1995. januárban jelent meg Saci rólam készült interjúja a Népszabadságban, többek után és előtt, egy sorozat részeként, amely egy-egy fotót mutatott be alkotóstul a Budapest mellékletben.
Számomra itt indult az a történet, amely szól egyrészt a köztünk kialakult barátságról, másrészt a körülöttünk zajló, részben általunk alakuló fotográfiai közéletről, vagyis a ’90-es évekbeli kortárs művészfotó sorsáról. Mi ’94 vége felé találkoztunk és lettünk jó barátságban, amibe azért később néha bezavartak azok az egyáltalán nem személyes, de eléggé kompromittáló ügyek, amik „fotós berkekben” Saci tevékenysége nyomán kifejlődtek.
Amikor a cikk miatt találkoztunk, a Bolt Galéria több mint egy éve működött már a Leonardo utcában. Először Hajdú Józsi és Bozsó mesélték, hogy megkereste őket egy nagydumás negyven körüli figura, akivel jókat lehet bor mellett diskurálni, és aki pár éve kezdett el nagyformátumú épületfotóval foglalkozni, meg elméleti fotográfiával, például a zónarendszerrel, de egyébként most újságíróként barátkozik velünk, és biztos engem is meg fog környékezni, ott szokott lenni a megnyitókon, nagyon érdekli a fotó. A Bolt által fémjelzett tendenciák (akkoriban tényleg minden jó dolog ott zajlott): a fotó mint műkereskedelmi tárgy előtérbe kerülése, a történeti technikák térhódítása, a képzőművészeti jellegű attitűd erősödése egybeesett a Saci-féle felfogással. Azóta közismert, hogy mi lett abból, hogy Saci „megkörnyékezett” embereket, de a történetnek ez a része nem ide tartozik. Viszont nem lehet nem megjegyezni, hogy történetesen éppen a Bolt Galéria (ígérem, többször nem említem) lett a színtere (később csak képletesen) a szétesésnek, mert amit Saci a megjelenésével akaratlanul okozott – mindamellett, amit véghezvitt –, az megosztottságba, mindenki mindenkivel való kompromittálódásába és hát a szokásos magyar sztoriba torkollott: ellenségek begyűjtése, sértődések, hátat fordítások, hátat fordítások elvárása stb. Mindez a Kortárs magyar fotó New Yorkban című projekt miatt robbant ki, amit Saci egyedül hordott el a hátán.
Külön emlékezetes, hogy megismerkedésünkkor a Nyúl utca 11-ben laktam, a Solt Ottiliáék lakása alatti lakásban, oda jött Saci interjút készíteni. És hát szép volt és szomorú is ’98-ban ugyanabba a házba visszajárni Sacihoz, az amerikai túra ügyében.
Igazán mégis nagy kalandjaink érdekesek. Saci többször hívott közös épületfotózásra, mert az egyrészt nem egyszemélyes műfaj, másrészt jobb dolog együtt dolgozni valóban. Ezeken a közös munkákon alkalmam volt megtapasztalni a síkfilmes élettempót, amit egy tanulságos ellenpélda is kidomborított, melynek során én hívtam el őt egy nagyon reklámos kiadványhoz dolgozni nagyon reklámos tempóban – épületfotóra. Aki tudja, milyen a munka- és fizetési morál a kommersz fotó körül itt Magyarországon, annak nem kell magyarázni, mi volt ebben az abszurditás.
Az igazi nagy közös kaland – fotográfiai értelemben is – a bakonyi indián harci játékokban való részvétel, amelyben együtt bukkantunk fel mint ismeretlen fehér „árnyéklopó” vándorfényképészek, akik úgy dolgoznak és néznek ki, mintha kb. 1870 lenne. Saci fagépeivel és nagyon eltérő koncepcióval, de együtt játszottuk keményen élethű szerepünket. Hihetetlen nehéz volt a dolgunk, mert egyszerre kellett beilleszkedni, magát a „szerepet” megformálni, és közben igazából megcsinálni használható fotókat. Érdekes, hogy ami, mondjuk úgy, nézeteltérés volt köztünk – egész másként képzeltük az archaizálást, hogy milyenek legyenek ezek a képek –, szerintem a mai napig fennáll. Saci később platinum printeket készített a negatívokról, ami engem nem izgatott már annyira, és nem is vettem részt benne, ezért is alakult úgy, hogy ezek inkább az ő képeivé váltak. Még most is hallom egy őz ugatását a bakonybéli ösvényen (kiszólás Sacinak).
’98-ban aztán Saci megcsinálta az első amerikai akciót, a Take Five-ot, és borzasztó jó dolog volt részt venni és ott lenni. Elég érdekes volt az itthoni viszonyokat tekintve azt látni, hogy mihez képest mit akar Saci összehozni. Közhelyesen szólva, innentől fotótörténet, amit elindított. Persze jobb lett volna, ha nem kell mindehhez darázsfészekbe nyúlnia.
Amikor New Yorkban keményen dolgozott, intézkedett, kitaláltuk, hogy a Take Five-ból mi kiállítók vagyunk a Five, Saci pedig a Take.
A fotón önkioldós csoportkép látható, Kerekes Gábor, Bartha Zsolt Péter, Hajdú József, Herendi Péter és Drégely Imre a Sohóban, amint mind épp azt gondoljuk: – Hol vagy már, Saci?
Ő pedig eközben a Platinum Galerie-ben kavar, tékingeli a fájvokat.