Skip to main content

Négy vélemény a forradalom örökségéről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A hazai ellenzék október 23-án este emlékezett meg a forradalom 30. évfordulójáról. Az összejövetelen, amelyen 50-60-an vettek részt – nem is fértek volna el többen Nagy Jenő és Vétek Mária lakásában – Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke beszélt a forradalomról. Öskü Csaba verseit, Szilágyi Sándor az évforduló alkalmából írt esszéjét olvasta fel.

A jelenleg Londonban élő Krassó György 1986 őszén itthoni és külföldi ismerőseihez, barátaihoz fordult, és arra kérte őket (a forradalom tanúit meg a fiatalabb nemzedékekhez tartozókat egyaránt), mondják el, miképpen gondolnak 1956-ra. A hangszalagra mondott szövegeknek (amelyekből a szerkesztő műsoros kazettát és később esetleg kötetet kíván összeállítani) egy része – köztük Krassó Györgyé – a Szabad Európa Rádióban is elhangzott. Lapunk kérésére Krassó György eljuttatta hozzánk megemlékezése szövegét.

Az ünnepi emlékezéseket általában nem szokás kritikailag elemezni. Krassó György és Szilágyi Sándor írása azonban – keletkezésük alkalma ezt szinte elkerülhetetlenné tette – nem megemlékezés csupán. Mindkettő arról szól, mi is voltaképpen a magyar forradalom eleven, ma is útmutatóul szolgáló tanulsága. A kérdést sokan felteszik maguknak, az idők változtával újra meg újra, és nemcsak Magyarországon, de szerte Kelet-Európában. Ha nem elégszünk meg át nem élt, retorikus válaszokkal, a felelet lényegesen befolyásolja politikai állásfoglalásunkat, sőt egész morális magatartásunkra kihat. Aki meggyőződése szerint a demokratikus ellenzékhez tartozik, szinte nem is teheti meg, hogy ne próbálja tisztázni viszonyát a forradalom hagyományához.

Ez magyarázza, hogy Szilágyi Sándor megemlékezése nyomban elhangzása után vitát kavart: Pálinkás Róbert a helyszínen mondta el ellenvéleményét, Mikes Tamás nyílt levélben fordult az esszé szerzőjéhez. Krassó írásának megérkezése új dimenziót adott a polémiának: a két esszében két diametriálisan ellentétes „political philosophy” tükröződött. Kőszeg Ferencet ez a szemléletesen feltáruló ellentét késztette arra, hogy mindkét írással vitázva írja le a maga nézeteit.

Lapunk szerkesztősége nem rendelkezik a lenini bölcsességgel, hogy a különféle elhajlások között rámutasson a helyes útra. A különböző vélemények együttes közlésével épp azt szeretnénk jelezni, hogy a demokratikus ellenzéken belül igen ellentétes nézetek élnek és élhetnek egymás mellett, s hogy a kelet-európai ellenzék nyilatkozatának záró mondata (1956 „közös örökség és közös buzdító erő valamennyiünk számára”), amelyet természetes egyetértéssel írtunk alá valamennyien, kinek-kinek mást jelent.

A négy cikk egyúttal vitaindító is: szívesen közölnénk újabb hozzászólásokat. Ezúttal nem emlékezéseket várunk, hanem elsősorban politikai gondolatokat. Mit jelent a forradalom tradíciója a politizáló ember számára ma, a kádárizmus alkonyi órájában?












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon