Kis János

Nyomtatóbarát változat

Történetünk hősét a szülei Sacinak szólították. Édesanyja valószínűleg nem egy kis vasgyúróról álmodott. Inkább olyan gyereket kívánhatott magának, aki igényli a féltő gondoskodást.

Ez a fiú igényli is. Életének minden későbbi helyszínére magával viszi otthon kapott nevét, így adva a világ tudtára, mennyire jó volna, ha mint féltett gyermekkel bánna vele.

Érzelmi biztonságot az egyetem ritkán kínál. Sacinak olyan tanára se sok volt, akire legalább felnézhetett volna. Szegeden kezdte tanulmányait, magyar–történelem szakos hallgatóként; itteni élményeit később úgy jellemezte, hogy még akadt oktató, akinél az volt a jó jegy feltétele, hogy a vizsgázó az 1951-ből származó, Sztálin-idézetekkel tarkított jegyzetből készüljön fel. Úgyhogy pár év után Saci fogta magát, és feljött Budapestre.

Amit keresett, az ELTE-n sem találta meg. De megtalálta másutt. A hetvenes években lázas életet élt Pesten egy felettébb sokszínű, számos egymást átfedő körből összeállt társaság – avantgard képzőművészek, nonkonform írók és költők, underground színtársulatok, félig megtűrt rockzenekarok, rendhagyó építészek, rendszerkritikus filozófusok és társadalomtudósok –, melyet elsősorban az tartott össze, hogy kilógott az állami intézményekből. Önálló szubkultúra volt ez; aki akarta, teljesen belefeledkezhetett a nem hivatalos tárlatok, lakáson bemutatott színielőadások, gépiratos kiadványok, házi szemináriumok és házibulik forgatagába. Pompás mulatság volt, bár hosszú ideig nem volt könnyű élvezni. A Nagy Testvér figyelt, és ha büntetőperekig csak ritkán ment is el, pitiáner zaklatásaival nap mint nap a résztvevők tudtára adta, hogy vállalkozásuk kilátástalan. Sokan emigráltak, még többen morzsolódtak le. Akik azonban kitartottak, azoknak a gondolkodása egyre inkább politikaivá vált a szakadatlan konfrontációban. A hetvenes évek második felére mind kevesebb szó esett ellenkultúráról, életformaforradalomról, és mind több a rendszer természetéről, a magyar ’56-ról, a szovjet szamizdatról, a lengyel Munkásvédelmi Bizottságról, az egyetemes emberi jogokról.

Saci a kellős közepére csöppent ennek a képlékeny közegnek. Ott volt a Syrius minden koncertjén, bejutott Szabó Miklós legendás házi szemináriumaira. Szamizdatokat olvasott. Mint annyian ugyanebben az időben, fölfedezte magának Bibó Istvánt. Elbeszélése szerint véletlenül.

A NÉKOSZ nyomai után kutakodva kikérte a Valóság című folyóirat 1945 és ’48 közti számait. Így talált rá A magyar demokrácia válságára.

Bibó szocialista volt, de nem az államszocializmus, hanem a munkás önigazgatással kombinált szövetkezeti szocializmus híve. S míg Marx szocializmusában nem volt helye a politikai demokráciának, Bibó vérbeli demokrata volt. Hallatlan jelentőséget tulajdonított a demokratikus politika procedurális oldalának, ám a demokráciát elsősorban mégsem eljárási szabályok összességeként értelmezte. Ahol demokrácia van, ott az emberek azt emelik vezetőnek maguk fölé, aki a bizalmukat élvezi, és módjukban áll elkergetni azt, aki méltatlanná vált a bizalmukra – ez volt a vezérgondolata.

A modern társadalmak Bibó szerint nem akárhogyan sajátítják el a demokratikus éthoszt; ehhez forradalom kell. A forradalmak nem szükségszerűen törnek ki, de minden népnek szüksége van rá, hogy történetében legyen egy nagy forradalom. Mert az igazi forradalom „az emberi méltóság felkelése”, melynek során az elnyomottak megtapasztalják, hogy uraikat nem isteni hatalmak rendelték föléjük, hogy vezetők és vezetettek egyenlők, s hogy a vezetettek joga a vezetők személyéről dönteni. Ilyen sorsdöntő eseményt látott Bibó az 1956-os magyar forradalomban, melyhez élete végéig hű maradt.

Saci megtanulta Bibótól, hogy az egypárturalom minden változatában elfogadhatatlan, és hogy a magyar társadalom csak úgy nyerheti vissza megroppant önbecsülését, ha szakítani tud az ’56 emlékét elfedő és bemocskoló hazugságokkal és féligazságokkal. Ezek az egyszerű belátások nem közömbösek erkölcsileg. Aki magáévá teszi őket, az csak úgy élhet összhangban a lelkiismeretével, ha kilép a rezsim és a legyőzött, megvert társadalom közt létrejött hamis kompromisszumokból. De mit tegyen?

Maga Bibó a teljes visszavonultságot választotta. Nem vállalt nyilvános szerepet, íróasztalának dolgozott, gondolatait kevesekkel osztotta meg. Csakhogy ő még a hatvanas évek közepén alakította ki magatartását, amikor csupán a magány és a kétes engedmények közt lehetett választani. A hetvenes évek második felében már kirajzolódóban volt egy harmadik lehetőség is. Amikor Saci feltűnt Budapesten, épp kezdte kiforrni magát az underground szubkultúrájából a demokratikus ellenzék.

„Számomra az ellenzékiség valójában erkölcsi, nem pusztán politikai kérdés volt”, nyilatkozta Saci nemrég. „Nem akartam én politizálni!” És mégsem azokkal tartott, akik úgy voltak ellenzékiek, hogy egyszeri gesztusokkal fejezték ki a hovatartozásukat: tiltakozó nyilatkozatokat írtak alá, alkalmi összejöveteleken vettek részt. Pedig akik eddig elmentek, mind kimondták a NEM-et a rezsimmel való együttműködésre, és színvallásukkal személyes kockázatot vállaltak. Saci azonban a szervezett maghoz csatlakozott, azokhoz, akik struktúrát adtak az ellenzéknek, és tevékenységét az országos politika szintjére emelték. A demokratikus ellenzékhez tartozni az ő számára nem pusztán állásfoglalás volt, hanem hivatás és életforma.

Miért ment ilyen messzire, ha egyszer nem akart politizálni? Bizonyos, hogy vonzotta az ellenzék intenzív közösségi légköre. Messziről jött, és mégis nagyon hamar befogadták. Nála tíz-tizenöt évvel idősebb férfiak és nők számára ő lett a Saci. Ez kétségkívül része a magyarázatnak, de aligha a teljes magyarázat. Tegyük hozzá, Saciról kiderült, hogy hatalmas szervezőkedv szorult belé, itt pedig nagy hiány volt szervezőkben. Azzal kezdte, hogy 1978-ban többedmagával elindította a Hétfői Szabadegyetemet, melynek mindvégig ő volt a lelke. Azzal fejezte be, hogy 1989-ben hatalmas tömegtüntetéseket koordinált. A kettő között összeszervezte a Beszélő első szerkesztőségét, melynek az utolsó illegális lapszám megjelenéséig tagja maradt.

Nemrég azt nyilatkozta, hogy élete nagy éve 1989, nagy eseménye a március 15-ei demonstráció volt. Leírhatatlan élmény volt ez valóban: százezernyi ember derűs magabiztossággal követel szabadságot, demokráciát. Nem csoda, hogy Saci – ennek a páratlan méretű, vidám és öntudatos megmozdulásnak a karmestere – élete csúcsán érzi magát.

Én azonban azt hiszem, igazi nagy tette a Beszélő első szerkesztőségének életre hívása volt. A történetet többen is elmesélték már. 1980. november végén Saci beszélgetést kezdeményezett arról, hogy lejárt a gépiratos, eseti szamizdat kiadványok ideje: lapot kéne alapítani. Kenedi János lakásán jöttünk össze vagy tizenöten. A többség a javaslat ellen beszélt; rengeteg szó esett arról, hogy miért nem lehet vagy nem érdemes. Rossz szájízzel oszlottunk szét. Nem sokkal később Saci – Petri és Nagy Bálint biztatására – sorra fölkereste azokat, akikről szavaik alapján feltételezhette, hogy nem utasítják el javaslatát. Tanult az előző próbálkozás kudarcából. Nem azt ajánlotta, hogy vitassuk még egyszer át a dolgot. Azt kérdezte, vállaljuk-e a részvételt a szerkesztőségben.

Ez nem olyan döntés volt, mint az eddigiek. Hatóság által üldözött politikai lapot szerkeszteni nem eseti vállalkozás. Állandó készenlétet kíván, és feltétlen elköteleződést. Nem lehet csak úgy visszavonulni belőle, ha az ember elfárad vagy elege lesz. Nem lehet igénytelenséggel ellensúlyozni a nehézségeket. Csak akkor van értelme belevágni, ha hiszünk benne, hogy marginális helyzetünkben is képesek leszünk mértékadó újságot csinálni.

Nyilvánvaló volt, hogy a szerkesztők legalább egy részének névvel-lakcímmel kell vállalnia a lapot: így juttatjuk kifejezésre, hogy nincs okunk bujkálni, a jogainkat gyakoroljuk, és így adunk módot az ismeretlen olvasóknak, hogy felvegyék a kapcsolatot velünk. Az is nyilvánvaló volt, hogy a sokszorosítást és a nagybani terjesztést konspirálni kell, mert a lap csak akkor létezik, ha a rendőrök nem foglalják le, mielőtt eljutna az olvasókhoz. A nyílt fellépés és a konspiráció e keveréke rendkívüli egymásra utaltságot teremtett, aminek csak akkor lehet megfelelni, ha a résztvevőket egészen különleges bizalom fűzi össze.

Már nem emlékszem, mindebből mi fordult meg a fejemben már akkor, Saci kérdése nyomán is, és mi az, amin csak később kezdtem töprengeni. Annyi azonban bizonyos, hogy nagyokat hallgattam, mielőtt kimondtam volna az igent.

A beszélgetés egy pontján Saci azt mondta, tudnom kell, hogy a maga részéről csak akkor vállalja, ha én is vállalom. Később lelkifurdalása volt emiatt; úgy érezte, megzsarolt.

Mondanék erről valamit. Egy másik beszélgetésben is szóba került, hogy az ő döntése összefügg az enyémmel. Nem sokkal a Beszélő első számának megjelenése után Jaruzelski végrehajtotta a Szolidaritás elleni puccsát. A magyar ellenzéket elkeseredés és kétségbeesés kerítette hatalmába. A legtöbben úgy vélték, újra megismétlődött az ’56-os és a ’68-as forgatókönyv. Nincsen remény, nincsen remény. Egy nagyon régi barátom azt tanácsolta, hagyjak fel a Beszélővel. Szóról szóra fel tudom idézni, hogy mit feleltem neki. „Ha még nem létezne a lap, nem most indítanám el. De már megvan. Nem látok rá okot, hogy beszüntessem.”

Jaruzelski nélkül is tudtuk, hogy a Beszélő léte kihívás a hatóság számára. Abból indultunk ki, hogy – házkutatással, elkobzással, esetleg vádemeléssel és börtönbüntetéssel – megpróbálnak majd eltántorítani a folytatástól. De adtunk rá esélyt, hogy ha kitartunk, előbb-utóbb mégis beletörődnek a lap létezésébe. Helsinki után voltunk, a szügyig eladósodott magyar állam egyre jobban függött a Nyugat jóindulatától. A kockázat vállalása tehát nem volt ésszerűtlen. De azért tisztában voltunk vele, hogy valódi kockázatot vállalunk. Ebben a tudatban vágtunk bele. A lap indítása óta csak annyi változott, hogy a kockázat nagyobbá, a várt veszély közelibbé vált. Ez nem volt ok a visszahátrálásra.

„Te nem kizárólag magadért tartozol felelősséggel”, szólt a válasz. „Gondolj csak Sacira. Ha te nem hagyod abba, ő sem fogja abbahagyni. Te már mindenképpen az vagy, aki vagy – de vele mi lesz?”

Ez szíven ütött, noha nem győzött meg. Ha Saci választása tényleg összefügg azzal, hogy én mit választok, akkor mindkét irányban összefügg. A kérdés az, hogy melyik döntéssel lehetne öncsalás nélkül azonosulnia. Ismeri az alternatívákat, tudja, mi szól az egyik, s mi a másik mellett.

Kétségtelen, Saci, a Beszélő szerkesztője összhangban volt önmagával. De valóban öncsalás nélkül volt elégedett vajon? A legrosszabb nem következett be; noha 1981 végétől nagyjából 1984 végéig folyamatosan romlott a helyzetünk, 1985-ben megállt a romlás, a politikai perek elmaradtak, egyikünk sem került börtönbe. Saci mégis nagy áldozatokat hozott. Örökre elszalasztotta a lehetőséget, hogy irodalmár vagy történész váljon belőle. Szoros rendőri megfigyelés alatt élt. Napról napra tartotta el magát. A szamizdat-kiadók nagyobbrészt megéltek a vállalkozásukból, és ez rendben is volt így. A Beszélő szerkesztői azonban nem húztak fizetést. Természetesnek tartottuk, hogy a nyomdászokat rendesen meg kell fizetni: különlegesen nehéz körülmények közt dolgoztak. Arra azonban már nem maradt pénz, hogy a szerkesztők is a lapból éljenek. Saci alkalmi munkákat vállalt. Egyetlen, viszonylag állandó munkahelyére emlékszem; egy ideig egy irodaház felső emeleteit takarította, szövetkezeti alkalmazottként. Aztán egy besúgó följelentette; ide is utána nyúltak.

Megérte, ha egyszer nem is akart politizálni? Elég jutalom lett volna, hogy a benne lakozó szeretetéhes organizátor megkapta, amit kívánt?

Szerintem nem, ha Saci kijelentése a politizálásról betű szerint értendő. Azonban megkockáztatom, hogy nem így van. Ő csak a szó megszokott értelmében nem akart politizálni.

A politika elválaszthatatlan a hatalmi küzdelmektől. A demokratikus ellenzék is hatalmi küzdelmek részese volt, noha nem a hatalom megszerzéséért küzdött, hanem azért, hogy kiszorítsa a hatalmat az életnek azokból a szféráiból, ahol nincs keresnivalója, és a rendelkezésére álló eszközök nagyon különböztek a politika szokásos eszközeitől. Václav Havel híres esszéjének címe szerint az ellenzék „a hatalom nélküliek hatalmával” operált. A hatalom nélküli hatalom az igazság hatalma, állította Havel. A rendszer a nyílt hazugságra és az igazság elhallgatására épít. Az ellenzék megtöri a hazugság elfogadására és a hallgatásra kötött alkut. Erre nem politikai célok motiválják, hanem a lelkiismeret, az „igazságban élni” elemi erkölcsi igénye. De az erkölcsi tett egyszersmind politikai eszköz is, mert a rendszer nem viseli el az igazság kimondását.

Nagyon sajátos politika ez. Alig ismeri a feszültséget célok és eszközök között. Hisz az eszköz itt általában maga a cél. Emberi jogainkat gyakorolva küzdünk az emberi jogokért. Az igazság kimondásával az igazság kimondhatóságáért.

Így írt Havel, és valahogy így értette a dolgot Saci is. „Ha egyszer azt gondoljuk, hogy az orosz csapatoknak ki kell menniük, és nem helyes, hogy egypártrendszer van, és ha ’56-ot forradalomnak, nem pedig »októberi sajnálatos eseményeknek« tartjuk, akkor ezt a véleményt vállaljuk nyíltan! Ha másutt nem, legalább a szamizdatban.” Ezt visszatekintve mondja, de ugyanígy beszélt 1986. október 23-án is, amikor sokat vitatott ünnepi megemlékezésében azt javasolta az ellenzéknek, hogy „legyünk mi az emberi jogok őskeresztényei”.

A Beszélő 1987. évi első számában közölte Saci beszédét, Krassó György szintén ’56-ra emlékező írásával és Kőszeg Ferenc reflexióival együtt. Három elemzés, három nagyon különböző politikai tézis.

A legegyszerűbb Krassóé. A hatalom birtokosai „gyávák, ostobák és kegyetlenek”, megbocsáthatatlan bűnöket követtek el a meggyilkolt, megnyomorított, megfélemlített emberek sokasága ellen, az egész nép ellen, melyet „tehetetlen passzivitásba” kényszerítettek. De „a kommunista hatalmat csak a külföldi tankok tartják fenn”, és legyőzhető „okossággal, ügyességgel, elszántsággal, egységgel, ha itt lesz az ideje”. Eljön még a pillanat, amikor a forradalom ismét lehetségessé válik, ha nem most, akkor a „harmincötödik, a negyvenedik vagy az ötvenedik évben”, és az ellenzéknek az a dolga, hogy lélekben felkészítse a népet erre a pillanatra, mert „ezt a pillanatot majd nem szabad elszalasztani”.

Saci is érzékeli, talán az ekkor már Londonban élő Krassónál jobban is, hogy az ország kataklizma elé néz. Ő úgy látja, hogy nem a távoli jövőben esedékes a rezsim válsága, hanem itt kopogtat a kapukon. És éppen ezért mélységesen aggasztó és fenyegető. Mert Saci nem hisz benne, hogy az esetleges összeomlás győzelmes forradalomba torkollana. Úgy látja, hogy a Szovjetunió árnyékában még mindig nincs esély a rendszer sikeres megdöntésére. A hatalom birtokosai viszont attól félnek, hogy ha eltűrik az őszinte beszédet az ország állapotáról, akkor az elszabaduló igazmondás nem áll meg az ’56-os követelések napirendre tűzéséig. Ez a félelem lehetetlenné teszi a szembenézést a gazdasági, társadalmi, környezeti, kulturális hanyatlás jelenségeivel, és ezért elkerülhetetlenül be kell következnie a katasztrófának, véli Saci. Mit tegyen hát az ellenzék?

Egyrészt nem szabad lemondania ’56 örökségéről. Fel kell tárni, hozzáférhetővé kell tenni a forradalom, az ellenállás és a megtorlás tényeit. Másrészt azonban el kell oszlatni a hatalom birtokosainak görcsös félelmeit, és ezért ki kell mondani, hogy ’56 programja ma nem követendő program: itt és most nem függetlenséget, semlegességet, többpártrendszert és munkástanácsokat akarunk, hanem jóval kevesebbet. Beszéljünk „[a] minden egyes embert … nemre, fajra, felekezetre és meggyőződésre való tekintet nélkül egyaránt megillető jogok nyelvén. Korunk görög-latinján – mint egykor az új szeretetvallás hívei.” Ez szerény program ugyan, de mégis vállalható – nem is egyszerűen program: új üdvtan ez, „melynek úgyszólván nincs dogmatikája, ellenben finoman kidolgozott s egyben magától értetődő az etikája”.

Kőszeg mindkettejükkel vitába száll. Krassónak azt feleli, hogy „[a] szovjet világrendszer persze előbb-utóbb biztosan felbomlik”, de ezzel a felismeréssel a gyakorlatban nincs mit kezdeni, „legfeljebb a napokat számlálgathatjuk, mint Jónás, akinek az Úr megmondta, miszerint negyven nap, negyven év vagy ezerannyi az ő szájában ugyanazt jelenti”. Saci figyelmét pedig arra hívja fel, hogy az emberi jogok védelme önmagában nem program, nem válasz az ország mind kritikusabb helyzetére. Az ellenzéknek „politizálnia kell”. A hatalom nem fog tárgyalni velünk, de kénytelen lesz tárgyalni másokkal, és nekünk „állandó vitázó kapcsolatban [kell lennünk] azokkal a csoportokkal, amelyek potenciálisan tárgyalási pozícióban vannak”. Mi vagyunk az a kör, „amely a nyilvánosság előtt és elhallgatások nélkül bírálja a kormányzat intézkedéseit már hetedik éve”. Hallatnunk kell a szavunkat „a radikális gazdasági reformok és a hozzájuk kapcsolódó politikai követelések” ügyében. És tennünk kell róla, hogy a forradalom eleven hagyománya figyelmeztetés legyen a hatalom birtokosainak: „Nem lehet örökké görcsösen ragaszkodni a megszokott hatalmi stílushoz, nem szabad szűkös osztályérdekekért örökösen elodázni a józan egyezkedést.”

A vita tárgya szerencsére már rég elvesztette az időszerűségét. Maga a polémia mégis aktuális. A harmadik köztársaság nem utolsósorban a demokratikus ellenzék küzdelmeiből született meg; csakhogy nem tud mit kezdeni az ellenzék örökségével. Ez azért van, mert az 1956 és 1989 közti évtizedekkel általában sem tud mit kezdeni. Elmaradt a forradalom utáni korszakkal való nyilvános szembenézés; a történelem csak mint a két nagy pártpolitikai tömb önigazolásának eszköze érdekes. Hazug klisék feleselnek hazug klisékkel.

A baloldal azt a képzetet igyekszik kelteni, hogy Magyarországon már a hatvanas években elindult a nagy reformfolyamat, mely a nyolcvanas évek végén elvezetett a rendszerváltozáshoz; maga a hatalom vitte keresztül önmaga lebontását, egyetértésben persze a társadalommal, mely a konszolidáció óta kitartóan mögötte állt. A jobboldal ennek a képnek a visszáját vetíti rá a múltra: egy maroknyi kommunista a rendszer bukásáig lankadatlan buzgalommal folytatta a népnyúzást és a hazaárulást, a társadalom pedig gyűlölte a kommunizmust, de hallgatott, mi mást tehetett volna. Így volt ez egészen 1990-ig, amikor a nép a szabad választások lehetőségével élve megdöntötte a rendszert.

A demokratikus ellenzék hagyománya mindkét hazugságnak eleven cáfolata, ezért mindkét álláspontról le kell tagadni és meg kell rágalmazni.

Az ellenzéket – néha az egészet, máskor a Beszélő-kört – hol azzal vádolják, hogy valójában csak a kommunista rendszer javított kiadását akarta, és titokban összejátszott a pártállami vezetéssel, hol meg azt állítják róla, hogy politikai gondolatai nem is voltak, a politikában szerepet nem vitt, energiáit az erkölcsi üdvözülés ködképének kergetése emésztette el.

Milyen komolytalan ez. És mennyi komolyság hatotta át a Beszélő-beli vitát. A három szövegnek kétségkívül közös előföltevése a taktikázástól mentes hűség az igazsághoz. Mindhárom szerző abból indul ki, hogy az ’56 utáni rezsim sötét hazugságokra épül, és az ellenzéknek szembe kell szállnia ezekkel. Mindhárman teljes személyiségükkel állnak jót a meggyőződésükért. De ez csak a kiindulópont.

Az „igazságban élni” formulája szerencsés kifejezést adott az ellenzéki politika éthoszának. Azonban nem helyettesíthette a töprengést a világhelyzetről és a belpolitikai helyzetről, az adott körülmények közt értelmesen kitűzhető célokról, ezek taktikai rangsorolásáról, az ellenfél érdekeiről, kalkuláló képességéről, a hatalomnak alávetett csoportok politikai képzelőerejéről, cselekvési hajlandóságáról – egyszóval a politikai gondolkodást. Kőszeg, Krassó, Saci egyek voltak a rezsimmel való nyílt szembenállásban, de nagyon különböző nézeteket fogalmaztak meg ezekről a politikai kérdésekről. Az igazság az, hogy harminc év után a demokratikus ellenzék hozta vissza Magyarországra a klasszikus értelemben vett politikai cselekvést: a politikai stratégiáról folytatott vitát és a stratégia gyakorlati alkalmazását.

De mit számít ez, kérdezhetné valaki. A rendszert nem az ellenzék által elindított mozgalom döntötte meg, hanem Gorbacsov, amikor levette a kezét a kelet-közép-európai államokról. Amíg nem jött Gorbacsov, nem változott itt semmi. Amikor pedig színre lépett, a csatlós rezsimek dominóként dőltek el, egyik a másik után.

Ha így volt, akkor az ellenzék erőfeszítései feleslegesek voltak. Elment mellettünk a történelem.

Csakhogy nem így volt.

A gorbacsovi vezetést nem csupán a szovjet állam megcsontosodása és gazdasági hanyatlása motiválta. Már tíz évvel 1989 előtt világos volt – még Brezsnyevék is felfogták –, hogy a Szovjetunió többé nem képes biztosítani a függő államok gazdasági prosperitását. De emiatt még nem kellett volna engedményeket tenni, ha a gazdasági hanyatlás nem jár feltartóztathatatlan politikai erjedéssel. A Szovjetunió vezetőit a térség politikai válsága kényszerítette meghátrálásra. Már az agg Brezsnyev is belátta, hogy a Vörös Hadsereg nem indíthat inváziót a Szolidaritás ellen. Az időközben nyilvánosságra került dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy a Politbüro 1981 decemberének elején úgy határozott: feladja Lengyelország megszállásának tervét. Jaruzelski talán tényleg azt hitte, hogy az elkerülhetetlen katonai beavatkozásnak vág elébe önpucscsával – ám ha ezt hitte, jóvátehetetlen tévedés áldozata lett. Mire Gorbacsov hatalomra került, már nyilvánvaló volt, hogy a puccsista tábornokok nem képesek véget vetni a szervezett ellenállásnak. 1988 végén Jaruzelski elhatározta, hogy kiegyezik a Szolidaritással. 1989 márciusában a szovjet Politbüro hozzájárult a tárgyalásokhoz.

A disszidens mozgalom küzdelmének, a térség demokratikus ellenzékének lényeges része volt abban, hogy Gorbacsov úgy ítélte meg: ha nem akar a szovjet reakció foglyává válni, zöld utat kell adnia a kelet-közép-európai átalakulás számára. Az érdem oroszlánrésze a lengyel ellenzéké. Azonban a csehszlovák, keletnémet és magyar ellenzék elpusztíthatatlan jelenléte is nagyon sokat számított. Azt bizonyította, hogy a Szolidaritás nem elszigetelt jelenség, a példa bármikor átterjedhet az egész régióra. S míg Honeckerék, Husákék az utolsó pillanatig urai maradtak a helyzetnek, Magyarországon az ellenzék fellépése jól érzékelhetően odébb és odébb tolta a megtorolható engedetlenség határait. Lengyelországban az ellenzék mögött sorakoztak föl az emberek. Magyarországon az ellenzék és a hatalom között alakult ki mozgástér egyre több, egyre önállóbban cselekvő ember számára.

Úgyhogy Kőszeg, Krassó és Saci vitája nem a történelmen kívül zajlott, hanem a történelmi folyamat kellős közepén. Mindhárman hozzájárultak a pártállami rendszer megingatásához.

Más és más módon, persze, ami aztán későbbi történetükben is megmutatkozott. A forradalomváró Krassó 1989 nyarán egy pillanatra majdnem az események középpontjába került. Amikor azonban nyilvánvaló lett, hogy a magyar társadalom nem mozgósítható a tárgyalásos rendszerváltás ellen, szerepe súlytalanná vált. Kőszeg, aki 1986–87 fordulóján a tárgyalásos kibontakozás mellett érvelt, 1989–90-ben vezető szerepet játszott a demokratikus átalakulásban. Saci pedig, aki nem akart több lenni „az emberi jogok őskeresztényénél”, félreállt.

Nem volt ez könnyű döntés. Nem határozhatott úgy, hogy folytatja tovább, amit az előző tíz évben csinált. A Beszélő legális lappá vált; a legális Beszélőt szerkeszteni már nem ugyanaz, mint az illegális elődjét. Úgy-ahogy, de mégiscsak működő jogállamban élünk; ma könnyebb kívül maradni az intézményeken, mint a pártállami rendszer idején. De épp ezért el is illant a kívülmaradás erkölcsi súlya és politikai aurája. Az egykori ellenzékiek közül talán Kenedi János az egyedüli, aki meg tudott őrizni valamit ennek a magatartásnak a morális kisugárzásából. Az egykori szervezett mag résztvevőinek, ha nem a pártpolitikában folytatták korábbi pályájukat, egészen új életet kellett kezdeniük. S valójában a politikai karrier is új élet, melynek sikeres folytatása szintén rendkívüli átváltozási képességeket igényelt; Demszky Gáboron kívül senkit nem ismerek az ellenzék belső köreiből, akiben megvolt a tehetség hozzá. Így hát a Kenedi és Demszky közötti térben előbb-utóbb mindenkinek újra kellett kezdenie.

Az ellenzék győzelme felszámolta az ellenzéki életforma létalapjait.

Nem éppen baráti gesztus a sorstól, hogy az erkölcsi és politikai győztest saját diadalának csapdájába ejti – a felnőtt ember azonban arról ismerszik meg, hogy nem fő keserű levében, hanem vesz egy mély lélegzetet, és új helyet teremt magának a világban. Sacinak volt pár nehéz éve, de végül is lezárta a múltját, és valami egészen másba vágott bele. Fényképez, fényképészeti kritikát ír, kiállításokat szervez a pályatársak munkáiból. „Van egy szép és kedves feleségem, van egy tüneményes öt hónapos kisfiunk, szép lakásunk, szeretetteli családi és baráti közeg vesz bennünket körül. Ötvenévesen kell ennél több?”

Most már lehetne akár Szilágyi Sándor is. Csakhogy a múltja még lezárva is ő maga. Ha derűsen gondol vissza rá, amit szívből kívánok, akkor Saci marad az idők végezetéig.

Utóirat: A történelem archívumaiban biztosan. Amikor 1981-ben az MSZMP Kulturális Osztálya elkészítette jelentését a Bibó Emlékkönyvről (azt a bizonyos Knopp-jelentést), a szöveget titkosították, de betekintésre elhelyeztek belőle egy példányt az állampárt intézményeiben, így a Társadalomtudományi Intézetben is. Egy kedves kutató szépen kivonatolta a szamizdat számára. Sietségében Szilágyi Sándor helyett Sacit írt – így ismerősebb is volt, meg rövidebb is. A kivonat gépiratos formában terjedt Magyarországon, majd eljutott a párizsi Irodalmi Újsághoz is; a főszerkesztő alighanem méltatlankodva csóválta a fejét a Saci megnevezésen, de mivel azt hitte, az eredetivel van dolga, ezért csak egy értelmező zárójelet toldott hozzá: Saci (Szilágyi Sándor).

• Szilágyi Sándor 50 éves