„Sláger”
„A nagy mű immár végképp elmarad”.
Nem érhetted el Óceánodat?
Mögötted farkas és fölötted holló,
így tűnődtél, hogy nagy? Vagy csak nagyon jó?
Vagy csupán jó? Épp hogy megfelelő?
S közben fogyasztott fogyva az idő.
S egyszerre minden mindegy lett neked:
„változni, változtatni nem lehet.”
Ha nem változtathatsz, szabad lehetsz,
hisz rajtad kívül örvénylik a hecc.
Művedből is kivonhatod magad,
s úgy nézheted, mint kihullt fogadat.
„Sírvers”
„Találhatunk még bármi nőt,
de olyat sohasem, mint őt.”
Nagy igazság, igaz nagyon,
ha elfogadom, ha tagadom,
mehetsz utána rákmenetben,
utolérned már lehetetlen,
itt minden jóvátehetetlen,
végezhetetlen, kezdhetetlen.
Mert a halál nagy kupleros,
halott nőddel is összehoz,
a jégteremben nézheted,
hol boncnok sem nyithatja meg.
„Elégia”
„Győz az ököljog,
lapít a vén disznó,
sunyít Isten.”
No comment.
Ha mégis volna,
azt mondanám,
mit Stendhal egy halálos baleset
láttán Turgenyev nagybátyjának:
„Az Önök istenének
egyetlen mentsége,
hogy nem létezik.”
Ez esetben vén disznó sem lehet.
„Nélkül”
„…egy tányér tejszín
macska nélkül”:
így képzelte el a Petri-utáni létet.
Példátlanul pontos definíció.
Noha ma is nyüzsögnek a macskák,
és a világban
tejszín-hiány van.
„Chopinről”
„Minden olyan illatos, mint a méz!
Csak a tüdőm rohad szét” –
Ez ám az „Aha-élmény”!
Kéklő ég alatt lepratelep.
Látlak, amint Chopinre gondolsz.
Látom még élő csontváz-kezed.
Kivéve a kivételt minden
fényben ázik és illatban lebeg.
„Vakvilág”
„A szerző undorodik magától.”
Az ilyen bejelentés ritkán hiteles.
De neked elhiszem, mert undorod is szeretted,
mint dohos kacatját az ószeres.
„Spleen”
„Most kellene
indulni
oszlásnak.”
Rohadtul jó vicc.
Csiklandozzanak meg, hadd nevessek.
Az efféle tréfa
kockázatosabb, mint
szájba
baszni
egy harapós lovat.
„Tetemes a corpusunk”
„Jut eszembe, én minden este
a Kővendéggel vacsorázom.”
Kéretik figyelembe venni,
hogy innen volt még a halálon.
Kicsit csimbókos, rongyos, rojtos,
ragyás és furunkulusos
Donjuan, görcsös és göcsörtös
kripto-pszeudo-tífuszos.
A Kővendég vendége volt ő,
s ez első vizitje után
nem ölte meg, csak megszagolta,
és azt mondta, hogy „Gyurikám.”
Másnapra is magához hívta,
asztalán nőtincs, nőszirom –
„Megbasztad s elhagytad a lányom?” –
és nézett rá szomorúan.
„De csak azért – szórakozottan
így felelt a látogató –,
mert teljes teste tejszagú volt:
a mell, a pina, a popó.”
A Kővendég orra behorpadt,
tányérjába pottyant füle,
felugrott, hogy látogatóját
a Gyehennába húzza le.
Ekkor berepült a hodályba
három ittas nődenevér,
a kővendégnek neki szálltak,
kőport kavargatott a szél.
„Estére várlak” – porladozva
raccsolta arisztokratán –
majd hozzáhajolt s ezt susogta:
„Ugye hogy eljössz, Gyurikám?”
Így esett meg, hogy minden este
a Kővendéggel vacsorált,
míg meg nem szokta és szerette
a poklot és a tűzhalált.
„Októberi capriccio”
Ha elhinném neked, hogy
„Aki bármiben hisz: az hülye”,
akkor kényszerűségből
hülyének tartanálak,
hisz hittétel ez a te mondatod is.
Az ateistának vigyáznia kell, hogy
ne tagadja túl erősen istent,
mert a túl erős tagadás
felér egy állítással.
Amit viszont
forradalmunkról mondtál,
hogy „úsztam boldogan
a történő elemben.
Tíz napig éltem” –
ezt utánad mondhatom.
Bár túl erős állítás, hogy
csak tíz napig éltünk,
a „szétrohadt akasztófák” mögött
mégis, én is
egyedül álló
fénytónak látom
a tíz nap ragyogását.
„1956”
Petri szerint november 4-én
dőlt meg a rendszer. De melyik?
Nem a forradalomé, amely
még rendszer sem volt, csak kívánkozás,
és tevékeny remény, hanem
a „forradalomé”. Petri szerint
„A szovjet inváziónak nem volt igazán
mély hatása”, mert csak az derült ki,
„hogy az emberek többnyire gyávák,
szemetek”. Szerintem az is
kiderült, hogy a gyávaság és szemétség
országos cinkosságba tömörülhet,
mely túléli okát, s így szinte halhatatlan.
„Szerbia”
Az én egem is sötéten ring
nekem is drága Szerbia
BITEF és kosutnjaki camping
Danilo Kis csebabcsica
Két végén izzó cigaretta
az ajak bőrét perzselő
honfi-ábránd és honfi-lepra
temető hátán temető
Vézna tanítónő eszéki
két német tank közé kötött
a két tank hátrál kettétépi
vad sikoly ég és föld között
Kannibál lett a partizánból
fél évszázad múlt el csupán
foga közt friss hullákkal táncol
„és lehet-e még ezután”
„A Dunánál”
„Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték” –
ilyesmit nem sokan kívánnak hallani.
Nemzetellenesnek tartja tetemes többség
az igényt, hogy a múltat be kell vallani.
„Szókoszorú Solt Ottilia sírjára”
Ahogy te róla, én rólad „szíves
engedelmeddel a leendő
hullák nevében”:
csakugyan komikus foglalatosság –
állapotaink közt a különbség
áthidalhatatlan ez idő szerint,
s mire áthidalhatnám, nem lesz időm,
mit áthidalhatnék. A temetésen
ott voltam én is. A főpolgármester
elsírta magát gyászbeszéde közben:
így idézte fel akaratlanul
a daliás időket. Aztán feltűnt
a gyászolók között az államelnök,
mire mögé furakodva egy híve
átlökte állát a tisztelt férfi vállán,
s a fényképezőgépekbe meredt.
Ottilia ezen jól mulatott volna,
ahogy te is jól mulattál, ha láttad.
Én röhögtem, bár gyász fojtogatott.
Legjobb esélyünk hagyott el. Azóta
érdemmé nemesültek köreinkben
az igen indokolt, picinyke
árulások. Te vállat rántva
jelezted: ez már nem a te bulid.
Itt elhallgatok, mert „mire jó ez a síron
túli gargalizálás?” Szervusz Gyuri.
Szervusz Ottilia. Szervusztok. The rest
is silence.
„A szakácsok Marseillaise-e”
Ettem a főztödből, remekműveidből.
Az ízek, melyeket összekevertél
nem rímek voltak, hanem ármányos asszonáncok.
Épp azért nyertél, mert keverni mertél.
Barátaid, kik olvastak s ettek téged,
két abárolt szférádból nézhetnek vissza rád,
s a rutin és az ihlet összjátéka folytán
asztalod közepén rántott bodzavirág.
„Mosoly”
Mindig sejtettem, hogy a jég alól is
kifogható a vergődő öröm,
s a végső pillanathoz közeledve
„a szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre” lehet épp oly éles,
mint fiatalon. Petri a mosolyt
„egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán”
is élvezte, ezzel tudatva, hogy
bár gerincének víztartalma nő,
és napról napra fogy csontjai közt a hús,
a végső eredmény nem végeredmény,
mert fontos lehet minden pillanat,
kövesse bármi, míg agysejtjeinkhez
új tapasztalat tapad: ez halálig
táplálhatja gyönyör-szükségletünket.
„Megjött a tél”
Húsz éve hajnalban
felébresztett a frász:
a szomszéd szobában
hörögsz és zihálsz.
Viszlek zörgő Ladában
derengő Berlinen át,
hörgésed ha fullad,
nem merek nézni se rád.
Másfél óra múlva
az orvos falfehér,
kilép a rendelőből:
„Csoda, hogy él.”
Ülünk a York-Schlösschenben
– öt nap telt közben el –,
szép lány hozza egy deci vodkád,
még rendelned se kell.
Miért restellted,
már mint félhalott,
„hogy így kapaszkodom,
hogy élni akarok”?
Mennyire örülök,
míg épp ezt olvasom,
hogy nem szegte kedved
az aljas fájdalom,
egyenként, külön
minden részedet
zúzta, darálta,
mégsem bírt veled.
Akár a Természet ölt meg,
akár a Fővalaki:
egyetértésedet
nem csikarta ki.
„Búcsúzás”
Kacérkodni a halállal: divat.
Ezért riszálja szellemét a költő.
„Csontig lerágom végnapjaimat”:
Vakmerő program, életet betöltő!
„Már reggel van”
A könyv vége és a halál előtt
felbukkannak a nyomor képei.
Fagyott sebek, szederjes lila ajkak és kezek.
„Egy neoliberálisnak ez olyan rosszul áll,
mint a hajléktalanok szénája.”
Hahahaha.
Nem baj, Gyuri. Ki-ki úgy ad számot
az elviselhetetlenről, ahogy a leginkább
el bírja viselni. A „szociális érzék”
legtöbb esetben alibi ma már
a karrierhez és gazdagodáshoz.
Kocsmában, forralt bor mellett valóban
nehéz igaz szavakat találni
a didergőkről, tudván, hogy az igaz szó
sem fűti fel hálószobájukat,
a Mindenséget. A te téli versed
kihűlő világot vizionál.
Mióta nem vagy, kissé még tovább hűlt.
„Talán jő majd egy jobb kor” – ezt te írtad
búcsúzóul? Nehezen hihető, de
itt van, könyved utolsó oldalán.
2003. november
A címeket azért tettem idézőjelbe, mert ezek a témául választott Petri-versek címei. Az idézőjeles kurzivált sorok Petri-idézetek.
- Kultúra [6]