„A szakemberek nehezen viselik el azokat a társaikat, akik átlépik a közmegegyezéses határokat, főleg, ha sikerrel teszik. Nemcsak a koncból vesznek el aránytalanul nagy részt, de könnyedségükkel megcsorbítják a szakmát övező mesterséges misztikumot is!”
(Moldova György: 2003: 365 napos naptár Moldova György fontos gondolataival – az idézetnek a konkrét esettel való kapcsolatba hozatala a szerzőtől való!)
I.
Nemrégiben minden reggel hallani lehetett a rádióban egy kissé arrogáns hangot, ami minden cicó nélkül a tudtunkra adta, miszerint „egy drogos egy folyamat végén jut el hozzám… de hogy addig mi történik, az a családja felelőssége is”. Ez egy könyvreklám volt, melynek lényege a következő: 1. a „drogos” „eljut” „hozzá” (a Lipótra, ami 130 éve van ott a mostani helyén) – és ennek nyilván be kell következnie a „folyamat végén”. (Ez olyasmi lehet, mint a közismert „Ki nevet a végén?” társasjátékban a belső mező, ahol a célba ért figurák várakoznak – immár a kiütés veszélyétől védve, vagyis révbe érve.) Akihez el kell jutnia a „drogosnak”, az Csernus Imre, a pszichiáter, a Doki. 2. A Drogma című könyv elolvasása (előtte persze beszerzése) szükséges (bár az ára elég borsos).
Vajon ki ez az ember, aki így reklámozza a könyvét, és miről szól ez a könyv? És egyáltalán mit ír Csernus Imre? És mit írnak a társszerzők – és kicsodák ők tulajdonképpen? És végül, de nem utolsósorban: vajon igaz-e, amit ők hárman írnak ebben a könyvben?
A könyv nem a drogosokról, főleg nem a drogról vagy a drogjelenségről, a drogszcénáról vagy arról szól, hogy mi történik ezzel a dologgal kapcsolatban nálunk, a világon, a lelkekben, a testekben vagy akárhol.
A „drog” szó nem is szerepel a könyvben – legfeljebb úgy, mint „cucc”, illetve a könyv végén, ahol egy drogismertető fejezet van. Amely egyébként igen korrekt.
A könyv előlapja nem akármilyen: a cím mintha vérrel lenne írva a tiszta fehér lapon, de ha alaposabban megnézi az ember, látja, hogy a „Csernus” szó szerepel a fehér háttéren mint fényes mintázat, néhány tucatszor.
A könyv Dr. Csernus Imréről szól, aki pszichiáter, és a Lipóton (az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben) dolgozik. Fontos még, hogy főleg „drogosokkal” foglalkozik, akiket rendkívüli eredményességgel gyógyít, de más betegségeket is kezel, alkoholizmust például, pszichiátriai megbetegedéseket a Lipót Hetes osztályán, amelynek főorvosát, Gaszner Péter professzort is megemlíti a Köszönetnyilvánításban. Valójában persze a köszönetet azoknak kellene nyilvánítaniuk, akiket Csernus Imre megemlít a Köszönetnyilvánításban – amiért megemlítette őket.
Ugyanis Csernus Imre rendkívüli jelenség – nem volt, nem lesz ilyen, és most sincs rajta kívüle. Rendkívüliségének sok tényezője van, de gyakorlatilag minden, ami vele kapcsolatos, rendkívüli. Fején másként tapad a haj – ezt ő maga írja, amikor hajviseletét indokolja. Az indokolás lényege, hogy neki „így tetszik” – e mögött feltehetően az a megértendő tartalom feszül, hogy a többi orvos is szeretné így hordani a haját (vagy úgy, ahogy nekik kényelmes lenne), ők azonban nem teszik, mert ellentétben Csernus Imrével, ők nem Őszinték, nem vállalják „be” magukat; a fehér köpeny „képmutatás” – mert csak a sebészeti szakmákban volna jelentősége, ott meg már színeset hordanak inkább. Csernus doktor mostanra már megértette, hogy ő így Önmaga, és így érzi jól magát – fejti ki könyvében. (Elképzelhető persze egy olyan értelmezés is, hogy a ruhakérdésen a többiek már túljutottak kamaszkoruk befejeztével, és hallgatólagosan elfogadják azt a vélekedést, hogy az egész világon tradicionális fehér köpeny viselésével is kifejezik tiszteletüket betegeik, kollégáik és szakmájuk iránt.)
Hogy mi volna Csernus Imre rendkívüli módszerének lényege, sajnos nem tudjuk meg. Mielőtt valaki azt hinné, hogy azért nem ismertetik a módszert ebben a könyvben, mert ez nem tudományos jellegű kiadvány, hanem a laikus közönségnek szól, megemlíteném, hogy szaklapokban sem ismertette módszerét Csernus doktor – az egyetlen cikk, amit olvastam tőle, 1999-ben jelent meg a Neuropsychopharmacologiában, és egy gyógyszerféleség sikeres alkalmazásáról szólt megvonásban. Megkérdeztem kollégáimat – de ők sem találtak más közleményeket tőle. És ez nem véletlen.
Csernus Imre módszere ugyanis – derül ki a Drogmából – maga Csernus Imre: az, ahogyan ő Önmaga; az, ahogyan él, viselkedik, gondolkozik, beszél, dolgozik; és főleg persze az, ahogy a betegekkel bánik, pontosabban, amit a betegeivel tesz.
Van a könyvben egy igen rövid fejtegetés az orvosi esküvel kapcsolatban: a Doktor megemlíti, hogy az orvosi esküből hiányzik az „Őszinteség” megfogadása – íme az újabb adalék a kollégák milyenségéhez. A Doktor persze eskü nélkül is őszinte, de ez nem is olyan nagy teljesítmény, hiszen jólesik neki. Általában amit csinál, élvezetből csinálja: ezt elhihetjük, és ez mit sem von le a teljesítmény értékéből.
Mindebből talán már kiderült, hogy a könyv főszereplője, Csernus Imre, egy hibátlan tökéletességű ember, mellékszereplői pedig a társszerzők és a betegek. Pontosabban a társszerzők is betegek. Vagy azok voltak (mint ahogy a főszereplő is!). Minden leírt szó vagy mondat konkrét tartalmától függetlenül azt a célt szolgálja, hogy Imre tökéletességét zengje, e tökéletesség különböző aspektusait – külső-belső tulajdonságait, gondolatait, munkáját, szokásait, beszédét, kissé lapos tanmeséit vagy híres cselekedeteit énekelje meg. Például, hogy kiscsoportja tagjait arra kényszerítette, hogy a hetenként kétszeri csoportfoglalkozást télen az udvaron cidrizzék végig.
Visszatérve a módszer kérdésére, annyi azért mégiscsak kiderül, hogy kidolgozásához az első lépést az jelentette, hogy Csernus doktor elhatározta, ő lesz a legnagyobb addiktológus az országban, illetve a világon. (Ehhez képest mindmáig nincs addiktológiai szakvizsgája.) És itt követte el az egyetlen hibát: „leült” a rendelőjében, és várta a betegeket – akik nem jöttek. Többet azonban sem a módszerről magáról, sem annak keletkezéséről nem tudunk meg. Csak az világos, hogy több hibát nem követett el Doktorunk – azóta nyílegyenes az útja, a könyvben leírtakból nem ismerünk meg egyetlen tévedést, egyetlen hibás döntést, egyetlen rossz húzást, semmit olyasmit, amit utólag megbánt volna, vagy legalább később elgondolkozott volna rajta – és mások részéről sem szerepel egyetlen olyan megnyilvánulás sem, amit kritikaként vagy legalább negatív visszajelzésként lehetne értékelni. Így hát nem ismerjük meg a fejlődés mozgatórugóit, a régi módszerek elavulását vagy alkalmatlanságának felismerését, az új ötleteket, azok kipróbálását, a tanulságok megfogalmazását, a módszer szüntelen fejlesztését, finomítását, az elmélet csiszolását. Mintha ezeket a kérdéseket kerülné szerzőnk, mint érdekteleneket. Meg kell elégednünk a tudattal, hogy az általa tökéletesen kidolgozott és alkalmazott Módszer létezik.
II.
Ez viszont nem tudományszerű. A tudományos elméletek és módszerek az elméleti viták és a gyakorlat tüzében forrnak ki. A tudományos tanácskozásokon felolvasások követik egymást, a hozzászólások élesek, kritikusak, kemények, a válaszok csattannak, a közleményekben a metodikák leírása egyre pontosabb, a statisztikáknak reprodukálhatóaknak kell lenniök – ahogy mondják, ami nem „kemény”, az csak „anekdota” –; a feltétel nélkül elfogadás pedig a hit kérdése, nem a tudományé.
A pszichiátria Kraepelin, Kretschmer és Bleuler munkássága nyomán alakult ki. Közleményeikből nyomon követhető a diszciplína kifejlése, pontosan tudjuk, ki mit figyelt meg abból, ahogyan észrevételeit leírta és rendszerezte. Többé-kevésbé mindenki ismeri Freud pszichoanalitikus elméletét, módszerét és iskoláját. Freud maga írta le annak keletkezését, az indító paradigmát, a kutatások menetét, a fogalmak kidolgozását, fejlődését, az elmélet kiteljesedését, az iskola kifejlődését. A közlemények ma is olvashatók, az egész tudományág fejlődése napjainkig követhető, legnagyobb alakjainak munkássága az utolsó betűig hozzáférhető – egészen addig a hihetetlen történetig, amikor is Freud a bécsi Gestapónál aláírta az elétett nyilatkozatot (miszerint a Gestapo „nem bántotta”), és azzal a száraz megjegyzéssel állt fel: „Uraim – mindenkinek ajánlhatom a Gestapót!”; vagy ugyanígy nyomon lehet követni például Rogers pszichoterápiás iskolájának fejlődését vagy a Minnesota-módszerét vagy az AA tudományos alapjainak kialakulását.
A „játszmákat” – a szereplőkkel együtt – a kiváló Eric Berne három évtizeddel ezelőtt írta le Emberi játszmák (Human games) című könyvében, ami laikusok között is nagy siker volt. A függőségekben tapasztalt hazudozásról (denial) gyönyörű dolgokat találunk az angol szerző, Robert Lefever kb. 15 éves munkájában (How to combat alcoholism and addiction, London, 1988). A drogosok kezelésében alkalmazott speciális technikákról számos közlemény segítségével tájékozódhatunk magyar nyelven is, és ezek között a konfrontációs technikák bőségesen szerepelnek, ugyanúgy az asszertív csoporttechnikák, az analitikus-feltáró, az énerősítő, a személyiségközpontú-empátiás pszichoterápiák, és nem utolsósorban a gyógyszeres módszerek.
A pszichiátria márpedig tudomány, az addiktológia pedig annak altudománya. Ezek alkalmazott tudományok, úgynevezett klinikai diszciplínák, a „gyógyító” orvostudományhoz tartozó résztudományok. Szabályait, illetve fejlődési törvényszerűségeit ez határozza meg, illetve a konkrét anyag, amivel foglalkozik. A pszichiátria az emberi psziché betegségeivel foglalkozik. Az addiktológia a függőségekkel kapcsolatos kórállapotokkal, tehát többek között a drogbetegségekkel is. A pszichiátria alapja a pszichopatológia, a kóros pszichés jelenségek tudománya: nincs pszichiátriai betegség kóros pszichés jelenség nélkül, ami viszont lehet organikus (szerkezetileg megalapozott) vagy funkcionális (kóros működés) következménye.
Mi következik ebből?
Az, hogy pszichiátriai betegség van. Létezik. Lehet valaki skizofréniás, mániás vagy demens. Lehet valaki gyógyíthatatlan, lehet állapota nagyon súlyos, esetleg „irreverzibilis” (visszafordíthatatlan) – és minderről akár nem is tehet a beteg, aki talán egy korty alkoholt sem fogyasztott egész életében – pláne nem drogot. De rossz modorral, agresszivitással, arroganciával, kiabálással – nem gyógyítható.
III.
Nézzük a könyv felépítését, rétegeit, mondandójának adagolását. A könyv egy lipóti munkahét – Csernus Imre munkahete – történetére fűződik fel. A szerzők szabadon írnak – a téma talán adott, folytatják a többiek szövegeit, illetve rendszerint a Csernus Imre által felvetett dolgot vizsgálják. Az ellentmondás megengedett, egy ideig eléggé kelletlenül leírják, hogy mi nem tetszik nekik a Doktorban, le szabad írni, hogy összevesztek Vele (esetleg összeverekedtek – ezt sem tiltja az eskü), de a végére ezek a disszonáns hangok elhalnak: marad az összehangzó hozsannaszerű ömlengés.
A három szerző között sajátos munkamegosztás van. Csernus teljesen szabadon ír, amiről jólesik – életéről, reggeléről, főleg azonban a betegekkel kapcsolatos gondolatairól, illetve cselekedeteiről. A legfontosabb a kiscsoport, amit hétfőn és csütörtökön tart. Megismerkedünk a koreográfiával: hogyan állnak be, mi történik ott, hogyan irányítja az egészet Csernus, ki mire jut.
A párbeszédek lényege – és ez kivétel nélkül minden párbeszédre vonatkozik – Csernus dominanciája. Ő ezt úgy nevezi, hogy betegei „hazudnak önmaguknak”, „nem őszinték”, végül pedig neki is hazudnak (ettől aztán már kiborul, őrjöngeni kezd, mint írja, nyilván, mert a hazugság NEKI szól, az ő énjét sérti). De a beteg nem hazudhat saját magának, mert mindezt mint „játszmát” ő megszünteti: vagyis feltárja a beteg előtt hazudozását, és így nemcsak a további hazudozást akadályozza meg, hanem meg is gyógyítja a beteget. Ugyanez a módszer, amikor kettesben van a beteggel. Ott azonban dominanciája még erőteljesebb, valóságos macska-egér játék folyik: másodpercek alatt kényszeríti ki a betegből a vallomást, miszerint:
– nincs igazam, akármit állítottam vagy gondoltam,
– a Doktornak viszont nagyon igaza van,
– én vagyok a hibás,
– a Doktor megmentett, és meg is fog menteni önmagamtól,
– a Doktor soha nem téved, tehát bármit is jelent ki, azt elfogadom, továbbá azt is, ahogyan mondja,
– mert ő mindent (jobban) tud,
– viszont meggyógyít, már meg is gyógyultam, ezt is ő mondja, tehát igaz…
és így tovább.
(Csakhogy, ha valaki hazudik, annak tudatában van. Elég egy vigyorral viszszajelezni, hogy mi is tudatában vagyunk.)
A kiscsoportos terápia és a négyszemközti kihallgatás mellett a harmadik típus a rescuer, a megmentő szerepe. Ilyenkor Csernus beavatkozik egy krízisbe, amiről telefonon szerez tudomást. Ez a legtanulságosabb eset. Itt ugyanis még az is megtörténik, hogy Csernus nem arrogáns, nem tolja le a beteget, nem üvölt vele és nem csapja rá az ajtót: ezek az esetek azt bizonyítják, hogy bárhogy nyilvánul meg Csernus doktor, a helyzet megoldódik. Visszahívja betegét, de csak annyit jelez neki két szóval, hogy ott van. A könyv végén található névsorban a megoldott esetek között találjuk a pácienst.
Ez tehát azt bizonyítja, hogy Cs. jelenlétében, puszta létezésében van a gyógyerő. A beteg – egyébként szinte obligát – verbális terrorizálása tehát nem feltétlenül szükséges, hanem valószínűleg a legkényelmesebb módszer, ami a legjobban megfelel doktorunk személyiségének.
A társszerzők, mint már jeleztem, a megkezdett témát variálják saját szempontjukból, de ők kevesebbet tudnak Csernus belső világáról, amit objektívnek szánt körmönfont dicséretfolyamokkal pótolnak. Tárnok Alfonz az leginkább, aki eleinte objektívnek és kiegyensúlyozottnak akar látszani, később azonban gátlástalanul nyalni kezdi Csernus seggét. A végére már csak dicshimnuszokat zeng; kézből eszik, áldozatot mutat be a Mester képmásának. Karizmáról beszél, belekeveri a szerbséget, a mai kiválóságot a gyermekkorban mutatott rendkívüliséggel alapozza meg. De még akkor is objektív akar lenni, úgy érzi, az is. Egy Csernus kellene, hogy észhez térítse.
Dobai, ha jól érzékelem, kissé undorodik, de ír, ír keményen. Gyakran zavaros, de ez nem zavarja, mert ő költő, és ha prózában kell írnia, nem felel az eredményért. A legrosszabb neki, amikor valamiféle humor-vonatkozás kerül szóba. Csernusnak ugyanis nincs humora. A humor legkisebb szikrája sincs meg benne, saját iróniáján sem képes mulatni, igaz, hogy azon más sem. Ennek persze az az alapja, hogy végtelenül és súlyosan komolyan veszi magát. Nevetése, melyet kissé kínos hallgatni, nem a saját vagy mások humorának eredménye, hanem ugyanúgy a dominancia jelzése, mint a beszéde és metakommunikációja. Ehhez képest a betegeinek igenis van humora, és távollétében kigúnyolják, parodizálják. Ez persze a fülébe juthat, de csak mint „legenda”, nyilván azért, mert másképp nem tolerálná. Ezt kell Dobainak leírni, és ehhez nagyot kellett homorítania, hogy kilépjen iszonyatos, sötét és reménytelen pesszimizmusából.
Máshol viszont őszinte, csak nem érünk vele sokat: „A család. A betegség szinonimája nálam. A család a drognál sokkal kiterjedtebb és gyilkosabb társadalmi probléma. Mindenkinek ajánlom Engels könyveit, különösen a »Család, a magántulajdon és az állam eredete« tanulságos. Egészségtelen és a legkevésbé sem természetes az az állapot, amiben egyházak, uradalmak, szokások hatására együtt halunk és családnak hívunk. Nem akarok felületes áltudóskodásba átmenni, de erről olvasni kell, mert mind érezhetjük, társadalmunk gyenge pilléreken áll, egyike a család, hibásakon, és nem kell más felelőst keresni, hanem saját rossz szokásainkat.” (158. o.)
Meg tudják fejteni ezt, értik egyáltalán, mit akar mondani Dobai? (Az idézet betűszerűen pontos, nagyon vigyáztam a másolásakor, de érthetetlennek tartom.)
IV.
Mi a jelentése számunkra ennek a könyvnek, pontosabban a jelenségnek?
Csernus önelégültségének és médiasikerének az oka nyilvánvalóan az orvoslás kettős – szakmai és financiális – válságában rejlik. Ez találkozott össze az addiktológia speciális helyzetével: a robbanásszerű társadalmi krízist okozó drogjelenséggel máig kevés, az egészségügybe nehezen illeszkedő ellátó intézmény veszi fel a küzdelmet, a megoldás reménye, lehetősége nélkül, ráadásul viselve annak terhét, hogy az ellátandó páciensek nagy része a rendőrség ügyfele is, egy részük pedig bűnöző. Komoly, akadémiai-egyetemi pszichiáterek nem szívesen kezelnek drogosokat és alkoholistákat, a helyzet kicsit olyan, mint amikor a betörő nagy erejű reguláris csapatok ellen csak gerillák veszik fel a küzdelmet – ők pedig saját harcmodorukat alkalmazzák. Csernus Imre nyilván a híres Drake admirális kalózait tekinti példaképnek, akik győztek a spanyol armada ellen. De engem inkább Pancho Villára emlékeztet, a mexikói partizánvezérre. Ő nem olvasta Clausewitzet.
- Játéktér [6]