1995. januárban jelent meg Saci rólam készült interjúja a Népszabadságban, többek után és előtt, egy sorozat részeként, amely egy-egy fotót mutatott be alkotóstul a Budapest mellékletben.
Számomra itt indult az a történet, amely szól egyrészt a köztünk kialakult barátságról, másrészt a körülöttünk zajló, részben általunk alakuló fotográfiai közéletről, vagyis a ’90-es évekbeli kortárs művészfotó sorsáról.
1979 őszén láttam először Sacit. Aznap délelőtt Könczöl Csaba azzal tisztelt meg, hogy elém tette az aláíró ívet: – Lehet tiltakozni Václav Havel és a Charta 77 aláíróinak bebörtönzése ellen. Egy üres ívet is kaptam, melyet a nap folyamán megpróbáltam általam nagyra becsült és kellőképpen szuverénnek gondolt kollégáim aláírásával gazdagítani – sikertelenül –, s amelyet este tízig Radnóti Sándor lakásán kellett leadni.
Nagy könnyebbség volna nekem Saciról inkább szénnel, tollal, páccal portrézgatni. Legalább viszonozhatnám azokat a tíz évvel ezelőtti családi képeket, amelyeket ő készített rólunk. Baromi jó képek, se előtte, se utána megközelítőleg se csinált senki ilyeneket.
Akkor úgy lépett elő fényképészként, fotóművészként, teljes fegyverzetben, mint Pallas Athéné közvetlenül Zeusz homlokából.
Történetünk hősét a szülei Sacinak szólították. Édesanyja valószínűleg nem egy kis vasgyúróról álmodott. Inkább olyan gyereket kívánhatott magának, aki igényli a féltő gondoskodást.
Ez a fiú igényli is. Életének minden későbbi helyszínére magával viszi otthon kapott nevét, így adva a világ tudtára, mennyire jó volna, ha mint féltett gyermekkel bánna vele.
Érzelmi biztonságot az egyetem ritkán kínál. Sacinak olyan tanára se sok volt, akire legalább felnézhetett volna.
Szilágyi Sacival életem legérdekesebb szakaszában, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának és a Történelmi Igazságtétel Bizottsága hőskorának, Nagy Imre temetésének előkészítése idején hozott össze a sorsom. Szervezőképességét, megalkuvás nélküli következetességét, elvhűségét lehetőségem volt teljes mértékben megismerni. Szerettem, becsültem, igaz barátomnak érzem ma is, amikor az életutunk távolabb sodort egymástól, és ő a fotóművészet terén találta meg igazi önkifejezését. Mégpedig magas fokon.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 33 hét
10 év 6 hét
10 év 10 hét
10 év 10 hét
10 év 11 hét
10 év 12 hét
10 év 12 hét
10 év 14 hét
10 év 14 hét
10 év 14 hét