„Köddé lesz minden büszke flotta,
Dűne és szirtfok elveszti tüzét,
Pompás múltunk csak ama sors tiporja,
Mint hajdan Tíruszt, fényes Ninivét!
Te, Népek Bírája, még ne bánj el velünk,
Nehogy feledjük most, hogy feledünk!”
(Rudyard Kipling: Kivonulás. A vers Viktória királynő gyémántjubileumára íródott 1897-ben)
Egymilliárd vagy egymillió év
Egy Pietro Gaietto nevű archeológus úgy véli, hogy az olasz Borzonasca tartományban olyan, mintegy 200 ezer éves kőarc található, amit rituális célokra használt a régóta kihalt homo erectus. Persze legalábbis kérdéses, hogy igaza van-e, hiszen ez a hominida a jelenleg általánosan elfogadott álláspont szerint nem rendelkezett a szobrászathoz szükséges absztrakciós képességekkel. [Whitehouse]
Ugyanígy nem szokás hitelesnek tekinteni a marokkói Tan-Tanban talált, középső Acheuli korból származó és így mintegy 3-500 ezer éves szobrocskát sem, ami mintha ember alakú lenne. [Rincon]
Vagy említhetnénk akár azokat a példákat is, amivel a darwini evolúciós elmélet kétségbevonói szoktak előhozakodni: például azt, hogy 1880-ban egy J. D. Whitney nevű kaliforniai geológus állítólag 9-55 millió éves lándzsahegyekre, kőmozsarakra, őrlőkövekre és hasonlókra bukkant; vagy ott van az a Y. Druet és H. Safati, akik 1968-ban az értelmes élet 65 millió éves nyomait vélték feltárni a francia mészkőben – és akkor a több százmillió éves állítólagos cipő- és szandáltalp-lenyomatokról még nem is beszéltünk. [Cremo–Thompson]
Ezen utóbbi esetekben az „érvelés” kizárólag azon a meggyőződésen alapul, hogy „minden az, aminek látszik” (és ennek megfelelően, mondhatnánk némi iróniával, egy közönséges optikai illúzióval sem lehet mit kezdeni), de annyit azért bátran állíthatunk, hogy érdemes megvizsgálni, hogy az időben visszafelé haladva meddig tehetünk biztos (vagy legalább elfogadhatóan biztosnak tűnő) kijelentéseket. Vagyis: mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy lényegében találgatásokra legyünk utalva a valahai eseményekkel kapcsolatban: pár tízezer évnek, néhány százezernek vagy néhány milliónak?
Arthur C. Clarke 1955-ös science fictionjében, A város és a csillagokban (ami jóval a fizikai eszkatológia mint tudomány megjelenése előtt foglalkozik például azzal a kérdéssel is, hogy az emberi tevékenység mennyiben fogja egyszer majd az egész univerzum sorsát befolyásolni) arról ír, hogy a Diaspar nevű város felépülését követő ezermillió évben „a szél és az eső immár az utolsó hegyeket is porrá őrölte, és a világ immár túlságosan fáradt volt, hogy újakat alkosson”, és ez alatt az iszonyatos időtartam alatt „az emberek sok mindent elfeledtek, de anélkül, hogy ezt tudták volna”. [Clarke]
Csillagászati léptékkel azonban még ez az egymilliárd év sem különösebben sok. Az univerzumra a jelenlegi modellek szerint legalább 10100 évnyi jövő vár. [Adams–Laughlin]
Ez pedig azt jelentené, hogy a Big Bang óta letelt 10 vagy éppen 20 milliárd év legalábbis nagyságrendjét tekintve lényegében elhanyagolható (hogy a homo sapiens civilizációjának koráról meg az első kőszobor megalkotásának hipotetikus időpontjáról már ne is beszéljünk). Vagyis – elvileg – a mai emberek leszármazottjaira is ilyen, messze mindenféle képzeletet meghaladó hosszúságú jövő várhat, és ezért érdemes lenne eltűnődni rajta, hogy ilyen időskála mellett használhatóak maradnak-e az olyan fogalmak, mint amilyen mondjuk az „emberiség” vagy a „történelem”.
Ugyanezt a kérdést egyébként akkor is nyugodtan feltehetjük, ha „mindössze” egymillió évről van szó: ha még azt sem tudjuk elönteni, hogy egy kevesebb mint ötszázezer éves kődarab emberi alkotás-e vagy sem, akkor legalábbis elképzelhető, hogy a nem is olyan távoli jövő történészei is hasonló gondokkal fognak küszködni, miközben a mi kultúránkról akarnak kideríteni valamit.
Másfelől akadhatnak, akik szerint alapvető különbség van a homo erectus (ami vagy készített kőszobrokat, vagy nem) meg a modern ember között, és ez az alapvető különbség az a technológia lenne, ami lehetővé teszi, hogy mások számára is hozzáférhető módon, hosszú távon rögzítsük a tudásunkat.
Evolúció Csodaországban
Az antropológus Dougal Dixon egyik könyvében azzal a gondolattal játszik el, hogy milyen lesz az ember – mint faj – a jövőben, és miként jelennek (pontosabban jelenhetnek) meg például alig 200 év múlva a vízi élethez alkalmazkodó formák, mint amilyen az aquamorf; majd pedig a legkülönbözőbb konstrukciók (kezdetben a génmérnöki tevékenység, később az alkalmazkodás következtében) akár itt a Földön is, és miként hullik szét a valaha egységes homo sapiens számtalan különálló és egymásra nem is hasonlító fajra legfeljebb pár százezer év alatt, hogy ezek aztán egymás zsákmányállataivá váljanak. [Dixon]
Ez a kérdésfelvetés persze két szempontból is furcsa lehet. Egyfelől azért, mert nemhogy a mindennapi tapasztalataink, de az egész emberi történelem is arról szól, hogy ha genetikailag változunk is, ez észrevehetetlenül lassan történik. Vagyis úgy tűnhet, mintha szó sem lenne ilyesmiről – és amellett is tudnánk érvelni, hogy nem is igazán van ilyesmire szükség. Egy gyakorta hangoztatott álláspont szerint ugyanis az ember – a gondolkodásnak köszönhetően – képes arra, hogy ahelyett, hogy ő változna meg (genetikailag) és alkalmazkodna a környezetéhez, azt módosítsa mindenkori igényeinek megfelelően.
Csak éppen ebből nem következik szükségszerűen, hogy ugyanez igaz lesz, mondjuk, akkor is, ha nekilátunk a világűr tényleges meghódításának: elképzelhető, hogy adott esetben nem csupán egyszerűbb, de ésszerűbb is lesz az új és minden eddigitől eltérő körülményekhez genetikailag „hozzáigazítani” az embert.
Bár egy ilyen ötlettel szembeni ellenérzésünkben szerepet játszik ugyan az eugenika (és különösen a náci eugenika) hatása is, de ez nem szükségképpen jelenti azt, hogy az emberi faj megváltoztatására való törekvés – mint cél – mindenképpen és feltétlenül elítélendő. Elvégre igencsak nehéz lenne amellett érvelni, hogy mindazok a képességek – és persze mindazok a korlátok –, melyek olyannyira jellemeznek minket, valamiféle „természetes rend” megnyilvánulásai. Az pedig megint más kérdés, hogy hányféle problémát vet fel, ha megpróbálunk tevőlegesen beavatkozni.
Ami a dolog történeti gyökereit illeti, valószínűleg nem véletlen, hogy az eugenikáról éppen Darwin unokatestvére, Francis Galton írt először egy, a Macmillan’s Magazine-ben megjelent, 1865-ös cikkében [Kevles]; és az sem véletlen, hogy H. G. Wells, az „Időgép” szerzője Darwin „bulldogjának”, Thomas Huxleynak volt a tanítványa. És végül az sem véletlen, hogy amikor Wells történetének főhőse megérkezik i. sz. 802 701-be (vagyis a majdnem egymillió évvel későbbi jövőbe), akkor azt tapasztalja, hogy az emberiség immár végérvényesen két különböző fajra: az eloikra és a morlockokra bomlott (és a morlockok ugyanúgy vadásszák az eloikat, mint a homo mensproavodorum a piscanthropus submarinust Dixonnál).
Az időutazás leírásánál alig egy évvel későbbi Szörnyetegek szigetén című könyvében a főszereplő „néhány évig biológiai kutatásokat” végez „Huxley felügyelete alatt” [Wells], és azzal kell szembesülnie, hogy dr. Moreau sebészeti módszerekkel (nem lévén még ismeretes a genetika, nem is kísérletezhetett mással) próbálja az embert különböző állatfajokkal keresztezni, és eközben teljesen új fajokat létrehozni. Ami a regényben igen, a valóságban viszont nem lehetséges.
És ugyanígy: jelenleg annak sincs esélye, hogy a homo sapiens egyes csoportjai elég hosszú időt töltsenek egymástól izolálódva ahhoz, hogy előbb fajtákra, majd pedig egymással szaporodni képtelen fajokra hasadjanak szét.
Ez azonban leginkább annak a következménye, hogy a Föld emberi léptékkel mérve sem igazán nagy (mondhatni: valóban emberi léptékű), és gyakorlatilag bármelyik pontjára eljuthatunk egy emberéleten belül – és legalábbis gyaníthatjuk, hogy ez az értelemmel mint olyannal (meg a technológiával) van kapcsolatban, ugyanis más állatokra ugyanez nem igaz. Annak idején Balinak ugyanúgy megvolt a maga sajátos tigrisfajtája (Panthera tigris balica), mint Jávának (Panthera tigris sondaica). Lomboknak pedig, ami harminc km-re van Balitól, nem volt semmiféle tigrise, és a veszélyeztetett fajok kihalása is – részben legalább – arra vezethető vissza, hogy miközben az ember bolygónkon gyakorlatilag mindenütt jelen van, ez korántsem mondható el a többi állatról. Darwin, aki „a szigetek biogeográfiájának szakértője volt, mielőtt darwinista lett volna”, nem véletlenül szentelt annyi figyelmet a Galápagos-szigeteknek. És Wallace, az evolúciós elmélet társszerzője is nyolc évet töltött azzal, hogy a „szigetek birodalmában, Malajziában” gyűjtött állatokat. [Quammen]
Az evolúcióbiológus Jared Diamond leírja, hogy az Új-Zélandtól 800 km-re található Chatham-szigeteken élő moriori népet miként rohanják és mészárolják le a maorik 1835 végén – szerinte ez azt bizonyítja, hogy az izoláció szükségképpen a technológiai fejlődés megrekedéséhez vezet. [Diamond] Emellett azonban – szerintem – azt is bizonyítja, hogy az ember valóban mindent benépesített (méghozzá nem is egyszer), és így minden esély megvan rá, hogy az állandó génkeveredésnek köszönhetően a homo sapiensnek a jövőben sem fognak különböző változatai megjelenni.
Mármint ha továbbra is „idelent” maradunk.
Freeman Dyson említi, hogy az Alice-történetek írójáról, Lewis Carrollról elnevezett „Carroll-univerzumban a tér abszolút és az idő relatív”, és az egyik helyről lehetetlen eljutni a másikra (hiszen, miként az Alice Csodaországban című kötetben a Vörös Királynő megállapítja, egy ilyen világban teljes sebességgel kell rohanni, hogy legalább egy helyben maradhassunk). „Különös paradoxon – folytatja Dyson –, hogy százezer évekig éltünk egy Carroll-univerzumban a múltban, és a jövőben is egy ugyanilyenben fogunk majd élni”, amikor elkezdjük a Tejútrendszer meghódítását, és a hatalmas távolságok miatt lehetetlenné válik majd a kapcsolattartás az egyes csoportok között.
Amit annyiban pontosítani kell persze, hogy – miként a fentebbiekből már kiderülhetett – eddig még akkor sem voltunk teljesen „bebörtönözve” egy Carroll-univerzum falai közé, ha éppen a valós idejű kapcsolattartásra nem nyílt lehetőség. Csupán roppant nehéz, de azért közelről sem teljesen lehetetlen volt eljutni viszont bárhová: egy ember élete során nagyobb távolságot volt képes megtenni, mint amilyen messze a Föld tőle legtávolabbi pontja, és így, még ha elég idő áll is a rendelkezésünkre, akkor sem távolodhatunk el egymástól genetikailag. Ez a Heyerdahl-féle „utazási elméletek” meg az afféle feltételezések mellett szól, melyek szerint például már az ókori rómaiak is eljutottak Mexikóba. [Knight]
Egy, a galaxisba kirajzó civilizáció esetében azonban teljesen más a helyzet: ha két csoport egymástól akár „csupán” párezer fényévnyire van is, fizikailag már akkor is lehetetlenné válik, hogy felkeressék egymást. Ezt a problémát tovább általánosítva egyébként az is kimutatható, hogy „a méret a lényeg”, és „az univerzumról kialakított fizikai képünket a legnagyobb skálán a kauzalitás korlátozza. Egy bizonyos, maximális távolság fölött az információnak egyszerűen nincs elég ideje elérnie minket az univerzum viszonylag rövid léte folyamán.” [Adams–Laughlin] Elvégre jelenlegi fizikai ismereteink szerint semmi sem haladhat gyorsabban a fénynél.
A problémára (miként arra is, hogy a civilizáció egymástól független szigetuniverzumokra esik szét a világtérben) csupán az kínálna megoldást, ha kiderülne, hogy mégis megvalósíthatóak a Csillagok Háborújának „trükkjei”, és elképzelhetetlenül rövid idő alatt száguldhatunk keresztül, mondjuk, egy egész galaxison.
Elábrándozhatunk hát azon, hogy 10100 év alatt az ember kései leszármazottjai esetleg az egész világmindenséget képesek lesznek uralmuk alá hajtani – sajnos azonban éppen ez az, amiben nem lehetünk biztosak.
Egy igazi Carroll-univerzumban esélyünk sincs ilyesmire. Kissé átfogalmazva: a fizikai törvények korlátozzák, hogy térben mekkora kiterjedésű lehet egy emberi társadalom, ugyanis egy bizonyos méret fölött lehetetlen biztosítani, hogy az egyes részek kapcsolatban maradjanak egymással.
Tehát kiindulhatunk ugyan abból, hogy az energiafelhasználás szintjét tekintve – elvileg – négy Kardasev-féle civilizáció létezhet, kezdve azon, ami csupán egyetlen bolygó összes energiaforrásával képes gazdálkodni, és befejezve azon, ami az egész világmindenséget tartja az ellenőrzése alatt, de ez csupán elméleti játék marad, és a fizikai törvények alkalmasint még azt is meggátolják majd, hogy „csupán” egy egész galaxisra terjesszük ki az uralmunkat. Egyelőre legfeljebb abban lehetünk biztosak, hogy egy naprendszer azért nem túlságosan nagy falat nekünk.
Az „űrkorszak” elején többen is felvetették, hogy esetleg azért fognak kudarccal végződni a világtér meghódítására tett kísérleteink, mert az ember – evolúciós múltja következtében – a földi, nem pedig az „odakinti” körülményekhez alkalmazkodott [Sklovszkij]; de most úgy tűnik, hogy legalább ugyanilyen gondot jelent az is, hogy a felszínt elhagyva egészen más léptékekkel kell számolnunk. Egy tetszőleges pontra rábökve például annak a valószínűsége, hogy ott csillagot találjunk 1:1022. [Adams–Laughlin]. Érdemes elgondolkozni rajta, hogy miközben a polinéz szigetvilágot be lehetett népesíteni a próba szerencse módszeren alapuló, az ismeretlenbe indított expedíciókkal, mekkora esélyünk lenne hasonló sikerre ebben a jobbára üres világtérben.
A lépték nevében
Freeman Dyson szerint „a jövőről gondolkodva először is azt kell megértenünk, hogy a jövő – akárcsak a múlt – különböző időskálákon létezik”. Politikában legfeljebb tíz (de inkább kevesebb) évre lehet előrelátni a dolgokat, és például alig néhány olyan emberi intézmény van (leszámítva a nyelvet meg egy-két államot és vallást), amely képes lenne akár csupán 1000 éven keresztül is fennmaradni. A jövőben pedig még alapvetőbbek lesznek a lépték módosításával járó változások, mint eddig voltak. [Dyson]
Ismét csak Freeman Dyson 1972-ben arra a következtetésre jutott, hogy „a csillagokhoz vezető úton” nem a bolygókat, hanem a Naprendszer peremvidékén található Oort-felhőben keringő üstökösöket kellene kolonizálni, mivel azok afféle kozmikus ugródeszkaként szolgálhatnának a további terjeszkedéshez, és kézenfekvőnek tűnt az így kialakuló helyzetet azoknak a Darwin-pintyeknek a helyzetéhez hasonlítani, amelyek – az izolációnak köszönhetően – teljesen különböző utakon fejlődtek. Nyilvánvalóan ugyanez a folyamat játszódna le az „üstökösszigetek” emberi lakói között is [Terra]; illetve abban az esetben is, ha az emberiség elkezdi a világűr nagyobb léptékű benépesítését. „Ezer éven belül úgy szét fognak szóródni leszármazottaink, hogy nem lesz az a központi hatalom, ami ellenőrzése alatt – vagy akár csak számon – tudná tartani őket”, állapítja meg Dyson, és azt is hozzáteszi, hogy ezzel párhuzamosan a ma még „egyetlen emberi faj helyett számos jelenik meg. Semmi ok nincs rá (ugyanis), hogy a különböző intelligens fajok miért ne foglalhatnának el különböző ökológiai fülkéket különböző fizikai környezetekben; egyesek a hőhöz, mások a hideghez; egyesek az abszolút súlytalansághoz, mások az erős gravitációs térhez; egyesek a nagy nyomáshoz, míg mások a világűrben uralkodó légüres térhez fognak alkalmazkodni.” Ami viszont oda vezet, hogy az emberiség eddig közös kultúrája mint olyan is megszűnik, és az elkövetkező ezer év – néha akár genocídiumba torkolló – összecsapásai is erről szólnak majd, miközben a leglényegesebb különbség ahhoz képest, ahogy a természet „teremti” a fajokat, az lesz, hogy itt nem évmilliók, hanem évszázadok alatt játszódnak le a folyamatok. Sőt, egy W. I. McLaughlin nevű kutató ennél is továbblépve azt állítja, hogy miután az embernek mint emlősfajnak viszonylag rövid az élettartama, ezért legfeljebb néhány száz vagy néhány ezer évünk van az előtt, hogy felváltanának minket az általunk létrehozott intelligens szerkezetek. [Harrison]
Az idő Kopernikuszai és történészei
A paleontológus David Raup gúnyosan jegyzi meg, hogy „minden valaha is élt faj 99 százaléka kihalt mára. Első közelítésben mindegyik kihalt” (Extinction), és nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb az emberiség is erre a sorsra jut. De ezzel még nem mondtunk igazán sokat, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi idő múlva történik ez.
Az asztrofizikus J. Richard Gott III. 1969-ben meglátogatta a Berlini Falat, és rövid számolás után arra a következtetésre jutott, hogy annak nagy valószínűséggel több mint két és kétharmad, de kevesebb mint 24 éve van hátra, ugyanis a kopernikuszi „nem vagyunk a világmindenség kitüntetett helyén” elvet általánosítva bátran kijelenthetjük, hogy semmilyen szempontból nem tekinthető az idő kitüntetett pontjának az, amikor végrehajtjuk a megfigyelést. Azaz Gott látogatása (és így 1969 is) sem a Fal életének nagyon az elejére, sem pedig nagyon a végére nem esett.
Három matematikus: Peter Landsberg, Jeff Dewynne és Colin Please ezt az elvet alkalmazva számította ki, hogy a brit konzervatív pártnak, ami cikkük megjelenésekor 14 éve volt hatalmon, még legalább 4,3 hónapja és legfeljebb 546 éve van hátra, mielőtt hatalomváltás következne (ami valójában nem különösebben merész következtetés), és amennyiben hasonló számításokat végzünk az emberi faj jövőjével kapcsolatban, akkor – abból kiindulva, hogy mintegy 200 ezer éve létezünk – arra a következtetésre fogunk jutni, hogy legkevesebb 5100 és maximum 7,8 millió év múlva tűnünk el a színről. [Gott]
Legalábbis érdemes persze elgondolkozni rajta, hogy Gott érvelése mennyire nyugszik megbízható alapokon, hiszen példának okáért a Berlini Fal esetében közvetlenül a megépülése utáni vagy közvetlenül a lebontása előtti pillanatokban elvégezve a gondolatkísérletet, tökéletesen hibás (és egymástól tökéletesen különböző) eredményeket kapnánk.
Számunkra azonban érdekesebb most, hogy bár a jelek szerint nem lehetséges egy Csillagok Háborúja méretű civilizációt kiépíteni, lehetségesnek tűnik viszont, hogy miután a világtérbe kirajzó emberiség egymástól izolált civilizációkra szakadt szét, egy-egy ilyen „szigetnek” legalábbis évmilliókra (ha ugyan nem évmilliárdokra vagy még ennél is mérhetetlenül hosszabb időre) kiterjedő történelme legyen. Ami viszont azt jelentené, hogy a jóval utánunk élő történészek egészen más okokból nem tudnak majd bizonyos kérdésekre válaszolni, amint azok a maiak, akik nem képesek eldönteni, hogy tudott-e szobrot készíteni a homo erectus.
Először is ismét csak figyelembe kell venni, hogy az emberi faj történelme egy biológiailag változatlan és genetikailag homogén faj története – azoknak a vaacumorfoknak azonban, akik egyszer majd (legalábbis Dixon könyve szerint) a világűrben lebegve élik le életüket, vajmi kevés, a miénkhez hasonló tapasztalatuk lesz, miközben egy, a mi nyelvünkben nem létező szavakból építkező nyelvet használnak élményeik leírására, és végképp nem tudnak majd mit kezdeni azzal a fogalommal, hogy „naplemente” vagy éppen „csúcsforgalom”. A kihalófélben lévő nyelvekről könyvet író Andrew Dalby szerint nem csupán azt nem tudjuk, hogy a neandervölgyiek képesek voltak-e valamilyen nyelven beszélni, de azt sem, hogy egy ilyen nyelvet könnyű, nehéz vagy egyenesen lehetetlen lett volna-e megtanulnunk. [Dalby]
Másfelől érdemes odafigyelnünk a Long Now Foundation által képviselt felfogásra is, ez az alapítvány ugyanis – nevével összhangban – azt hangoztatja, hogy fontos lenne a jelenleginél sokkal nagyobb időbeli léptékben gondolkozva olyan problémákkal is foglalkoznunk, melyek esetleg csak nemzedékek múlva éreztetik a hatásukat, és eközben módszert próbál meg kidolgozni arra is, hogy miként lehet információkat időszámításunk szerint 10 000-be előre juttatni. [Brand] Elvileg persze semmi akadálya, hogy a szó szoros értelmében bármit archiváljunk.
Vagyis a jövő kutatói jobb esetben nem járhatnak úgy, mint azok, akik ma egyszerűen kevés információval rendelkeznek ahhoz, hogy eldöntsenek egy, az előember képességeivel kapcsolatos kérdést. Cserébe viszont gyökeresen más problémával kell szembenézniük: méghozzá azzal, hogy attól, hogy elvileg bármilyen információhoz hozzáférhetnek, mind az információfeldolgozás során rendelkezésükre álló idő, mind pedig az információfeldolgozási kapacitásuk véges (még ha esetleg nagyságrendekkel nagyobb is, mint egy mai történészé).
A transzhumanista Anders Sandberg egy tanulmányában azt mutatja ki, hogy az egészen nagy méretű számítástechnika esetében (ahol egy komputer akkora, mint mondjuk a Jupiter) a fizika törvényei nagyon is szigorúan meghatározzák, hogy mit lehet és mit nem, és egy túlságosan nagy berendezés nem lesz képes eléggé gyorsan végrehajtani a műveleteket, mert az információ egyik pontról a másikra való továbbítási gyorsaságának határt szab a fénysebesség. [Sandberg] Amit úgy is átfogalmazhatnánk, hogy a hozzáférési sebességnek mindig van egy felső, a fizikai törvények által meghatározott korlátja – így akkor is tehát, ha a számítógépek helyett történészek akarnak az adathalmazokhoz hozzáférni. Egy nagyon hosszú életű értelmes lénynek tehát vagy roppant nagy, vagy – és az eddigiek fényében ez a valószínűbb – roppant szelektív a memóriája [Harrison], és ennek megfelelően egyszer talán éppen az fogja az egyik fő nehézséget jelenteni a kutatók számára, ha a történelem (a Long Now elképzeléseivel összhangban) nagyságrendekkel jobban lesz dokumentálva, és végül majd kezelhetetlen mennyiségű információ fog a rendelkezésükre állni. A szakértők már ma is arról beszélnek, hogy a digitális forradalomnak köszönhetően évente olyan iszonyatos tömegű információt hozunk létre, hogy teljesen új adatbányászati eszközökre van szükség, mert máskülönben nem leszünk képesek eljutni „az adattól a tudásig”. [Schneider]
Másfelől persze, ki tudja.
Mármint ki tudja, hogy mire eljutnánk oda, hogy egy civilizáció millió éves történetét kellene feldolgozni, létezni fog-e még a történelem fogalma egyáltalán.
Felhasznált irodalom
Adams, Fred–Laughin, Greg: The Five Ages of the Universe. Inside the Physics of Ethernity. Touchstone, 1999.
Brand, Stewart: Purpose. http://www.longnow.org/10klibrary/library.htm [2]
Clarke, Arthur C.: A város és a csillagok (Vámosi Pál fordítása). Kozmosz Fantasztikus könyvek, 1979.
Cremo, Michael A.–Thompson, Richard L.: Az emberi faj rejtélyes eredete. Védikus Bölcselettudományi Szabadegyetem, 1997.
Dalby, Andrew: Language in Danger. Penguin Books, 2002.
Diamond, Jared: Háborúk, járványok, technikák. A társadalmak fátumai (Födő Sándor fordítása). Typotex, 2000.
Dixon, Dougal: Man after Man. An Anthropology of the Future. St Martin’s Press, New York, 1990.
Dyson, Freeman: Imagined Worlds. Harvard University Press, 1998.
Extinction – the death of species (Sz. n.). http://www.cyber.vt.edu/geol3604/Extinct.pdf [3]
Gott, J. Richard III.: A Grim Reckoning. http://www.pthbb.org/manual/services/grim/ [4]
Harrison, Albert A.: After Contact. The Human Response to Extraterrestrial Life. Perseus Publishing, 1997.
Kevles, Daniel J.: In the Name of Eugenics. Genetics and the Uses of Human Heredity. Harvard University Press, 1995.
Knight, Jonathan: Did Roman sailors shakes hands with ancient Mexicans. New Scientist, 2000. február 12.
Quammen, David: The Song of the Dodo. Island Biogeography in an Age of Extinctions. Hutschinson, London, 1996.
Sandberg, Anders: The Physics of Information Processing Superobjects: Daily Life Among the Jupiter Brains. http://www.transhumanist.com/volume5/Brains2.pdf [5], 1999. december 22.
Rincon, Paul: ’Oldest sculpture’ found in Morocco. http://news.bbc.co.uk/1/hi/sci/tech/3047383.stm [6], updated: 2003. május 23.
Shneider, Martin: Information Overload. A new report from Berkeley says 30 percent more information exists than in 1999. http://www.destinationcrm.com/articles/default.asp?ArticleID=3581 [7], 2003. október 30.
Sklovszkij, I. Sz.: Világegyetem, élet, értelem (Zalai Edvin fordítása). Gondolat, 1976.
Terra, Richard P.: Island in the Sky. Human Exploration and Settlement of the Oort Coud. In Island in the Sky. Bold New Ideas for Colonizing Space (edited by Stanley Schmidt and Robert Zubrin). John Wiley and Sons, 1996.
Wells, H. G.: Szörnyetegek szigetén (Rózsa György fordítása). Móra, 1990.
Whitehouse, David, dr.: Ancient carved ’faces’ found. http://news.bbc.co.uk/1/hi/sci/tech/3197402.stm [8], 2003. október 20.
- Kultúra [13]