Németh Gábor: Zsidó vagy? Kalligram, 2004, 182 oldal, 1990 Ft
Néma zajkocka. Mint egy örökrejtélyű krimi lapjait izgultam végig Németh Gábor könyvét, csak sikerüljön a kulcsot kint felejtenie, s megválaszolatlanul hagynia, hogy ki a gyilkos. Mert gyilkosnak muszáj lennie, meg kellene fejteni, ki az a valaki, aki mérhetetlen mennyiségű szorongással fojtogat tengernyi bűnbe taszított embert, mi a bűnük, van-e egyáltalán, mindegyiké ugyanaz-e, s egyáltalán, kik ezek az emberek? Kik a bűnösök, ha bűnösök? S meddig lehet ezt a bűnbe mártogatást folytatni? Meddig és kiknek lehet ez kenyere?
Egy lórúgásnyi félelem. Van egy kisfiú (zsidó vagy nem zsidó), aki véletlenül igen korán tanúja lesz egy jelenetnek (egy befűzött filmhíradónak), melyben zsidók és nem zsidók tömegsírborzalmát mutatják be. A kisfiú természetesen racionalizálja a képet, s megfelelő bűntényt próbál kreálni ehhez a büntetéshez, miközben ettől a beavató film-perctől kezdve fürkészni kezd. Vajon rá és családjára vonatkozik-e majd ez a büntetés? Hogy ő és fel-s-lemenői vajon a bűnösök vagy a nem-bűnösök csoportjába tartoznak-e, s egyáltalán, mit jelenthet bűnösnek lenni? S aki bűnös, azt feltétlen eléri majd ez a büntetés? S lehetséges-e az a megoldás, hogy rokonai ugyan bűnösök, de szegények nem tudják, s a tudatlanság ártatlan bűnében fetrengenek?
A birodalom elvesztése. Birodalmát az uralja, aki a szorongásait. Nehezen fejthető meg, hogy mikor tört ki az a félelem-orkán, amelyik végképp elmosta a gyermeki tej-nyugalmat. Úszik a gyerek a védett Tej-tengerben, s egyszer csak lecsap egy nem várt hullám, s meg akarja fullasztani? Vagy krallozik a gyerek a Tej-tengerben, s eközben az édes napsütésben megsavanyodik a tejecske? Mi történt és mikor? Ki rontotta el? Vagy eleve el volt már rontva? Az anyaméhben? Az anyát ért rettenetek szivárogtak át? Anya által homályosan? Vagy egy darázscsípés okozta? A felismert Télapó? A gyermeki kegyetlenség döbbenete? Vagy ráébredés az énmagányra?
Támadnak a szagok. Almafák alatt támadnak a szagok. Az emlékezés illata itt csap fel, ezzel indul a magányregény. Schiller rohadó ihlet-almája és Proust süteménye helyett két almafa. Az egyik fa úgy illatozik, hogy édesítse az emlékezést, a másik épp az édes emlékeket fedi el. Kétféle emlékezés. Az egyik őrzi a rosszat, eszerint a gyerekkorból azért emlékeznénk csak a bajokra, horrorokra, nyavalyáinkra, mert a jót alapállapotnak vesszük, s agyunk a korai örömöknek nem állít emlékoszlopot. „Valami válogat benned és a jót természetesnek, tehát feleslegesnek, megőrzésre méltatlannak ítéli.” A másik fa kegyes. Alatta állva „úgy kegyelmezel meg, hogy nem pontosan emlékszel”.
Ne legyen saját időd. A kemény diktatúrák arra törnek, hogy az embernek ne legyen saját tere. Kitelepítik, áthelyezik, nagyobb terekből kisebbe kényszerítik. Az abszolút diktatúrában az ember legintimebb tere, a testsajátja is az erőszak martaléka lesz. A puha diktatúra finomabb eszközökkel él. Az időnket rabolja el. Felesleges muszáj-feladatok elé állít akár a nap huszonnégy órájában. Abszurd (de legalább nem halálos) táborok lakójává tesz, megállapítja a reggeli ébresztő óráját, a zászlófelvonás óráját, a felesleges, eszement foglalatosságok óráját, képtelen kötelességek zuhatagát ontja megállíthatatlanul.
Hogy intézik el? „Hogy intézik el, hogy behódolj nekik, hogy elhidd, az a normális, amivel megkínáltak, pusztán azért, mert annyian vettek már belőle?” S mit csinálhat ebben a már elintézett helyzetben valaki, aki mégsem kéri a részét? Magányosan szemlélődik? Kiválik? Ironizál? Viccel? Tréfálkozik? Haragszik? Forrong? Dühöng? Őrjöng? Istenhez küldi fohászait vagy átkait? Morális hősként életét áldozza? Vagy maga kaszabol? S ha ezek közül bármelyiket választja is, akkor már kilépett vagy ezzel is a már elintézettet szolgálja?
Se Isten. Se Bajnokság. A regény magányos ellenállása máson alapul. Ironizálni ugyan ironizál, s vicceket nagy örömmel épít magába, de másképp száll szembe az adottal. Ismétel. Összegyűjt minden hülyeséget, minden klisét, minden előítéletet, s ezeket addig-addig ismételgeti, míg el kell röhögnünk magunkat rajtuk. Zsidókról és nem-zsidókról. Zsidóságról és nem-zsidóságról. S miközben sorjázik a butaság, bamba arcával bámul ránk, kifordul a sarkából, gyűjteménnyé szelídül, s fájdalmas vagy könnyed nevetéssé oldódik.
Adjunk arcot. Bizonyára emlékszünk Németh Gábor korábbi könyveire. A trükkökre, ahogy kézen fogta olvasóit, s bevezette könyvébe. Akkor a trükk trükk volt, afféle írói eszköz vagy allűr. Ebben a műben minden truváj újra előkerül. S teljességgel megtalálja helyét. Ahogy mostanáig mintha a szerző gondolatzárral dolgozott volna, akkor-sem-árulok-el-magamról-és-a-gondolataimról-semmit-ha-beleg! – mintha ez lett volna a jelmondata, most diszkréten tárt ajtókkal vár minket. Ahogy korábban írás közben ígéretet tett, hogy szereplőinek rögvest arcot ad, s ez, mint szokatlan játék, felkeltette az érdeklődésünket, majd fityiszt mutatva nekünk, befejezte játékát, most, ez a könyv beváltja az ígéretet.
Legyen Ön is zsidó Rómában! Hazafias könyv ez. Szerzője eljátszik a kósza gondolattal, lenne inkább olasz, spanyol, holland, német vagy bármelyik nemzet tagja, de aztán földedre hullva visszatér. Mert vissza kell térnie még arra, ami itt bántja. A nagy gondolatkáosz és az apróságokban megjelenő kicsi káoszka. A nagy káosz az előítéletekben és a meg nem gondolt gondolatokban, ami az egész könyv tárgya, s a kis káosz, ami csak néhány fájdalmasan ironikus lapon lép elénk. A koszolódó és soha egy tiszta rongyra nem lelő villamosfogantyúkban megjelenő káoszka és a ragasztó helyett széttaposó lábakra lelő széttört darabok káoszkája.
Mégsem lesz azonnal vége a világnak. Németh Gábor szépen, atyailag kézen fog, s szarkasztikus képek között sétálva mutatja be feltáró tárlatát. Hogy táborlakók volnánk, akár a többi nép, csak mi tökkelvertekként nem tudjuk, mikor vétkeztünk, s miképp. Hogy a bűnt úgy örököljük, akár egy szépkilátású lakást (kertkapcsolat s a lépteket könnyítő lift nincs), aztán, hogy mikor, s kire tudjuk átíratni ezt a lakot, az egyéni, önáltatással megvert vagy megáldott furfangunktól függ. Hogy már születésünkkor néhány lórúgásnyi félelmet plántált belénk sorsanyánk, s kit ezzel, kit azzal a szorongással sújt. Mindenki fél. A kérdés csak az, hogy mennyire.
Annyi, meg egy Bambi. Németh Gábor mindeközben állandóan eltávolít, eltávolít az iróniájával, s eltávolít a hol agyalágyult, hol fergeteges vicceivel. Eltávolít azzal, hogy legmélyebb történeteit úgy meséli, mint egy tankönyvbeli számtanpéldát: „adva van” egy állat, aki mindjárt tönkretesz körülötted mindent, de te kívülről nézve csak fanyarul szánakozol az emberhez nem méltó, meztelen kegyetlenségén és a mindent eltipró bunkóságán. Már a könyv címének provokatív kérdése is egyszerre von be és tol el, hisz nem tudni, most az olvasó vagy a szerző származását firtatja-e. S most felháborodottan négy nagyszülőnk pedigréjét kell lobogtatnunk vagy épp az efféle kérdésen felháborodva azonmód levágnunk a könyvet, vagy egyszerűen írói játéknak kell felfognunk a címet is.
Talán befűz még egy mesét. Játszik és feltár. Bölcs és okos. Addig mondja, míg megszelídíti. Hajlandó feltárni előttünk, miről mit gondol. Nem azon mesterkedik, hogy egy fia gondolatát meg ne ismerhessük, nem a rontó-ecsetét készíti elő, hogy ráfessen a már ezerszer felismerhetetlenné tett művére. Így hát ismertté lett az ismeretlen remekmű. Akár zsidó vagy, akár nem vagy zsidó, mindenképp meg fogod bánni, ha nem olvasod el a Zsidó vagy?-ot. A Németh Gábor által szeretve idézett Harun al-Rasid levette álruháját. Győztünk. Kérjük a köpönyegünket.
- Kultúra [6]