A körben járó egyenes, mint végnélküli Vég,
amelyen át szivárog el a legtöbb Semmiség,
úgy hagy nyomot, mint a beszéd utáni hang,
az ellebegő rezdülés, a megkondult harang
fém tömege észrevétlen rezeg a levegőbe,
a súrlódásból lép így át a termelődő hőbe
a mozgást követő lendület, az Akarat terébe
a Vágy a boldogság után, a test kötődése
az Anyaghoz, amely szavak csalétke,
a lépre menő gondolat, az etika reménye,
a kimondva kimondatlan Vég következtetés,
hogy Isten nem a Teremtés, hanem a Cselekvés
egyetlen végső alapja, s mint kör kerületét
jelöli ki helyét a Gondolat, amely e Lét:
Isten létét bizonyítja, vagyis a Létezést,
a cselekvések mozgását, a Retorikus Észt
megkötöző mitológiai hős etika előtti tettét,
ki Próteuszra les s lecsap, majd vonszolja testét,
s amerre lassan elhalad, egy vonalat hagy ott,
amelyhez hasonlít az én, ha bármi is vagyok.
Versillusztráció [2]- Vers [6]