Amikor egy korábbi beszélgetésünkben azt mondtam magának, hogy minden sora mögött ott érzem Franz Kafkát, nem tiltakozott, de hozzátette, Kafkában csak ráismert a saját érzéseire, világlátására. Legújabb regénye, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó olvasása közben viszont egyszer sem jutott eszembe Kafka, nem éreztem sehol a hatását.
Évtizedek óta ülök a szobámban, félhomály van, a fiókomban ott nyugszik egy töltött revolver. Iszonyú régóta ülök abban a homályban. Most kimentem sétálni egy félórára. Teljesen elvakít a nap. Szédülök. De tudom, hogy a félóra hamarosan lejár. És tudom, e félóra minden pillanatában tudom, hogy ott az a szoba, az a félhomály s az a töltött revolver. Az az érzésem, hogy ezt az Olvasóm is tudja, amikor szóban forgó könyvemet lapozni kezdi. Hogy kint vagyok épp. Egy félórára. S hogy teljesen elvakít a nap. Nem szoktam hozzá. De én vagyok az, odakint is. És mindjárt megyek vissza. A helyemre.
Félreismerem? Nem értem a könyvet?
Maga nem ismer félre, és nagyszerűen érti a könyvet, és Kafka nélkül az Északról hegyet sem írhattam volna meg, ahogyan a korábbiakat sem, mert Kafka nélkül semmi sem lett volna, én sem lennék, mert védtelen voltam Kafkával szemben, ahogy Kafka védtelen volt a világgal szemben.
Azt hogy érti, hogy Kafka nélkül semmi nem lett volna, talán maga sem?
Egész biztosan nem születtem volna meg.
Írónak?
Semminek sem, ha nincs Kafka, engedje meg ezt az irracionális gondolatot, én biztos nem vagyok. Sokatmondó rejtély a számomra, hogy a családi könyvespolcon, amelyen a hatvanas években kapható magyar klasszikusokon kívül néhány háztartással foglalkozó könyv volt csupán, szóval hogy egy szokásos kisvárosi könyvespolcon mit keresett Kafka. Tudniillik ott volt. Idősebb korában kérdeztem a mamámat, nem tudott rá válaszolni. Kérdeztem, olvasta-e, nem olvasta, mondta, mert neki ez valahogy túl távolinak tűnt, de úgy őrizgette, mint valamit, ami a család régi életéhez tartozott, én pedig úgy nőttem föl, hogy Kafka kicsi korom óta ott volt a könyvespolcon.
A per és A kastély?
Igen, ez a kettő, az Amerika nem. És tudja, nagyon mélyen bele tud égni néhány könyv, talán nem az összes, de néhány könyv gerince az ember agyába. Még nem tud beszélni, fekszik a rácsos ágyban, most vette le az anyja a melléről, jól van, csendes, szopja az ujját, és tartósan néz egy irányba, melyről az anyja soha nem fog tudomást szerezni, és amerre néz ebben az időtlen nyugalomban és csendességben, az épp egy könyvespolc, amelyen van néhány dolog. Nem egy porcelánhattyú a könyvek között, de nem is a Szegény gazdagok vagy az Esőisten siratta Mexikót, hanem a Per és a Kastély gerincén akad meg a tekintete. És százszor és ezerszer oda tér majd vissza ez a tekintet, ahogy folynak a végtelenbe azok a csendes, nyugodt délutánok, és az a két könyvgerinc a szó szoros értelmében beleég az agyába. Nem egyszerűen: sohasem felejti el, hanem beleég az agyába.
Maradjunk még kicsit Kafkánál: amikor először olvastam a Sátántangót, bevallom, azt gondoltam, ez a fiatal író írt néhány újabb fejezetet a Kastélyhoz, annyira szembetűnő volt a hatása, ugyanazt a nyomasztó atmoszférát és elidegenedettséget éreztem benne. Volt ebben szándékosság is, a nagy példakép követése, esetleg utánzása, vagy mindez önkéntelenül, öntudatlanul történt?
Nem, nem tudtam arról a veszélyről, hogy a világirodalmi hatások nagyon nyomaszthatják a kezdő írót. Hála istennek, ezzel nem voltam tisztában, mert akkor valószínűleg jobban féltem volna tőle. Egyébként egyetlen olyan írót sem tudok mondani, aki közvetlen hatással lett volna a könyveimre. Közvetve, ó istenem, hát nagyon is, elsősorban Kafka, és – stiláris értelemben sajátos pátoszával – egy amerikai, William Faulkner, de hát ugye őt magyarul ismertem csak, vagyis voltaképpen a fordítót kéne megneveznem.
Kafkát mindjárt németül olvasta?
Kafkát németül, igen.
Szóval nem az otthoni könyvespolcról emelte le a könyvet, annak csak a gerince szerepel a történetben…
De, azért később, talán úgy tizenkét-tizenhárom éves koromban már leemeltem őket otthon, viszont igazán elmélyült olvasásukba csak később, amikor már kicsit kezdtem németül tudni, akkor kezdtem. Nemcsak ezzel a két könyvvel, más könyvekkel is voltam így, olyan nyelveken, amelyeket azóta sem tanultam meg, de mert nem volt magyar fordításuk, viszont hihetetlenül vonzottak, szótár segítségével átrágtam magam rajtuk. Például a „nagy Proustot”, mert nem tudtam belenyugodni, hogy Gyergyai halála miatt az Á la recherche du temps perdunek csak a töredékét ismerhettem meg: a Swann, a Bimbózó lányok árnyékában és a Guermantes-ék után egyszerűen vége lett, „megállt az élet”, pedig hátra volt még öt kötet, és ez annyira izgatott, hogy szótárral és nyelvtankönyvvel fölszerelkezve átküzdöttem magam a francia eredetin. Fontos csak az volt számomra, hogy megértsem, miről van szó, az nem, hogy megtanuljak franciául. Ugyanígy kokettáltam később a spanyol nyelvvel is, amikor a dél-amerikai írókkal ismerkedtem, Carpentier-t szeretem a legjobban, de mindegyikük nagy hatással volt rám: Borges, Onetti, Cortázar és így tovább.
Egyáltalán hány nyelven olvas?
Abban a megszorításban, amelyet említettem, angolul, németül, spanyolul, franciául, latinul, ógörögül, oroszul…
És ezek közül melyik nyelvvel bánik jól?
Megszégyenít, hisz egyikkel sem, és tartok tőle, hogy sosem fogom már megtanulni rendesen őket, épp csak annyira, hogy eljussak valaminek vagy valakinek a megértéséig, azaz hogy képes legyek olvasni vagy beszélni.
Kínában és Japánban – ez utóbbi, pontosabban a régi főváros, Kiotó a helyszíne az Északról hegy, Délről tónak, de hosszú hónapokat töltött mindkét helyen – milyen nyelven beszélt?
Hát, ez különös ügy: a modern kínai nyelv engem nem nagyon érdekel, mint ahogyan a modern, hevesen kapitalizálódó Kína is inkább csak mint valami rémisztő tény fenyeget, mintsem érdekel. A klasszikus kínai nyelv elsajátítására viszont, ami rendkívüli erővel vonz, olyan sok időt kellene áldozni, hogy rájöttem, mire megtanulok, addigra talán meg is halok, ezért elhatároztam, inkább olyan feleséget választok, aki már tud klasszikus kínaiul. Ez alapjában így is történt, csak a sorrend cserélődött föl, rábeszéltem, hogy tanuljon meg, és mára ez sikerült, így ő segített és segít nekem, ha kínai barátaimmal beszélgetek. A japánnal más a helyzet, ott a modern nyelv sem lehet közömbös számomra. Japánban is főként a múlt foglalkoztat, de ott még megtalálom azokat az embereket, akiknek közük van a klasszikus kultúrához, és általuk nemcsak a múlthoz, a japán jelenhez is erősen kötődöm. Él ott néhány ember, aki nagyon fontos lett a számomra, és ez a kapcsolat tartós, vissza is igyekszem menni ezért. Eddig angolul értekeztünk, de visszatértemig tudnom kell már modern japánul. Mert csak így lehetséges valójában velük az érintkezés. Az amerikanizálódás sajátosan morbid japán történetének pusztító hatása ellenére a japánok hagyománykultusza nem engedte megszüntetni, eltemetni, elzárni, sőt, karbantartja a klasszikus kultúrához visszavezető utakat, azokon ma is lehet járni, Kínában viszont nincs út már a hagyományhoz. Csak közös szomorúság, hogy nincs már meg ez az út. A hajdani írástudók leszármazottainak egy része ott is őszintén tiszteli a saját klasszikus hagyományait, csak a dolog Kínában attól olyan fájdalmas, hogy az ember még tizenöt évvel ezelőtt is érezhette úgy: olyan birodalomban jár, mely az utolsó nagy ókori civilizáció, ahol ez a civilizáció még mindig működik. Mára már nincs oka, hogy így érezzen. Ma már szeretetre méltó kínai barátaimmal is az a helyzet, hogy – átvitt értelemben – tolmácsra van szükségük, hogy felemlegessék a klasszikus hagyományt, így hát nekem is elég, ha tolmácsol valaki közöttünk.
Emlékszem, még három-négy éve is arról beszélt, hogy azért érezte egykor olyan fantasztikusnak Kínát, mert egy soha meg nem szűnt ókori birodalmat talált ott, ahol Mao Ce-tung is csak egy volt a zsarnokok sorában…
Igen, ez még határozottan így volt ’90-ben, amikor először jártam ott, azóta végzetes változások történtek. E változások megítélése azonban rendkívül bonyolult, hiszen egyrészt Kína modern társadalommá kezd válni, aminek egy feltétlenül pozitív következménye, hogy az az évezredes szegénység, mely már e mostani rendkívüli erejű történelmi változás elején is nagyon látszik, tűrhetetlenné lesz, nyomorrá válik, és nem engedi, hogy a társadalom elviselhetőnek, magától értetődőnek, természettől fogva eleve elrendeltnek tekintse, ahogy eddig. Viszont ez a szédítő kapitalizálódás befejez egy tulajdonképpen nagyon hosszúra nyúlt, a Qing-dinasztia utolsó periódusától pedig felgyorsult drámai folyamatot: a régi kínai kultúra valami elevenből menthetetlenül és jóvátehetetlenül muzeális emlék lesz. ’90-ben még nem tudtam megmondani, mi a nagyobb baj, az, hogy a maoizmus elpusztította, vagy legalábbis megpróbálta elpusztítani a klasszikus kínai kultúra tárgyi világát, vagy Teng óta az az új szellem, amely a „nemzeti érték helyreállítása” címén, egyszerre üzleti és nagy-nacionalista megfontolásból, meghamisítja a megmaradt töredékeket, megsemmisítve ezzel e tradíció eleven lényegét, éltető spirituális esszenciáját. Ma már tudom, hogy melyik volt a végzetesebb: ez utóbbi. Tudniillik Mao leromboltatta az épületeket, és elégettette a könyveket, a fejekből azonban nem tudta kimetszeni azt, hogy mi a hagyomány. Ez az új rendszer, a kapitalizálódó, a világban a helyét az elsők közt megjelölő Kína azonban a legközönségesebb ízlés elvárásaihoz igazítja saját klasszikus kultúráját, és ezt a hamisítványt kínálja fel azoknak a generációknak, amelyeknek már fogalmuk sem lehet, mi volt ennek az egyedülálló és soha többet fel nem mutatható, a világból nyomtalanul eltűnő valaminek a lényege. Ezért ’98-as utamon is elég szomorúan hajózgattam és vonatozgattam Kínában, tavaly pedig az írástudók, a mandarinkultúra koncentrált területén jártam, vagyis a Jangce-torkolattól délre, kétségbeejtő volt látnom ezt a drámai összeomlást, és egy egészen keserű írásban adtam számot erről. Az Északról hegy című regény óta tudniillik írtam egy újabb könyvet, úgy látszik, a Távol-Kelet megváltoztatja az íráshoz való viszonyomat is.
Egy újabb regényt?
Egy irodalmi reportage-t, de aki regényként olvassa majd, nem téved olyan nagyot. Az a német újság, ahol annak idején megjelent a ’98-as utazásomról szóló írásom, a Csak a csillagos ég, most újra felkért, készítsem el a folytatását, és hirtelen egy kétszáz oldalas könyv kerekedett belőle.
És ha meg kell magyaráznom most, miért beszélek ennyit Kínáról, mikor egy a japán klasszikus civilizációról szóló regényről kellene beszélnem, az könnyű lesz, mivel csak fel kell hívnom a figyelmet arra a közismert tényre, hogy a japán kultúra szőröstül-bőröstül a kínai kultúra átvételéből született, ahol persze, mármint a mai Japánban, ugyanolyan megrázó a dráma és veszteség. Japán az amerikanizálódás évtizedei alatt szintén elvált a saját klasszikus hagyományaitól, de ebbe nagyon nehezen tudott beletörődni. Formálisan mindig fönntartotta vele a viszonyt, s minél határozottabban ritualizálódott ez a formalitás, annál inkább nyilvánvalóvá lett, hogy ennek oka a belátás, miszerint az eleven kapcsolat hagyomány és társadalma közt: megszűnt. E megszűnés félelme nagy, s ezért olyan intenzív a hagyományok tisztelete és őrzése, hogy ami megmaradt műemlékként, művészeti értékként, annak a gondozása példátlan. Azt hiszem, a világban másutt sehol ilyen intenzitással nem őrzik a múltat, valóban eredeti minőségében és irgalmatlan nagy tömegben.
Akár egy egész elhagyott fővárost, Kiotót például, amely az Északról hegy főszereplője, nem tévedés, ennek a könyvnek valójában ez a halott, ember nélküli város, pontosabban egy kolostor a főszereplője… És most szeretnék visszakeveredni Kafkához, akivel elkezdtük ezt a beszélgetést, oda, amikor azt mondta, hogy Kafka hatása nélkül ez a könyv sem született volna meg. Ebben a regényben azonban minden szép, esztétikus és fényes, az emberkéz alkotta, de évszázadok óta elhagyott épületek, a derűs, kék ég, a felhők, és még szebb a természet, a növények, a kövek, még a természettudományos pontossággal leírt szelek is. Semmi emberi nyomorúság, kétségbeesés, megalázottság, sötétség, csak szépség és melankólia.
Én egy kicsit másképpen látom. Ebben a szóban forgó regényben nem minden szép, esztétikus és fényes, a regény kiindulópontja egy megnevezetlen fenyegetettség. Gondoljon arra, hogy a háttér, amelyből a könyv főhőse megérkezik, a ma Kiotója: egy olyan realitás, mely a baljóslatú és a borzalom között helyezkedik el. Ne feledkezzen meg arról, hogy egy olyan kolostorba vezetem, amelyet hirtelen és most és magyarázat nélkül álló, de határozottan ijesztő ok miatt hagytak el, amiként arról se, hogy a regényben feltáruló kolostorrombolás, mégpedig brutális és érthetetlen rombolás nyomait viseli magán. És ne tekintsen el a szinte halálra vert kutya utolsó útjától, ne tekintsen el a szemükön át felszegezett aranyhalaktól a deszkabódé falán, ne tekintsen el a szentségtöréstől a kolostorapát magánrezidenciájában, s főként attól ne, hogy az a tébolyba zuhant róka elpusztul a szemünk láttára – mielőtt átadja magát a szépség élvezetének, mely a kolostor megismerése közben elfogja. Mindent megtettem, hogy a kolostor bemutatásakor a tökéletes szépség teljes körű leírásában maga tényleg gyönyörködhessen, és hogy megértse és boldogsággal töltse el, mit jelent az emberi összpontosítás, a rituálisan kezelt hagyomány, a halhatatlan teremtőerő nagyszerű volta az emberi artikuláció e paradicsomában. Ugyanakkor nem szűntem meg folyton jelezni, inteni magát: e mennyei szépség birodalmának nem tagja az ember, csak kivételes eseti megbízatással mint a hagyomány individuális küldötte, csak addig, míg ez a paradicsom megszületik, de mint történeti és szociális lény: a leghatározottabban nem, s minden, ami még része a hagyomány alkotta szépségnek ebben a kolostorban, a szél, a föld, a moha s a ciprusok, az nincs összefüggésben az emberrel, az a történeti és szociális ember itt e szépségben és nagyszerűségben csak mint kisstílű vagy nagystílű gonosztevő van jelen, így hát: szépség és melankólia? Csupán? Inkább: a baljóslatú és a borzalom háttere elé feszített vásznon a védtelen szépség tehát, az érthetetlen, s ezért a dühnek és rombolásnak kitett Szép, mert ráadásul, ha van is, nekünk, az embernek elérhetetlen, megközelíthetetlen, a teremtő ember távozása után az érkező ember számára brutális mód kiszolgáltatott.
Mert megközelíthetetlen az értelem számára?
Igen, az értelem számára felfoghatatlan… Semmi köze az értelemhez…
Hanem?
Ereszkedjünk most egy kicsit vissza a magasból, alább, s hadd meséljem el, hadd kezdjem onnan, hogy megismétlem: a japán kultúra voltaképpen kínai, tudniillik annak totális átvételén alapszik, de ebből a teljesen primitív, törzsi animalitásban élő japán közösségek háromszázötven év alatt egy az emberiség történetében példátlan színvonalú elit kultúrát hoztak létre, aminek a példátlan volta tulajdonképpen az átvétel zsenialitásán és sebességén kívül abban állt, hogy ők, a Heian-kor arisztokratái ezt a nagyon kifinomult elit kultúrát bevezették mint hétköznapi életet. Könyvem ezer éves főhőse, Genji herceg unokája persze valami homályosan játékos kapcsolatban ugyan áll Murasaki Shikubu úgy nagyjából Kr. u. 1000-ből származó felejthetetlen regényének főhősével, de ennek ugyanakkor egy végtelenül finom, törékeny esszenciája is, mindannak az érzékenységnek és kifinomultságnak, amely a klasszikus japán kultúra szellemét jelenti. Ha például mindketten a Heian-kor szülöttei volnánk, maga mint udvarhölgy, én pedig mint egy a Balkéz felőli japán miniszter tanácsosa, aki udvarolni kíván magának, ez csak akkor volna lehetséges, mármint az udvarlás, ha mindketten egyforma mélységben ismernénk a klasszikus kínai költészetet. Tudniillik miközben egy minket elválasztó ellenző két oldalán ülnénk, megfelelő színű és jelentésű papíron egy-egy sort nyújtanánk át egymásnak, egy-egy idézetet a klasszikus kínai költészetből, amelyet nemcsak ismernünk kellene, hanem azt is pontosan tudnunk, mit jelent ebben a szituációban a kérdés és mit jelent a válasz, értenünk az ötször-hatszor megszűrt jelentést, túl az értelmen, száz és száz kimondhatatlan, rejtjeles gesztus belső mélységét, tágas holdudvarát, színeit, ízét, illatát, tapintását.
Azt akarja többek között jelezni mindez, hogy a japán kultúra számára a kínai kultúra nem csupán a kezdetet és a teljességet, hanem a felérhetetlent is jelentette, az utolérhetetlent, így már e japáni magaskultúra kibontakozásakor ez a kultúra és ez a műveltség lényege szerint rajongás volt a kínai klasszikus artikuláció iránt, rajongás, vagyis valami ésszel, értelemmel nem követhető és nem ellenőrizhető, nem kifejthető és nem körvonalazható emocionális képesség, egy fokozatosan az irracionálisba hajló szenvedély, egy meggyőződés, hogy az, ami az élet lényege, az túl van, messze túl azon, amit mi az értelmünkkel megközelíthetünk.
Nagyon fontos szerepe volt e folyamat kialakulásában, hogy a kínai kultúra átvétele egybeesett a buddhizmus felvételével is természetesen, hisz az is mélyen a kínai műveltség része volt, történetesen a két nagy szekta, a japánul Shingonnak és a Tendainak nevezett mahájána buddhizmusé, mely az úgynevezett ezoterikus buddhizmussal való ismét csak rajongó azonosulással volt egyenlő. Ez a kor…
Vagyis a hatodik század…
…igen, most már pontosan tudjuk, mikor történt, 538-ban, akkor érkezett meg a nevezetes küldöttség a koreai Paekche királyságból, amely az első nagy mahájána szútrákat, az első Buddha-szobrokat, egyszóval, amely az első híradást hozta arról, mit jelent a buddhizmus, s ezzel, hogy mit a transzcendens és az irracionális, mely a maga szuggesztív erejével megint csak hozzájárult ahhoz, hogy a lét lényegéről való eszmélkedésben az értelem, az ész, a tudat ne játsszon semmiféle szerepet. És ez csak a kezdete volt a történetnek, ami a Heian utolérhetetlen kulturális virágzásához vezetett... S ha van egyáltalán igazi modellje az én kis könyvecském főhősének, az a már említett regényhős mellett a valóságos Shotoku herceg, a hatodik-hetedik század határán élt régens, egy lenyűgözően sokoldalú és nagyformátumú figura, művész és politikus, ebből a forradalmi időből származik, és akkor már baj van, mert ha őt említem, nem hagyhatom említés nélkül Kobo daishit, vagy más néven Kukai szerzetest sem, egy szintén végtelenül művelt, a klasszikus kínai kultúrában szintén otthonos, Kínát megjárt, példátlanul tehetséges szerzetest – sok egyéb mellett neki tulajdonítják például a két japán írásrendszer, de legalább is az egyik megteremtését. Folytathatnám és folytatnom is kellene a felsorolást, mert ez egy nagyon nagy korszak volt, és egy rendkívül tehetséges nép, amely a kínai szellem originalitásával szemben az alkalmazkodás zsenialitásával járult hozzá ennek a közös kultúrának a létrejöttéhez. Amelynek lényege a sokféleképpen nevezett Szépség, a számos módon megközelített Tökéletes volt, inkább egy folyamat, mint valami állandóság, inkább valami elfutó, mint valami megragadható, egyszóval valami, ami nagyon is határozottan ott van a japán kultúra középpontjában, de amelyet meghatározni, éppen értelemellenes volta miatt, mindig nagyon nehéz volt, és ma is nagyon nehéz.
Megértem, hogy fontos, de miért olyan fontos ez a világ a maga számára?
Hogy miért épp Kína és Japán, vagyis a kínai kultúra két változata tart most bűvöletében engem? Ez épp annyira tekinthető véletlennek, mint sorsszerűnek. Páratlan napokon véletlennek, páros napokon sorsszerűnek érzem. Egyébként nem is közvetlenül a kínai vagy a japán kultúra különleges volta van olyan nagy hatással rám, hanem az a művészi perfekcióra való csillapíthatatlan szomj, ami ezt a két kultúrát jellemzi, a perfekt artikuláció, illetve a művészetnek mint filozófiai vagy kozmológiai kijelentésnek az elbűvölő ereje. Láttam, vagy azt hittem, hogy látom az utolsó ókori birodalmat teljes pompájában. Pontosabban: kizárólag teljes pompájában pillantottam meg. S ez a teljes pompa itt azt jelenti: láttam valamit, amit értelmemmel képtelen vagyok felfogni. Láttam valamit, ami túl van a valóságon. Nem vizionáltam, nem képzelődtem, nem álmodoztam, láttam ezt. Láttam: őket.
Ami mármost Kafkát és a maga Kafkával kapcsolatos törhetetlenségét illeti: mondom, lementem egy félórára, és nagyon elvakított a fény. Nem látok semmit. A szemem nem is bírja megszokni. És minthogy mindössze egy félóráról van szó, tudom, nem is bírná megszokni soha. Így hát vissza is megyek, s leülök mindjárt ugyanoda, ahol eddig ültem. S maga azt mondja, mindez nem Kafkából következik! Mit gondol, miért nem tudja megszokni a szemem azt a ragyogást odakint? És miért nem tudná soha? Gondolja, hogy az, aki arra a szobára és arra a félhomályra van ítélve, bármiféle megváltásban bízhat abban a ragyogásban? Megváltás? Ugyan. Nem változott itt az égvilágon semmi. Voltam kint, és beszélek róla. Hogy mennyire ragyogott. Meg hogy: nem láttam semmit. Meg: nem is lehet. Nemhogy elvesztettem volna Kafkát, mindent ő határoz meg nekem. Azt a félórácskát odakint meg különösen.
És ha maga most azt kérdezné, hogy de hát hogy van ez? Hogy a realitásnak, annak a konkrét hétköznapi valóságnak, amelyben létezem, semmiféle szerepe nincsen ebben a mozdíthatatlanként megélt és előadott gondolatmenetben? Hogy tényleg semmi nem változtat, enyhít vagy módosít ezen a feszes kis metaforán, hisz azért a történelemben, a mi történelmünkben is, vannak fontos vagy éppen döntő változások, akár példának okáért a mi esetünkben 1989 vagy 1990, ha ezt kérdezné, akkor arra csak azt mondhatom, hogy mint eddig is, magának a legteljesebb mértékben igaza van, ezek a változások, történelmiek és politikaiak akár, természetesen hatnak erre a gondolkodásmódra, viszont azt is hozzá kell tennem: az a Kastély: realitás. És realitás az odavezető út is, meg az a szoba, meg az a félhomály a fiókkal, amelyről beszélek. Körülnézek, társaim nem változtak. Megvan Frida, megvan Olga, megvan Erlanger és Barnabás, Gerstacker és Klamm, Momus és K. Kérdem tőlük: 1989? Kérdik: He?
És körülnézek, és tényleg: csupa-csupa sötét sarok. S a távolban valahol fent, a Kastély.
Bizonyos abban, hogy Japánban vagy bárhol a világban nincsenek hasonlóan sötét sarkok és nincsenek kastélyok? Nem lehet, hogy a világ, ha borzalmas – és most magához hasonlóan megfeledkezem a politikai és gazdasági meghatározottságokról –, mindenütt egyformán borzalmas?
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy tulajdonképpen csak az ember borzalmas. Eltekintve az eseti megbízásoktól: az egész egy rakás borzalom.
Semmi mentséget nem talál számára?
Nézze odakint a tájat. Nézze a csodálatos völgyeket. Képzelje maga elé, ahogy hajnalban egy pici tó felszíne fölé siklik egy fecskeraj, s egy csepp vizet vesz fel a csőrébe, s ugyanazzal a sebességgel felível a magasba, és eltűnik. Figyelje meg egy napon át az erdők mélyén nyugvó, mohával benőtt hatalmas köveket. Üljön végig egy naplementét az elejétől a végéig. Kövessen gondolatban egy tengeráramlatot.
A Rossz az emberrel jelent meg a Földön.
Mindig zavarban vagyok, amikor az ember „görögös” oldaláról beszél valaki. A már emlegetett eseti megbízásokról van szó. Miért magyarázkodjam, hogy azok közé tartozom, akik nemcsak a nyugati és a keleti civilizációk múltbéli teljesítményeit, de a jelenkori eseti megbízások individuumát is csodálattal és szívesen idézik fel? Engem is elkápráztat és magával ragad, ha Homéroszra, Platónra, Dantéra, Shakespeare-re, Bachra, Newtonra, Leonardóra, Goethére, Hölderlinre, Rilkére vagy Kafkára, illetve ha Konfuciuszra, Lao-cére, Gautama Sziddhárthára, Wang Xizhire, Li Baire, Sesshura, Zeamira, Hasegawa Tohakura vagy az isei szentély mestereire gondolok. Ezek az elragadó, kivételes tények azonban, úgy tűnik nekem, az ember univerzumban játszott szerepével tragikus mód nem függenek össze, azaz mintha az eleuziszi szentély, a reimsi székesegyház s a suzhoui kertek mind a mi belső ügyeink maradnának: nem változtatnak semmit univerzális helyzetünkön, vagyis hogy rajtunk kívül a bennünk lévő nagyszerű vagy a nagyszerűre való képesség vagy a vágyakozás a nagyszerűre „senkit” nem érdekel. Viszont a Rosszal más a helyzet. A Rosszal képesek vagyunk mostanra vagy hamarosan olyan iszonyatos kárt tenni a rajtunk kívül létezőkben is, amelynek már önmagunkon túlmutató jelentősége van. Pusztításra való képességeink elérték azt az intenzitást, ami komolyan veszélybe sodorhatja az összes völgyet, fecskerajt, követ és naplementét. És a XXI. század elején talán már van okunk és elég tapasztalatunk kimondani, az nem egy rövid krízis lesz, ami jön. És talán ennek köszönhető, hogy története során valószínűleg soha nem volt az ember annyira bizonytalan abban, soha nem tudott olyan keveset arról, kicsoda is ő, mint ma. A technikai civilizáció, amit a nyugati racionalizmus létrehozott, egyszerre ijesztő és csodálatra méltó, mondták a XX. század nagy fizikusai. Mostanra a csodálatról már inkább hallgatunk, akkora a veszélye annak, ami létrejött e tudás összegződéséből. Lehet, hogy igen-nem alapon, anélkül, hogy tudták volna, mi mire jó, és közben mi történik velünk, de a technikai civilizáció már a mai állapotában is hihetetlen magasrendű tudást tartalmaz, miközben ez a tudás elveszítette emberi jellegét. Voltaképpen a méretei ijesztőek. Ezek már nem emberi méretek. Ember által már nem uralhatók. Túl nagyot építettünk. Valami dolgozik bennünk, ebben a tudásban, pontosabban a tudásnak ebben a mérhetetlen, emberfeletti koncentrációjában, mely a Rossz megismerhetetlen törvényeinek birodalmába vezet át minket. És egyáltalán nem állíthatunk meg semmit. Nem is mi indítottuk el. Viszont az biztos, hogy velünk indult az egész. Úgyhogy csak félóra, az is csak egyszer, odakint, a ragyogásban. Egyébként rémülten a félhomályban.
Azt a hihetetlen mennyiségű matematikai, botanikai, geológiai, kolostorépítészeti és kertművészeti, csillagászati és meteorológiai tudást honnan, hogyan szerezte, amit felvonultat ebben a könyvben? Ezek valódi ismeretek vagy halandzsa?
Többévnyi tanulás van mögötte. Egy másik könyv írására készültem, s amelyhez most már visszatértem, amikor elkezdtem foglalkozni ezekkel a dolgokkal, a kolostorépítészettel, növénytannal, történeti geográfiával és matematikával és a többi, és igyekeztem elsajátítani azt, amit könyvekből lehet. Ezután megkerestem a szóban forgó szakterületek legjobb tudósait, akik hajlandóak voltak segíteni, s velük folytattam egyfajta speciális elmélyedést. Hihetetlen alakokat és nagyszerű figurákat találtam, elsősorban a biológusok között. De van a japán könyvnek egy matematikával, a matematikai végtelennel foglalkozó fejezete, aminek a megírásában például rengeteget segített egy matematikus, aki a bostoni Massachusetts Institute of Technologyn, az MIT-n tanít. Nagyon sokat foglalkoztam tudniillik a már emlegetett készülő másik könyv miatt egy George Cantor nevezetű, számomra – és a modern matematika számára is – kulcsfontosságú, különös személlyel, egy XIX. századi matematikussal, a klasszikus halmazelmélet megalapítójával, aki megpróbálta a végtelent formalizálni, egyébként egy misztikus figura. Oroszország területéről került Németországba, ahol mindvégig erős mellőzöttségben élt egy Kronecker nevezetű, akkor vezető matematikus iránta tanúsított ellenszenve miatt, ami úgyszólván a paranoiáig fejlődött benne, és tulajdonképpen bele is bolondult, élete utolsó évtizedeit őrületben, illetve súlyos pszichopátiában töltötte. Vele is el kellett kezdenem foglalkozni évekkel ezelőtt kezdett, s most majd még évekig írott regényem miatt, s például ebben a kérdésben, a cantori végtelen egyfajta deformalizációjában ez a matematikus barátom a lehető legmélyebb értelemben benne volt. Aztán közbejött az Északról hegy, melyről beszélünk. Ez pedig úgy történt, hogy Svájcban, ahova azért mentem, hogy nyugodt körülmények között dolgozhassam az említett regényen, egy éjjel igen rosszul aludtam, mert ott éjszaka a nagy csendben, ha az ember érzékeny rá, állandóan hallja, ahogy a svájciak számolják a pénzt. Egész éjjel nem tudtam elaludni tehát, de hajnalban mégis elnyomott az álom. Ám alig egy óra múltán, úgy négy és öt óra között, még sötét volt és hideg, arra ébredtem, hogy egy kéz egy leírhatatlanul könnyed érintéssel, lehelet finoman megsimogatja a vállamat, s egy hang azt mondja: „Diktálni fogunk”. És akkor a kolostorban, ahol laktam és dolgoztam, és ahol egy szárny kimondottan erre a célra volt elkülönítve, odaültem a computer elé, ez volt az első regényem, amit computerbe írtam, és így született ez a könyv. Egy pillanatig sem gondolkodtam írás közben, ahogy egyébként szoktam, mert máskor hetekig dolgozom fejben egy-egy mondaton, mielőtt leírnám, most szó szerint, a diktálás szerint mindent azonnal leírtam.
Egy ismerősöm azt mondta a regényről: „Krasznahorkai most unalomban utazik”. Érdekes, engem ezek a részletező leírások, ezek az éles, nagyon finoman rajzolt képek egy épületről, egy kapuról, egy selyemkendőt tartó kéz mozdulatáról, egy Buddha-szoborról, egy gyönyörű arcról, egy faldarabról vagy bármiről, lekötöttek és – tudom, kicsit fellengzősen hangzik – elbűvöltek. De mégis azt gondolom, nem kis kockázatot vállal, aki ilyen könyvet ír, azt, hogy az olvasói az első oldalak után elhajítják. Ilyesmivel én még a prózairodalomban nem találkoztam, nem tudom, van-e erre példa. Talán a szimbolista költészetben vagy a parnasszistáknál?
Nem hiszem, hogy volna. Nem hiszem, hogy kétszer diktálnák le ugyanazt.
Úgy értsem, hogy ezt – bár szinte mellesleg született – eddigi legfontosabb könyvének tartja?
Már a Sátántangó óta kínlódom mindig, ha egy efféle válasz előtt állok, mert miközben például az Olvasó 1985-ben a Sátántangót mint afféle politikai tettet könyvelte el, én hiába bizonygattam, hogy á, nem, nekem semmiféle politikai szándékom nem volt a Sátántangóval, mert hisz eszembe sem jutott, hogy egy afféle alantas színvonalú valamiről, mint a kádári rendszer, bármit is írjak, én a magam módján valami olyasmit akartam, ami úgy általában az emberi létezésre vonatkozik. Folyamatosan kínlódtam aztán ezzel az elhelyezősdivel, mert Az ellenállás melankóliájáról pedig azt próbáltam tök hiába bizonygatni, különösen a német nyelvű Olvasómnak, mikor a hír ráadásul, a baden-badeni Bestenliste-díj, mely különben a legnagyobb, ami írót errefelé érhet, hiszen 38 vezető kritikus szavazta meg szinte egyöntetűen az 1992-es év legjobb könyvének, mintegy belelökött az úgynevezett kelet-európai lét ábrázolójának szerepébe, hogy nem, nem a kelet-európai lét ábrázolására gondoltam Az ellenállással, hanem megint csak úgy általában az emberi létezésről akartam írni, de így ment ez végig, olyan mulatságos történetekig, mikor egy ízben meg azt bizonygattam hiába, hogy azért, mert egy szövegemben, Az urgai fogoly című regényben az „én” szócskát használom, ez még nem azt jelenti, hogy a magam főszereplésével írtam egy könyvet, úgyhogy most, az Északról hegy besorolásának nehéz akadálya előtt csak álldogálok egyik lábamról a másikra nehezedve a könyvespolc előtt, nézem könyveim szerényke csomóját, s miközben tudom, hogy úgysem akadályozhatom meg, hogy valami „japán regényként” vagy a „klasszikus japán kultúra dicséretére írott” boldog vagy boldogtalan könyvként ítélje meg boldog-boldogtalan, én magam egyszerűen beteszem a sorba, ahova való, miközben legalább magának elmondom, hisz ezt legalább csak maga hallja most, hogy folyamatosan megyek én ezekkel a könyvekkel körbe-körbe abban a ma már sokat emlegetett félhomályos szobában, szinte szó szerint, körbe-körbe, míg maga alszik, s bár én mindig úgy érzem, folyton ugyanarról írok, az egyetemes kiszolgáltatottságról, valami aprócska újdonság azért mindig akad, ezúttal mondjuk, az Északról hegyben az, hogy megírása közben és az azt megelőző időkben hátborzongatóan közvetlen tapasztalataim támadtak arról, hogy mindaz, amit az európai gondolkodástörténetben és vallástörténetben problematikus absztrakcióknak tartunk, Isten, Jézus, Atya, illetve Sátán, Lucifer, Mastema és így tovább: az mind létező tény, entitás, személy. Hogy amit az ember valaha fölsodort az artikuláció szintjére, az mind létezik.
Milyen értelemben?
Abban az értelemben, hogy van Isten, van pokol, van mennyország, van Sátán, ebben az értelemben. Nagyot ugrottam, mindjárt megmagyarázom, miért.
Úgy érti, hogy ami a tudat számára létezik, ami szubjektíve létezik, az objektíve is létezik?
Amiről azt gondolnánk, hogy vita tárgya, hiszen a racionalisták képesek voltak létrehozni egy olyan univerzumképet, amely tökéletesen működött – legalábbis a racionalisták számára – mindezen metafizikai tények és lények nélkül is, arról ma már azt gondolom, hogy nem az. Mi, XXI. századi emberek elveszítettük a kapcsolatunkat a metafizikai tartománnyal, saját metafizikai tartományainkkal, de ettől ezek még nem szűntek meg. A boszniai háborúban, amelyet közvetlenül a daytoni szerződés másnapjától bejártam, megtapasztaltam, hogy van pokol, és az a pokol itt van; Kiotóban pedig szembesültem azzal, hogy van például mennyország, és az is itt. És mindezekből az következett a számomra, hogy semmi nem múlik el nyomtalanul. És már nem gondolom azt az értelmetlenségről, amit korábban, sőt, azt sem gondolom, hogy létezik értelmetlen.
Ami létezik, mindennek van értelme?
Minden, ami van, annak van értelme, miközben egy ilyen kijelentés azonnal meg is semmisíti önmagát, majd visszaállítja, hogy újra megsemmisítse, és ezt személy szerint éppen Sziddhártha herceg valóságos alakjához kötöm, és ahhoz a filozófiai belátáshoz, amit neki tulajdonítok a Tripitaka feltételezett eredetijének sejtelmében, őhozzá kapcsolom, nem a vallásalapítóhoz, aki nem volt, hanem a Föld egyik legmélyebb filozófuszsenijéhez. Az ő kauzalitásról feltételezhetően elgondolt tanai értelmében ma már egyáltalán nem kétséges számomra, hogy létezik is meg nem is az, amit mi itt, távol a hercegtől, metafizikai tartománynak nevezünk. Vagyis: aki azt állítja, létezik metafizikai tartomány, az nem áll messze az igazságtól. Aki pedig azt mondja, nem létezik, az sem áll messze tőle: s ez azért van így, mert ők ketten nem ugyanazon a ponton állnak. Viszont: ugyanakkora, azaz irgalmatlanul nagy távolságra a metafizikai tartománytól. Azt a nagy sötét árnyékot is, amit Kafka vetett, ma már másképpen látom, mivel úgy gondolom, Kafka egész léte és írásművészete a bizonyíték rá, hogy nagyon is tudatában volt a metafizika létezésének, s hogy tagadása a metafizika tagadásának tűnt fel, az egyszerű félreértésből származott… Én is úgy értelmeztem húsz-harminc évvel fiatalabban, amikor az első nagy Kafka-élmények elementáris korszakát éltem, hogy az univerzumot magát tekinti a reménytelenség helyszínének. Ma már világosan látom, hogy ez a drága, kifacsart alak annak az abszurd felismerésnek a zsenije volt, miszerint az ember számára mindaz, ami egyébként a teljességéhez tartozik, elérhetetlen. Mostanában egyébként sokat foglalkozom azzal, hogyan válnak nagy gondolatok szinte megjelenésük pillanatában galád félreértések martalékává, hogyan zabálják tönkre társaink különböző korszakokban egy-egy nagy ember gondolatainak a lényegét. Amiképp egy-egy ilyen valóban forradalmi gondolat belekerül a félreértések pokoli gépezetébe. Sziddhártha hercegből például, az emberből, aki hajdan volt, és aki természetesen tagadta a maga isten voltát, félreértések hosszú láncolata eredményeképpen isten lett és vallásalapító, és filozófiájából, amely tagadta a vallást, vallás lett. Ráadásul az erről szóló tanítása egyszerűen „beépült” abba a rendszerbe, amely a Buddha isteni voltát, illetve a buddhizmus vallási mivoltát állítja, vagyis az eredmény egy a Buddhára hivatkozó, de ilyen értelemben a Buddha eredeti tanait tagadó tanítás. Az emberi szellem története a nagy gondolatok megszületésének és azonnali félreértésének cinikus komédiája. Bánatosan látom, hogy még mindig van, aki azt állítja például, hogy érti Jézust. A zseniális, a valóban originális gondolatmenetek vizsgálata mindig arról győz meg, amikor összehasonlítom őket a tanítványok értelmezésével, hogy az azonnali félreértésre többnyire azért kerül sor, mert ezek a gondolatmenetek szinte mindenki más számára érthetetlenek, kivéve persze azt, aki létrehozta őket. A Newton utáni fizikáról, a tanítványok interpretációjáról – ha közelebbről megvizsgáljuk – ki fog derülni, hogy ezek a tanítványok nem értették meg a newtoni elmélet lényegét. Egészen megdöbbentő például, ami Konfuciusszal történt a kínai gondolkodástörténetben. Ahogyan Konfuciusz eredeti gondolataiból, a Lun-junek, a Beszélgetések és mondások című híres művének értelmezéséből konfucianizmus lett. Egy korszakalkotó gondolatmenetből a félreértések, nem értések és félremagyarázások pokoli láncolata létrehoz valami megdöbbentően mást, amire aztán egy egész világ épül rá, mely még mindig Konfuciuszra hivatkozik, ahogy ezt aztán tette is, kétezer-ötszáz éven keresztül, amikor is eme igen hosszú, példátlanul hosszú idő alatt mint rendkívül hatásos társadalomszervező erő ráadásul még nagyszerűen működött is.
Járok körbe-körbe a szobában, míg maga alszik, és arra gondolok, hogy ami egyszer volt, az nem múlik el soha többé. És nem múlik el senki sem nyomtalanul. Nem múlik el sem Zeusz, ahogy nem múlik el a kimondhatatlan nevű sem, ahogy nem múlik el Jézus, és nem múlik el Konfuciusz, Lao-ce, a Buddha és Newton, és folytathatnám a sort. Senki és Semmi nem múlik el nyomtalanul, de ez sem reményt nem ad, sem reményt nem vesz el. Korábban mélységes melankólia fogott el, ha arra a távolságra gondoltam, mely elválasztott attól, engem és valamennyiünket, amit itt metafizikai tartománynak neveztem. Később egyre fontosabb lett számomra, hogy egyensúlyt találjak a dolgok között. Ma pedig úgy gondolom, nem megtalálni kell ezt az egyensúlyt, hanem felfogni, hogy az ember benne áll. Iszonytatóan bonyolult a rendszer, amelyben ez az egyensúly fennáll, és iszonytatóan pici esemény vagyunk ebben az egyensúlyban. Nem tudom, mi vár rám, míg járok továbbra is körbe-körbe abban a félhomályban, nem tudom, még csak nem is sejtem, mire jutok. Lehet, hogy sokkal kevesebb lesz, mint ami elképzelhető, és lehet, hogy minden nagyszerűséget nélkülözni fog. Lehet, hogy egy teljesen egyszerű kis mondat lesz az egészből a végén. Nem tudom. Félek, reszketek, és ebben a félelemben és reszketésben lehet az is, hogy végre majd jobban fogom érteni azt is, hogy egy nagyszerű művész, Ozu Yasujiro, miért íratott a sírkövére összesen egyetlen írásjegyet, a mu jegyét, amely egyszerre jelenti az ürességet és a mindent. Nem hiszem, hogy a dolgok vége az egyszerűség, ne értsen félre, a Buddhával együtt azt gondolom, hogy a világ felfoghatatlanul bonyolult. De lehet, hogy a végén eljutok egy teljesen egyszerű kis kijelentéshez, amelyre azonban rá tudom tenni az életemet. Csak az a baj, hogy valami azt súgja: az a pillanat, amikor ráteszem az életemet, lesz egyúttal a halálom pillanata is.
Kapcsolódó cikkek
- Kultúra [6]