Tamás Noémi

Nyomtatóbarát változat

1979 őszén láttam először Sacit. Aznap délelőtt Könczöl Csaba azzal tisztelt meg, hogy elém tette az aláíró ívet: – Lehet tiltakozni Václav Havel és a Charta 77 aláíróinak bebörtönzése ellen. Egy üres ívet is kaptam, melyet a nap folyamán megpróbáltam általam nagyra becsült és kellőképpen szuverénnek gondolt kollégáim aláírásával gazdagítani – sikertelenül –, s amelyet este tízig Radnóti Sándor lakásán kellett leadni. Boldogan komoly, felhevült sokaság, egymást láthatólag tisztelő emberek jöttek-mentek ott, történelmi személyek, s köztük egy tiszta arcú fiatal fiú, nyaka köré fekete pöttyös kendőt tekert – afféle forradalmi dísz –, a mindenki által ismert Saci. Ifjú Hermész. Ilyennek láttam.

Aztán teltek az évek, s én egyre inkább úgy éreztem magamat – merem állítani, kizárólag történelmi vonatkozásban –, mint aki ki tudja, hány méterre be van nyomva a tenger alá. Légszomj.

– Itt már soha sem fog történni semmi! Ez kibírhatatlan! Ez a moccanatlan hazugság! Állóvíz.

Olyasmiket forgattam a fejemben – anya, feleség, festőművész létem dacára –, hogy talán ha elmennék mentőápolónak… Vagy a kórbonctani intézetbe anatómiai tanulmányokat folytatni. – Történjék már valami! Élet vagy halál.

Mígnem elérkeztünk 1987 őszére – Jurta színházi események –, s megtörtént, hogy megalakult 1988 januárjában a Menedék Bizottság, az egyre infernálisabbá váló Ceausescu Romániájából menekülők nemzetiségtől független segítésére. Sacinak ehhez kellett telephelyet találnia. Összeakadtunk, s én boldogan ajánlottam fel lakásunkat.

Naponta kettőtől hétig tartottunk telefonügyeletet a kisszobában, egymást váltó beosztásban. Próbáltunk szállást, tartózkodási engedélyt, pénzsegélyt, orvosi ellátást szerezni – később még tanulmányi ösztöndíjasaink is lettek, igen szerény mértékben.

A gyakorlati dolgokat szinte kizárólag Lengyel Gabi viselte vállán.

De különféle gyűlések is voltak, kiáltványok, politikai követelések menekültügyben, s persze a szórványos és megható, ám kevés önkéntes adomány mellett pénzre is szükségünk lett volna. Hogy volna mit adhassunk.

Mert a Menedék Bizottságban egyetlen jómódú ember sem vett részt. Mondhatni: sőt.

Akkor Fényi Tibor kitalálta, hogy csináljunk egy jótékonysági akciót. (Már volt egyszer ilyen évekkel azelőtt, a SZETA szervezésében.) Pompás fővédnököket is választottunk Balczó András, Bodor Pál, Kósa Ferenc, László Gyula, Mészöly Miklós, Törőcsik Mari személyében. Aztán én lévén az egyetlen képzőművész, magamra vállaltam ennek az ügynek a tető alá hozását és lebonyolítását.

Elmentem (amúgy nem szoktam) egy éppen adódó Képzőművész Szövetségi Közgyűlésre, kéretlenül-váratlanul kiálltam a több száz fős tagság elé, és előadtam a Menedék Bizottság felhívását. Így lehetett a kívánt nyilvánosságot elérni, lehetőség szerint a hivatalosság infrastruktúráját használni, valamint gáncsoskodásukat magunkra húzni!

Gáncsoskodást, merthogy visszavonni az önkéntességre alapozó felhívást már nem lehetett, egyéni részvételt betiltani nem lehet, maradt a dicstelen szándék a majdan összegyűlő pénz felhasználására.

Ebben a ténykedésben Bráda Tibor, Szentgyörgyi József és Váli Dezső vállaltak különös, önkéntes szerepet. Eladdig, hogy számos „tárgyalási forduló” után sikerült is elérniük, hogy a fele pénz, bármennyi is legyen az, maradjon a Képzőművész Szövetség kizárólagos döntési körében.

A hónapok alatt, melyeket ez az ügy töltött be életemben, többször is úgy éreztem, összeroppanok a felelősség alatt, mert nagyon sok művész igen boldogan adott, bújt elő magányos odújából, esetleg az ismeretlenségből, vagy éppen ismert lévén talált módot bátor politikai állásfoglalásra – végül 476-an vettek részt –, a hivatalosság megannyi adminisztratív és financiális erődítményén kellett áthágni, a lehető legnagyobb nyilvánosság megteremtésével.

Végül igen nagyszabásúan sikerült a várbéli Munkásmozgalmi Múzeum vörös márvány borítású termeit benépesíteni, az akkori pártvezetők, köztük a legfiatalabb, Hámori Csaba kályhanagyságú arcképeit lecserélni a beküldött és felajánlott két teljes emeletet betöltő festményekre, grafikákra.

Az aukciót megelőző utolsó napon – kiállítás-rendezés – megjelent Saci, s mint egy hadvezér mozgósította 10-12 főnyi „civiljét”, rendezzék be a harmadik emeletet. Arra azonban nem kaptunk engedélyt, vissza az egész! – Sebaj! Kedélyes zökkenő!

Egészen sok pénzt sikerült gyűjtenünk. Még a fele is elég volt sok további hónap működésére. S mikor aztán bekövetkezett 1990 tele – ó, borzalmak karácsonya, a Ceausescu házaspár ki tudja, hogyan rendezett tévé közvetítette kivégzése –, a rendszer összeomlása, úgy éreztem, e borzalmas összeomlásban az én gyenge mozdulatom is benne van.

Történelem. Ezt élhettük. Ahogy nagyon jó volt a Hősök terén a Nagy Imre-temetésen Menedék Bizottságként koszorúzhatni. Éppen 56-odiknak! Ezt a sorszámot kaptuk.

És még egy… A borzongatóan szép nap. A november 15-ei tüntetés 1988-ban a Thököly úton, a Román Nagykövetség előtt.

Előző este beállított hozzánk Saci a Mester utcába egy üveg jobbfajta vörösborral, lécekkel és gézszerű fehér műanyag textíliával. Úgy másfél óráig tartott a kedélyes ötletparádé. Mi is legyen felírva a transzparensekre? Sajnos, csak egyre emlékszem már. Éppen arra, ami egyáltalán nem tetszett nekem. „Grósz! Még meddig (M)ARADsz?!” Merthogy nem sokkal előbb volt valami aradi hivatalos találkozó a kormányfők között. Aztán megfújkáltuk lakkfestékkel nemzetiszínbe, meg román színbe a mára elfelejtett jelszavakat, és összetákoltuk a gyönge léceket a lenge anyaggal. Silány egy látványt nyújtottak.

Úgy emlékszem, ez a tüntetés nem volt engedélyezve – ezért kicsit izgultunk. Természetesen Saci tárgyalt a főrendőrökkel (Horváth belügyminiszter? Túrós százados?). Másnap a 24-es villamoson döcögtünk a helyszín felé a cókmókkal. Talán fél órával is korábban érkeztünk a nyomasztó nyálkás novemberi alkonyatban a Boráros térre. Idétlen volt az a nagy holmi, nem akartam, hogy a rendőrök idő előtt elvegyék, ezért hirtelen, eufórikus, biztonság megszállta intuitív állapotban, megszólítottam a Dózsa György út sarkán egy vaníliasárga Skodából kikászálódó negyven körüli férfiakat – ők is biztos a tüntetésre jöttek! – Hát persze! Győrből! –, raknám be a csomagtartóba az anyagot az idő elérkeztéig. Nem volt az valami hatalmas tüntetés. Valahányszáz, talán ezer ember lehetett, s a követségtől csak a Baross térig jutottunk, mert a vadonatúj plexiellenzős-rohammotoros rendőrök ott már szembefordultak velünk, s gumibotra kaptak. Addig csak fel-le szaladgáltak a menet hosszában. Saci kiadta a jelszót. – Vettünk nektek Yamahát! Vettünk nektek Yamahát! Csoóri Sándor próbált tárgyalni óvón, atyailag a rendőrökkel: – Ugyan, ne bántsák már őket! Valahogy úgy alakult, hogy Petri Gyurival karonfogva az élen haladtunk. Nem feledem, hogy ő egész testében remegett – akár ha egy madarat tartanék a tenyeremben, úgy éreztem, míg elszánt kábulatban voltunk. Ő, akinél szellemi értelemben rettenthetetlenebb bátor senki nem volt ebben az országban! Annál szebb!

A Keletinél, mikor már járdára szorítottak, még összeállt egy kis csoport, román nők, férfiak, s elénekelték – kottából – a román himnuszt. Ez előre meg volt beszélve. – De ugye nem lesz benne semmi szőrös talpú magyarok vagy ilyesmi? – kérdezte Saci akkor tőlük, mert hisz ki érti, mi van benne! Még egy kis csörömpölés – betört egy kirakat? – tülekedés – férjemnek, Zolinak gumibottal ráhúztak az orrára – harci sebesülés – aztán szétszéledtünk. Gyönyörű, katartikus nap.

Mit köszönhetek hát Szilágyi Sándornak? A Menedék Bizottságot. Azt, hogy a történelemnek, ha senki nem tudja is, ha mégoly csekély mértékben is, de a saját lelkiismeretem előtt – részese voltam.

• Szilágyi Sándor 50 éves