Skip to main content

Néhány babérlevél ifjú barátom koszorújába

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nagy könnyebbség volna nekem Saciról inkább szénnel, tollal, páccal portrézgatni. Legalább viszonozhatnám azokat a tíz évvel ezelőtti családi képeket, amelyeket ő készített rólunk. Baromi jó képek, se előtte, se utána megközelítőleg se csinált senki ilyeneket.

Akkor úgy lépett elő fényképészként, fotóművészként, teljes fegyverzetben, mint Pallas Athéné közvetlenül Zeusz homlokából. Mindig meglepetéseket okoz, mindig új figurával áll elő, miközben ott az állandóság benne, talán az a bizonyos „ostinato”, amelyet egyik könyve címéül választott.

Azt hiszem, ’69-ben ismerkedtünk meg Szegedében, jobban mondva Újszegeden. Karácsonyi Pistiéknél kimentem a konyhába, hogy egy zsíros kenyeret kenjek magamnak, látom, hogy egy jampi csávó (szökőkút-frizura, csőnadrág, piros zokni) tükörtojást vagy rántottát készít magának. Visszatérve a szobába kérdem Pistit kicsit féltékenyen: Ki ez a krapek, aki ilyen otthonosan tesz-vesz a konyhában? Ja, mondja, ez a Szilágyi Saci, kirúgták otthonról, mert majdnem leégette a házat. Az élnadrágját vasalta (baltökös, huszárzsebbel vagy svédzsebbel), amikor valami haver fölugrott érte, és otthagytak mindent, mint Csokonai a csapot meg a papot. Ilyen laza gyerek volt a Saci, és mi is mindnyájan, majd kiakadtak az izületeink. Hajnali négyig dumáltunk, olyan körmünkre égő aktuális problémákról, mint hogy az orosz obscsina mennyire előképe a kommunisztikus tulajdonformának. A valóságot (’68) még elrugaszkodásnak sem használtuk, a mindennapi tapasztalatainktól egy percre sem hagytuk magunkat összezavarni. Én tizenhat, ő tizenöt volt. A Ságváriba járt, én a volt Klauzál főreálba, a Radnótiba. Két erős, rivalizáló gimnázium volt; a Ságvári mint egyetemi gyakorló egy árnyalattal modernebb, nyitottabb (bár Ördögh Szilveszter, későbbi MSZMP-korifeus, író kirúgása nem ezt bizonyította). Másodikos lehetett, de már volt nője, míg én a kajakozásban vigasztalódtam. Mindig nagyon klassz női voltak, biztosan nem tudtak ellenállni a Feuerbach-téziseknek vagy Lukács Ontológiájának. Májbeteg megjegyzések: valljuk be, egy charmeurről volt, van szó.

Hatalmas házibulik voltak. Jelenlevők: Pisti, Kasza Pali, Saci, Zebra, Jázmin, Lajoska, szerénységem és az aktuális nők. Saci jól táncolt, nem csoda, órákat gyakorolt ajtóval meg a kilinccsel. Már akkoriban kezdődtek migrénjei, amelyek akkor kulmináltak, amikor katonának kellett volna mennie. Fájdalmas arccal sóhajtozta: inkább elmennék, akár évekre, csak ez a gyötrő migrén elmúlna. Emlékszem, az egyik bulin a konyhában ücsörgött, előtte egy tál franciasaláta, amit aztán a homlokára, arcára kent, hogy enyhülést nyerjen. Szenvedő ábrázatáról időnként tétovázva levált egy-egy sárgarépa vagy zöldborsó.

Ha szerelmes volt (mindig az volt), akkor egy Werther volt, egy jajgató Felicián. Egyszer elhatároztuk, hogy a Mátrába utazunk turizálni. Ilyesmi még nem volt a praxisunkban, azt hiszem, még egyikünk sem turizált sehova. Így aztán úgy, ahogy voltunk, ahogy a korzón és a környező kocsmákban ténferegtünk, kiálltunk stoppolni. Először Pestre, onnan Egerbe, majd a Mátra szívébe. Se térképet, se kaját, se hálózsákot nem vittünk magunkkal. Kerecsenden felszedett bennünket valami kiállítás-rendező társaság, jól be voltak nyomva, fölpakoltunk velük egy tárlatot az egri színház előterében. Az estét víg borozással töltöttük. Azon ház lapos tetejét szemeltük ki szálláshelyül, amelyről később kiderült, hogy a rendőrkapitányság épülete.

Másnap megérkeztünk a Mátrába, ahol pillanatok alatt eltévedtünk. Az erdőben esteledett ránk. Az egyre reménytelenebb kódorgás közben egyszer csak letekintve, mint egy görög völgyszínház nézőteréről a színpadra, egy szarvascsapatot pillantottunk meg, a lemenő nappal a háttérben, a vérgiccs tökéletes szcénáját megvalósítva. Azóta nagyon sokat jártam, jártuk az erdőt, de ilyen ajándékot, mint amit akkor ez a két tökfilkó kapott, soha többé nem kaptam. Lefeküdtünk aludni, reggel derült ki, hogy egy eloltott tábortűz kormos hamujába. Saci el volt vékonyodva, amikor meglátta spéci fehér, gombos Levi’sét. Egy darabig még keringtünk az erdőben, nem nagyon tudtuk, mit lehet még ott csinálni. Sacit megrohanták a honvágy hullámai, egy Zsuzsa nevű lánynál volt lekozmálva akkor, elbúcsúzott tőlem, és a betonutat meglelve elhúzott. Még egy napot tébláboltam a vadonban. Nagyon égő volt ilyen hirtelen hazamenni, hiszen a haveroknak azt mondtuk, hogy egy hétre megyünk a Mátrába. A buszmegállóban megaludtam, aztán én is gyáván retiráltam.

Aztán lehúztam egy évet Kalocsán, Saci pedig megkezdte az egyetemet Szegeden. Elköltözött otthonról. Székely Gyurkával, Klárával, egy Eszter nevű lánnyal és Lukács Györggyel laktak a Körtöltés utcában. Gyurka elmondása szerint Saci szobájában egy zongora, egy matrac és egy Lukács-kép volt az összberendezés. Ha az egyetemi könyvtárban ücsörögtünk, bele-beleszundítva az olvasmányunkba, döndülő léptekre riadtunk: Saci jött csizmában, farmerben, népi szőttes ingben, hóna alatt súlyos Lukács-kötetekkel. Ez a narodnyik-imágó már erdélyi utazásait sejtette. Akkoriban kezdtünk Pestre járni a Syriusra. Nagy baráti kört szedtünk össze az építészek közül, én később onnan is nősültem. Saci nem is nyugodott, amíg meg nem szervezte a Syrius szegedi koncertjét, ő tárgyalt Baronits Zsolttal, ő bérelte ki a bölcsészkaron az auditórium maximumot, együtt festettük a plakátokat. Két előadást hirdettünk, hatra és kilencre. Minden jegy elkelt. Egy kisbusszal érkezett a zenekar. Első kérdésük: Hol van egy kocsma a közelben? Nyolc óra tájban kerültek elő, jól benyomva. Elkezdtek zenélni, de közben megjött a második koncert közönsége, és követelte, hogy engedjék be őket. Saci idegesen rohangált, végül abban állapodtak meg Baronitscsal, hogy mindenkit beengednek. Egymás hegyén-hátán, iszonyú tömeg, pokoli jó zene (Ráduly nagy formában volt). Éjjel fél egyig játszottak, maguknak és a mámoros közönségnek. Később sokszor láttam ezt az izgatott, szervező Sacit, tüntetéseken, a március 15-ei felvonulásokon, a Nagy Imre-temetésen. Mindig büszke voltam rá. Mondtam a velem lévőknek: látjátok azt a figurát elöl, zöld zubbonyban, fekete gyerekcsináló sapkában? Ő a főszervező, Saci, régi barátom.

De ne ugorjunk ekkorát. Egy vizsgaidőszak végén két hetet töltöttünk nagy építésztársasággal Balatonalmádiban, az egyik srác nagyszüleinek parasztházában, a hegyen. Egész nap koriztunk, esténként forralt bor mellett bábszínházat játszottunk. A színpad egy földön fekvő öreg szekrény volt. Egyik ajtaja fölnyitva, mögüle mozgatták a fakanál, zokni, levesszűrő stb. bábokat. Különösen László Attila (Kutya), a későbbi dzsesszgitáros és Szántó Acskó volt elemében. Műsoron a Faroska és a Pirkas, valamint Kutya és Acskó nyugat-európai utazásai szerepeltek. Előbbi műfaja erotikus thriller, utóbbi pittoreszk útirajz. Ott volt Bison, Dzsipszi, Acskó, Kutya, Gige, Fagyi, Erika, Medve, Saci és még váltakozva mások is. Aztán a jó szomszédok ránk hívták a zsernyákokat. Feltett kézzel kellett sorban kijönnünk a házból, és a rendőrök intésére a góré, a szárkúp, a csirkeól mögül a kaszára, fejszére kapott istenadta nép egyedei bújtak elő. Az akció sikerült, a szocialista társadalomra veszélyes huligánbanda megadta magát. Az egyik ablak ki volt törve. A rendőr ránk förmedt: Maguk törték ki? Mire Saci: Ááá, kicsípte a dér. De nem csípték ám az ilyen vicces fiúkat. Lekísértek bennünket a rendőrőrsre, ahol egyenkénti és hosszas kihallgatásban részesültünk.

Saci, azt hiszem, a harmadévre átiratkozott az ELTE-re, és feljött Pestre. Egy rádióműsorban mondta, el kellett jönnie, mert túl jó volt Szegeden lenni, túl édes volt az élet. Magam is így gondoltam, már láttuk magunkat mint szederjes arcú öreg beatnikeket a kiskocsmákban, vagy amint pocakjukat süttették a Laposon, netán kicsoszogtak a Vigadóba, ha Szaniszló zongorázott. Ekkoriban konszolidálódott, disszidált vagy ment gallyra az első lázadó nemzedék.

Én ’76 őszén követtem őt Pestre. Kb. egy év múlva, különböző albérletek és kollégiumi csövezések után magam is Adyligeten kötöttem ki. Saci addigra már elköltözött a kommunából, de még kijárogatott, és Nagy Bálinttal közösen különböző építkezéseken is dolgoztunk együtt. Bálintot Szegedről, a vízitelepről ismertem (vagy véltem ismerni). Adyligeten volt a lakodalmunk is, a két Géza főzött, Sáska és Buda. Fantasztikus lakoma volt. A fiunk is ide született. Egy ideig sikeresen alakítottuk az életmód-forradalmárokat, de aztán kipenderítettek bennünket kispolgári attitűdünk miatt. Mégsem bánom ezt a periódust, sok máig élő barátságot kötöttünk. Saci ekkoriban kezdte a repülő egyetemet Pesten, aztán Szegeden. Ha találkoztunk, Bibóról beszélt lelkesen. Neki a bibói életmű és morális példa többet jelentett a hatalom froclizásánál.

Most látom, lassan rátévedek arra az útra, amire Mikes Kelemen a vezérlő fejedelem napjainak megéneklésekor: szép sorjában és időrendben idézem föl az ünnepelt eddigi életútját. Pedig nincs szándékomban. De arra emlékezem, hogy ’89. június 16-a előtt mit gürizett, mit küzdött. A hatalom ki akarta szorítani az eseményt a temetőbe, mintegy családi körbe. A TIB úgy gondolta, hogy ez elsősorban a régi ’56-osok ünnepe. Saci tudta: a nemzet ünnepe. Mindenkire tartozik, aki ebben a macbethi bűnben fogant rendszerben élte le egész, fél vagy akárhányad életét.

Következetes volt, nem radikális: ráfogták. Kényelmetlenné vált. Eltávolították az osztozkodás asztalától. Balek – mondták rá. Márpedig ne nevezze őt baleknak senki, főleg azok ne, akik már három arcot koptattak el magukon a rendszerváltás óta.




Mielőtt végleg elkönyveltük volna tökéletes agglegénynek (aki sokoldalúbb, mint Leonardo, mert ő nem porszívózott), Saci megnősült, és kis felesége fiúval ajándékozta meg. Gratulálok, Isten éltessen, kedves barátom!

Budapest, 2004. február 3.





























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon