„Az ember sohasem fogja meghódítani a világűrt... Korunk sok tekintetben egyedülálló, olyan eseményekkel és jelenségekkel teli, amelyek sohasem fordultak elő azelőtt, és sohasem ismétlődhetnek meg ezután. Ezek megváltoztatták gondolkodásmódunkat, azt a hitet támasztva bennünk, hogy ami most igaz, mindig igaz lesz, csak talán még nagyobb méretekben. Miután leküzdöttük a távolságot ezen a bolygón, azt képzeljük, hogy ezt máshol is meg tudjuk tenni. Az igazság ettől nagyon messze van...”
(Arthur C. Clarke)
„Nagy Történelem” a gyakorlatban
Egy, a Pentagon számára készült 2003-as tanulmány meglehetősen riasztó forgatókönyvet vázol fel abból kiindulva, hogy a felmelegedés tovább fog folytatódni. A hosszú ideje az amerikai hadügy tanácsadójaként dolgozó Peter Schwartz és szerzőtársa, a jövőkutatással foglalkozó Doug Randall abból indultak ki, hogy a grönlandi jég vizsgálatából tudható, hogy például 8 200 évvel ezelőtt a folyamatos felmelegedést váratlan, kb. 3 Celsius fokos lehűlés követte (és a jéghegyek egészen a mai Portugália partjaiig sodródtak, mielőtt elolvadtak volna), és ami azt illeti, ez még csak nem is az első ilyen eset. Az utóbbi, mintegy háromnegyed millió évben nem kevesebb mint nyolc hasonló, gyors és radikális időjárás-változásra kerülhetett sor – 12 700 évvel ezelőtt például nem kevesebb mint 15 Celsius fokkal (!) csökkent az átlaghőmérséklet. Vagy említhetnénk az i. sz. 1300-tól kb. 1850-ig tartó „Kis Jégkorszakot”, amikor kegyetlenül hideg telek, váratlan időjárási változások és hasonlók jellemezték az európai időjárást.
„Az általánosan elfogadott meggyőződés szerint a modern civilizáció bármilyen olyan időjáráshoz alkalmazkodni tud majd, amire számítanunk kell, és az időjárási változások nem fogják felülmúlni a társadalom adaptivitását, illetve a Kiotó-protokoll révén tett erőfeszítések elégségesek lesznek [az időjárási változások] hatásainak csillapítására”, de ez persze nem feltétlenül igaz, írja a szerzőpáros, és ez a problémafelvetés már csak azért is figyelemre méltó, mert a végső kérdés, amire a – vagy legalábbis egy lehetséges – választ keresik, az az, hogy az éghajlat változásai miként kell hogy befolyásolják az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiáját.
Ugyanis szerintük elképzelhető, hogy a további felmelegedés hatására megváltozik az óceáni vízáramlások rendszere, és a Golf-áramlás nem melegíti majd Európa partjait. Aminek az lesz az eredménye, hogy az átlaghőmérséklet több fokkal csökken a 2010-et követő évtizedben; 30 százalékkal kevesebb csapadék hullik, 15 százalékkal erősebbé válnak a szelek, és az egész időjárás leginkább a szibériaira fog hasonlítani, stb. Aminek persze katasztrofális következményei lesznek az emberi – vagy legalább az európai – civilizációra nézve, és akár azt is mondhatnánk, hogy új korszak kezdődik a történelemben.
Schwartz és Randall persze rögtön az elején felhívják rá a figyelmet, hogy az általuk felvázolt modell két szempontból is erősen túloz: egyfelől az általános vélekedés az, hogy az általuk az egész Földdel kapcsolatban leírt változások bekövetkezhetnek ugyan, de ezek nem az egész bolygót, hanem csak egyes régiókat fognak érinteni; másfelől pedig a hatások/változások léptéke várhatóan jóval kisebb lesz a fentebb vázoltaknál [Schwartz–Randall, 2003].
Ugyanekkor a nem éppen tudományos megalapozottságáról ismert Függetlenség Napja készítője, Roland Emmerich a Holnapután című filmben például az emberi civilizációt veszélyeztető időjárási katasztrófákat helyezi a középpontba, hogy ezáltal – úgymond – egy „pattogatott-kukorica” produkción keresztül hívja fel a figyelmet a globális felmelegedés lehetséges veszélyeire.
Miközben hiba lenne összetéveszteni a kockázatelemzést az előrejelzéssel [Rewkin, 2004], hasonlóképpen hiba lenne az is, ha nem figyelnénk fel rá, hogy a Pentagon számára készített tanulmány felfogása tulajdonképpen mennyire összhangban van az úgynevezett „Big History”-val. Ennek az irányzatnak a talán legelismertebb képviselője az a David Christian, aki Maps of Time: An Introduction című könyvének kapcsán egy alkalommal arról beszélt, hogy a valóban nagyléptékű történelem koncepciójából kiindulva „képesek vagyunk az emberi történelmet a földi élet, a Föld bolygó, a Naprendszer és az egész világmindenség történetének keretében szemlélni” [Vakoch, 2003].
Ez a megközelítés legalább annyiban mindenképpen indokolt lehet, hogy valamiféle kapcsolat egészen biztosan kimutatható az univerzum szerkezete, valamint története és aközött, hogy értelmes élet megjelenhetett a Földön. „Univerzumunk irdatlan méretei – jegyzi meg a kozmológus Martin Rees – első pillantásra azt mutatják, mennyire lényegtelenek vagyunk ebben a kozmikus elrendezésben, de ez valójában [szükségszerű] velejárója saját létünknek! Nem állíthatjuk, hogy nem létezhetne egy kisebb univerzum, azt viszont igen, hogy mi nem létezhetnénk benne”, ugyanis a kis méretű világ egyszerűen nem lehetne elég bonyolult ahhoz, hogy olyan komplex képződmények is létrejöjjenek, mint amilyenek mi vagyunk [Rees, 2001].
Sült patkány a civilizációnak
Vagyis – miként a gyenge antropikus elv fogalmaz – az univerzum bizonyos fizikai paraméterei igenis meghatározzák létezésünk kereteit, és ezt elfogadva már nem nehéz azt is belátni, hogy az emberiség történelmét is befolyásolhatják olyan, hagyományosan a történelmen kívülinek tekintett tényezők, mint amilyen mondjuk a meteorológia vagy éppen a biogeográfia. Az evolúcióbiológus Jared Diamond például alapvető fontosságúnak tartja a modern civilizációk kialakulásában és sikeressé (vagy éppen sikertelenné) válásában azt, hogy az egyes kontinensek mennyire és milyen irányokban tagoltak, és így a különböző társadalmak mennyire tudják átvenni egymás megoldásait (legyen bár szó kultúrnövényről vagy fémmegmunkálási technológiáról). „A feladat most az – olvasható Háborúk, járványok technikák című könyvének utószavában –, hogy az emberi történelmet mint természettudományt egy rangra hozzuk olyan elfogadott történelmi tudományágakkal, mint a csillagászat, a földrajz és az evolúciós biológia” [Diamond, 2000], és persze ezzel a felfogással összhangban járt el a Pentagonnak jelentést készítő Schwartz–Randall páros is, amikor a meteorológiát történelemformáló tényezőként kezelték.
Az pedig megint más kérdés, hogy még ha a legpesszimistább forgatókönyvük valósulna is meg, ez akkor sem jelentené az emberiség végét. Ismét csak Diamond említi Robert Burke, az ír rendőr és a csillagász William Wills 1860-as expedícióját, melynek során tevékkel próbálták dél–északi irányban keresztülszelni Ausztráliát. Amikor már teljesen kifogytak mindenből, „három egymást követő alkalommal mentették meg az életüket a sivatagban élő jól táplált bennszülöttek, akik elhalmozták a felfedezőket hallal, páfrányból készült pogácsával és kövér sült patkányokkal”. Burke azonban elkövette azt a hibát, hogy egy alkalommal rájuk lőtt – és ezzel az expedíció sorsa megpecsételődött [Diamond, 2000].
Hasonló módon ért véget a XIX. sz. egyik leghíresebb vállalkozása, a Franklin-expedíció is: az európaiak gyakorlatilag éhen haltak, miközben „az eszkimók földjük erőforrásait kihasználva viszonylagos bőségben éltek” [Huntford, 2003], és a példákat hosszan lehetne sorolni. Azaz a biológiai értelemben létező emberi faj jövője nem feltétlenül esik egybe az emberi civilizáció jövőjével, és egy kataklizma akár oda is vezethet, hogy miközben az utóbbi (rosszabb esetben akár nyomtalanul) eltűnik, aközben a homo sapiens – mint biológiai értelemben vett faj – még jó ideig fennmarad.
Persze korántsem örökké. Sőt.
És ez annál is nagyobb különbség, mert bármennyire is szoktunk amiatt nyugtalankodni, hogy lassanként az egész Földet tönkretesszük, hosszú távon kizárólag azok a technológiák és az a szemlélet biztosíthatja a túlélésünket, ami miatt annyira aggódunk.
Az ausztrál bennszülöttekkel kapcsolatos példa pedig annyiban mindenképpen félrevezető, hogy miként hosszú távon mégis a Burke-féle „fehér technológia” bizonyult hatékonyabbnak a helyi, a környezettel alkalmasint nagyobb összhangban élő és a lokális adottságokat jobban kihasználó megoldásokkal szemben, ugyanígy: hosszú távon nincs más megoldás, és az emberiség sorsa szükségképpen azon múlik, hogy képes-e bizonyos műszaki megoldások alkalmazására. Még élesebben fogalmazva: egy fejlett civilizáció kizárólag fejlett technikai civilizációként létezhet, és nyugodtan elfelejthetjük azokat az utópiákat, ahol az ember „összhangban” él a környezetével.
Méghozzá nem is csak azért, mert az már önmagában is túlságosan szemléletfüggő, hogy miként (és kinek a szempontjai alapján) határozzuk meg az „összhangot”. Hanem azért is, mert a technológia mellőzésével – miként a későbbiekben majd látni fogjuk – nem lehet igazán sokáig életben maradni.
A Nobel-díjas közgazdász, Amartya Sen a társadalmi berendezkedést tárgyalva abból indul ki, hogy a demokrácia szükségképpen „jobb” a nem demokratikus államformáknál, mivel a legújabb kori történelem tanúbizonysága szerint a katasztrofálisan súlyos éhínségek mindig (és kizárólag) az utóbbiakban szoktak fellépni. Elvégre „az éhínség szociális produktum, nem pedig [egyszerű] élelemhiány”, mondja Amartya Sen nyomán az alkotmányjogász Cass Susnstein, és ebből már az is levezethető, hogy „a szólás- és sajtószabadság nem csupán a művelt osztályok luxusa, ugyanis növeli annak az esélyét, hogy a kormányok az emberek érdekében lépjenek fel” [Sunstein, 2001].
Csak éppen ebből nem következik, hogy a demokrácia mint olyan szükségképpen kizárja, hogy ne legyen elég élelem: elvégre egy kisbolygó-becsapódás hatására is olyan mennyiségű por kerülhetne a levegőbe, ami lehetetlenné teszi a növénytermesztést.
És az megint más kérdés, hogy a földi és az emberi élet kipusztulása közé sem szabad automatikusan egyenlőségjelet tenni: miután az előbbi több mint négymilliárd éve létezik, bízvást feltételezhetjük, hogy még évmilliárdokig ugyanez lesz a helyzet. Az értelmes élettel kapcsolatban viszont egyáltalán nem biztos, hogy semmi sem fog megváltozni – vagyis nyugodtan kiindulhatunk abból, hogy az ökológiai egyensúly felborítása hosszú távon elsősorban ránk nézve jelenthet veszélyt, és így hiba lenne például egyenlőségjelet tenni aközött, hogy a földi élet mindeddig nem pusztult el, és aközött, hogy az emberiség nem pusztította el magát egy atomháború során.
Egyfelől ugyanis semmi nem szól amellett, hogy a természeti törvények ugyanakkora mozgási szabadságot hagynak, mint az emberi döntések. Amikor az Afrikából elindulva és a partvonalak „homokos országútjait” követve benépesítettük az egész Földet, akkor szó sem volt valamiféle tudatos hódításról vagy felfedezésről [Wells, 2003] – ellentétben mondjuk azzal, mint amikor Cook kapitány útnak indult, és így bár mindkét típusú tevékenység azt eredményezte, hogy az ember a Föld minden pontjára eljutott, van azért egy alapvető különbség. Méghozzá az, hogy az utóbbi esetben tudatos döntésről volt szó, és míg őseink egyszerűen nem dönthettek úgy, hogy nem rajzanak ki Afrikából (elvégre tudatában sem voltak annak, hogy mit csinálnak), egy újkori civilizáció nyugodtan választhatja az elzárkózást is.
A finoman hangolt mesterlövész
Másfelől ott van a lépték kérdése. Az erős antropikus elv szerint a „finomhangolásnak” köszönhetően szükségszerűen meg kell jelennie az univerzumban az (értelmes) életnek. John Leslie, kanadai filozófus példájában egy kivégzőosztag ötven mesterlövésze közül egy sem képes eltalálni minket, noha ott állunk előttük. Túl azon, hogy ekkor megállapíthatjuk, hogy életben vagyunk; illetve, hogy azt is megállapítjuk, hogy ha jobban céloztak volna, akkor most nem lennénk képesek ezt megállapítani, valószínűleg magyarázatot fogunk keresni rá, hogy miként is történhetett ez – ugyanis túlságosan valószínűtlennek tűnik az egész [Rees, 2003a].
Azon viszont nem fogunk meglepődni, ha egy őrült az utcán vaktában lövöldözni kezdve nem minket talál el. Más persze a helyzet akkor, ha nagyon-nagyon hosszú idő alatt sem talál el minket – és a földi élet esetében immár évmilliárdok óta mintha éppen ez történne (a földi élet kialakulása óta egyszer sem pusztult ki teljesen), úgyhogy James Lovelock lényegében ezt megmagyarázandó dolgozta ki az egész Gaia-elméletet is, „mely szerint a Föld élő anyaga, valamint a légkör, az óceánok és a földfelszín olyan összetett, együttes szervezetnek tekinthető, mely képes bolygónkat az élet számára megfelelő állapotban tartani” [Lovelock, é. n.].
Ez esetben nem is annyira az a fontos, hogy Lovelock megpróbálja egy egész bolygóra mint olyanra értelmezni az evolúció fogalmát (és eközben elfeledkezik arról, hogy az evolúciótól viszont elválaszthatatlan a természetes szelekció fogalma, amit viszont – amennyiben csupán egyetlen egyedről beszélhetünk – nem lehet értelmezni).
Hanem inkább az, hogy mindig érdemes „arányos feltételezésekkel” élni. Az emberiség – és különösen a fejlett technológiákkal rendelkező emberiség – története egyelőre túlságosan rövid ahhoz, hogy ez alapján előrejelzéseket tegyünk arra vonatkozóan, hogy mi vár(hat) ránk hosszú távon, és persze a földi élet esetében is nyilvánvaló, hogy ez nem fog így menni az örökkévalóságig. Elvégre néhány milliárd év múlva (vagyis nagyságrendjét tekintve annyi idő múlva, mint amennyi ideje létezik) a Nap vörös óriássá alakulva be fogja kebelezni és el fogja pusztítani bolygónkat.
Ezt a forgatókönyvet azonban az emberiség esetleg teljesen átírhatja, és ebből a kijelentésből már levezethető, hogy a fentebb említett „arányos feltételezéseknek” is kizárólag akkor van értelmük, ha közben nem változnak meg alapvetően a körülmények.
Például azáltal, hogy bizonyos fizikai folyamatok elszabadításával nem csupán a Földet, de az egész univerzumot is elpusztítja: elvileg elképzelhető (vagy legalábbis nem zárható ki), hogy létre tudjunk hozni egy ilyen hatást, ami aztán fénysebességgel terjedve még a „tér szövedékét” is szétszakítja. Ebben az esetben persze nem bizonyulnának igaznak a földi élet jövőjével kapcsolatos előrejelzéseink, de egy efféle „Végső Ítéletnap” bekövetkeztét rendszerint eléggé valószínűtlennek szokás tekinteni [Rees, 2003b].
A fentebbiekből persze az is kiderül, hogy mi is a valódi probléma azzal az „Ítéletnap-érveléssel” (Doomsday Argument), ami abból indul ki, hogy mint ahogy a kopernikuszi elv értelmében a térben sem foglalunk el kitüntetett helyet, ugyanígy egy adott jelenség megfigyelésének (és a megfigyelő jelenlétének) időpontja sem tekintendő kitüntetettnek, és a dolgok a jövőben is ugyanúgy fognak történni, mint most.
Tehát ha megnézzük – miként Richard Gott, a Princeton University professzora is tette –, hogy 1993. május 27-én a Broadwayen mely darabok mentek a leghosszabb ideje, akkor – legalábbis eszerint a logika szerint – úgy gondolhatjuk, hogy előrejelzést tudnánk tenni azzal kapcsolatban, hogy melyeket veszik le a legkésőbb a műsorról.
Ezt a módszert alkalmazva azt is megpróbálhatjuk megbecsülni, hogy az emberiség meddig marad fenn, hiszen mivel megfigyelésünk nem foglal el kitüntetett helyet az időben, ezért az sem nagyon az emberiség életének az elejére, sem pedig nagyon a végére nem eshet. Vagyis – feltételezve, hogy mintegy 200 ezer éve létezünk önálló fajként, minimum 5 100 és maximum 7,8 millió évünk van hátra [Gott, 1997].
Brandon Carter ugyanekkor azzal érvel, hogy amennyiben két urnánk van, és az egyikben ezer, a másikban pedig tíz megszámozott golyó van, és véletlenszerűen az egyik urnából választva a 6-os akad a kezünkbe, akkor nagyon is valószínű, hogy nem a nagyobbikba nyúltunk bele. Azaz: ha most 6 milliárdan vagyunk, akkor nagyon is valószínű, hogy soha nem leszünk sokkal többen, és az emberiség története hamarosan véget ér.
Rees kimondottan gúnyosan jegyzi meg, hogy amikor először találkozott az effajta érveléssel, akkor Orwell azon mondása jutott az eszébe, hogy „valóban értelmiséginek kell lennie annak, aki hisz ebben – egy átlagember ugyanis képtelen lenne ekkora ostobaságot elfogadni”.
És persze tökéletesen igaza van.
Visszakanyarodva a musicalek példájához: ha tudjuk, hogy a Macskákat több mint 10 éve játsszák, akkor nyugodtan feltételezhetjük, hogy még jó ideig nem veszik le a műsorról. Ebből azonban egyáltalán nem vezethető le az, hogy a következő években nem fogja egy természeti katasztrófa (vagy éppenséggel egy terroristatámadás) az egész Broadwayt elpusztítani – márpedig, amennyiben „igaz” lenne az Ítéletnap-érvelés, akkor ennek kellene következnie belőle. A valóságban azonban – miként minden extrapoláció – ez is csak addig működik, amíg a dolgok változatlanok maradnak, utána pedig jobb esetben is értelmezhetetlenné válnak a korábbi kiindulási pontok.
Elvégre nehezen hihető, hogy minél öregebb valaki, annál nagyobb a várható minimális élettartama... Amikor pedig azt állítjuk, hogy „az emberiség története hamarosan véget ér”, akkor kimondatlanul bár, de az egységes és létrejötte óta változatlan faj fogalmából indulunk ki – miközben egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a jövőben nem így lesz. Sőt, éppen ellenkezőleg. Darwin egyenesen azt írja egy helyütt, hogy „a múltat megítélve biztonsággal következtethetünk arra, hogy egyetlen [ma] élő faj sem fogja változatlanul átvinni a képmását a távoli jövőbe” [Rees, 2003b].
Az pedig végképp túlzás lenne, ha az ítéletnapi érvelésből azt próbálnánk meg levezetni, hogy az emberiség soha nem hasadhat különálló fajokra, miközben például egymástól tökéletesen független és eltérő evolúciós fejlődési útra lépő űrkolóniákat hoz létre.
Geomérnökök és civilizációk
A Nobel-díjas Enrico Fermi egy alkalommal azt a kérdést tette fel, hogy hány zongorahangoló él Chicagóban. Számára azért volt érdekes, mert abból indult ki, hogy egyes problémákra (amiket ma amúgy Fermi-problémáknak szokás nevezni) a konkrét adatok ismerete nélkül, vaktában találgatás helyett a becslést használva is válaszolni lehet. Hiszen még ha nem ismerjük is az adott város lélekszámát, akkor is megbecsülhetjük azt legalább hozzávetőlegesen; mint ahogy azzal kapcsolatban is élhetünk feltételezéssel, hogy minden tizedik vagy minden századik családnak van-e zongorája, és ezt követően már csak azt kell megtippelnünk, hogy egynek az újrahangolása mennyi időbe kerül, hogy utána megtippelhessük, hogy a rendes munkaidőben dolgozó zongorahangolók közül hányat képes eltartani az adott terület [Desmith, 1995].
A módszert olyan kérdések megválaszolására is fel szokták használni, mint például az, hogy hány fűszál van egy átlagos elővárosi ház udvarán; milyen messzire tud egy légy elrepülni pihenés nélkül; mennyire melegszik fel egy három méter magasról a betonra eső labda; és milyen hoszszú kényszerpihenőket kellett tartaniuk a Hubble-űrteleszkópot javító űrhajósoknak, ha nem akartak napsütésben dolgozni; stb.
Persze nem ezek a legismertebb példák, hanem egyfelől az úgynevezett Drake- vagy Green Bank-képlet. A csillagász Frank Drake az 1960-as évek elején a Fermi-módszer alkalmazásával arra tett kísérletet, hogy megállapítsa: hozzávetőleg hány civilizáció található a Tejútrendszerben – nagyjából úgy, mintha ez is csak a chicagói zongorahangolók problémájának kiterjesztése lenne. Vagyis megbecsülte, hogy hány, a Naphoz hasonló csillag létezhet; majd pedig azt is megbecsülte, hogy ezek közül hánynak van életre alkalmas bolygója, és az életre alkalmas bolygók közül hányon indul be az evolúció – és így tovább. A részleteknél fontosabb most az, hogy Fermi klasszikus példájában azért volt használható a módszer, mert vannak többé-kevésbé megbízható információink arról, hogy átlagosan hány családból akad egy olyan, amely szeret otthon zenélni – az idegen civilizációk esetében azonban azon túl, hogy nagyjából meg tudjuk tippelni, hány, a miénkhez hasonló csillag létezik a Galaxisban, semmi mást nem tudunk. Mintha anélkül kellene megbecsülnünk a chicagói zongorahangolók számát, hogy tudnánk: ismerik-e egyáltalán a földiek ezt a hangszert.
És ugyanez a probléma a Fermi-problémák másik, földön kívüliekkel kapcsolatos alkalmazásával, az úgynevezett Fermi-paradoxonnal is, mely szerint „ha léteznének, akkor már itt kellene lenniük”.
Ez esetben abból szokás kiindulni – és ez ismét csak a „kopernikuszi elv” kiterjesztése –, hogy mind a bolygónk, mind pedig a földi értelem teljesen átlagosnak tekintendő, és ennek megfelelően átlagos az életkora is. Márpedig ha vannak nála jóval idősebb civilizációk is, akkor ezeknek már régen meg kellett volna hódítaniuk az egész Tejútrendszert. Különösen, mivel a Fermi-paradoxon nagyon tág értékhatárok között is érvényes marad: ugyanúgy teljesen mindegy, hogy a fénysebesség tíz vagy csupán egy százalékával vagyunk képesek haladni az űrben (vagyis nagyon tág határok között ugyanúgy mindegy, hogy mennyire fejlett technológiákkal rendelkezünk), mint ahogy az is teljesen mindegy volt az Újvilág meghódítása szempontjából, hogy a spanyol gályák húsz- vagy csupán kétcsomós sebességgel haladtak-e [Shostak, 2001].
Vagyis úgy tűnhet, mintha abból, hogy az idegenek nincsenek itt, valóban az következne, hogy nem is léteznek. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű.
Ismét csak Rees úgy fogalmaz, hogy „azt hiszem, az agnoszticizmus az egyedül helyes álláspont ebben a kérdésben. Nem tudunk eleget az élet eredetéről – még kevesebbet arról, mit tehet, illetve nem tehet a természetes kiválasztódás –, hogy kijelenthessük, az értelemmel rendelkező idegenek létezése valószínű vagy valószínűtlen” [Rees, 2003b], és legfeljebb abban lehetünk biztosak, hogy eddig nem keresték fel a Földet. De sem azt nem tudjuk, hogy léteznek-e, sem pedig azt, hogy képesek lennének-e eljönni ide, és akár még azzal a sci-fi írók által kedvelt ötlettel is eljátszhatnánk, hogy miközben az értelmes élet mindenütt jelen van, mi valamiféle kozmikus karanténban (vagy éppen állatkertben) vagyunk.
Néhány dologban azonban még így is biztosak lehetünk – és így többek között abban is, hogy egy kozmikus léptékben is jelentős ideig létező civilizáció szükségképpen magas szintű technológiával rendelkezik.
1982-ben egy M. Taube nevű svájci fizikus felvetette, hogy az ellen, hogy a Nap kb. ötmilliárd év múlva vörös óriássá változva elpusztítson minket, úgy lehetne védekezni, hogy az Egyenlítő körül 20 km magas, egymilliárd évig (!) működő óriási fúziós rakétamotorokat állítanánk fel, melyek végül majd bolygónk 8 százalékának megfelelő mennyiségű üzemanyagot felhasználva távolabbi (és ennek megfelelően biztonságos) pályára juttatják a Földet [Fogg, 1996].
Nem is annyira arra érdemes most odafigyelnünk, hogy mennyire valósítható meg ez az elképzelés, hanem arra, hogy ebből mindenki számára nyilvánvalóan kiderül, hogy egy nem technikai civilizáció legfeljebb addig maradhat fenn, ameddig a szülőhelye, és igenis szükség lehet arra, hogy környezetünket adott esetben többé vagy kevésbé radikálisan átalakítsuk.
Az időjárásnak a nemzetbiztonságra gyakorolt hatását vizsgáló jelentés ezért is említi a lehetséges megoldások között egy olyan geomérnöki tevékenység beindítását, ami ellensúlyozhatná a lehűlés hatásait, és igazán nem nehéz elfogadnunk, hogy hosszú távon akár az emberiségnek, akár pedig bármelyik idegen civilizációnak egyetlen lehetősége van az életben maradásra: a fejlett technológia.
Sőt, nem is csak hosszú távon, ugyanis hiba lenne azt feltételezni, hogy azok a lehetőségek, amelyek most a rendelkezésünkre állnak, a jövőben is meglesznek. Éppen ellenkezőleg.
Nagyon is könnyen elképzelhető – mondja a csillagász, mérnök és science fiction író David Brin –, hogy amennyiben nem kezdjük meg hamarosan a világűr kolonizálását, akkor soha nem is fogjuk. Ahogy kezdenek majd elfogyni a rendelkezésünkre álló energia- és anyagforrások, az életkörülmények is romlani kezdenek, és innentől kezdve legalábbis valószínűtlen, hogy bárki hajlandó legyen olyan távoli célokért áldozatot hozni, mint amilyen az űr kolonizálása és az emberiség nagyon hosszú távú túlélése, amikor nap mint nap súlyos problémákkal kell megküzdeni. Ad absurdum még az sem lehetetlen, hogy ez a válasz a Fermi-paradoxonra: az, hogy „a legtöbb idegen civilizáció elszalasztja ezt a világűr meghódítására csupán rövid ideig meglévő alkalmat” [Brin, 1986].
Ezzel az érveléssel kapcsolatban legalább három dolgot kell megemlítenünk.
Először is azt, hogy amennyiben nem minden civilizáció esik ebbe a csapdába, hanem csak a legtöbbjük, úgy képtelenek leszünk megmagyarázni, hogy miért „nincsenek még itt” az idegenek. Azt kell tehát állítanunk, minden, az űrkutatásig eljutó civilizáció így végzi – ez viszont legalábbis nehezen hihető.
Másodszor: azt is figyelembe kell vennünk, hogy még ha hibátlan lenne is a Brin-féle érvelés, ebből nem következik szükségszerűen, hogy valóban ez a magyarázat a Fermi-paradoxonra. Hiszen jelenleg az sem zárható ki, hogy egyedül a Földön alakult ki értelmes élet.
Végül pedig, ha nem szükségszerű is, hogy egy civilizáció elszalassza az űr kolonizálásának lehetőségét és ezzel hosszú távon lehetetlenné tegye a saját túlélését, ez a lehetőség nagyon is fennáll a Föld esetében.
És éppen ez az, amit – szerintem – érdemes lenne mindenképpen elkerülni.
Irodalom
Brin, D. G.: Rocks’ Eggs and Spider Webs: The First Step Toward Building Starships. In Interstellar Migration and the Human Experience (edited by Finney, Ben R. and Jones, Eric M.). University of California Press, 1986.
Desmith: Fermi problems.
(http://www.ph.utexas.edu/~gleeson/httb/section1_3_3_5.html [2])
Diamond, Jared: Háborúk, járványok, technikák. A társadalmak fátumai. Typotex, 2000.
Fogg, Martyn J.: Astrophysical Engineering and the Fate of the Earth. In Islands in the Sky. Bold New Ideas for Colonizing Space (edited by Stanley Schmidt and Robert Zubrin). John Wiley and Sons, 1996.
Gott, J. Richard III.: A Grim Reckoning.
(http://www.pthbb.org/manual/services/grim/ [3])
Huntford, Roland: Scott és Amundsen. Versenyben a Déli-sarkért. Park Kiadó, 2003.
Lovelock, J. E.: Gaia. Göncöl Kiadó, é. n.
Rees, Martin: Csak hat szám. Az Univerzumot kialakító erők. Vince Kiadó, 2001. [Rees, 2001]
Rees, Martin: Our Final Our. A Scientist’s Warning: How Terror, Error, and Environmental Disaster Threaten Humankind’s Future in This Century – on Earth and Beyond. Basic Books, 2003. [Rees, 2003a]
Rees, Martin: Kozmikus otthonunk. Miért éppen ilyen a világmindenség? Akkord, 2003. [Rees, 2003b]
Rewkin, Andrew C.: The Sky is Falling! Say Hollywood, and Yes, the Pentagon. The New York Times, 2004. február 29.
(http://www.nytimes.com/2004/02/29/weekinreview/29revk.html [4])
Schwartz, Peter – Randall, Doug: An Abrupt Climate Change Scenario and its Implications of United States National Security. 2003. október.
(http://www.ems.org/climate/pentagon_climatechange.pdf [5])
Our Galaxy Should Be Teeming With Civilizations, But Where Are They? space.com, 2001. október 25.
(http://www.space.com/searchforlife/shostak_paradox_011024.html [6])
Sunstein, Cass: republic.com. Princeton University Press, 2001.
Vakoch, Douglas: Our Place in Cosmos: Big History and the Stories of Science. space.com, 2003. november 23.
(http://www.space.com/searchforlife/seti_cosmos_vakoch_031113.html [7])
Wells, Spencer: Az ember útja. Egy genetikai Odüsszeia. Akkord, 2003.
- Messzelátó [12]