„Az emberi együttérzés alapja az, hogy a földi élethez kötődik.”
Peter Kemp: Együtt érezni valakivel
Művészet
Nem művészet. Amit ezen a kiállításon látunk, az nem művészet. Bár művészeti múzeumban, falakon bemutatott képeket találunk, ami megfelel a művészeti produktumok ma elterjedt intézményes közlési formájának, de itt most mégsem művészetről van szó. Akkor miről? Miről szólnak, miről tanúskodnak ezek a képek?
Embertörténetről. Feketén-fehéren. Szikáran, mégis a leggazdagabb nyelven. A Föld nevű bolygón élő, gondolkodni, írni, olvasni képes fajnak a történetéről. Az emberről mint önmaga jelképéről, vizuális jelekbe sűrített tulajdonságairól, életéről.
Eszembe jutott két közhelyes felvetés: az egyik az a kérdés, hogy mit küldhetnénk magunkról egy idegen helyre, ahol nem ismerik ennek a bolygónak az életét, a másik, hogy ha egy lakatlan szigetre kerülnénk, mi lenne az a néhány dolog, amit magunkkal vinnénk. Mindkét elcsépelt konyhafilozófiai kérdés valóságmagja ugyanaz: megfogalmazni az emberi élet esszenciáját. Valami ilyesmi történik ennek a brazíliai születésű fotográfusnak a képeit együtt látva is. Kirajzolódik az emberi lét aktuális állapotának röntgenképe, mely láttatni engedi az ember ősi alaptulajdonságait: a gyengeséget, az esendőséget, a kiszolgáltatottságot. Még ha áttételesen is, az erőszakot mint a szenvedés előidézésének ösztönét és a szenvedés teljes átélését. Ugyanakkor megmutatja az emberi méltóságot, szívósságot és az emberi tartást.
Feketén-fehéren. Feketén-fehéren a fotó technikáját és a közlés szándékát illetően is. Mindenféle sallangot, esztétizálást, minden középen lavírozó, végleteket beszürkítő, diplomatikus viselkedési formát mellőzve. Dokumentumszerűen, bár a képek objektivitása nem a szokványos dokumentumfotóké, inkább egyfajta szubjektív dokumentumfotóé. A kamera objektívje mögött határozottan érezhető az ott álló ember egyéni látásmódja.
A „közlés” szó pedig mégsem pontos, mert ezek a képek szinte némák. Nem közölnek, csak állnak magukban, nem adnak át információt – legalábbis köznapi értelemben –, nem agitálnak, nem győzködnek, nem rágnak szájba semmit. Csak lógnak a falon, és lenéznek a látogatókra, akik között szinte alig lehet, aki átélt akár csak hasonlót is a képeken látottakhoz. Néma, szívbemarkoló képek sorakoznak a múzeum színesre festett falain. Mementók, melyekben ott rejlik egy kutató kérdés is: valóban ismerjük saját emberi természetünket?
És ez az adottság, olyan képeket készíteni a valóságról, melyek pátosz nélkül tudnak érdemben szólni az életről, és szélesebbek és mélyebbek, mint a legtöbb fikció, ez: művészet. Nagy művészet.
Ecce homo
„A szenvedés látványa jót tesz, a szenvedés előidézése pedig még jobb – kemény igazság ez, de régi, hatalmas, emberi, túlságosan is emberi igazság [...] Kegyetlenség nélkül nincs ünnepély: így tanítja az ember legrégebbi és leghosszabb történelme – és a büntetésben is olyan sok ünnepélyesség van!”
Friedrich Nietzsche: Ecce homo
„Ímé az ember” – jut még az eszünkbe a fotók láttán. Főleg a kiállításba épített, sötét boxban, ahol feliratok és adatok nélkül ömlesztve vetítődnek elénk a képek, folyamatosan egymás után, mintha sose lenne vége a sorolásnak – akárcsak az emberi szenvedésnek és erőszaknak. Ez a fotóanyag pedig az említettek mellett az egymást üldöző, gyilkoló emberek története is egyben. Kommentár és érzelmi előjel nélkül: nem pesszimistán és nem szenzációhajhász módon. Salgado nem ítél, és nem akar minket sem senki oldalára állítani, ami nagy érdeme. Fura, de valahogy szubjektivizmusával együtt tud objektív, prózai maradni. Bennünk pedig összeadódnak a látottak, és megtöltjük őket saját érzéseinkkel, félelmeinkkel, bűntudatunkkal. Azzal a bűntudattal, ami minden emberben ösztönösen él, és amit neveltetésünk, szocializációnk csak erősít. Ez már pszichológia ugyan, de ugyanakkor az ember és a képek hatásmechanizmusának szerves része is.
A kiállítás
A Ludwig Múzeumban látható vándorlásokat bemutató képesszék jól tagolt kiállításként jelennek meg. Elkülönülnek a vándorlók és a menekültek; Afrika törzsi népeinek, Latin-Amerika őslakosainak és az elmúlt évtizedek alatt a világ legnagyobb városaivá nőtt ázsiai metropoliszoknak a történetei. Egy elszegényedő glóbusz egymáshoz kísértetiesen hasonlító napi kalandjait látjuk 360 nagyméretű fekete-fehér fotón.
Globál
Gyakran használt szó ez manapság, de ritkán talál ennyire telibe. Mondogatjuk, hogy a ma embere az egész glóbusz tudatának és ismeretének terhe alatt él, de az értelem nem tudhatja teljes egészében befogadni ezt a meglehetősen absztrakt világmodellt. Csak a tapasztalattal majdnem felérő, szótlan képekkel való szembesüléskor érzünk valami olyasmit, aminek köze lehet ahhoz, amit globális jelenségnek hívunk. Salgado képsorozatait látva – melyek Vietnamtól Mexikóig sorolják az élő példáit ugyanannak a jelenségnek – megérezzük, hogy valóban létezik közös emberi sors. Hogy Afganisztán, Srebrenica vagy Ruanda hirtelen milyen közel lesz egymáshoz és hozzánk, és hogy most nem lehet átkapcsolni, félretenni, mellőzni semmit, mert ezek a képek nem engedik el a figyelmünket. Makacsul merednek ránk róluk a megaláztatást, nélkülözést, a hontalanságot megélő arcok.
Vándorlás
Emberek mindig is vándoroltak a Föld történetének során, és mindig a túlélés vagy az életkörülmények javítása érdekében indultak útnak. A vándorlásoknak köszönhetően jöttek létre a mai nemzetállamok is. Manapság azonban, a minden négyzetcentiméterében felosztott világtérképen a tömeges vándorlás lehetősége meglehetősen korlátozott, és számos korábban nem ismert problémát, konfliktust idéz elő. Látványos példa erre Salgado fotói közül az, amelyik a mexikói–kaliforniai határszakaszon készült, és amelyen férfiak alszanak a földön, a megfelelő alkalomra várva. A két ország közti fémkordonon illegálisan átjutni szándékozók hosszú napokat, éjszakákat töltenek a mexikói oldalon, hogy a megfelelő pillanatban, kis szerencsével átjussanak az Egyesült Államok területére.
Az egykor természetes vándorlást ma kényszervándorlásnak vagy valamivel elidegenítőbb kifejezéssel: migrációnak hívjuk. Az itt látható fotókon is olyan emberek szerepelnek, akik gazdasági, politikai okokból kényszerültek elhagyni otthonukat, hazájukat. Menekülő és vándorló népek, akiknek mozdulatait, arcait egy vándorló fényképész rögzíti. De míg az egyes emberek egy-egy földrajzi útvonalon mozognak, Salgado körbe-körbe vándorol a Földgolyón, mint hazáját vesztett lélek. S valóban, a munkája során több mint ötven országot megjárt Salgado maga is átélte a kivándorlás kényszerét.
Salgado
Sebastiăo Ribeiro Salgado egy brazíliai marhafarmon született 1944-ben. Ötévesen elhagyta a farmot, hogy egy városba, majd tizenöt éves korában egy nagyobb városba költözzön. Közgazdasági tanulmányokat folytatott, amiből 1971-ben a párizsi egyetemen doktorált. Feleségével 1967-ben költözött Sao Paulóba, ám hamarosan politikai okokból távoznia kellett. Franciaországban telepedett le, ahol saját szavaival élve ma is „idegen személyként egy idegen országban” él.
A humanitárius, a művész, a vándor és a fényképész
1973-ban kezdett el fényképezni, egy afrikai útra kölcsönkért kamerával. Hamarosan már sajtófotósként dolgozott ügynökségeknek, majd 1979-ben a jól ismert nemzetközi fényképészcsoport, a Magnum Photos tagjai közé választották. 1994-ben megalapította saját sajtóügynökségét, az Amazonas Imagest. 1977-től hét évig Latin-Amerikában, szülőföldje tartományában vándorolt, hogy az ottani földműveléssel és pásztorkodással foglalkozó lakosságról fotósorozatot készítsen. Ezt a brazíliai és mexikói indiánok és leszármazottaik kulturális ellenálló képességét tanulmányozó anyagot könyv formájában 1986-ban mutatta be Other Americas (Más Amerikák) címmel.
A nyolcvanas évek közepén 15 hónapot töltött francia orvosokkal Afrika aszály sújtotta Sahel tartományában, hogy elkészítse a legnagyobb szenvedést megélt emberek méltóságát és kitartását dokumentáló fotósorozatát a Sahel: Man in Distresst (Sahel: Ember a nyomorban, 1986).
1986 és 1992 között a munkások helyzetével, a kétkezi munka dokumentumaival foglalkozott, 26 országban készített felvételeket dolgozó munkásokról (Workers [Munkások], 1993).
Következő sorozatát a gyereksorsok emlékművének szentelte. 41 országban számtalan, kényszervándorlást, menekülést elszenvedett gyerekről készített felvételeket. Ezt a Migrations and the Children című szériát 2000-ben mutatta be. 2001-től részt vesz az UNICEF és a WHO gyermekbénulás elleni kampányában. Párizsban él feleségével, Lélia Wanick Salgadóval, aki egyúttal könyvei nagy részének tervezője, és két fiukkal.
Gyerekek
Drámai helyzetjelentésekben a gyerek az erőszakot ártatlanul elszenvedők szimbóluma. A híradásokból és a segélykérő szervezetek kampányaiból ismert képek azonban gyakran súrolják a hatásvadászat határát. Nem könnyű azt a leheletfinom különbséget elérni, hogy a fénykép ne csak együttérzésünket követelje, hanem máshogy, emberien beszéljen arról az arcról, aki a kamera elé kerül. Ez olykor egy-egy pontosan eltalált tekinteten, fényszögön, mozdulaton múlik, melyhez nem elég önmagában a kamera.
Salgado külön sorozatot készített a menekülésre, vándorlásra kényszerült gyerekekről, amely a kiállításon is egy elkülönülő térben kapott helyet. Afgán, vietnami, mexikói gyerekek portréi egy helyen. Koszovói albán kislány arca az afrikai hutu kisfiúé mellett. Koruk ellenére sokat megélt kis arcok. Mégsem szánalmas, sajnálatra méltó gyerekeket látunk, hanem büszke egyéniségeket, akik szemében ott van a már említett méltóság, a hányattatások fölött álló emberi tartás. És miközben a felnőtt szemekbe nézve – még egyéni tapasztalat híján is – megközelítőleg ismerni véljük a bennük lejátszódó gondolatok és érzések halmazát, a gyerekek sokszor humort, huncutságot és reménykedést tükröző tekintetén már nehezebben igazodunk el. Nem tudjuk, mi játszódhat le ezekben a kis emberekben, akik egyenes tartással, egyszerre komolyan és egyszerre játékosan pózolva néznek a lencsébe.
Arcok, mezítelen tekintetek
„Az arc bőre a legmeztelenebb bőr, a legsebezhetőbb. A legmeztelenebb, hisz meztelensége sohasem illetlen. És a legsebezhetőbb is: ott rejlik benne valami lényegi szegénység. Ezt a szegénységet azzal próbálja álcázni, hogy fesztelennek mutatja magát. Az arc kiszolgáltatott, fenyegetett, mintha erőszakos tettekre buzdítana. És mégis az arc az, mely megtiltja, hogy öljünk.”
Emmanuel Lévinas: Etika és végtelenség
Mágikus erejük van a képeknek, és ezt valószínűleg az arcok, a kamerán át ránk néző tekintetek miatt érezzük. Különös, lecsupaszított arcok, nincsenek rajtuk azok a maszkok, amelyek egy szervezett, berendezett jóléti társadalomban élve ránk kényszerülnek. Amiket nap mint nap viselünk, és csak ritkán, szerencsésebb (vagy kevésbé szerencsés?) pillanatainkban tudatosodik bennünk létük és állandó hozzájuk kötöttségünk.
Van egy jelenet Tarr Béla Werkmeister harmóniák című filmjében. Egy csapat felbőszült, rombolni akaró férfi szétver egy kórházat, nem kímélve a bent fekvő betegeket sem. A mosdóhelyiségbe érve azonban, a fehér zuhanyzófüggönyt lerántva egy mezítelen, idős, csontsovány férfi mered rájuk ijedten, kezét összefogva maga előtt, megtörve, mégis valami konokság, majdnem büszkeség van a szemében. A két vandál egymásra néz, majd lassan megfordulnak és távoznak. A többiek romboló eszközeiket lerakva követik őket. A pusztító csapat lehajtott fejjel visszavonul. Mi állította meg őket? Talán a szégyen, vagy hogy saját esendőségüket látták meg egy pillanatra a kiszolgáltatott idős ember látványában? Szeretném inkább azt hinni, hogy az emberi méltóság fordította vissza őket, amely a görnyedt hátú férfi szeméből megveszekedett makacsággal sugárzott. Ugyanaz a tekintet, amely a Salgado fényképeiről ránk meredő szemekben ül. Nem fordít vissza – mi nem is akartunk rombolni (azaz melyikünk ne akarna néha) – hanem éppen az marasztal, és az hagyja, sőt segíti, hogy a szörnyű sorsok tanúiként is megtartsuk az élethez való kedvünket, erőnket. Lévinasnak ellentmondva: ezekben a szemekben ott rejlik valami lényegi, valami több, amit mi is magunkévá tehetünk.
Hiszen ugyanezek a tekintetek egy idő után azt is elérik, hogy belehelyezkedjünk a hányattatott sorsú, vándorló emberek nézőpontjába, és innen is megfigyeljük azt a világot, amelyet a mindennapok tapasztalatai alapján egyébként máshogy látunk, de amelyben mindannyian élünk.
- Kultúra [6]