Skip to main content

Saci

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1979 őszén láttam először Sacit. Aznap délelőtt Könczöl Csaba azzal tisztelt meg, hogy elém tette az aláíró ívet: – Lehet tiltakozni Václav Havel és a Charta 77 aláíróinak bebörtönzése ellen. Egy üres ívet is kaptam, melyet a nap folyamán megpróbáltam általam nagyra becsült és kellőképpen szuverénnek gondolt kollégáim aláírásával gazdagítani – sikertelenül –, s amelyet este tízig Radnóti Sándor lakásán kellett leadni. Boldogan komoly, felhevült sokaság, egymást láthatólag tisztelő emberek jöttek-mentek ott, történelmi személyek, s köztük egy tiszta arcú fiatal fiú, nyaka köré fekete pöttyös kendőt tekert – afféle forradalmi dísz –, a mindenki által ismert Saci. Ifjú Hermész. Ilyennek láttam.

Aztán teltek az évek, s én egyre inkább úgy éreztem magamat – merem állítani, kizárólag történelmi vonatkozásban –, mint aki ki tudja, hány méterre be van nyomva a tenger alá. Légszomj.

– Itt már soha sem fog történni semmi! Ez kibírhatatlan! Ez a moccanatlan hazugság! Állóvíz.

Olyasmiket forgattam a fejemben – anya, feleség, festőművész létem dacára –, hogy talán ha elmennék mentőápolónak… Vagy a kórbonctani intézetbe anatómiai tanulmányokat folytatni. – Történjék már valami! Élet vagy halál.

Mígnem elérkeztünk 1987 őszére – Jurta színházi események –, s megtörtént, hogy megalakult 1988 januárjában a Menedék Bizottság, az egyre infernálisabbá váló Ceausescu Romániájából menekülők nemzetiségtől független segítésére. Sacinak ehhez kellett telephelyet találnia. Összeakadtunk, s én boldogan ajánlottam fel lakásunkat.

Naponta kettőtől hétig tartottunk telefonügyeletet a kisszobában, egymást váltó beosztásban. Próbáltunk szállást, tartózkodási engedélyt, pénzsegélyt, orvosi ellátást szerezni – később még tanulmányi ösztöndíjasaink is lettek, igen szerény mértékben.

A gyakorlati dolgokat szinte kizárólag Lengyel Gabi viselte vállán.

De különféle gyűlések is voltak, kiáltványok, politikai követelések menekültügyben, s persze a szórványos és megható, ám kevés önkéntes adomány mellett pénzre is szükségünk lett volna. Hogy volna mit adhassunk.

Mert a Menedék Bizottságban egyetlen jómódú ember sem vett részt. Mondhatni: sőt.

Akkor Fényi Tibor kitalálta, hogy csináljunk egy jótékonysági akciót. (Már volt egyszer ilyen évekkel azelőtt, a SZETA szervezésében.) Pompás fővédnököket is választottunk Balczó András, Bodor Pál, Kósa Ferenc, László Gyula, Mészöly Miklós, Törőcsik Mari személyében. Aztán én lévén az egyetlen képzőművész, magamra vállaltam ennek az ügynek a tető alá hozását és lebonyolítását.

Elmentem (amúgy nem szoktam) egy éppen adódó Képzőművész Szövetségi Közgyűlésre, kéretlenül-váratlanul kiálltam a több száz fős tagság elé, és előadtam a Menedék Bizottság felhívását. Így lehetett a kívánt nyilvánosságot elérni, lehetőség szerint a hivatalosság infrastruktúráját használni, valamint gáncsoskodásukat magunkra húzni!

Gáncsoskodást, merthogy visszavonni az önkéntességre alapozó felhívást már nem lehetett, egyéni részvételt betiltani nem lehet, maradt a dicstelen szándék a majdan összegyűlő pénz felhasználására.

Ebben a ténykedésben Bráda Tibor, Szentgyörgyi József és Váli Dezső vállaltak különös, önkéntes szerepet. Eladdig, hogy számos „tárgyalási forduló” után sikerült is elérniük, hogy a fele pénz, bármennyi is legyen az, maradjon a Képzőművész Szövetség kizárólagos döntési körében.

A hónapok alatt, melyeket ez az ügy töltött be életemben, többször is úgy éreztem, összeroppanok a felelősség alatt, mert nagyon sok művész igen boldogan adott, bújt elő magányos odújából, esetleg az ismeretlenségből, vagy éppen ismert lévén talált módot bátor politikai állásfoglalásra – végül 476-an vettek részt –, a hivatalosság megannyi adminisztratív és financiális erődítményén kellett áthágni, a lehető legnagyobb nyilvánosság megteremtésével.

Végül igen nagyszabásúan sikerült a várbéli Munkásmozgalmi Múzeum vörös márvány borítású termeit benépesíteni, az akkori pártvezetők, köztük a legfiatalabb, Hámori Csaba kályhanagyságú arcképeit lecserélni a beküldött és felajánlott két teljes emeletet betöltő festményekre, grafikákra.

Az aukciót megelőző utolsó napon – kiállítás-rendezés – megjelent Saci, s mint egy hadvezér mozgósította 10-12 főnyi „civiljét”, rendezzék be a harmadik emeletet. Arra azonban nem kaptunk engedélyt, vissza az egész! – Sebaj! Kedélyes zökkenő!

Egészen sok pénzt sikerült gyűjtenünk. Még a fele is elég volt sok további hónap működésére. S mikor aztán bekövetkezett 1990 tele – ó, borzalmak karácsonya, a Ceausescu házaspár ki tudja, hogyan rendezett tévé közvetítette kivégzése –, a rendszer összeomlása, úgy éreztem, e borzalmas összeomlásban az én gyenge mozdulatom is benne van.

Történelem. Ezt élhettük. Ahogy nagyon jó volt a Hősök terén a Nagy Imre-temetésen Menedék Bizottságként koszorúzhatni. Éppen 56-odiknak! Ezt a sorszámot kaptuk.

És még egy… A borzongatóan szép nap. A november 15-ei tüntetés 1988-ban a Thököly úton, a Román Nagykövetség előtt.

Előző este beállított hozzánk Saci a Mester utcába egy üveg jobbfajta vörösborral, lécekkel és gézszerű fehér műanyag textíliával. Úgy másfél óráig tartott a kedélyes ötletparádé. Mi is legyen felírva a transzparensekre? Sajnos, csak egyre emlékszem már. Éppen arra, ami egyáltalán nem tetszett nekem. „Grósz! Még meddig (M)ARADsz?!” Merthogy nem sokkal előbb volt valami aradi hivatalos találkozó a kormányfők között. Aztán megfújkáltuk lakkfestékkel nemzetiszínbe, meg román színbe a mára elfelejtett jelszavakat, és összetákoltuk a gyönge léceket a lenge anyaggal. Silány egy látványt nyújtottak.

Úgy emlékszem, ez a tüntetés nem volt engedélyezve – ezért kicsit izgultunk. Természetesen Saci tárgyalt a főrendőrökkel (Horváth belügyminiszter? Túrós százados?). Másnap a 24-es villamoson döcögtünk a helyszín felé a cókmókkal. Talán fél órával is korábban érkeztünk a nyomasztó nyálkás novemberi alkonyatban a Boráros térre. Idétlen volt az a nagy holmi, nem akartam, hogy a rendőrök idő előtt elvegyék, ezért hirtelen, eufórikus, biztonság megszállta intuitív állapotban, megszólítottam a Dózsa György út sarkán egy vaníliasárga Skodából kikászálódó negyven körüli férfiakat – ők is biztos a tüntetésre jöttek! – Hát persze! Győrből! –, raknám be a csomagtartóba az anyagot az idő elérkeztéig. Nem volt az valami hatalmas tüntetés. Valahányszáz, talán ezer ember lehetett, s a követségtől csak a Baross térig jutottunk, mert a vadonatúj plexiellenzős-rohammotoros rendőrök ott már szembefordultak velünk, s gumibotra kaptak. Addig csak fel-le szaladgáltak a menet hosszában. Saci kiadta a jelszót. – Vettünk nektek Yamahát! Vettünk nektek Yamahát! Csoóri Sándor próbált tárgyalni óvón, atyailag a rendőrökkel: – Ugyan, ne bántsák már őket! Valahogy úgy alakult, hogy Petri Gyurival karonfogva az élen haladtunk. Nem feledem, hogy ő egész testében remegett – akár ha egy madarat tartanék a tenyeremben, úgy éreztem, míg elszánt kábulatban voltunk. Ő, akinél szellemi értelemben rettenthetetlenebb bátor senki nem volt ebben az országban! Annál szebb!

A Keletinél, mikor már járdára szorítottak, még összeállt egy kis csoport, román nők, férfiak, s elénekelték – kottából – a román himnuszt. Ez előre meg volt beszélve. – De ugye nem lesz benne semmi szőrös talpú magyarok vagy ilyesmi? – kérdezte Saci akkor tőlük, mert hisz ki érti, mi van benne! Még egy kis csörömpölés – betört egy kirakat? – tülekedés – férjemnek, Zolinak gumibottal ráhúztak az orrára – harci sebesülés – aztán szétszéledtünk. Gyönyörű, katartikus nap.

Mit köszönhetek hát Szilágyi Sándornak? A Menedék Bizottságot. Azt, hogy a történelemnek, ha senki nem tudja is, ha mégoly csekély mértékben is, de a saját lelkiismeretem előtt – részese voltam.














































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon