés mellett és ellen szóló tényezőket mérlegre tevő kommunikáció, hanem egy világos állásfoglalást sugalmazó propagandakampány. Véleményem egy ilyen propagandakampányt minősít.
A másik kritika annyiban rokon az előzővel, hogy a felszínességet rója föl a kampánynak, hiányolja a lényeges kérdések alapos exponálását és érdemi megvitatását. Erre a kritikára is válasz az, amit fent leírtam, de ennél azért többről van szó. Azért is van szó többről, mert míg az egyoldalúságot bíráló nézetek jobbára ellenzéki indításúak, addig a felületesség kritikája sok EU-párti véleményformáló szájából is elhangzott. E bírálat megválaszolásához érdemes egy rövid kitérőt tenni a meggyőzés pszichológiájához. Egy meggyőző üzenet hatását nagyban befolyásolja, hogy az üzenet címzettje milyen kognitív stratégiával dolgozza azt föl. Választhatja az úgynevezett centrális utat, amikor is az üzenettel kapcsolatban fölvethető érveket alaposan, kellő információt és gondolkodási kapacitást mozgósítva elemzi, s ennek az elemzésnek az eredményeként alakítja ki a meggyőző üzenettel kapcsolatos álláspontját: közelít az attitűdje az üzenet által támogatotthoz vagy nem változik vagy adott esetben bumeráng hatás érvényesül, s éppen az üzenet céljával ellentétes irányban változik. Ehhez a stratégiához több feltétel teljesülése szükséges. Mindenekelőtt az, hogy szubjektíve erősen érdekeltnek találja magát az illető az üzenet tartalmában, továbbá az, hogy birtokában legyen a megfelelő tájékozottságnak és gondolkodási kapacitásnak. Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, akkor nem ezt a centrális stratégiát fogja alkalmazni az üzenet címzettje, hanem egy heurisztikus, úgynevezett perifériás úton dolgozza föl az üzenetet. Az ilyen stratégia azt jelenti, hogy a tartalmi mondanivalóhoz képest felszínes támpontokra támaszkodva alakítja ki álláspontját a címzett: a kommunikátor iránti szimpátia vagy ellenszenv, a kommunikátor hitelességének, szakértelmének megítélése, az üzenet tartalmával kapcsolatban a többségi véleményre vonatkozó ismeretek s ezek hatása a konformis magatartásra és még lehetne sorolni számos kevésbé általános körülményt. Amint a kampánnyal kapcsolatos elemzés elején már utaltam rá, ebben a szituációban nem lehetett arra számítani, hogy a szavazást eldöntő tömegek képesek és motiváltak lesznek arra, hogy egy ennyire összetett, távlatos és rengeteg bizonytalanságot magában hordozó folyamatról a centrális úton alkossanak véleményt. Erre csak egy igen képzett kisebbség esetén lehet számítani, ők azonban hozzáférhetnek, s ha kellően motiváltak hozzá is férnek érvelő kommunikációhoz. Jó példa erre az SZDSZ honlapján található számos anyag, amely a centrális utat megcélzó stratégiával igyekszik cáfolni az EU-csatlakozással szemben felhozott érveket. A kampány célcsoportjai esetében azonban szociálpszichológiai szempontból elhibázott lett volna ilyen megközelítést alkalmazni, s véleményem szerint az a befolyásolási stratégia volt az adekvát, amit követett.
A puding próbája
A kampány eredményességét kézenfekvően az méri, hogy elérte-e a célját, azaz, esetünkben, győzött-e az „igen”. Volt azonban egy másik célja is: mozgósítani a részvételre. Ez különösen a második szakaszban érvényesült, ahol a modellként felsorakoztatott közéleti szereplők ezt a célt is szolgálták: „Mi ott leszünk. Legyen ott Ön is!” E tekintetben jogos lehet a kritika, hogy a kampány kudarcot vallott. Az alacsony részvétel okai azonban összetettebbek annál, semhogy pusztán a kampány rovására lehetne írni, jóllehet valószínű, hogy a kampány is hozzájárult éppen azáltal, hogy az „igen” szavazatok propagálása érdekében a társadalmi konszenzust sulykolta. Az alacsony részvételi arány politológiai elemzésébe nem kívánok itt belemenni, csupán annyit szeretnék leszögezni, hogy szociálpszichológiai szempontból teljesen normális, egészséges jelenségnek tartom, hogy ebben a konkrét helyzetben az érdeklődés ilyen mérsékelt volt. A távolmaradás legfontosabb oka ugyanis szerintem az volt, hogy az emberek nem érezték igazán tétre menőnek, hanem lefutottnak ítélték a mérkőzést. S ebben igazuk is volt. Ha pedig így van, akkor a részvétellel vagy a távolmaradással egyéb üzeneteket fejezhetek ki anélkül, hogy ezzel veszélyeztetném a számomra is támogatandó kimenetelt. A kampány tehát annyiban tehető felelőssé az alacsony részvételi arányért, hogy üzeneteinek eredője az volt: nincs más alternatíva, csak a csatlakozást támogató „igen.” Ez olyan jól sikerült, hogy a tényleges szavazási aktus iránti motivációt jócskán lecsökkentette. Persze kissé elméletinek tűnhet ez a post hoc magyarázat, de van olyan adat is, ami empirikusan alátámasztja. Több közvélemény-kutató is kimutatta, hogy a népszavazás után a megkérdezettek több, mint 70%-a emlékezett úgy, hogy elment szavazni, szemben a tényleges 45%-kal, s ezek túlnyomó többsége emlékezete szerint igennel szavazott. Itt hangsúlyozni kell, hogy az emberek ilyenkor az esetek többnyire nem hazudnak vagy smúzolnak vagy ámítják magukat, hanem őszintén emlékeznek. Ez a jelenség jól ismert a szociálpszichológiában, angolul úgy hívják, hogy hindsight bias, s a lényege az, hogy egy esemény kimenetelének ismeretében visszamenőleg megváltozik az esélyekkel kapcsolatos emlékezetünk. Jó példával szolgálnak erre a demokratikus parlamenti választások, amelyek most már három ízben Magyarországon is mutatták ezt a tendenciát: a választások eredményének nyilvánosságra kerülése után jóval többen emlékeznek úgy, hogy a végül is győztes párt(ok)ra adták le voksukat, mint ahányan ténylegesen így tettek az urnáknál. Igen ám, de ez a többlet nem szokta meghaladni a 10%-ot, jelen esetben viszont kb. 30%-ról van szó. Ez a különbség pedig magyarázatra szorul. Szerintem a leginkább kézenfekvő magyarázat az, hogy elsősorban azok és azért nem mentek el szavazni, akik úgy vélték, a meccs lefutott, nélkülük is győz az igen. Valószínű, hogy az egyén pszichológiája szintjén ez többnyire nem azt jelentette, hogy tudatosan – ha úgy tetszik cinikusan – eldöntötte, hogy fölösleges fáradnia a szavazással. A tipikus ilyenkor az, hogy szent elhatározásom, hogy teljesítem állampolgári kötelességemet, követem az általam kedvelt modellek mutatta mintát, és elmegyek szavazni – csak éppen az utolsó pillanatban közbejött valami. Mivel a szándékok szintjén sokkal többen vettek részt a népszavazáson, mint fizikailag, az emlékezet visszaható megváltozásának ez a jelentős többlete jól magyarázható. A propagandakampány tehát abban elérte célját, hogy biztosította az „igen” szavazatok túlnyomó többségét, ennek során azonban a részvétel kényszerének szubjektív érzését jelentősen csökkentette.
Hivatkozott cikkek
- Euróna [7]