Már a nyolcvanas évek első felében, a Hazafias Népfront Művelődéspolitikai Bizottságában mint a hazai értelmiség egyik politikai menedékhelyében felmerült valamiféle kulturális célokat szolgáló pénzalap létrehozásának gondolata. A szellemi élet felgyorsuló mozgása és a megvalósítás szűkülő anyagi lehetőségei hozták felszínre az álmot. Álmot, mondom, mert semmi gyakorlati szerepe nem lehetett azon kívül, hogy a rendszerváltozás utáni idők potens értelmiségében a későbbi affinitást elősegítette. Ennek jelentőségére még visszatérek.
Az első demokratikus kormány Művelődési és Közoktatási Minisztériumában már a kezdeti időkben feladattá vált a gondolatával való foglalkozás, hiszen abban a kormányprogramban is szerepelt rá utalás, melynek kulturális fejezetét kialakító munkájában magam is részt vettem. Így eshetett, hogy a két különböző idejű kezdeményezés átfedő személyeként, mint illetékes kulturális államtitkár kaptam miniszteri felhatalmazást Andrásfalvy Bertalantól az indításra. A privatizációs folyamat megkezdésekor ugyanis azonnal látszani kezdett, hogy az állami kulturális vállalatok (könyvkiadók, lemezgyárak, filmgyárak stb.) „eltűnésével” egyre növekvő finanszírozási vákuum keletkezik, rohamosan csökken az önkormányzatok, kisebb kulturális intézmények megszokott támogatása, s a civil kezdeményezések rendre-másra zátonyra futnak. Vagyis a résztvevők körében nagy bizonytalanság keletkezik. A feszültséget tovább növelte az az örvendetes tény, hogy az említett kezdeményezők kedvét nem szegték a sikertelenségek: fél évszázada várt az ország arra, hogy szabadon tegye azt, amire készült. Kéréseikkel, követeléseikkel bombázni kezdték a minisztériumot mint az egyedüli mecénást régi, de érthető reflexeik szerint.
Lépésre érett az idő. Tanácsadó körünkben sokan kezdtek el dolgozni a megoldás különféle módozatain, mint például Zelnik József vagy Gábor József és Perlik Pál a pénzügyi államtitkárságon. Ekkor kapott külsősként megbízást Kuti Éva és Marschall Miklós a nemzetközi analógiák tanulmányozására, és adott hasznos tanácsokat Harsányi László is. A kormányzás első két évének majdnem abszurd törvényalkotási tempója azonban már csak Mádl Ferenc minisztersége alatt adott alkalmat konkrét lépésre. Arra, hogy törvénytervezet készüljön, s ezt a parlament kulturális bizottsága elé vihessem konzultációra. Az ottani, szinte teljes egyetértésben jelentkezett az említett affinitás pozitív hozadéka.
A Nemzeti Kulturális Alapnak elnevezett intézményről szóló törvény alapgondolata az volt, hogy az állami és önkormányzati költségvetésekben garantált kulturális ellátások finanszírozása mellett, azt kiegészítve legyen egy második forráshely, melyből pályázati úton részesülhet minden olyan kezdeményezés, amelyik nélküle nem jöhetne létre, ám indulásakor már rendelkezik kezdő tőkével. A dolog természetéből adódott, hogy ennek a forrásnak függetlennek kell lennie az éves költségvetésektől, és elosztásuk nem lehet állami feladat. Ekkor az előtanulmányokból és szakmai egyeztetésekből már tudott dolog volt: különböző európai országokban a második világháborút követően kialakult egy gyakorlata az úgynevezett kulturális járulékoltatásnak mint speciális adóformának, befolyó pénzeit külön kezelték és osztották el. Ez a minta lett a kiindulópont, s indoklásának alapja az a kétségbevonhatatlan tény, hogy a tudás mint a kultúra legfontosabb „terméke” minden emberi teljesítményben maga az éltető erő, azt tehát minden tárgyi, ipari, szellemi produkció kereskedelmi hasznából visszatámogatni törvényes kötelezettség legyen. Ekképpen tartható fenn annak a kulturális újratermelésnek a folyamatossága, melynek csak korlátozott mértékben vannak piacosítható területei. Különösen vonatkozik ez a művészetekre és a közművelődésre, közgyűjteményezésre.
Boldog időknek tekinthetők azok az 1992–93-as hónapok, amikor harcos, de demokratikus körülmények között folytak a szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel az előtárgyalások, majd a konkrét megállapodások. Hivatali időm jelentős hányadát, mintegy fél évet vettek igénybe ezek, ez volt szinte az egyetlen olyan kérdéskör, melyet majdnem teljes politikai és sajtójóindulat kísért. Nyilvánvaló oka az lehetett, hogy a megoldás megkeresésére nem a politika adott közvetlen megrendelést, hanem a politika „csak” elfogadta azt, amit a hozzáértők a jó döntés érdekében számára kitaláltak. Amikor Antall József miniszterelnök úr számára külön beszámolót kellett tartanom a törvénytervezetről, nála is azt tapasztaltam, hogy méltányolja a munka szakmai tartalmát, s a kormányülésen az előterjesztés szokatlanul rövid idő alatt kapott zöld utat. Így volt ez a parlamenti szavazás esetében is.
A kulturális járulékoltatás mint forrásteremtési módszer tehát jogalapot nyert, s a törvény végrehajtásának indításaként kaptam Mádl Ferenctől a Bizottság élére elnöki megbízatást. Időközben már folyt a Bajza utcai, megszűnő minisztériumi óvodaépület átalakítása az új szervezet befogadására, a technikai feltételek megteremtése és a működtető apparátus szervezése. Az intézmény igazgatója azóta is az a Perlik Pál, aki számomra a hozzáértő és semleges köztisztviselő magyar etalonja lett. Nem hagyható ugyanakkor szó nélkül, hogy ez a járulékoltatás nem egészen úgy indult, ahogyan azt az európai példák sugallták, mert ott nem csak a kultúra szűken értelmezett fogalomkörébe tartozó termékek járulékkötelesek, de kezdetnek elment. Azóta ez a helyzet is javulóban van, s remélem, hogy a tendencia nem változik. Ennek köszönhető, hogy a mai felhasználható összeg mintegy hatszorosa az 1993-ban indulónak, s akár ennek többszöröse is lehetne, ha elenyésző százalékban ugyan, de mind többféle termékre terjedne ki. Forrásnövelésre ez az egyetlen lehetőség.
Az Alap elnevezésének Alapprogramra változását nem érzem szerencsésnek, hiszen a programot éppen nem az Alap adja, hanem az örvendetesen növekvő súlyú civil szféra, az Alap csupán rásegítő támogatás, de a kérdés nem lényegi mindaddig, míg valamiféle autarchia csírája nem lesz. Ennek pedig nem látom jelét.
A törvény szakkuratóriumi rendszert rögzített, évenként ismétlődő szabad pályázati gyakorlatot, szoros pénzügyi elszámolást. A támogatás szellemi tevékenységekre, művek létrehozására és technikai megvalósítására korlátozódik, tehát működésre nem ad módot, hogy ne keveredhessenek össze a pénzek intézményi működtetések költségvetési pénzeivel. Ezt a módszert sok kifogás éri, de máig is úgy érzem, hogy helyes és módosításra nem szorul. A kuratóriumok döntései senki által nem befolyásolhatók, a Bizottság és elnöke csak a szakkuratóriumi keretek elosztásában és fő elveinek kialakításában érdekelt. Ebből származtatható a kuratóriumok teljes felelőssége is. Valamint abból, hogy az induló kuratóriumok összetétele is példásan alakult annak idején. A Néprajzi Múzeum dísztermében akkor több mint száz kulturális és művészeti szervezet, szövetség, szakszervezet, kamara és társaság vezetői több héten keresztül egyeztették személyi elképzeléseiket és jutottak egyetértésre. Mádl Ferenc is példásan önkorlátozó volt, az ő választására bízott kuratóriumi tagok mindegyikét is a társadalmi szervezetek által megnevezett kontingensből delegálta. Ezeknek az egyeztetéseknek konszenzusát hivatali időm legnagyobb sikerének tartom.
Az eltelt tíz esztendő azt bizonyítja, hogy az Alap létrejötte történelmi szükségszerűségből adódott, működése érett és napi politikai intencióktól – tapasztalatom szerint – mentes tudott maradni oly mértékben, ahogy az Magyarországon ma egyáltalán lehetséges. További sikerei a kurátorok hozzáértéséből, emberi tisztességétől és a pályázó tízezrek innovációs adottságainak töretlenségéből fakadhatnak. Számomra az NKA amolyan sziget a maszatos kulturális vizekben…
Ironikus alkatomból fakad a befejező megjegyzés: kár, hogy az alapítók, a bizottsági elnökök és kurátorok tapasztalata minden ciklus végén a süllyesztőbe kerül. A kultúra igazán nem az a terület, ami kibírja az örökös újrakezdést. Reménykedem, hogy ez a jubileumi alkalom megkérdőjelezi ennek a „csendnek” további létjogosultságát.