„A családi pótlékot és minden egyéb, gyermekek után járó juttatást ismét és kizárólag rászorultság alapon kell folyósítani” – írja Bokros Lajos „Verseny és szolidaritás” című, 130 pontra tagolt esszéjében (Élet és Irodalom, 2003/51–52 – 67. pont). Azt is megállapítja, hogy a rövid lejáratú népszerűségre törekvő kormánypolitikák számára e reformok, a rászorultság elvének alkalmazásai a legnehezebbek. Úgy látja, hogy a „valóban szolidáris, a rászorultakat megcélzó jóléti politika nélkül fenntartható gazdasági növekedés, így felzárkózás sincs”.
Az esszé megjelenését követően, januárban két reagálás is elhangzott. Az egyik Lendvai Ildikóé, az MSZP frakcióvezetőjéé volt, aki szerint minden alanyi jogon járó kedvezményt meg kell tartani, a legszegényebbeknek viszont többet kell adni. Arról nem beszélt, hogy ez miként valósítható meg, amikor a költségvetés kiadási oldaláról már a startvonalon 155 – valójában 180-190 – milliárdos megtakarítást szükséges elérni.
A másik reakció az SZDSZ-é volt. Ez a párt teljes mellszélességgel kiállt a rászorultság elve mellett. Nyilvánvalóan koalíciós vita kerekedik belőle, ha kitartanak álláspontjuk mellett.
Kénytelen vagyok magam is színt vallani: A rászorultság elvének elkötelezett és javíthatatlan híveként elvetendőnek vélem azt a gyakorlatot, hogy a büdzsé százmilliárdokat fordítson olyan rétegek támogatására, akiknek erre igazából nincs szükségük. A mai adórendszert eszement módon populistának tartom, amely akadálya a társadalmi és gazdasági fejlődésnek, hátráltatója egy felelősségteljes közélet kialakulásának, emiatt sürgős és alapos reformálásra szorul. Akár a lineáris adó alkalmazásával, amelyet egyetlen célszerű megoldásnak hiszek régóta (az erről szóló publicisztikám olvasható a Magyar Napló 1990/3. számában), a kedvezmények kegyetlen eltörlésével és a szükséges egyéb, kikerülhetetlen intézkedésekkel. Mindez óriási társadalmi ellenállásba ütközend, ha egy kormányzat mélyet szusszantva belefogna.
Mely területeken lenne célszerű alanyi jogosultság helyett a rászorultság elvét alkalmazni? Például a családi pótléknál. Erre a magas jövedelműeknek egyszerűen nincs szükségük, ugyanakkor a jövedelemnélküliek esetében a szó szoros értelmében vett éhezést is csupán enyhíteni tudja. Mert számukra kevés ez az összeg. Vagy például az adóból jóváírható gyermekkedvezménynél. Kizárólag azok használhatják ki, akiknek elég magas a keresetük, és annak az adótartalma is magas. Aki amúgy sem fizet személyi jövedelemadót – például a milliónyi minimálbéres alkalmazott –, éppen az esik el e kedvezménytől. Avagy miért kap az a gyermek ingyenesen tankönyvet, akinek a családja azt gond nélkül képes lenne megvenni? A lakáshitelek kamatkedvezményét kizárólag a hitelképes családok vehetik igénybe, vagyis azok, akiknek busás jövedelme garantálja a visszafizetést. A szegény rétegek lakáshoz jutási reményei szinte a nullával egyenlők. (És miért szükséges a versenyszférát meghaladó közalkalmazotti fizetések mellett még állami garanciát is vállalni e réteg lakáshiteleihez?)
Hogy csupán a vaskosabbakat említsem. Csakhogy önmagában a rászorultság elvének alkalmazása mégsem lesz sétagalopp. Már ha egyáltalán sikerül. Kilenc éve megkísérelte ezt a Horn-kormány – Bokros Lajosnak szerepe volt ebben, s ezt utólag sátáninak dicsérték némelyek –, de akkor a hírek szerint a családok 90 százaléka rászorultnak minősíttetett. Ami nonszensz.
Mi a várható, egyelőre leküzdhetetlennek látszó nehézségek oka? Mi a fő akadály?
A magyar terep
Zöldség-nagykereskedő barátommal sétáltunk egy hajnalban a miskolci nagybani piac árus utcáin a vásárolni szándékozó kereskedők tömegében, olykor-olykor szerencsésen ellépve egy furgon elől.
– Mit gondolsz, ki az, aki ott árul? – mutatott egy standra. Azon a kínálatot akár remeknek is minősíthettem volna, hiszen legalább ötféle retek, aztán ropogós levelű saláta, korai káposzta és karfiol, csomózott sárgarépa, petrezselyem, harsogóan friss tavaszi karalábé mellett spanyol narancs, mandarin, szőrpihés kivi, görög szárított füge, olasz jonagold alma kellette magát a vevőknek, s láthatóan vásárló is akadt bőven.
– Gondolom, hogy egy kereskedő.
– Nem, az az alkalmazottja. Idézőjelben mondanám. Mert ennek munkaszerződése nincs, sose volt, és nem is lesz. Szerencséjükre itt, a nagybanin ezt senki nem ellenőrzi.
– Mutatnának neki egy minimálbéres szerződést – legyintettem. – Bár nyilván zsebbe is fizet a főnök…
– De még hogy! Itt nem kap egyetlen éjszakára se dolgozót tízezer alatt. Ez a tarifa. Igaz viszont, hogy ezért mindent el kell végezni a rakodástól az elszámolásig.
– Pénztárgépet nem látok előtte… Meg számlatömböt se.
– Évek óta itt működik a stand – mint még másik hat-nyolc –, de ilyesmivel sose vesződtek. Ők ugyanis elvileg kistermelők. A gyakorlatban nagykereskedők.
– Bizonyára irigykedsz a konkurenciára…
– Fenéket! Az igényes kereskedőnek számla kell, és az nálunk vásárol, mert bizonylatot kap. Mi megszoktuk, hogy ezek itt vannak, és itt van pár száz őstermelő is, akik szintén nem adnak számlát, de még a vételi jegyet sem hajlandóak elvenni. A legtöbbjük a nevét is titkolja, s ha megkérdezed, hogy honnan jött, válaszol, habár nem biztos, hogy az igazat mondja. Ezen a piacon májustól októberig hetente 2-300 millió forint értékű áru cserél gazdát számla nélkül. De ugyanez a helyzet az ország más részein is. Járok Szegedre és máshová is áruért, kamionszám veszek, de kapaszkodnom kell a bumázskáért. A papírt látni se szeretik. Még a legjobban a déligyümölcs-importőrökkel jövünk ki. Ők számláznak.
Ha most valaki azt gondolja, hogy itt gazember adócsalókról van szó, az azért – a túlzások, a kistermelői álarcot öltött nagykereskedők ellenére is – téved. E szférában szerves fejlődés következtében alakult ki mindaz, amit most tapasztalhatunk, méghozzá állami asszisztenciával és politikai biztatással. Amikor a közszolgálati tévék – és különösen a Duna TV – agrárműsoraiban feltűnik a büszke őstermelő minősítés mellett a gazdálkodó megjelölés is, akkor a néző önkéntelenül nevetve kérdezi: Ez miféle kategória? Egyéni vállalkozó? Lehetne, de nem az, hanem olyan ember, aki a megélhetését mezőgazdasági tevékenységgel alapozza meg, ám nem regisztráltatta magát semmiféle módon, vagyis nem őstermelő, hiszen az állami támogatások piculái nem érdeklik.
Mennyien lehetnek ilyenek? A 2000. márciusi összeírásból tudjuk, hogy 2 millió 35 ezer 500 ember vallotta, hogy mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozik. Ebből jelenleg 240 ezer körüli a bejelentett, vállalkozói vagy alkalmazotti státusú hazánkfia, aki után meg is fizetik a közterheket. A létszám főként a társas gazdaságok (szövetkezetek, társaságok) dolgozóit rejti, és egyéni vállalkozókat.
Amikor hét éve megszületett az őstermelői státus, akkor egymillió 50 ezer őstermelőt regisztráltak mezőgazdaságunkban. Ez körülbelül meg is felelhetett a valóságnak. Fölötte azért még eléggé vaskos, kivárásra játszó – pontosítsunk: sunyi – réteget figyelhettünk meg: „Vajon miért kotorászik az állam a zsebünkben?”
Nyugodtak lehettek, hiszen végül nem kotorászott abban senki. Ha a saját bevételi nyilvántartásukra rá is került valamennyi eladás, közterheket nem kellett fizetniük (csak az utóbbi időkben a nagyobbaknak egészségügyi hozzájárulást – ami állítólag hamarosan megszűnik). Az őstermelés mint fogalom, nem gazdálkodási, hanem adózási, egészen pontosan adóelkerülési kategória. Erre a szereplők hamarosan rájöttek, s azt is észrevették, hogy itt a zordonnak látszó szabályok csupán azt fedik el, hogy a kormányzat a lovak közé lökte a gyeplőt. A mindenkori.
Senkit nem érdekelt, semmiféle ellenőrzést sem, hogy például igazak-e a saját maguk által nyilvántartott adatok. Mivel pedig az őstermelők tömegesen látták, hogy nem eszik olyan forrón az adókását sem, a bejegyzettek száma hamarosan 170 ezer körülire csökkent. A maradék abbahagyta volna a gazdálkodást? A bevételek megosztása érdekében őstermelővé előléptetett nagymamák ugyan el se kezdték, de néhány tízezernél ők nem lehettek többen. Viszont nagyjából 600 ezer aktív korú honpolgárról nem tudjuk, hogy miből él.
Illetve sejtjük: ebből. Mert se nyugdíja, se rendszeres szociális segélye, se munkanélküli járadéka nincs, és közhasznú munka után se kapaszkodik. Aligha van rá szüksége. Papíron fillérnyi jövedelme sincs, de az elmúlt évtizedben kisebb palotát épített magának, jó autót vett – nem népautót ám! –, s lehetőleg ötmilliós furgonnal hordja az áruját a piacra. Senkinek nem tartozik elszámolással, a járművek súlyadóin kívül más közterhet egyenesben nem fizet, de ingyenesen jár neki és családjának az egészségügyi ellátás, a gyerekének az oktatás. (Helyesebben: a többi adófizető pengeti ki helyette az árát.) És persze minden, amire egy állampolgár igényt tarthat.
Miért történt ez így? Csak sejteni lehet. Az átkosban végképpen nem adóztatott háztáji gazdálkodásból a rendszerváltást közvetlenül megelőzően, és 1990-től felgyorsultan formálódó magángazdálkodás a létezett szocializmus „haladó hagyományait” őrzi mindmáig. Vagyis a gazdálkodó személyes sértésnek véli, ha valamilyen közteherrel bosszantani merik. Nem is nagyon teszik.
Aztán: Némely politikai erők bizonyítani szerették volna, hogy a magángazdálkodók versenyképesek a szövetkezetekkel, s a belőlük alakult társaságokkal, nagyüzemekkel. Ha a kistermelőnek adót meg járulékokat kell fizetnie – ahogyan a többinek kötelessége –, akkor bele se fog a termelésbe. Politikusaink egy része úgy vélhette, kell ennyi előny a kicsiknek, másrészt pedig mind féltette a népszerűségét a közterhek emlegetésétől. A kistermelők azonban ettől még nem lettek versenyképesek.
A kérdésem: Vajon emez őstermelők, továbbá a több százezret föltétlenül kitevő gazdálkodók miként számítanak majdan, ha a rászorultság elvét kívánja az ország alkalmazni? Nyilván rászorultnak, hiszen – az állami bürokrácia szemszögéből – semmiféle jövedelmüket nem lehet kimutatni.
Béla
Persze nemcsak gazdálkodókról van itt szó, és ezt jól mutatja Béla története. Béla cigány. Apró termetű, viszont sűrű emberke. Hatvan felé közeledik. Egy-két évtizede még a falu legjobb munkásai között tartották számon, mindegyik rakodó őt szerette volna párnak – a korántsem üdvös 160 centije ellenére. Aztán felszívódott a téesz, és Bélának se maradt az emlékeken kívül semmije a munkahelyéből. Inni kezdett, és hamarosan elfelejtették, ha napszámosokat kerestek. Jogosan, mert Béla legyengült.
– Észrevettem, persze – mondja most. – Gyorsan abbahagytam a piálást.
Éltek hárman a feleségével és a lányukkal. A feleség azonban megbetegedett, rákos lett. Az orvos – aki egyben a falu fideszes polgármestere is – ímmel-ámmal kezelgette. Kórházba került az asszony, azonban onnan hamarosan hazaküldték. Végső stádium… A szenvedései hamarosan jajgatásban jelentkeztek. Béla járkált az orvoshoz, hogy legalább valami fájdalomcsillapítót… Előfordult, hogy a doktor kiment és beinjekciózta az asszonyt, de egyre ritkábban. Végül Béla három napon át ingajáratban közlekedett házacskájuk és a rendelő között, viszont minden könyörgése sikertelennek bizonyult. Otthon pedig egyre hangosabban kiáltozott a feleség, alig-alig bírta elviselni a növekvő fájdalmakat.
Béla pedig a jajgatását. Végül úgy bezörgetett az orvosi lakba, hogy – bármilyen sajnálatos ez – az ablak is betört. Akkor végre komolyan vette az orvos, újabb injekciót adott az asszonynak, majd így szólt Bélához:
– Amíg én polgármester leszek, addig te csak annyi közhasznú munkát végezhetsz, hogy a segélyt megkapjátok. (Minden cigányt tegez.)
A feleség hamarosan meghalt, s az orvos betartotta ígéretét. Béla és a lánya azóta így él. Amíg a dohányszezon tart – májustól szeptemberig – napszámoskodnak, utána azonban valóban csak a segély: kétszer 15 ezer forintot kapnak havonta, azt kell beosztaniuk. Valahogyan sikerül, náluk még a villanyt se kapcsolták ki – ahogy sok cigány családnál ez már régen megtörtént. A visszakapcsolás pedig reménytelen.
De ha öt hónapot a dohányban is ledolgozott, akkor miért csak segélyt kap, s miért nem munkanélküli járadékot? Azért, mert nem volt munkaszerződése, nem jelentették be, nem fizették a megkapott munkabére után a közterheket. A gazdálkodónál – családi gazdaság! – átlagosan negyvenen dolgoztak naponta, s talán hárman nem cigányok.
Sem Béla esete, sem a gazdáé nem egyedi. E dohányosok országos szervezetet hoztak létre gyakorlatilag valamennyi jelentős gazdálkodó részvételével. (Ágazatuk nehéz helyzete miatt néhányan Brüsszelben is tüntettek. Pedig akkor még nem tudták, hogy a felvevő piacuknak számító debreceni dohánygyárat néhány hónap múlva bezárják.) Büszkén jelezték, hogy a háromezer termelő 15 ezer család megélhetéséről gondoskodik. Ebben lehet valami, hiszen a hazai dohánytermelés gyakorlatilag a kézi munkán alapszik, és meg sem közelíti például a hatvanas években kialakult, már-már biztatónak tekinthető termelékenységi színvonalat. Ismereteim szerint ez idő tájt egyetlen dohánykombájn sem működik az országban, pedig azt szinte mindegyik szántóföldi munkafázisban kiválóan hasznosítani lehetett. Annyiban hasonlít a helyzet a korábbihoz, hogy zömmel most is a négy évtizede munkába állított Sirokkó szárítókat használják, igaz, azokból néhány minden nyáron kigyullad – ami a szárítók esetében a végelgyengülés jele.
Csakhogy a tizenötezer fős tömeg gyakorlatilag egytől egyig feketemunkás. És nem is lehet más! Ha a közterheket is meg kellene fizetni a munkabérek után, az ágazat nyomban összeomlana. Így üt vissza az elmaradt fejlesztés, s az azt eredményező elnéző állami magatartás. Hasonló a helyzet az alma-, a meggy- és a zöldségtermesztésben, meg még néhány más területen, például az állattenyésztés őstermelők és családi gazdálkodók által folytatott ágaiban. Csupán az a kérdés vetődik föl, hogy az egyes vidékeken mennyi a napszám, és milyen munkaerőnek tekinthetők a felfogadottak.
Úgy tűnik, hogy hazánkban legalább 300 ezer ember vállal rendszeresen napszámot, és ők egyenként évente átlagosan száz napot dolgoznak. A létszám lehet akár tízezrekkel is több, de kevesebb semmiképpen. A munkaigényes termékek termesztéséhez rájuk szükség van, még olyan egészen extrém területeken is, mint például a méhészet, ahol sem a gyakorlattá vált vándorlás, sem a pörgetés nem képzelhető el 25-30 méhcsalád fölött alkalmazotti segítségek nélkül. (Ami persze a legnehezebbek egyike: ki meri kinyitni a kaptárat, ki mer benyúlni a méhek közé, és ki tűri a szúrásokat.) Márpedig ezreknek van akkora vagy népesebb állományuk, és akácvirágzáskor délen kezdik és északon fejezik be a legfontosabb szezonjukat.
E hatalmas tömegnek harmada vagy legföljebb fele nyugdíjas, méghozzá rendszerint rokkantsági nyugdíjas. (A közelmúltban egy közvélemény-kutatás során a megkérdezettek azt állították, hogy átlagosan 32 ezer forintos hálapénznek nevezett korrupciós járulék szükséges a „leszázalékoláshoz”. Időnként felelősségre vonnak egy-egy korrupt orvoscsoportot – no, nem sokáig tartják őket őrizetben –, s az így nyert nyomozati adatok szerint ennél azért jócskán többet követelnek a rokkantságot megállapítók.) Ők semmi esetre sem tartoznak a rászorulók rétegébe, még akkor sem, ha alacsony a nyugdíjuk.
Legalább 30 millió napszámra van szüksége ma a magyar mezőgazdaságnak ahhoz évente, hogy a tervezett munkáját sikerrel véghezvigye. A hatalmas munkamennyiség zömének elvégzése körülbelül 150-200 ezer cigány honfitársunkra vár. E munkaerő minősége természetesen többségében vegyes, mert vagy fizikailag, vagy mentálisan korlátozott teljesítményekre képes. Sokan a közhasznú munka mellett napszámoskodnak, de e létszám azért eléggé csekély. Alkalmi munkavállalói könyvecskét 56 ezren váltottak 2003-ban, de hogy abba mennyi közterheket igazoló jegyet ragasztottak be a munkáltatók, arra nincs adatom. És nincsenek illúzióim sem. A mezőgazdaság ettől függetlenül munkaerő-hiánnyal küzd, és az elmúlt években nem volt képes kitölteni egy sereg munkaigényes termék kedvezményes uniós kereteit. Hiányzott hozzá az exportáru-alap. Mert nem volt elég munkáskéz.
Számításaim szerint az agrárszférában legalább 300 milliárd forintnyi olyan bevétel keletkezik, amelynek semmi köze a büdzséhez. Ennek egy jókora része – talán harmada, de inkább fele – jövedelem jellegű.
Az Orbán-kormány 2001-ben belefogott saját nemességének, a családi gazdaságoknak a szabályozásába. E csoport segítése érdekében hoztak össze 67 milliárd forint értékű olyan hitelkeretet, hogy a magyar agrárium szereplői azelőtt sosem kaphattak a benne foglalt feltételekhez hasonló kedvezményeket. A családi gazdaságok ezt fejlesztésre fordíthatták, és a falvakban a 16 ezer gazdálkodó tűrhetően fölszerelte magát. (Azért a fejlesztés nem érte el a célját, e gazdaságok ma sem igazán versenyképesek, ahhoz még az említett hitelkeret sokszorosa kellene. Csakhogy a beszerzett géppark 90 százaléka több évtizede elavult konstrukciójú, a munkagépek pedig a ma kívánatos termelékenységi mutatók felére sem képesek.) Mostanában a kistermelők gépigényeinek többségét e családi gazdaságok elégítik ki. Csupán érdekességként említem, hogy akár szántanak, akár vetnek, akár kombájnolnak, vagy bármit is végeznek, arról számlát nem adhatnak. Így szól a miniszteri rendelet! Tehát így törvényes. A számlaadás államilag tiltott! Érti ezt valaki?!
Az agrárszférában mindezek miatt egyszerűen képtelenség kideríteni, ki a valóban rászorult a családtámogatásra, és ki nem. Falun és általában a nagyvárosokon kívül a cigányság 80 százaléka jószerével ide számítható, de a lakosság zöméről képtelenség íróasztalok mellett kideríteni, hogy melyik kategóriába sorolandó. Márpedig hivatalaink közszolgái nemigen szeretik fölemelni a feneküket a székükről, hogy csöppet közelebbről is megismerkedjenek a magyar terep valóságával. 1995-ben így alakulhatott ki a csaknem teljes, a 90 százalékos rászorultság. Ez persze a hazai közigazgatás vizsgája lett: egy bukott vizsga. Kár, hogy még ejnye-ejnyét se kapott érte senki.
Misi
A többi terrénumon sem vigasztalóbb a helyzet.
Misi szakképzett kereskedő. Szorgosan dolgozott az egyik multinacionális áruházlánc hipermarketjében, amikor onnan mondvacsinált okkal kirúgták. (Kellett a helye a főnök rokonának. A multi is magyar terep.) Misi egyáltalán nem volt elkeseredve, úgy gondolta, hogy azt a kevés pénzt másutt is megkeresi, hiszen a multik azért nem szórják gálánsan a munkabért. Kereskedőre pedig szükség van e hazában, állandóak a hirdetések, csak le kell járni azokat, és a legkedvezőbbet elfogadni.
Igaza lett. A barackpálinka fővárosában naponta tucatnyi álláskínálatot olvashatott. Némelyik egészen biztatónak tűnt. Amikor az elsőt fölkereste, meglepődött, hogy a tulaj hallani sem akar munkaszerződésről. A második se, a tizedik se. Félt beállni, hiszen akkor nem kutathat tovább munkahely után, annyira leköti a bolt. Úgy vélte, hogy a munkanélküli járadék három hónapja mégis elég lesz tisztességes állást találni.
Végül egész Kelet-Magyarországon keresgélt. Mivel a tartalék pénze fogyóban volt, az egyik nagyvárosban pizzafutári megbízást vállalt. Feketén, persze. Kapott négyezer forintot a reggel nyolctól este tízig tartó műszakjára, aminek felét ugyan benzinre költötte, de nagyjából annyi borravaló is összejött. A munkának más előnye mutatkozott: járhatta a várost, hátha mégis szüksége lenne valakinek rá. Teltek a hónapok, mire talált egy ilyet. Munkaszerződést is kötöttek: minimálbérre. A mégannyit zsebbe kapja.
A hallatlanul jó kezű lakatos Józsinak három gyereke van. Szépen keres. A baj csak az, hogy a munkaszerződése minimálbérre szól. Korábban a gyerekek után adókedvezményt kapott, ám mióta – 2002 szeptembere – eltörölték az alkalmazottak minimálbére után fizetendő havi tízezres adót, azóta nincs miből igénybe vennie. Éppen úgy, mint a nőtlen és gyermektelen cimborájának.
De van egy másik, igencsak duzzadó réteg is. Böbi borbély és fodrász volt, iparengedéllyel, kicsike, de azért jól felszerelt falusi műhellyel. Mikor megtalálta a párját, férjhez ment, szép gyerekeket szült, közben persze szüneteltette az ipart. Mármint hivatalosan. Mert gyakorlatilag kismamaként is fogadta a kuncsaftokat, azokból meg – nem lévén másik fodrász a faluban – akadt bőven. Egy-egy lagzi vagy nagyobb ünnep előtt valóságos tömeg várt sorára. A polgármester feleségét viszont Böbi soron kívül kéz alá vette.
Joliék két kocsmát működtetnek. Az egyik udvarán berendeztek egy három munkást alkalmazó fűrészüzemet, minden hivatalos fakszni nélkül. A szomszédok a sivító szalagfűrészt hamar megunták, és bejelentették a polgármesteri hivatalban. A polgármester fölkereste Jolit, hogy a szükséges telepengedélyezést nem kérelmezték, tehát az üzemecske nem működhet.
– Már hogyne működhetne! – csattant föl Joli. – Ha ezzel kukacoskodnak, akkor még egy tucattal…!
A fűrészelés pedig folyt, amíg megrendelést sikerült szerezni.
Pisti fehér rendszámú Gazellával fuvaroz a faluban. (Fuvarozni csak sárga rendszámmal lehetne.) Legnagyobb megrendelője a polgármesteri hivatal. De szinte mindennel ugyanez a helyzet. Ha ereszcsatornát kell reparálni, akkor hiába is keres valaki számlaképes mestert, olyat nem talál, ám akad jól felszerelt egykori iparos, aki elvégzi az utóbbi telek nagy havazásainak következtében szinte mindenütt szükséges javításokat. Vannak bútorasztalosok, akik remek beépített szekrényeket készítenek. De nem vállalkozók. Működnek mosógép- és hűtőszekrény-szerelők, ugyanígy. Készséggel kijön a hivatalosan foglalkoztatott gázszerelő is, hivatalos árat kérve – papír nélkül. (A munka minőségére viszont ad, szerencsére.) A kéményseprő házról házra járva átveszi az éves kéményseprési díjat, aztán egy másik alkalommal kihívható, hogy a tényleges munkát, a kémények kotrását és ellenőrzését elvégezze. De a munkadíjáról már nem ad bizonylatot. (Pedig néha furcsa esetek történnek az országban, és azokba már elég sokan belehaltak.) És a varrónők, a hegesztők, gép- és autószerelők… Ez utóbbiak udvarán igencsak árulkodóak a munkára váró járgányok, de hát ki veszi azokat észre?
Mariska egy ÁFÉSZ-bolt vezetője volt korábban. Egy este négy napszámost vitt volna hazafelé – szüreteltek az almáskertben –, csak hát a dülöngőzésig részegen… Az autó pedig megmakacsolta magát, és hetven kilométeres sebességgel az árokba futott, ahol egy jókora akácfa állította meg. Mind az öten súlyosan megsérültek. Mariskát felfüggesztett börtönre büntette a bíróság, ám a gondviselés szigorúbbnak bizonyult: az asszony maradandó sérülést szenvedett, és nem tudott tovább dolgozni.
Mármint az ÁFÉSZ-boltban. Mert otthon…! Előbb csak Ukrajnából csempészett cigarettát árult – nagy divat ez keleten, csaknem utcánként működnek az ukrán trafikok –, aztán sört, majd pálinkát is. És hitelezett! Megvalósította az egyik falusi boltos axiómáját: „A nincstelenekből élünk.” Ma már kenyeret, péksüteményt, tejet, lángolt kolbászt, felvágottakat, kólát (a cigányok kedvence), mindent, ami a környék száz-százötven lerongyolódott lakosának kell. Más hiába kérne, Mariska széttárná a kezét. Neki ugyanis bolt üzemelésére nincs engedélye, vállalkozói igazolvány kiváltásával meg ugyan minek nyavalyogna. Az egész úgy fekete, ahogy van. De – és ez kereskedők véleménye – így igazán komoly üzlet! És hiába jelentik föl… Ha föl is keresi a hatóság, mit tehet? Semmiféle bizonyítéka nincs az illegális üzlet létére, házkutatást meg nem tarthat. Oda mehet be, ahová beengedik. Az meg semmilyen gyanús jelet nem mutat.
Mindezekre az eva bevezetése tette föl a koronát. Az így adózó vállalkozónak csak a bevételeit kell nyilvántartani – biztosak lehetünk benne, hogy azt lelkiismeretesen végzi –, a költségeit nem. Tehát számlára nincs szüksége. Most 85 ezer evásan adózó honfitársunk van, átlagosan évi tízmilliós bevétellel számolhatunk egynél-egynél. (A hatmilliós összeghatárig áfa-mentességgel rendelkezők csak tévedésből jelentkeztek be evára.) Ez 850 milliárd bevétel. E mögött legalább 50-60 százalékos költséghányadnak kell lennie, aminek számlára kerülését az eva szabályai kockára tették. A sorsa nem kérdéses. Ez a lefeketedett teljesítmény 4-500 milliárdra tehető.
Zsebből zsebe
A vázolt helyzetek egyáltalán nem kivételesek. És nem is egészen újak. Egy 1999-es fölmérés szerint – az ECOSTAT végezte – hat vállalkozó közül öt a bérjegyzéken kívül zsebbe (is) fizet. A becslés szerint egymillióra tehető azoknak a száma, akiknek a rejtett gazdaságból is van munkajövedelmük. A teljesen illegálisan foglalkoztatottak száma már akkor minden bizonnyal elérte a 200 ezer főt. Ezen adatok nyilván nem tartalmazzák az agrárnépesség összekuszált viszonyait és a vállalkozói igazolvány nélkül munkálkodókat sem, pedig mindkét réteg igen-igen népes. Ha viszont az összes adózatlan pénzjövedelemmel rendelkezőt számba vesszük – így az ECOSTAT –, akkor legalább hárommillióra becsülhető a hasonló cipőben járó honpolgáraink száma. (Erről átfogó értékelést közölt Márk Edina a Magyar Hírlap 2004. január 29-ei számában.)
Ellenőrzés? Van, hogyne, van az is. Tavaly a munkaügyi felügyelőségek 12 ezer munkaszerződés nélküli munkavállalót derítettek föl. Szép szám, de azért nem nagyobb az előző öt év átlagánál. Másképpen: csöpp a tengerben… Vagyis e terrénumot elérte a magyar végzet. Délibábokba csimpaszkodó honfitársaink az életük jobbra fordulását a hatásos ellenőrzéstől várták és várják, holott több évtized tapasztalata igazolja, hogy társadalmi gondokat hatósági ellenőrzéssel vagy annak „javításával” még sosem sikerült megoldani. Sok reménnyel ezután sem kecsegtet a nekibuzdulás.
Miközben ez a nekibuzdulás is kérdéses. Eddig kétszáz munkaügyi felügyelő dolgozott a fővárosban és a tizenkilenc megyében, mostantól harmincöttel kevesebben fognak. Úgy tűnik, a kormányzat az eddigi – korántsem hatásos – ellenőrzési színvonalat is szívfájdalom nélkül csökkenti.
És mert a rejtett és feketegazdaság az elmúlt négy évben tovább terjeszkedett, és ma már szinte csak a közalkalmazottak jövedelme valós, no meg a multiknál dolgozóké. Még az állami érdekeltségű cégeknél is folyik a bulizás – volna olyan példám, hogy sokaknak leesne az álluk tőle, de hát nem feljelentést írok –, és mindenütt másutt. No, ilyen terepen, ilyen viszonyok közepette kellene megállapítani a rászorultságot, felebarátaim!
Nemzeti sport
Egy adórendszert nem elég megalkotni, azt működtetni is kellene. A hazai adótörvények azonban nemcsak bonyolultak, hanem némely szinten kifejezetten kontármunkának minősülnek, és ehhez a félresikerült épülethez mindegyik kormányunk hozzátette a maga csorba tégláját. A lakosság szép lassan rájött, hogy miként lehet adózatlan jövedelemhez jutni, és kezdte alkalmazni a megfelelő eljárásokat. Sok van belőlük, változatosak, olykor ötletesek is, de többnyire pofonegyszerűek. Észlelik e törekvéseket a szakértők is, és magyarázatból sincs hiány. A leginkább lényegre törő az, hogy túlzott az adóztatás szintje, a honfitársaink tehát menekülni próbálnak. A másik legyint: az adócsalás nálunk nemzeti sport. Ami ugyan nem igaz, de fölment minden állami intézményt a kötelmek alól.
A kialakult állapot váratlan, ám egyenes és törvényszerű következménye a magyar viszonyoknak. A mi hazánkban a diktatúra is slampos volt – milyen lehet itt a demokrácia? Ez egy pacuha ország. Lompos, kócos, rendetlen, gondozatlan. Éppen emiatt szinte lehetetlen ma valós választ adni a legegyszerűbb kérdésre: Ki rászorult ma? Ki kapjon, kik kapjanak többlettámogatást?
Érzékeli ezt a kormányfő is. Medgyessy Péter így beszélt: „…Bizony vannak rétegek a magyar társadalomban, amelyeken egyszerűen muszáj segíteni, mert nem erre a rendszerre, a piacgazdaságra voltak szocializálva. Tehát az elvvel senki nem vitatkozik, csak az élet sokkal bonyolultabb annál, hogy egyszerűen meg lehessen valósítani a jövedelmeknek és juttatásoknak azt a fajta átcsoportosítását, amiről Bokros Lajos beszél.” (Vegytiszta elvekkel nem sokra megyünk – Rádai Eszter interjúja, Mozgó Világ, 2004/1.)
Igaz. A gond csupán annyi, hogy belenyugodjunk-e a kialakult állapotokba, avagy igyekezzünk azokon változtatni. Nyilvánvaló, hogy a belenyugvás a mainál is siralmasabb helyzetet eredményezne, hiszen megfigyelhető: a nemkívánatos jelenségek eszkalációja folyik évek óta. Vagyis immár ki kellene találni azokat a technikákat is, amelyekkel legalább nagyjából rendbe lehetne tenni a látens gazdaságot. És ki kellene találni azt is, hogy ebben kinek mi a feladata. Megítélésem szerint ma erre a törekvések is hiányoznak, és hiányoztak mindegyik kormány idején.
Tapasztalataim szerint a hazánkban létező háromezer-kétszáz kiskirályság önkormányzatai ebben nem partnerek. A nagyvárosiak esetében a közöny mellett főként a tű meg a szénakazal esete valósul meg, a kisvárosokban és falun azonban világosabb a képlet. Ott tudják, ki mit művel. Csakhogy a helyi politika nem éppen a visszásságok felderítésének megalapozója. Sehol sem. Az intézkedésre jogosultak lehetőleg nem látnak meg semmit, vagy ha mégis, akkor elfordítják a fejüket. A jövőben a pacuhaságunk felszámolásában ne is számoljunk velük.
Az a kormányzat dolga.
Nyilvánvaló, hogy először az adórendszert kellene rendbe tenni. El is indult a tanakodás az adóreformok dolgában, csupán az a kérdés, hogy lesz-e valóságos reform. Bokrosnak tökéletesen igaza van, nemcsak a lineáris adó indítványozásában. (Szlovákiában ez most megvalósult, és oda áramlanak a multik, megjegyezvén: némelyik innen is oda költözik.)
Meg hát igaza van a kedvezmények lesöprésében is. No, ez az, aminek még sincs szinte semmi reménye. Túl sok érdeket sértenének. Egy kormány – különösen az acsarkodós és populizmustól csöpögő magyar közéletben – ódzkodik a népszerűtlen intézkedésektől. Csak akkor vág bele, ha már valóban szakadóban a cérna (példa a lakáshitelek kamattámogatásának csökkentése). Nézzünk néhány megoldásra váró (váró?) példát.
A papok csak a fizetésük után rónak le jövedelemadót, s hogy ez se fájjon túlságosan, azért az ezredforduló kormánya (copyright Bokros) a falun szolgálókét kiegészítette havi harmincezer forinttal. A hitéleti szolgáltatásaik után fölszámolt honorárium adómentes. Nem kevés az! Születnek, esküsznek, halnak a hívek… És szentelnek mindent, a húsvéti kalácstól a zászlókon át a házakig… A perselyekbe is jócskán hullik… (Pár éve Gyulay Endre püspökségében fölvetődött az ún. bitangkasszák rendszeres használata is, amelybe könyveletlen bevételeket helyeztek el, s belőle számlázatlan – fekete – munkákat fizettek ki. És ki tudja, még mit. Országos hörgés fogadta a hírt, hogy egyáltalán ilyenek vannak. Azóta viszont csönd van a bitangkasszákról.)
Kérdezem: ki merne itt a papi adómentességhez nyúlni? A baloldali koalíció? Az a koalíció, amelyiknek a népesebb egyházak ellenében kellett választást nyernie? Az a koalíció, amelyet ezen egyházak klérusa ellenségének minősített, s a papok a szószékről valósággal uszítottak ellene? Ne tréfáljunk. Vagy az a jobboldal, amelyik lábon vette meg ezen egyházak főpapságának támogatását? Illúzióink se legyenek. A két politikai pólus verseng az egyházaknak nyújtott támogatások odaítélésében – most a Mátyás-templom rekonstrukciójával a Medgyessy-kormány többmilliárdos előnybe kerül –, amit aztán sok terrénum panaszosan emleget még ebben az országban. Az idén például az akadémiai alapkutatás is: az erre fordított dotációk harmadát elveszik. Kormánypolitika: inkább a templomokba, mint a tudományos műhelyekbe. Magyar terep ez is.
A papokénál kisebb a szellemi szabadfoglalkozásúak kedvezménye, ám az esetleges megvonása annál hangosabb reakciót eredményezne. De hogy egy széles társadalmi réteget is érintő kedvezményt is jelezzek: el kellene törölni az összes mezőgazdasági jövedelemadó-kedvezményt. (Megjegyzés: a fő erők, a társas gazdaságok és szövetkezetek így dolgoznak, és az általuk befizetett közterhek az elmúlt évtizedben gyakorlatilag fedezték a mezőgazdasági támogatásokat, amelyeknek 85 százalékát – ez 2002-es adat – adókat nem fizető őstermelők kapták meg.) Ha ez megvalósulna, mozdulni sem lehetne az utakon az MTZ-ktől, mert állandóan tüntetnének. Ki merne ebbe belefogni? Melyik politikai erőnek támadna ilyen halált megvető bátorsága?
Ne ábrándozzunk! Valóságos, mélyreható adóreform nem lesz. Kormányaink rettegnek a népszerűtlen intézkedésektől, és ezek helyett kiváló pótcselekvéses akciókat vetnek be, amelyeket jól kommunikálhatnak, viszont azok hangyalépésnyivel sem viszik előre közös ügyeinket. És még ezernyi ötletük támad a tényleges változások elkerülésére, s azok mindig lecsöndesítik a fortyogást néhány hónapra.
Ha adóreform nem lesz, akkor legalább a mai keretek között kellene lépni. Ezt kívánná néhány millió munkavállaló eminens érdeke. A munkaügyi felügyelők számának csökkentése egyáltalán nem baj, sőt elég lenne 20-22 fős felügyelői gárda. Miért? Mert tőlük semmilyen létszámmal nem várható átütő eredmény, ez az ellenőrzési rendszer alkalmatlan a visszásságok felderítésére. (Egyesek szerint némely felügyelők is „ellenérdekeltek”. Jobb nekik, ha nem találnak meg valakit.) Mit lehetne tenni?
Ez tipikusan az az eset, hogy ki kellene szervezni a tevékenységet, és közalkalmazottak helyett vállalkozásokra bízni. Megfelelő jutalékért – például a bírság tíz százalékáért – két év alatt a fekete gazdaságnak a felét alighanem felszámolnák. Egy ilyen váltásban mégse reménykedjünk, mert hazánkban csakis a közalkalmazottakban bízik meg a mindenkori kormányzat, ezért szinte kéjelegve hoznak létre új meg újabb ráérős hivatalokat.
De ha már a bírságoknál tartunk, szakértők szerint a mai tétek nagyon alacsonyak. Nincs visszatartó hatásuk. Személyenként ötvenezertől hatmillióig terjedő bírsággal lehet (kell) sújtani a feketén foglalkoztató munkaadót. És a munkavállalót? Hát őt nem lehet. Miből is fizetné ki? Így aztán végül munkaadónak és munkavállalónak közös érdeke a közterhek lenyelése. (A munkavállalónak csak a felszínen. Szerződés nélkül neki nem jár szabadság, betegsége esetén nem jár táppénz, leszámolása után munkanélküli járadék, és végül – mivel a nyugdíjak kiszámításánál most már az egész életutat számba veszik – a majdani nyugdíja is kárt szenved.)
Számos fejlett országban a fekete foglalkoztatás mindkét oldalról adócsalásnak minősül – hiszen nyilvánvalóan az –, és egyetlen rajtakapás esetén is föl kell tételezni, hogy ez gyakorlat mindkét részről. Így is kezelik. Nemcsak bírságolnak, hanem bizony a fogdát is megismertetik a közterheket elsíbolókkal. Nem egy honfitársunk végezte már rács mögött az Unióban vagy Izraelben, mielőtt kitoloncolták volna.
Csak arra nem válaszoltam, hogy akkor miként lehetne a rászorultságot megállapítani ilyen zavarossá tett viszonyok között. Kizárólag a polgármesteri hivatalok környezettanulmányaira lehetne támaszkodni. Hogy nincs rá kapacitásuk? Hogyne volna! Az utóbbi években egy sor feladatot átvettek tőlük az okmányirodák, és ez remélhetőleg folytatódik, de tapasztalataim szerint sehol nem csökkent azért a polgármesteri hivatalok létszáma. Sőt nőtt! Feladataik nem indokolnak ekkora létszámot, és a sok munka miatt felharsanó jajgatásukat sem kell túlzottan komolyan venni.
És ha már itt tartunk, akkor a túlsó pólust is célszerű lenne vizsgálni, éppen a rászorult rétegek miatt. Az Egyesült Államokban – ahol egyébként az adófizetés nem teher, hanem dicsekvésre alkalmas érdem – a lineáris jövedelemadó mellett fontos szerepet kap az ingatlanok után fizetendő is. A jövedelmet el lehet titkolni, az ingatlant nem. Vagy nem érdemes. Nálunk is fölvetődött már pár évvel ezelőtt az ingatlanadó ideája, aztán gyorsan el is halkult a földmélyi morgás. Mostanában hallgatnak róla, hozzáértők szerint azért, mert a döntéshozók – az országgyűlési képviselők – önmaguk terhelésére nem szeretnének új adót bevezetni. Ők elsőrendűen érintettek lennének. Meg persze más is. Addig azonban, amíg e vagyonokat nem kívánja az ország a közjó érdekébe is állítani, addig minden szegényekkel együtt érző szó puszta frázispufogtatás, kormolás, mákony, hazugság. Egy ötvenezret érő Trabant után súlyadót kell fizetnünk, egy ötvenmilliót kóstáló villa után semmit sem. Pacuhák vagyunk, na, a végtelenségig pacuhák.
Kiskirályságaink hivatalainak egy év talán elég lehet rá, hogy átfogó képet adjanak a településük lakosságának legszegényebb szegmentjéről, meg fölmérjék (fölméressék) a területükön lévő ingatlanok értékét is. Akkor némileg tisztulni fog a kép.
- Játéktér [6]