Szilágyi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Az ’56-os magyar forradalomra mondták egykor: a Suhancok forradalma. A jelző arra figyelmeztet, hogy ez a forradalom mindenekelőtt a fiataloké volt. Fiatal írók, újságírók takarították el az ideológiai akadályokat előle, egyetemista fiatalok hirdették meg 23-ára a lengyelekkel való szolidaritás békés tüntetését, s diákok foglalták pontokba: mit kíván a magyar nemzet. Őhozzájuk csatlakoztak, az ő szavukra bátorodtak fel a szintén fiatal – nagyon fiatal: többnyire tinédzser éveik középső harmadát taposó – munkások. Ők hozták a hegesztőpisztolyokat, a vésőt, vassodronyt a Sztálin-szobor ledöntéséhez („Szobrász vagyok”, felelték később öntudattal a rabtársak kérdésére, hogy miért is kerültek be – mint ahogy bekerültek egy másik kvalitásos szakma képviselői is: a „csillagászok”). Ők siettek teherautón, gyalog a Rádióhoz, hogy súlyt adjanak a diákok követelésének: olvassák be az egyetemisták 16 pontját – s amikor az ávósok belelőttek a tömegbe, ők hozták ki az üzemi raktárakból a honvédségi tanlövészet céljából (no meg a háborús hisztéria okán) ládákban tárolt kispuskákat. Majd ők vették be magukat a Corvin-köz, a Tűzoltó meg a Práter utca környéki sikátorokba, ők védték Újpest, a Csikágó, a Széna tér környéke utcáit-tereit,[SZJ] ők kúsztak padlásról padlásra, ablaktól ablakig, hogy „gitárszólóval”[SZJ], Molotov-koktéllal szórják meg a csikorogva-dübörögve forgolódó vasszörnyeket, a tankosaurusokat. S azután, még később, ők szökdöstek át tömegével a határon, velük zsúfolták tele a cellákat, őket pofozták, rúgták, talpalták, őket ítélték életfogytra, halálra – közönséges közbűntényesként, „meghatározatlan számú gyilkossági kísérlet” címén.[SZJ] S ha netán még fiatalkorúak voltak – nos, akkor meg kellett várniuk a 18. születésnapjukat,[SZJ] amikor is már akaszthatóvá cseperedettnek minősítették őket. (15, 30 vagy 50 gyereket akasztottak fel így, a 18. születésnapján? Nem lehet tudni.)

De kik is voltak ezek a Suhancok? Keveset, botrányosan keveset tudnak róluk. Mindössze néhány kép a visszaemlékezőktől: a forradalom „főpróbájára”, a Rajk-temetésre magukkal hozták munkás-ládikájukat, a diplomatatáskák munkásöntudatos, őszintébb elődjét. A tüntetéseken és a felkelő csoportokban hajadonfőtt, rakoncátlan fürtökkel vagy hetyke kalappal, svájcisapkával a fejükön, felöltőben vagy viharkabátban lehetett őket látni – ám szinte mindig kék cejgnadrágban. Munkás-ládika, cejgnadrág: első-második generációs munkások vagy ipari tanulók voltak tehát, a rendszer édesgyermekei. Suhancok. ’56 az ő forradalmuk volt. Ők csinálták, és őket büntették érte bitóval, börtönnel, kényszerű száműzetéssel.

S tőlük vették el a saját forradalmukat. Magyarországon az elmúlt 30 évben a hivatalosság mindent elkövet, hogy az ’56-os forradalmat meg-nem-történtté tegye, hogy kitörölje az emberek emlékezetéből. Agyonhallgatással, fél- vagy inkább negyedigazságokkal, elkenéssel, nyakatekert okfejtéssel, a forradalom vezetőinek és a felkelőknek a bemocskolásával. Röviden: hazugsággal.

Mondhatnánk: mindezzel ők teremtenek mítoszt a forradalom körül. Ellenmítoszt. Hiszen – miként az Örökkévaló nevét – a forradalomét se merik kiejteni, csak babonásán körülírni: kezdve az „ellenforradalom” negatív ráolvasásán, folytatva az O. S. E. (Októberi Sajnálatos Események) elhülyült eufémizmusán, mostanában pedig a „Nemzeti Tragédia” felstilizálásával. Hazugság ez utóbbi is, hiszen a kifejezés: „Tragédia”, valami sorsszerűséget, az Embernél nagyobb erők által véghezvitt sorsszerűséget sugall – épp az emberi felelősségről akarja tehát elterelni a figyelmet. Pedig hát: kiknek a bűne, hogy végül véres felkelésbe torkollott a békésnek indult tüntetés? S kinek a lelkén szárad a kegyetlen megtorlás: a bírósági kutyakomédia, az akasztások, a börtön? Vagy – hogy ezt a „kényesre” felfújt témát se kerüljük meg – ugyan miféle korábbi aljasságok bőszítették fel annyira a tömeget, hogy maga is a lincselésig aljasult?

De hazugság a mostanában szabadabban megnyilvánuló patrióta érzület kedvéért odabiggyesztett jelző is: „nemzeti” tragédia. Hiszen azt sugallja: az egész nemzet tragédiája volt, ami történt, vagyis egybeölel hóhért és kivégzettet, smasszert és foglyot, s azt is sugallja, hogy egy kis nemzet a nagyobbaknak van kiszolgáltatva. De vajon valóban „az oroszok” számlájára kell-e írnunk mindazt a szörnyűséget, mellyel a Kádár-rezsim berendezkedett? A szovjet vezetés minden bizonnyal elvárta a szolnoki bábkormánytól: teremtsen rendet az országban, s konszolidálja a helyzetet. De elvárta-e a lakosság meggyötrését, mindazt, amit felsoroltam? Vagy ha elvárta is: nem mondhatták volna az ország vezetői, hogy nem hajlandóak rá? Egy konkrét példával élve: vajon kijelentette-e Kádár János 1958-ban, hogy ő inkább visszavonul a politikai életből, semhogy nevét adja Nagy Imre és társai kivégzéséhez? Vajon keresztülhajtották volna-e akaratukat a szovjet vezetők – ha valóban nekik volt ez ennyire fontos – ezen az áron, a politikai megrázkódtatást kockáztatva is?

De nem azért jöttünk most össze, barátaim, hogy efféle morális kérdéseket feszegessünk. Persze, nem is azért, hogy elfeledkezzünk róluk. Ha akarnánk, se tehetnénk. Épp az elmúlt 30 év miatt nem.

Ám ez az utóbbi mondat tűnődésre késztet. Ahogy körbenézek ebben a szobában, jó néhány mai „Suhancot” látok, 18, 20, 25 éves arcok – viselőik jó 5-10 évvel a forradalom után születtek. Vagy, hogy ne menjek messzebb: jómagam mindössze két és fél éves voltam azokban az októberi napokban. Mi közünk van nekünk, 40 alattiaknak – a felnőtt lakosság felének, akik akkor legfeljebb kisgyermekek voltunk – ’56-hoz? Miért érezzük úgy, hogy nekünk – legalább nekünk – meg kell emlékeznünk róla? Azt felelhetnénk: legújabb kori történelmünknek mégiscsak ez az egyik legfontosabb eseménye, s a kegyelet, az elesettek, a kivégzettek, a börtönbe zártak, a meghurcoltak sorsa iránti kegyelet miatt sem feledhetjük.

Bár így volna, barátaim! Bárcsak ez, csak ez hozott volna most össze bennünket. Ám az a gyanúm: csúnya játékot űznek velünk, immár 30 éve. S hadd előlegezzem meg töprengéseim végeredményét: legfőbb ideje, hogy véget vessünk ennek a játéknak. Nem is pusztán azért, mert sok volt már az elmúlt 30 év hazugságaiból – inkább az előttünk álló hónapok, a következő egy-másfél év miatt.

Hogy miféle játékra gondolok? Arra a régi bölcsességre, mely szerint a hazugság hazugságot szül. Miként az elmúlt 30 évben a forradalmat nem nevezték a nevén, úgy muszáj volt hazudniuk szinte minden más – fontos és kevésbé fontos, politikai és művészeti, irodalmi és tudományos – mondom: minden más ügyben is. A csúnya játék ebben: az árukapcsolás. Mert rendben van, fogadjuk el az elfogadhatatlant: a jelenlegi vezetés nem tekinti ünnepnek október 23-át – de azt elfogadhatjuk-e, hogy március 15-ét sem ünnepelhetjük meg, mert az egykori, az 1848-as forradalom és szabadságharc az ’56-os forradalmat és szabadságharcot juttatja a hivatalosság eszébe? Vagy azt miért fogadnánk el, hogy gumibotokkal kergetnek szét fiatalokat, akik a Bős–Nagymarosi Vízlépcső felépítése, a természet tönkretétele elleni tiltakozásul békés sétára készülnek – csupán mert ez is az egykori, a szintén békésnek indult tüntetést asszociálja? Avagy – folytassuk a sort – olvashatunk-e, hallhatunk-e tőlük, a hivatalosságtól tiszta, egyenes beszédet a kisebbségi sorban élő magyarság helyzetéről s a Nyugaton élő magyarság kulturális és politikai törekvéseiről? És a lengyel, a cseh, a német, a román, a szovjetunióbeli polgárjogi és független békemozgalmakról? Csernobilről, a Duna-kanyar, a Balaton-felvidék, a Pécs környéki és a többi természeti táj ipari elfertőzéséről? Az ország reális gazdasági helyzetéről, a gazdasági és politikai reform kilátásairól és akadályairól? S a kisnyugdíjasok, az aprófalvakban élők, a cigányok életlehetőségeiről? Az egyházak és az állam viszonyáról? Kapunk-e minderről megbízható tájékoztatást, a problémákat világosan megfogalmazó okfejtéssel? Elárulják-e az illetékesek, miként próbálnak úrrá lenni a már-már csődtömeggé összeálló gondokon? Egyáltalán: tudjuk-e, egy-egy kérdésben kik az illetékesek? Hogy kik hoznak döntéseket, kik írnak alá szerződéseket – s hogy pontosan mit is írnak alá? S a legfontosabb: megkérdeznek-e bennünket, magyar állampolgárokat, hogy mit gondolunk ezekről a mi húsunkba vágó kérdésekről? S hogy miféle megoldásokat látnánk megnyugtatónak?

Ne zúgjátok a választ, tudom én is nagyon jól: nem, mindezt ők nem teszik meg. Pedig hát: megtehetnék. De nem teszik, mert így kényelmesebb nekik, ehhez szoktak hozzá. Meg hát: félnek. Rettenetesen félnek.

S nincs annál félelmesebb – nevetségességében is félelmetes –, mint egy politikai vezetés, mely egy szuperhatalom tankjait és rakétáit tudja maga mögött, mely a totális hatalom teljes apparátusát tartja a kezében, melynek vízágyúk, páncélautók, hihetetlen mennyiségű rendőr, karhatalmista, munkásőr, titkosrendőr és besúgó, cinikus jogrend és a közlési eszközök állami monopóliuma áll a rendelkezésére – és mégis fél.

Azt gondolom, barátaim, mindannyiunknak az volna a jó, ha nem félnének. Hogy ha már egy olyan társadalmi rendben kényszerülünk élni, melynek állami és hatalmi apparátusa fölött semmiféle ellenőrzésünk nincsen, ahol ki vagyunk szolgáltatva a hatóságok kénye-kedvének: igazoltatásnak, bírságnak, házkutatásnak, internálásnak, folyóirataink beszüntetésének, íróink hivatalnoki leckéztetésének, utazási szabadságunk korlátozásának, szólás- és lelkiismereti szabadságaink megnyirbálásának – de minek folytassam: szóval, az volna jó, hogy ha már egy ilyen rendben kényszerülünk élni, legalább azok, akik mindezt ránk kényszerítik, nem félnének. Pontosabban: ha tisztábban látnák, hogy mitől is kell félniük.

Mert nem ettől a 30. évfordulótól, nem attól, hogy a visszaemlékezés valamiképpen kiszabadítja a 30 éve bezárt rossz szellemet, a lázadás szellemét. Hanem a többi hazugságuktól. Attól, hogy a többi, az előbb említett ügyekben (persze: a sor folytatható) az agyonhallgatások, a fél- vagy inkább negyedigazságok, az elkenések, a nyakatekert okfejtések, és – igen – azoknak a bemocskolása, akik tőlük függetlenül gondolkodnak és beszélnek: hogy mindez összeáll majd egy csődtömeggé, egy olyan bizalmi válsággá, amin már nem képesek úrrá lenni. Mert tegyétek szívetekre a kezeteket, barátaim: vajon nem éppen ez, a többi hazugság hozott ide bennünket? Vajon nem ezekhez az ügyekhez van voltaképpen közünk – s ’56-ról úgy gondoljuk: ez „csak” az őshazugság?

De mit kezdjünk a jámbor óhajjal: bárcsak ne félnének! Hogyan nyugtathatnánk meg őket? Egyáltalán: nem okkal tartanak-e minden kezdeményezéstől, amiről úgy érzik: nincs teljesen a kezükben? Nincs-e igazuk abban, hogy ha a kisebbségi sorban élő magyarok sorsa miatti felháborodás „nacionalizmusba” csap át, az könnyen a Nagy Testvér ellen fordulhat[SZJ]? Nincs-e igazuk abban, hogy ha március 15-én engedik a fiatalokat felvonulni, a Kossuth-nóták után előkerülnek a jelszavak is? (S nem az egykori jelszavak – vagy akár ugyanazok: többségük ma is teljesítésre vár.) Nincs-e igazuk, amikor visszatartják a gazdasági információkat, mert azok alapján a szocialista kölcsönös segítés helyett a kölcsönös kizsákmányolásra következtetnének a forróbb fejűek? (Ahogyan a cenzúrázhatatlan pesti vicc teszi, mely szerint a KGST emblémája: hét sovány tehén piros mezőben feji egymást.) S nincs-e igazuk abban, hogy mindennek az alapja: az ’56-os forradalom megítélése. Hogy ha itt „kitörne a szabadság”, az emberek ugyanazt kiáltoznák az utcákon, mint egykor.

Való igaz: az 1956-os forradalomban fogalmazódott meg a legteljesebben, ami a kelet-európai, szovjetek megszállta, kommunista rendszerű országokban máig a népek beléjük fojtott akarata: 1. A nemzeti függetlenség, 2. a többpártrendszer, 3. a munkás érdekképviselet (munkástanácsokkal), és végül 4. a szólás-, gyülekezési, vallás- és sajtószabadság.

De gondoljuk csak meg: Magyarországon tíz éve létezik független nyilvánosság (a kéziratos szamizdat éppen tíz-, a sokszorosított pedig ötéves múltra tekint immár vissza[SZJ]), és mégis: az elmúlt tíz évben (sem) fogalmazódott meg hasonló határozottságú politikai program. Minek tudható be ez? Taktikázásnak? Annak, hogy majd, egyszer, ha eljön az ideje, úgyis előállunk a farbával? Vagy ellenkezőleg: a tehetetlenségnek, a szellemi erők hiányának?

Én azt hiszem, egészen másról van szó. Szerintem azért nem fogalmazódott meg efféle program, mert azokban a politikai keretekben gondolkodva s azon az elvi síkon, amelyben ’56-ban megfogalmazódott, ma sem lehetne mást mondani. Ugyanakkor – s ez a fontosabb – azóta nagyot változott a világ: ma már nem lehet ugyanazokat a követeléseket megfogalmazni, mint ’56-ban. Többek között éppen azért nem, mert az egykori program – most mindegy, hogy miért – nem vezetett eredményre.

Két egyaránt igaz tétel áll tehát egymás mellett:

– ma sem tudnánk mást mondani, mint egykor; ám:

– ma sem mondhatjuk ugyanazt, mint egykor.

Mit kell hát mondanunk? Vagy semmit – vagy mégis valami mást.

A második nyilvánosság sajtójában és a független társadalmi kezdeményezésekben mintha az előbbi volna a helyzet: eseteket, jogsértő eseteket ismertetnek, konkrét ügyekre szerveződnek, s legfeljebb társadalom-és gazdaságtechnikai javaslatokat fogalmaznak meg – mindent átfogó politikai jövőkép, társadalomvízió nélkül. Mintha csak azt mondanák maguknak, akik ilyesmiben részt vesznek: a mi életünkben aligha változik meg az ország külpolitikai helyzete, aligha vonulnak ki a szovjet megszálló csapatok, s aligha vezetik be a többpártrendszert, az intézményes renddel biztosított szabadságjogokra és érdekképviseletre sincs sok esély – de azért még nem kell ölbe tett kézzel ülnünk! Azért még akad fölháborodni – s tennivaló, bőven.

Persze, ez a – kissé szándékosan el is rajzolt – kép nem egészen pontos. Mert a független sajtóban és az „egy célra szerveződött” független mozgalmakban mégiscsak kirajzolódik valami átfogó program – csak éppen más természetű, mint amit „politikai program”-nak szokás nevezni. Hogy egy vallási hasonlattal éljek: egy olyan üdvtan ez, melynek úgyszólván nincsen dogmatikája, ellenben finoman kidolgozott s egyben magától értetődő az etikája.

Az Emberi Jogok gondolatköre ez az „üdvtan”.

S ennyi felvezetés után talán nem hat nyeglén (nagyon nem szeretném, ha úgy hatna), amit töprengéseim végeredményeképp mondandó vagyok: szerintem az volna jó, ha elfelejtetnénk ’56-ot mint politikai programot. Jól értsétek, amit mondok: mint politikai programot kellene – szerintem – elfelejtenünk. Mert nem fog kitörni a szabadság – s ezt józan skizofréniával tudomásul kell vennünk. Persze, arról nincs miért lemondanunk, hogy minél többet tudjunk meg a forradalomról, a megtorlásról és a konszolidáció meg a tespedés éveiről. Élnek még az egykori szemtanúk (sajnos, egyre kevesebben): faggassuk őket! Nyugaton megjelenhetnek az emigrációba kényszerültek visszaemlékezései – adjuk közre őket a szamizdatban (ha már máshol nem lehet). Próbáljunk összeszedni minden fellelhető levéltári és statisztikai forrást. Próbáljuk pótolni a 30 év mulasztásait. Próbáljunk tanulni a forradalom, a megtorlás és a konszolidáció meg a tespedés történetéből – hogy valami egészen mást csinálhassunk: végre a saját történelmünket.

Vagy közelítsünk a dolog másik oldaláról ahhoz, amit voltaképpen mondani szeretnék: toljuk félre, felejtsük el az elmúlt 30 évet, az összes hazugságával! Nemcsak az ő – a mi féligazságainkkal együtt. De megint csak jól értsetek: nem a „mindennek ellenére” megszületett művekre, a táncház- és a klubmozgalomra, a szakmai körök viszonylagos függetlenségére, a művészet és a tudomány ideológiamentességére és a hasonlókra gondolok. Hanem az eredményeknek a pozitív vagy negatív előjelű, avagy fogvicsorgatva deklaráltan semleges – ám szükségképpen fixált, a forradalom emlékéhez nyűgözött voltára. Az árukapcsolásra. Az eredmények és (a másik oldalról nézve) engedmények e hamis dialektikájára, ami elpudvásította szellemi életünket, s már-már bennünket is leszoktatott a józan gondolkodásról és önértékelésről. Mely kialakította a sorok közé írás „művészetét”, s amitől például a számunkra oly fontos irodalmi műveink hovatovább lefordíthatatlanok a szerencsésebb történelmű népek nyelvére, annyi bennük a „lebegtetett” jelentésárnyalat.

De fogalmazhatok úgy is: szerintem valami olyasféle gondolkodásbéli, mentális fordulatra volna szükség – s nemcsak a szamizdatban meg a független mozgalmakban, s ezekben is jóval határozottabban –, mint amilyet annak idején a Márciusi Front[SZJ] írói-szociográfusai-politikusai hajtottak végre, amikor szakítottak az ellenforradalmi Horthy-rendszer egész ideológiai alapjával – szőröstül-bőröstül, Trianonostul-irredentástul-antiszemitizmusostul, hisztérikus vagy áporodott demokrácia-és forradalomellenességesestül.

Tisztában vagyok a történelmi analógiák csapdáival – mégis: van valami vérfagylaló a hasonlatosságban, ahogyan a két paralitikussá érett ellenforradalmi rendszer önelégülten masírozott-masírozik a szakadék felé. Ugye, emlékszünk (olvasmányainkból emlékezhetünk), a régi középosztályi elit mily büszkén emlegette, hogy mégiscsak: „Magyarország az utolsó békesziget” – s aztán: lettünk „Hitler utolsó csatlósa”. S ugye, a mai melldöngetések meg a nyugati vállveregetések a gyomorkifordulásig ismertek? Ne mondjátok, hogy eltúlzott az analógia sugallta veszély: kérdezzetek meg bárki ismerősötöket, aki gazdasági információk közelében van: hónapokban, legfeljebb egy-másfél évben számolgatják a válság beköszöntét. S lapozzatok bele az újságokba: a szókimondóbb cikkeket a jeges félelem izzítja fel: Uramisten, mi lesz itt! De már a káderek is: a kiszesek, a szakszervezetisek, a katonák is „ellenzékieskednek” (vessetek csak egy pillantást a Honvédségi Szemlébe – kerekre fog tágulni a szemetek!). Már ők is, a káderek, a katonák is érzik: ha nem hozzák egyenesbe egy-két határozott mozdulattal a hajót, könnyen felborulhat. S mit várhatunk attól, ha félrelöknek mindenkit, és oda állnak a kormányrúdhoz? Mit várhatunk egy „preventív ellenforradalomtól”[SZJ], egy Jaruzelski-puccstól – Szolidaritás nélkül?

De ha így van mindez, ahogy gondolom, ahogy a veszélyérzetem súgja: nem éppen a további fejetlenséget növelné, amit javaslok? Nem további „radikalizálódást” eredményezne, az irányítók és irányítottak közti „konszenzus” teljes felmondását? Nemhogy megnyugvást hozna, hanem még a mostaninál is nagyobb „hisztit”?

Úgy gondolom: nem. Inkább olyasmi volna ez (hogy koppanásig vigyem a közhely hajó-hasonlatot), hogy az eddigi szolgálati fegyelem megszabta kereteket eldobva „Zátony!”-t kiáltunk, amint közel s távol ilyet látunk. Hogy nem nevezzük „mohos, napsütötte sziklá”-nak, melynek „azért megvannak a maga veszélyei is”; hogy nem törődünk többé a 30 éve kialakított protokollal – mert nekünk nincs rá időnk. (Lehet, ők úgy érzik: nekik még van – ám lelkük rajta.) Mert túl sok már a „mohos szikla” körülöttünk. Azt jelentené mindez, hogy a dolgokat annak nevezzük, amik.

S azon a nyelven, amelyet már elég jól értünk, s amelyen elég jól megértjük egymást és a többi hajó utasát, szerte a világon az Emberi Jogok nyelvén. Képletesen szólva: azon a „Broken English”-en,[SZJ] mellyel környezetvédők, békemozgalmiak, polgárjogi elkötelezettek magyarázgatjuk-értegetjük a magunk s egymás gondját-baját. A minden egyes embert (s az egyívásúak kisebb-nagyobb közösségeit) nemre, fajra, felekezetre és meggyőződésre való tekintet nélkül egyaránt megillető jogok nyelvén. Korunk görög-latinján – mint egykor az új szeretet-vallás hívei.

Legyünk mi az Emberi Jogok őskeresztényei.

Hiszen – mondhatnánk így is – az ’56-os Suhancok az Emberi Jogok keresztre feszítettjei voltak.

• Vita