„A nagy kérdés az, hogy a Világegyetem alapvetően csillagokból és galaxisokból, vagy életből és értelemből áll-e.”
(Steven J. Dick)
„Elvileg elképzelhető” – mondja az asztrofizikus Sir Martin Rees –, hogy a nagy léptékű kozmikus erők „valamilyen alapvetően új természeti törvény szerint működjenek”, elvégre egy fizikus például, ha szabadon lebegne a világűrben laboratóriumával együtt, soha nem fedezné fel a gravitációt (ennek kimutatásához ugyanis afféle, nagy tömegű testek közelségére van szükség, mint amilyen például a Föld). És hasonlóképpen: elképzelhető, hogy akadnak olyan hatások, melyek „jelentéktelenek még a Naprendszer léptékei mellett is, de lényegessé válnak a galaktikus középpontokban vagy a kozmológiában”.
Antropikus elv helyett értelem
Vagyis nagyon is igaz, hogy a méret a lényeg, és tulajdonképpen nem is nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy ha az emberi környezetformáló tevékenység léptéke megváltozik, akkor vele együtt változik a felmerülő problémák jellege is. A Mars „földiesítését” megcélzó terraformáció esetében például alapvető kérdéssé válik, hogy miként lehet önfenntartó ökoszisztémát létrehozni (ami még egy metropolisz megtervezésénél sem szempont); a mérnöki tevékenység elvi határát jelentő, kozmikus szintnél pedig már azt is tudnunk kell, hogy amennyiben zárt világegyetemben élünk, úgy a fizika törvényei lehetővé teszik-e, hogy információt juttassunk át az összeomlás utolsó pillanatát jelentő „Nagy Reccsen” – illetve, miként a fizikus Freeman Dyson is felveti, egy zárt univerzumot megfelelő beavatkozással nyílttá lehet-e változtatni. Azaz van-e – legalább elvi – esély arra, hogy az emberi tevékenység valóban kozmikus léptékűvé váljon, és adott esetben képes lehet-e befolyásolni az univerzum jövőjét is (és esetleg univerzumteremtő tevékenységet is folytathat-e).
A gondolat persze nem új: ismét csak Martin Rees egy helyütt úgy fogalmaz, hogy „ha most kialudna az élet a Földön, az talán elvágná a fejlődés lehetőségeit az egész világmindenségben. Lehetséges, hogy a mi bioszféránk jelentősége egyetemes, és nem »csak« a földgolyóra szabott”. Ismét csak Dyson pedig – jóval határozottabban és persze jóval optimistább felfogásból kiindulva – egyenesen azt állítja, hogy „lehetetlen részletekbe menően foglalkozni az Univerzum jövőjével anélkül, hogy figyelembe vennénk az élet és az intelligencia (jelenlétének) hatásait”. Majd a következő mondatban azt is hozzáteszi, hogy „lehetetlen az élet és az intelligencia létezésében rejlő lehetőségeket figyelembe venni anélkül, hogy legalább érintőlegesen foglalkoznánk filozófiai kérdésekkel” is. Hiszen a fentebbiekből például az is következhet, hogy az értelmes élet léte ugyanúgy befolyásolja az univerzum jövőjét, mint a fizikai törvények – vagy mint ahogy a mérnöki tevékenység nagyságrendje azt, hogy milyen léptékű természeti törvényeket kell figyelembe vennünk.
Az erős antropikus elv, mint ismeretes, arra tesz kísérletet, hogy kapcsolatot mutasson ki az Univerzum „finomhangolása” és a „szükségszerűen” megjelenő értelmes (értsd: földi) élet között. Ez az állítás átfogalmazható úgy is, hogy az embernek – a „kopernikuszi” felfogással ellentétben – igenis kitüntetett szerepe van a Világmindenségben. Miközben úgy gondolom, hogy az erős antropikus elv érvelése hibás (vagy legalábbis nem kellőképpen alátámasztott), legalábbis figyelemre méltó, hogy a „kozmomérnökség” visszájára fordítva ugyan a dolgot, de hasonlóképpen az ember (illetve általánosabban fogalmazva: az intelligencia) jelenlétének fontosságát hangsúlyozza.
Azaz nem azt mondja, hogy univerzális jelentőségűek lennénk abban az értelemben, hogy a Világmindenség mintegy a mi kedvünkért jött létre – azt viszont igenis állítja, hogy az értelem a színen való feltűnését követően valóban kozmikus tényezővé válhat (bár nem szükségszerűen válik azzá, és nem szükségszerű az sem, hogy éppen az ember legyen ez a bizonyos, az univerzum jövőjét befolyásoló értelmes faj).
Világfelfordulás és terraformáció
1895-ben Samuel Phelps Leland, az iowai Charles City College jó nevű csillagásza azt írta a feltételezett marsi civilizációról, hogy az „legalább ugyanolyan magasrendű, ha ugyan nem fejlettebb, mint a miénk”, és a készülőben lévő Yerkes teleszkóp „lehetővé fogja tenni, hogy megfigyeljük a marsi városokat; a flottákat a kikötőkben és a gyárvárosok füstjét”. Ekkoriban általánosan elterjedt (sőt, nem csupán elterjedt, de elfogadott) volt az a feltételezés, mely szerint a Vörös Bolygó, lévén jóval idősebb a Földnél, jóval előrébb jár az elsivatagosodásban is, és ha lakói a mind mostohábbá váló körülmények között is életben akarnak maradni, akkor az öntözéshez csatornarendszert kell kiépíteniük, és ezzel végső soron az egész Mars arculatát meg kell változtatniuk. Pontosabban: egy, az életfeltételeiket folyamatosan biztosító állapotban kell tartaniuk – de akárhogy fogalmazzunk is, mindenképpen bolygószintű beavatkozásról van szó.
Minden bizonnyal a marscsatornákról szóló vita az első eset, amikor komoly formában felmerült, hogy egy civilizáció képes lehet ilyen léptékben is megváltoztatni környezetét, és előzményként legfeljebb Verne Világfelfordulás című regénye említhető meg, ahol a Gun Club illusztris tagjai a Föld tengelyének dőlésszögét akarják módosítani, hogy így tegyenek jégmentessé és felhasználhatóvá egyes sarkköri területeket. Ebben nem is annyira az az érdekes, hogy Verne szerint ezúttal is (akárcsak a holdutazásnál) az ágyú lenne a megoldást kínáló technikai eszköz, hanem az, hogy sem itt, sem a XIX. század végén, a Marssal kapcsolatban nem jutott senkinek az eszébe, hogy nem egyszerűen nagyobb lőfegyverről (amit egyébként sem az akkori, sem a jelenlegi anyagokból nem lehetne megépíteni), illetve a szokásosnál nagyobb kiterjedésű csatornahálózatról van szó. Egy J. Orr nevű, „csatornaellenes” brit csillagász ugyan Lelanddel egy időben kiszámította, hogy a feltételezett „vízmű-rendszer” létrehozásához 1 millió 634 ezer Szuezi-csatornányi munkát kellene elvégezni (vagyis „200 millió embernek ezer évig kellene folyamatosan dolgoznia”), de érvelésében kizárólag a méreten volt a hangsúly, nem pedig azon, hogy a nagyságrend megváltozásával a problémák jellege is megváltozik.
Márpedig a bolygómérnökség esetében éppen ez a helyzet: a Mars esetében például, ahogy a XIX. század feltételezett marslakóinak egy működőképes ökoszisztémát kellett volna – állandó beavatkozások révén – fenntartaniuk, azok, akik ma akarják a Marsot kolonizálni (többek között a volt NASA-mérnök, Robert Zubrin által alapított Mars Society tagjai), a terraformációról beszélvén szintén bolygómérnöki tevékenységre utalnak.
A jelenlegi elképzelések szerint ez két lépésben történne: az ecopoiest (megfelelő nyomást és üvegházhatást biztosító, önfenntartó, anaerob bioszféra megteremtését) követően kezdődhetne a lakhatóvá változtatás. Ez persze a hagyományostól (mondjuk város vagy hajózó csatorna építésétől) eltérő jellegű mérnöki tevékenységet jelent, és a téma egyik szakértője, Julian A. Hiscox meg is jegyzi, hogy „egyelőre nem lehet tudni, hogy lehet-e ilyen bioszférákat (mesterségesen) létrehozni”. Helyesebb lenne azonban úgy fogalmaznunk, hogy egyelőre nem ismertek az önfenntartó bioszférák létrehozásához szükséges módszerek, és legalábbis figyelemre méltó, hogy Hiscox elfelejti megemlíteni, hogy csak a bioszférák mesterséges úton való létrehozhatósága kérdéses. A kozmomérnökség viszont éppen azon a feltételezésen alapul, hogy – legalább elvileg – bármit meg lehet valósítani, aminek a megvalósítását a természeti törvények nem zárják ki, és mivel ismerünk önfenntartó bioszférát (mármint a Földet), ezért lehetséges ilyet készíteni.
Környezet- és bolygóvédelem
Másfelől a lehetőség nem jelenti azt, hogy szükségszerűen meg is tesszük: a sci-fi szerző Kim Stanley Robinson (akinek a könyvében az első marsi telepeseket szállító űrhajót – Zubrin elképzelései nyomán – Ares-nak nevezik) érzékletesen írja le, hogy miként próbálják majd valamikor 2020 után a „vörösök” (a Mars változatlan állapotban való megőrzésének hívei) meggátolni a „zöldek” tevékenységét (akik viszont lakhatóvá kívánják alakítani a bolygót), és elvileg akár az is elképzelhető lenne, hogy a valóságban egyszer majd a „vörösök” győzzenek.
Mivel pedig már létezik a „természetes”, valamint az ember által módosított környezet szembeállítása, ezért abban nincs is semmi meglepő, ha a bolygószintű átalakításokkal kapcsolatos elképzeléseket mintegy kiegészítve megjelennek a bolygószintű környezetvédelemmel kapcsolatos elképzelések is. „Arra, hogy a bolygószintű környezetet át lehet alakítani, fényes bizonyítékot nyújt az ember földi tevékenysége” – állapítja meg Hiscox.
Carl Sagan egy szinttel feljebb lépve (és némi hatásvadászattól sem mentesen) úgy fogalmazott, hogy „a Mars a marslakóké!” Alan Marshall, az új-zélandi Institute of Development Studies munkatársa pedig egészen addig elment, hogy „bátran ki kell jelentenünk, és be kell ismernünk, nem szabad, hogy rá legyünk kényszerülve a világűrben létező erőforrások kihasználására, és fel kell ismernünk, hogy az űrhajózás-űrkutatás a végtelen erőforrások hasznosítása érdekében – arrogáns és etikailag tarthatatlan politika”.
De megpróbálhatjuk bevezetni valamiféle univerzum szintű környezetvédelemnek a fogalmát is. Ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy a jövőben is olyan értelmezési rendszereket fogunk használni, amiben a maival összhangban lesz kezelhető a dolog – azt viszont igenis jelenti, hogy a jelenlegi megközelítési módot nagyobb léptékre alkalmazva eljuthatunk az efféle, a „természet kozmikus léptékű megóvását” célzó válaszokig.
A léptékváltásból egyébként az is következik, hogy a lehetséges természeti katasztrófák felsorolásakor immár a kozmikus eredetűeket is számításba kell venni. Tehát például azt, hogy egy kisbolygó-becsapódás akár a teljes földi életet is elpusztíthatja. Egy, a témával foglalkozó nemzetközi konferencia 2003-as záróokmányában már az olvasható, hogy „az OECD-országok kormányainak a NEO-k (Near Earth Object) által jelentett veszélyt a köz biztonságával kapcsolatban figyelembe kell venniük; meg kell határozniuk, hogy erre milyen választ kell adni, és megfelelő lépéseket kell tenni nemzeti és nemzetközi szinten” egyaránt – még akkor is, ha egy-egy lokális katasztrófát okozó aszteroidával való összeütközésre legfeljebb évszázadonként kerül sor, és valószínűbb, hogy repülőszerencsétlenségben halunk meg, mint az, hogy egy ilyen kozmikus baleset ér minket.
Ugyanekkor egy mindössze tizenegynéhány km átmérőjű kisbolygó akár a földi élet nagy részét is kipusztíthatja, és bár ilyen eseményre sok millió évenként egyszer kerül csak sor, amennyiben az eddiginél nagyobb időbeli léptékben gondolkodunk, úgy erről sem feledkezhetünk meg. Ezen logika alapján szokás az „űrvédelmet” (spaceguard) a környezetvédelemmel párhuzamba állítani, mondván, hogy míg az utóbbi azon a felismerésen alapul, hogy az általunk még lakható formában örökölt Földet szintén lakható állapotban illene továbbadnunk az utódainknak, addig a kisbolygók elleni felkészülés azt jelenti, hogy a hosszú távon ható és ritkán előforduló, de nagy hatású kozmikus eseményekkel is számolnunk kell.
Az evolúcióbiológus Richard Dawkins szerint, ha az ember több százezer évig élne, akkor senki nem merne átmenni a zöld lámpánál a zebrán, mert ennyi idő alatt túlságosan naggyá válik annak a valószínűsége, hogy elüt minket egy részeg vezető. A kisbolygó-becsapódásnál is hasonló a helyzet: megfelelően nagy időtartamot választva már nem tehetjük túl rajta magunkat némi vállvonogatással.
Márpedig semmi nem teszi indokolttá azt a feltételezést, hogy az emberiség történelmének már nem a kezdetén, hanem a vége felé tart, és az más kérdés, hogy milyen mértékben hajlandó egy XXI. századi társadalom egy esetleg millió évekkel később bekövetkező becsapódás veszélyeivel foglalkozni (amire amúgy, bár alacsony valószínűséggel, de akár holnapután is sor kerülhet).
Tipikusan „hosszú távú” megközelítésen alapul az az elképzelés is, mely viszont egy, a mai tudásunk szerint egészen biztosan bekövetkező katasztrófát akarna elhárítani, és talán a Világfelfordulást leszámítva az egyik első, a Föld bolygószintű átalakítását megcélzó terv.
A Nap előbb (mintegy 3,5 milliárd év alatt) a mainál 40 százalékkal fényesebbé válik; majd pedig mintegy 7 milliárd év múlva vörös óriássá fúvódva el fogja nyelni a Földet. Ezért az asztrofizikus Fred Adams (University of Michigan) és Gregory Laughlin (NASA) azt vizsgálták meg, hogy nem lehetne-e bolygónkat egy, a közelünkben elhaladó csillag tömegvonzását kihasználva új, az élet számára kedvezőbb pályára állítani – és azt találták, hogy ennek mindössze 1:100 000 a valószínűsége, úgyhogy érdemesebb inkább egy 100 km átmérőjű kisbolygót megfelelő pályán 6 ezer évenként elvezérelni a Föld mellett, hogy a gravitációs hatás lökdössön minket lassanként egyre távolabbra (az ehhez szükséges technológiák lényegében már ma is a rendelkezésünkre állnak).
A kozmikus katasztrófák lehetőségével foglalkozó Dr. Benny J. Peiser (Liverpool, John Moores University) persze rögtön rámutatott, hogy „rövid távon egyetlen kozmikus kérdés miatt lehetünk nyugtalanok: hogy fennmarad-e az emberiség addig”, amíg a Nap átalakulása valóban alapvető problémává válik.
Értsd: túl azon a nagyon is kézenfekvő feltételezésen, hogy több mint 3 milliárd év múlva rosszabb esetben már egyáltalán nem is lesz emberiség, figyelembe kell vennünk a szintén csillagász Chris Gottbrath által kidolgozott „amit ma megtehetsz, halaszd el holnapra” elvet is: a számítástechnikában bizonyos, nagyon számításigényes feladatok megoldásával érdemes várni egy ideig (például akkor, ha a jelenlegi legjobb hardver segítségével is több mint 26 hónap kellene hozzá), mert a gépek teljesítménye olyan ütemben növekszik, hogy ha később kezdünk bele, akkor előbb fogjuk befejezni. Azaz lehetséges, hogy egy ilyen távoli probléma esetében az egész legfeljebb arra jó, hogy önmagunkkal roppant elégedetten azt mondhassuk, hogy lám, már most is képesek lennénk erre – és eközben egyáltalán nem foglalkozunk azzal, hogy a szóban forgó időtartam túlságosan hosszú ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: addigra ilyen vagy olyan okokból nem hagyjuk el örökre a Földet.
Miért és meddig: a végső határ
2001 októberében a kozmológus Stephen Hawking kijelentette, „nem hinném, hogy az emberiség túléli a következő évezredet, ha nem lép ki a világűrbe”, és nem kolonizálja azt, ugyanis (szerinte) ez lenne az egyetlen lehetséges válasz a bioterrorizmusra – feltehetően legalább részben azért, mert így a szétszóródásnak köszönhetően nem nyílna mód az egész emberiséget egyetlen támadással elpusztítani. Hawking egy évvel korábban még az üvegházhatásra hivatkozva jósolta ugyanezt, de végső soron persze ez is egyfajta válasz arra, hogy miért kellene az eddiginél nagyobb léptékű tevékenységbe (és az ezzel járó, nagyobb léptékű környezet-átalakításba) kezdenünk.
Zubrin viszont (meglehetősen patetikus módon) lényegében arra hivatkozik, hogy (túl persze azon, hogy nagyon is sokat tanulhatunk egy idegen bolygó vizsgálatából, hiszen a földi üvegházhatás veszélyeire is a Vénusz tanulmányozásának köszönhetően figyeltünk fel) a Mars tökéletes célpontot jelent a további hódításokhoz, és a hódításra való törekvés mintegy „társadalmunk jellemzője”. Vagyis, azért kell meghódítanunk, mert ott van: „A Marsot be lehet népesíteni. Számunkra és az utánunk jövő nemzedékeknek a Mars lesz az Újvilág.” De említhetnénk a planetológiával foglalkozó John S. Lewist is – nála az a fő érv, hogy a világűr gyakorlatilag korlátlan erőforrásainak köszönhetően végre nem kell attól tartanunk, hogy egyszer majd kifogyunk az erőforrásokból meg nyersanyagokból.
Ami viszont kimondatlanul bár, de azt sugallja, hogy az emberiség ugyanúgy és ugyanolyan szükségképpen fogja folytatni a világűr kolonizációját, mint ahogy bármely más értelmes faj is (persze az átlagos science fiction művek is ebből szoktak kiindulni), és eközben mintha nem vennénk figyelembe, hogy milyen nagy szerepet játszik mondjuk az adott kor fizikai paradigmája a terjeszkedés lehetséges határainak kijelölésében. Egy olyan társadalomban, ami az arisztotelészihez hasonló módon képzeli el a világmindenséget (és úgy véli, hogy a „világűrre” nem érvényesek az „alsó rész”, a bolygó felszínének törvényei), elképzelhetetlen lenne annak a kérdésnek akár csak a feltevése is, hogy érdemes-e belevágni a naprendszer és a tágabb értelemben vett kozmikus környezet kolonizálásába (mivel nem is lehetne ezt a kérdést értelmezni). Egyáltalán nem biztos tehát, hogy ha léteznek idegen civilizációk, akkor ők is eljátszanak az afféle, naprendszer-szintű mérnöki tevékenységnek a gondolatával, mint amilyen az 1959-es Dyson-szféra megépítése is lenne, ahol gömbhéjjal vesszük körül a központi csillagot, hogy minél kevesebb energia menjen veszendőbe.
Ami kozmikus léptékkel mérve még mindig csupán az első lépések egyike. A First Millennial Foundation alapítója, Marshall T. Savage szerint „millió évek múlva” az egész Tejútrendszert fogjuk lakottá tenni, és egy alkalommal meglehetősen önironikusan jegyezte meg, hogy: „Otthonülő típus vagyok. Nem érdekel, hogy mi történik a Magellán-felhőn túl.” Eközben pedig – Rees és Dyson érvelését továbbfejlesztve – azt hangoztatta, hogy a Galaxis meghódítása nem csupán lehetséges, de szükségszerű is, amennyiben nem akarunk mindent elveszíteni.
„Ha elbukunk, akkor az élő galaxis soha nem fog megszületni. Ahhoz, hogy elpusztítsuk az élő univerzumot, egyszerűen azt kell tennünk, hogy nem csinálunk semmit”, a lehetőség ugyanis (szerinte) már most is adott, és már most is cselekedhetnénk: „A Föld megmentése és a világmindenség élővé való változtatása nem mérnöki, a fizika tudományának körébe tartozó vagy akár közgazdasági kérdés”, és a rendelkezésünkre álló technológiák birtokában mindössze elhatározásra van szükség. Arra azonban, hogy miért kellene ezt tennünk, Savage semmiféle magyarázatot sem ad: egyszerűen adottnak veszi mint kiindulási pontot: „Az a célunk, hogy kolonizáljuk az űrt”.
Ám akárhogy is legyen, és akármennyire kevéssé legyenek is alátámasztva az efféle „érvek”, a lehetőség – amíg értelmes faj létezik – mindig megvan rá, hogy egy civilizáció akár az egész univerzum jövőjét megváltoztassa.
Dyson például felveti, hogy amennyiben kiderülne, hogy zárt univerzumban élünk (ahol a tágulás visszájára fog fordulni), a hátralévő 1010 évben elég időnk lehet ahhoz, hogy megfelelő módszereket találjunk az anyag kozmikus léptékben történő sugárzássá alakítására, és így nyílttá változtassuk a világegyetemet. És ehhez képest Savage koncepciója valóban egy „otthonülő” elme műve, hiszen itt az értelem valóban az egész mindenséget átformáló tényezővé válik.
Arra persze nincs garancia, hogy a fizikai törvények valóban lehetővé teszik egy esetleges „Nagy Reccs” elkerülését, vagy például a rendelkezésünkre álló idő alatt elég energiát leszünk képesek felszabadítani (vagy – ad absurdum – nem késtünk vele máris el). Ugyanakkor, mivel a gondolkodó lények terjeszkedését és beavatkozási lehetőségeit elvileg csupán a világmindenség méretei, fizikai törvényeinek sajátosságai és élettartama korlátozzák, ezért ha azt a kérdést tesszük fel (márpedig most éppen ezt tettük), hogy meddig juthatunk el, akkor a válasz az, hogy eddig.
Ami persze nem biztos, hogy jó. De hát a természeti törvények sem azok.
Irodalom
Almár Iván: Természetvédelem a Naprendszerben?
Britt, Robert Roy: Recipe for Saving Earth: Move It.
http://www.space.com/scienceastronomy/planetearth/earth_move_010207.html [2]
Britt, Robert Roy: Stephen Hawking’s Doomsday Prediction Called ’Regrettable Hype’.
http://www.space.com/news/hawking_rebuttal_011016.html [3]
Crowe, Michael J.: The extraterresrial life debate 1750–1900. The idea of plurality of worlds from Kant to Lowell. New York, Cambridge University Press, 1986.
Dyson, Freeman J.: Time without end: physics and biology in an open universe. Reviews of Modern Physics, Vol. 51, No. 3, July 1979.
Gottbrath, Chris–Bailin, Jeremy–Meakin, Casey–Thompson, Todd–Charfman, J.J.: The Effects of Moore’s Law and Slacking 1 on Large Computations. Steward Observatory, University of Arizona, 1999.
http://www.gil-barad.net/~chrisg/mooreslaw/Paper.html [4]
Highfield, Roger: Colonies in space may be only hope, says Hawking. http://news.telegraph.co.uk/news/main.jhtml?xml=%2Fnews%2F2001%2F10%2F16%2Fnhawk16.xml [5]
Hiscox, Julian A.: Biology and the Planetary Engineering of Mars. Department of Microbiology, University of Alabama at Birmingham. http://spot.colorado.edu/~marscase/cfm/articles/biorev3.html [6]
Lewis, John S.: Mining the Sky. Unfod Riches from the Asteroids, Comets and Planets. Helix Books, Addison-Wesley, 1996.
Morrison, David: Final report from the January 2003 OECD Workshop on NEOs: Risks, Policies, and Actions. http://128.102.38.40/impact/news_detail.cfm?ID=124 [7]
Rees, Martin: A kezdetek kezdete. Ford.: Márkus János. Atheneum Kiadó, 1999.
Robinson, Kim Stanley: Vörös Mars. Ford.: Danka Sándor. Möbius, 2001.
Sandber, Anders: Dyson Sphere FAQ
(http://www.d.kth.se/~asa/dysonFAQ.html [8])
Savage, Marshall T.: The Millennial Project. Colonizing the Galaxy in Eight Easy Steps. Boston, Little, Brown and Company, 1994.
Sz. n.: Founding Declaration of the Mars Society.
http://www.marssociety.org/about/founding_declaration.asp [9]
Zubrin, Robert–Wagner, Richard: The Case for Mars. The Plan to Settle the Red Planet and Why We Must. New York, Touchstone, 1997.
- Kultúra [14]