Európa öregszik. Antropológiai forradalom zajlik Európában. Egyelőre észrevétlenül, mert még demográfusok között is csak kevesen vannak, akiknek akár csak sejtelmük volna róla. Olykor értesülhetünk ugyan elnéptelenedő falvakról; iskolák, postahivatalok bezárásáról; a születések számának csökkenéséről (ami érinti a bambinók iránti szeretetéről nemrég még híres Olaszországot is); a nyugdíjrendszer válságáról (hogy egyre kevesebb aktív keresőnek kell egyre több, egyre hoszszabb ideig élő nyugdíjast eltartania). De mindebben csak közigazgatási problémát látnak a legtöbben, például azt, hogy át kell alakítani a nyugdíj- és az egészségügyi rendszert.
Valójában hatalmas földrengés zajlik, amelynek még csak az első hullámait jelzik a szeizmográfok. Néhány számadattal azonban érzékeltethetjük a változások méreteit. Matuzsálem-lázadás (Das Methusalem-Komplott) című, 2004-ben megjelent könyvében Frank Schirrmacher, a Frankfurter Allgemeine Zeitung kiadója arról ír, hogy minden második ma születő német kislány 100, minden második ma születő német kisfiú 95 évet fog élni. Legkésőbb 2050-ben a német társadalomnak legalább 12 százaléka lesz 80 évesnél öregebb. (Vagyis 30-szor akkora lesz a részesedésük az összlakosságon belül, mint volt, mondjuk, 1871-ben, amikor Bismarck birodalmi kancellár lett.) A lakosság fele 48–52 évesnél idősebb lesz.
Hogy ugyanolyan maradjon a keresők és a nyugdíjasok aránya, mint amilyen a 2000. évben volt, ahhoz 180 millió fiatal dolgozónak kellene bevándorolnia egy emberöltőn belül Németországba.
Schirrmacher előrejelzéseit megerősíti az a tanulmány, amelyet 2002-ben a Science-ben jelentetett meg James Vaupel, a német demográfiai kutatóintézet (Max-Planck Istitut für demographische Forschung) igazgatója. Vaupel szerint az elkövetkező hetven évben 101,5 évre megy fel a várható élettartam, és 100 évet élni már a ma élők körében is megszokott dolog lesz.
Hogy itt nem csak közigazgatási kérdésekről, hanem valóságos antropológiai forradalomról van szó, azt láthatjuk abból, hogy soha nem létezett még olyan társadalom, amelyben több öreg élt volna, mint fiatal. Vagy abból, hogy eddig még nem találtak egyetlen, a történelem előtti korból származó csontmaradványt sem, amelynek a gazdája 50 évesnél idősebb korában hunyt volna el. Amióta ember él a földön, annak a 100 ezer év hosszú korszaknak a 99,9 százalékában 30 év volt az emberi élettartam. Most viszont úgy változik meg a társadalom életkori összetétele, hogy sok mindentől el kell búcsúznunk egy emberöltőn belül abból, amit a testünkkel, a fiatalságunkkal, az öregségünkkel, általában az életkorunkkal kapcsolatban 100 ezer éven keresztül belénk nevelt a kultúránk, és amit magától értődő igazságként el is fogadunk.
Öregedés okozta politikai problémák. A társadalom öregedését a legtöbben csak kisebb kellemetlenségnek tartják: olyasminek, ami közigazgatási intézkedéseket tesz szükségessé. Nagyobb távlatban gondolkodók azonban komoly politikai problémákat is látnak ebben. Az egyik probléma az „öregedés okozta recesszió” (aging recession): ez súlyos gazdasági, politikai és kulturális instabilitást okozhat a mai jóléti államokban, amelyekben egyre kevesebb aktív keresőre nehezedik majd egyre több és egyre igényesebb nyugdíjasnak az eltartása. A másik, még súlyosabb probléma geopolitikai. Amikor az „öreg Európáról” beszélt Rumsfeld amerikai védelmi miniszter, ezt rossz néven vette sok európai. Pedig a háború és a béke szempontjából nyilván kulcsfontosságú kérdés, hogy higgadt, meglett emberek vagy forrófejű fiatalok alkotják-e egy ország lakosságának a többségét. A világrend igazságtalanságát napjainkban főképpen muszlim fiatalok tartják felháborítónak, ők teszik magukévá az iszlám valamelyik fundamentalista változatát, s keresik a megoldást öngyilkos merényletekben. Az iszlám radikális változata elsősorban azokban az országokban hódít, amelyeknek nagyon fiatal a legtöbb lakója – a palesztinok között, Szaúd-Arábiában, Afganisztánban, Irakban és Pakisztánban, ahol az átlagos életkor 16,8 és 18,9 év között van.
Hogy milyen könnyen keverednek külső vagy belső háborúba „fiatal” országok, azt mutatják a XX. század legvéresebb háborúi is, a világháborúktól kezdve Mandzsúria japán megtámadásán át egészen a kínai nagy kulturális forradalomig. Különösen is drámaivá teszi a fiatalok iszlám radikalizmusát és terrorizmusát napjainkban az, hogy e folyamat épp akkor terjed sebesen, amikor nyugdíjba vonulnak Berkeley, Párizs és Berlin 1968-as nyugati forradalmárai. Amikor iszlám országokban a fiatalok részaránya 20 százalék, akkor éri el vagy szárnyalja túl a világtörténelemben először e kritikus értéket az idősek részaránya a legtöbb európai országban.
1972-ben a müncheni olimpián iszlám terroristák megöltek izraeli sportolókat. Akkor senki nem sejtette még, hogy a müncheni merénylet csupán a kezdete egy önmagát gerjesztő láncreakciónak, amely majd harminc évvel később, 2001. szeptember 11-én éri el borzalmas csúcspontját. Sok minden szól amellett, hogy 2010 és 2050 között, miközben Európa tovább öregszik, valóságos katasztrófává terebélyesedik az, amit csupán kisebb válságnak tekintenek sokan még ma is.
Az „öregek” kirekesztése. Talán még a terrorveszélynél is súlyosabb problémája öregedő kontinensünknek az életkorokkal kapcsolatos hiedelme. Itt egy olyan világban öregszenek az emberek, amely azt sugallja, hogy öregedni rossz; hogy az öregség csapás, mert az embert az egészségétől is, az értelmétől is megfosztja; és hogy 50 fölött már nem is beszámíthatóak az „öregek”. Olyan kultúrát teremtett magának a nyugati világ, amely sok mindent elvesz az öregedőktől a munkától, a tevékenységtől kezdve az emberi kapcsolatokon át egészen a döntésekbe való beleszólásig.
Nevezzük jobb szó híján „vénítésnek” a fiatalok rasszizmusát (Amerikában a szexizmus analógiájára ageismnek nevezik ezt), amelynek központi gondolata az idősebbek lebecsülése. Eszerint vén az, aki elmúlt harminc, negyven, ötven vagy hatvanéves (általánosan elfogadott számok persze nincsenek). Sok cégnél megcsontosodottnak tartanak már egy harmincöt évest is, a még idősebbekről meg eleve feltételezik, hogy nem lehetnek ötleteik, és nem támadhatnak új gondolataik. Magától értődőnek, mi több, tudományosan igazoltnak tartják, hogy a korral együtt gyengül a figyelem képessége és az emlékezőtehetség. A vénítő ideológia fő támadási pontja a tudat és az agy. A munkavállalástól kezdve a továbbtanuláson és átképzésen át a legkülönbözőbb tisztségek betöltéséig nagyon sok diszkriminációt kénytelenek elszenvedni az idősebbek – „gyengülő” szellemi képességeik miatt (Schirrmacher szerint a mai diszkriminációk 95 százaléka abból adódik, hogy az idősebb emberek szellemi képességeinek csökkenése általánosan elfogadott hiedelem).
De nemcsak diszkriminációt, hanem tényleges vénülést is okoz a vénítés ideológiája. Sokféleképpen megmutatták pszichológusok, hogy egy ember öregedésének fiziológiai folyamatát erősen befolyásolják az illetőnek az öregségre és az öregedésre vonatkozó elképzelései és hiedelmei. Például a gondolatai arról, hogy meddig „való” dolgoznia valakinek, vagy hogy milyenek az agyi képességei egy „idős” embernek. Ha például kétségei vannak valakinek az agyával vagy a szellemi képességeivel kapcsolatban, akkor nehezebben vállal új feladatokat, mert fél a kudarctól, sőt, lemondhat még arról is, hogy orvosi segítséget keressen, mert annyira reménytelennek érzi már a helyzetét. Ezért valóban öregíti az embert a vénülést végzetként elfogadó életfilozófia, és ezért jelenik meg a világhálón egyre több „neurobik”-ot kínáló honlap.
A vénítés – ideológia. Valójában merő képzelődés az „idősek” szellemi leépülésének ideológiája. Ami a vénítés ideológiájának egyik fő támadási pontját, a memóriát illeti, megállapították ugyan kísérleti személyeknél az ún. „memóriateljesítménynek”, de nem magának az emlékezőtehetségnek a gyengülését. És megtalálták e tény magyarázatát is abban, hogy a közvetlen „memóriateljesítményt” hogyan tudja tudással, tapasztalatokkal segíteni az idősebb – hasonlóan ahhoz a lomhább mozgású idősebb emberhez, aki egy városban gyorsabban jut el A-ból B-be, mint egy gyorslábú fiatal. A fiatal gyorsabban fut ugyan az öregnél, de egy számára ismeretlen városban mégsem ér előbb célba, mint a lomhább mozgású, de a város minden zeg-zugát ismerő idősebb, mert terepismeretének birtokában az utóbbi le tud vágni sok kanyart, ismer sok átjáró házat, ki tudja választani a legkényelmesebb ösvényeket, amíg térképpel a kezében lélekszakadva csak rohan, rohan a fiatal. Ha elengedhetetlen feltétele a világ történéseiben való részvételnek az új információk befogadása, elsajátítása és feldolgozása a legmagasabb életkorig, akkor elmondható, hogy e képesség megmarad, hacsak fel nem lép valakinél demenciát okozó fiziológiás elváltozás (pl. Alzheimer-kór). Sok vizsgálatot végeztek az utóbbi években és évtizedekben arról, hogy rosszabbul, kevésbé hatékonyan, kevésbé megbízhatóan dolgoznak-e, és szétszórtabbak-e az idősebb emberek, mint a fiatalok, de a „vénesítő” beállítottságú kutatók várakozásait az eredmények szinte sohasem támasztották alá, legalábbis a 80 év alatti személyek körében.
Mindezek fényében kimondhatjuk, hogy nemcsak kulturális és társadalomlélektani válságot, hanem hatalmas gazdasági károkat is okoz a fiatalok rasszizmusa. A korösszetétel eltolódására és a vénítés ideológiájára eleddig meglehetősen furcsán reagáltak az európaiak. Öltözködésben, megjelenésben, viselkedésben, életstílusban, szórakozásban stb. utánozni próbálják az idősebbek a fiatalokat, és úgy tesznek, mintha fiatalok volnának ők is. Fiatalító tablettákat, vitaminokat és italokat fogyasztanak. Ha férfiak, akkor Viagrával próbálnak szexuális élvezeteket vásárolni maguknak, amelyek, úgymond, nekik is járnak. Ötvenéves nők műköröm-építő stúdiókba járnak; elrejtik őszülő hajszálaikat, élénk színűre melírozott, hajdúsítóval kezelt fiatalos hajtömeget készíttetnek maguknak; eltüntettetik a ráncaikat kozmetikusnál; szorgalmasan dolgoznak fitneszszalonban, hogy fiatalos maradjon az alakjuk és a mozgásuk, stb. Mintha azzal próbálnának menekülni az öregedés elől öregedő embertársaink, hogy sokat játszanak.
A társadalom öregedése mint lehetőség. Semmiképpen sem kell azonban szükségképpen csak bajt és problémát látnunk az életkor hosszabbodásában. Ahelyett, hogy bálványoznánk a fiatalságot, és leírnánk az idősebbeket, láthatnánk akár kedvező világtörténelmi alkalmat, példa nélküli lehetőséget is a társadalom idősebbé válásában. Miközben lassanként kezdjük megtanulni, hogyan bánjunk felelősen a vízzel, a termőfölddel, a benzinnel és más természeti javakkal, észre sem vesszük, hogy ostobán pazaroljuk a legértékesebbet: az emberi életet és időt. Korunk egyik nagy kihívása: újból felfedezni ezt az óriási, egyelőre parlagon heverő területet, az életkorban és az idősebb korban rejlő lehetőségeket.
E lehetőségek mibenlétét jobban megérthetjük, ha felidézzük, hogy mit mond Arisztotelész az életkorról és a tapasztalatról. Az okosság (phronészisz) erényét így határozza meg a Nikomakhoszi etikában. Az okos ember jellemző tulajdonsága az, hogy jól meg tudja fontolni mindazt, ami neki jó és hasznos; éspedig nemcsak részlegesen, pl. hogy mi felel meg egészségének és testi ereje fenntartásának, hanem általában véve, hogy mi válik javára a jó élet szempontjából. Az okosság gondolkodással párosult cselekvő, igaz lelki alkat (habitus), mely arra irányul, ami az embernek jó vagy rossz. Vagyis okosságon azt értjük, hogy valaki a maga személyét érintő dolgokat helyesen ítéli meg. Példával is szemlélteti Arisztotelész az okosságot: okosak Periklész és a hozzá hasonló férfiak, akik fel tudják ismerni a maguk és embertársaik javát, ezért „általában a családfőt és az államférfiút mondjuk okosnak”. Arisztotelész szerint az él jól, az boldog, aki kiválóan, vagyis az erényeknek megfelelően cselekszik, mégpedig az élet minden területén. Hogy milyen sok mozzanata van a szép és jó életnek, s hogy ezért mennyi minden tartozik a boldogsághoz és az okosság illetékessége alá, azt láthatjuk abból, hogy aki nemcsak részlegesen, hanem egészében véve kíván szépen és jól élni, annak milyen sokféle területen kell jó döntéseket hoznia. Például a félelem és a biztonság érzéseivel kapcsolatban (ekkor nem gyáva és nem is vakmerő, hanem bátor). Az evésben, az ivásban és a szerelmi élvezetekben (ekkor nem mértéktelen, hanem mértékletes). Az anyagiak adásában és elfogadásában (ekkor nem fösvény és nem is tékozló, hanem nagylelkű). A közösségért tehető felajánlások terén (ekkor nem szűkkeblű és nem is nagyzoló, hanem áldozatkész). Az elismerésekkel, kitüntetésekkel kapcsolatban (ekkor nem felfuvalkodott és nem is kishitű, hanem önérzetes). Az indulat érzéseivel kapcsolatban (ekkor nem halvérű és nem is dühös, hanem szelíd). A társas együttélésben, az emberekkel való kapcsolatban (ekkor nem tetszelgő és nem is összeférhetetlen, hanem kedves). Szavainak és tetteinek hitelességében (ekkor nem hazug és nem is félrevezető, hanem igaz). A pihenésben és szórakozásban (ekkor nem bárdolatlan és rideg, és nem is bohóckodó és otromba, hanem szellemes). Az anyagi javak és kitüntetések igénylésében, elfogadásában és elosztásában (ekkor nem igazságtalan, hanem igazságos).
Továbbá az okosság nem egyetemes érvényű dolgokra vonatkozik, például olyanokra, hogy a háromszög szögeinek összege mindig két derékszög, vagy hogy a derékszögű háromszög átfogójára rajzolt négyzet területe mindig egyenlő a befogói fölé rajzolt négyzetek területeinek összegével. Az okosságnak az egyes eseteket is ismernie kell, mert hiszen cselekvéssel függ össze, márpedig a cselekvés mindig egyes esetekben történik. Ezért olykor sokkal nagyobb okosságot mutatnak a cselekvésben a tapasztalt emberek, akiknek talán semmiféle elméleti tudásuk nincs, mint azok, akiknek kiterjedt elméleti tudásuk van. Ha valaki tudja, hogy a könnyű hús jól emészthető és egészséges, de nem tudja, hogy milyen is az a könnyű hús, az bizonyára nem is tudja ápolni az egészségét. Aki viszont tudja, hogy a madárhús könnyű, az az egészségét is jobban tudja szolgálni. Vagy aki jól ismeri ugyan a zoológiát és az igazságosság elméletét, de sem a szolgáját, sem a macskáját nem táplálja, és voltaképpen nem is látja, az úgy jár mint Arany János tudósa:
„Nagy volt, mondok, a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna! Kevés hozzá
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
– S hajna!
Ilyen apró dőreségek
Gyakran estek rajta.”
Mindebből láthatjuk, hogy tapasztalat nélkül okosság sincs. Mert az okosság vonatkozik az egyes esetekre is, márpedig azokat csak tapasztalatból lehet megismerni. Tapasztalt fiatalember viszont nincs, mert a tapasztalatot csak hosszú idő fejlesztheti ki. Mértan- vagy számtantudós lehet ugyan valaki fiatalon, okos azonban Arisztotelész szerint nem lehet.
És a politikusok? Jó politikusok háborúban a honvédelmet, járvány idején a közegészségügyet, általános nélkülözés esetén a gazdasági élet fellendítését tekintik elsődlegesnek. Ha pedig éppen öregszik a lakosság, akkor nemcsak szavazásra jogosultakat látnak az idősebbekben, akiknek megpróbálják megszerezni a voksát – nyugdíjemeléssel vagy annak legalább az ígéretével, a gáz- és a villanyfogyasztás kompenzálásával, idősotthonok építésével, az idősgondozás javításával és effélékkel. Hanem komolyan és őszintén törekszenek arra, hogy a közös élet formálásában minél többen és minél tevékenyebben részt vehessenek idős nők és idős férfiak is. Akik nem megélhetési politikusok, hanem valóban a szívükön viselik a közügyeket, azok az egyik legnagyobb kincset, az arisztotelészi értelemben vett okosságot nem parlagon hevertetik, hanem alkalmakat, szabad tereket hoznak létre, hogy akadálytalanul kibontakozhassanak, a köz javára érvényesülhessenek a tapasztalt emberek okosságának legkülönbözőbb fajtái. Ami egyrészt javára válik azoknak, akik részesülnek tapasztalt, okos emberek tevékenységének gyümölcseiből (amilyenek napjainkban egy idős művész, mondjuk egy Pablo Casals vagy egy Yehudi Menuhin mesterkurzusai, ahová messze földről elzarándokolnak fiatal muzsikusok). Másrészt azokat, akiknek alkotóerejük teljes birtokában nem kell halálosan unatkozniuk, boldoggá teheti, hogy cselekedhetnek és adhatnak, mert a boldogság – Arisztotelész szerint – az eszes lélekrész erény szerinti tevékenysége.
Persze a szép idős kor nem mindenkinek osztályrésze, hanem csak az igazaknak, legalábbis a Biblia szerint. A 92. zsoltárban így olvashatunk erről:
„Virul az igaz, mint a pálma,
Úgy növekszik, mint a Libanon cédrusa.
Az Úr házában van elültetve,
Istenünk csarnokában virágzik.
Gyümölcsöt érlel öregkorában is,
Termékeny marad, szépen zöldellő.”
A rendszerváltás táján a Fidesz népszerűségéhez minden bizonnyal hozzájárult a párt nevében akkor még szereplő „fiatal” szó. Kívánatos lenne, ha kiszorulna a közgondolkodásból a „vénítés” ma még nagyon elterjedt ideológiája, a fiatalság rasszizmusa. Ha az életkorral és a hozzá köthető tulajdonságokkal kapcsolatban nem az számítana, hogy valaki tizen- vagy huszonéves-e, hanem az, hogy mer-e és tud-e újítani, új dolgokra vállalkozni, de nem vakmerően, és nem is hebehurgyán, mint sok tapasztalatlan fiatal, hanem okosan. Ha az számítana, hogy tudja-e kamatoztatni a talentumait fiatal vagy idős emberként. Mert az evangélium szerint nem az megy be ura örömébe, aki elássa a talentumait, és nem is az, aki eltékozolja az örökségét, hanem aki mer és tud vele vállalkozni, aki az urától kapott tíz, illetve öt talentum mellé másik tizet, illetve ötöt nyer.
- Játéktér [6]