Dárfúr. A két szudáni tartomány (Észak- és Dél-Dárfúr) neve a szemünk előtt, hónapok alatt nő jelképpé, az esztelen öldöklés, a vadállati kegyetlenség és az úgynevezett civilizáció cinizmusának, (csak morálisan) jobb esetben tehetetlenségének szimbólumává. Naponta érkeznek a szörnyűbbnél szörnyűbb hírek felgyújtott falvakról, elevenen elégetett vagy lemészárolt emberekről, elrabolt gyermekekről, megerőszakolt nőkről. „Európai” ésszel ez ma már szinte felfoghatatlan, pedig „csupán” hatvan éve a holokausztnak.
A legborzasztóbb, hogy a dárfúri katasztrófa korántsem példátlan s nem is egyedülálló Afrikában, elég ha a térben és időben nem is távoli Bunia (Kongói DK) város tragédiájára, az észak-ugandai (a dárfúrihoz kísértetiesen hasonlító) vérengzésekre vagy a tíz évvel ezelőtti ruandai mészárlásra gondolunk.
A motívumok itt is, ott is sokrétűek: törzsi, vallási ellentétek keverednek gazdasági, ebből fakadóan politikai érdekütközésekkel, s nem ritka a személyes – olykor paranoiás – karrier- és hatalomvágyból eredő, gátlástalan törtetés, „természetesen” a szabadság vagy valamely Isten nevében. Miután a határok mesterségesek – többnyire az egykori, az etnikai területi egységeket nem ismerő vagy tudatosan figyelmen kívül hagyó gyarmatosítók húzták meg őket, szinte vonalzóval – az etnikai-törzsi villongások ritkán maradnak meg egy-egy országon belül, különösen, ha valamely „érintett” szomszéd gazdasági-politikai hasznot remél a beavatkozástól. A legkisebb összecsapások is gyakran dagadnak nemzetközi konfliktusokká, sőt, háborúk szövevényévé.
Köztudott, hogy a Nílus völgye az emberi kultúrák egyik bölcsője. A mai Szudán területén hatezer éve beszélhetünk civilizációról. Az i. e. 800 körül alapított és egészen i. sz. 350-ig fennállt Kus birodalom még Egyiptomot is meghódította. A IV. századtól elterjedt a kereszténység, két keresztény állam is alakult, a szudáni negroid törzsek (hamiták, niloták, bedzsák, bantuk) nagy része ma is Jézushoz imádkozik, kisebb részük az ősi animista természetvallások követője. Az első arab törzsek a X. század táján jelentek meg Szudán északi részén. Miután a sivatag terjeszkedése miatt legelőik kopárakká váltak, délnek vették útjukat, ahol fekete bőrű, részben pásztorkodással, részben földműveléssel foglalkozó törzsekbe ütköztek. Viszonyuk kezdettől fogva ellenséges volt, harcuk a puszta megélhetésért folyt. Az iszlám befolyása a XV. században megerősödött, s ezzel egyidejűleg váltak az arab hódítók is mind agresszívabbakká. A földrajzi felfedezések, az új gazdasági értékrend és érdekviszonyok kialakulása után az arab törzsek egy része mindinkább a kereskedelem felé fordult. Arannyal, elefántcsonttal, ritka fafajtákkal, de legfőképpen rabszolgákkal kereskedtek. Az általuk foglyul ejtett szudáni fekete férfiak és nők „kelendő portékának” számítottak a nyugat-afrikai emberpiacokon (elsősorban a korábban Rabszolgapartnak nevezett mai Beninben). A nilota és bantu törzsek laza szövetsége nem tudott ellenállni a szervezett hódítóknak, maradt a lelkekbe ivódott gyűlölet a betolakodókkal szemben.
Az európai gyarmatosítók megjelenése a XVIII–XIX. században újabb konfliktusokat eredményezett. Az Egyiptomban, valamint Kelet- és Dél-Afrikában érdekelt britek megbízható összeköttetést kívántak teremteni Kairó és Fokváros között, míg a Nyugat-Afrika nagy részét és a mai Dzsibutit (az egykori Francia Szomálipartot) birtokló franciák a vörös-tengeri kikötőt szerették volna összekapcsolni az Atlanti-óceán afrikai partvidékével. A két útvonal éppen Szudánban keresztezte egymást, a viaskodásból az angolok kerültek ki győztesen 1809-ben, ami a napóleoni Franciaországnak nem kis anyagi és presztízsveszteséget jelentett. A XIX. század európai nemzeti függetlenségi mozgalmai Észak-Afrikát sem hagyták érintetlenül. 1881-ben a Mahdiként (az iszlám hit szerint a hit utolsó megújítójaként, az isteni rend helyreállítójaként) fellépő, az angol–egyiptomi uralom ellen szent háborút (dzsihádot) hirdető Mohamed Ahmed ibn Abdallah sorra aratta győzelmeit a gyarmati seregek ellen, sőt 1885-ben a fővárosba, Kartúmba is bevonult. Hatalomra jutása azonban nem felszabadulást, sokkal inkább rettegést hozott az őslakos fekete törzsek számára. Az arab katonák gátlástalanul öltek, raboltak 13 éven át, mígnem a brit gyarmati erők Lord Kitchener tábornok vezérletével leverték őket. Így az időközben bekebelezett Egyiptom mellett Szudán is az angol korona fennhatósága alá került. Egyes szakértők szerint, ha akkor körültekintőbbek lettek volna a politikusok, s az egyiptomi–szudáni határt délebben húzták volna meg, talán ma kevesebb konfliktus terhelné Afrika észak-keleti térségét. Mivel azonban a térképen szinte végig nyílegyenes határvonal déli oldalára is jócskán jutott az arab és a több évszázados együttélés nyomán arabizálódott (arabul beszélő, iszlám vallású, de nem arab etnikumú) törzsekből, az ellenségeskedést sikerült átmenteni az elkövetkező évszázadokra is. Ráadásul az időközben kialakult szudáni elit tagjai – akik egyáltalán szóba kerülhettek mint a brit gyarmattartók tárgyalópartnerei – jobbára ugyancsak a gazdagabb, tanultabb arabok közül kerültek ki, a feketék újra csak kisemmizettnek érezhették magukat. 1956. január 1., Szudán függetlenné válása sem hozott felszabadulást a részükre, hiszen a hatalmi pozíciókat ismét csak az arabok foglalták el. A feketék számára gyakorlatilag az is mindegy volt, hogy nacionalista, kommunista, Nyugat-barát, vagy éppen iszlám fundamentalista, katonai vagy polgári kormányzat uralkodott az országban. A belső konfliktusok egyre szaporodtak és mélyültek, ám ebből a külvilág csak annyit érzékelt – ha egyáltalán felfigyelt rá –, hogy valahol Afrikában megint öldökölnek, s milliók éheznek.
Sokan hajlamosak a dárfúri válság okát csak arab–afrikai etnikai, vagy csak muzulmán–keresztény, illetve csak nomád pásztor–földművelő ellentétre leegyszerűsíteni. Holott Szudánban ez a három konfliktus egyszerre jelenik meg, s az ellentétek etnikai-vallási háttere sokkal árnyaltabb. Tény, hogy az ellenségeskedés évszázadokkal ezelőtt az új legelőket kereső arab (beduin) pásztorok és a letelepedett, elsősorban földműveléssel foglalkozó hamita, nilota, bedzsa és bantu törzsek között kezdődött, a rabszolgafogdosással, az arabizálással (erőszakos asszimilációval) és az iszlám kérlelhetetlen terjesztésével súlyosbodott, de a fekete törzsek olykor egymás földjeire is szemet vetettek, s egyikük-másikuk az iszlám hitre is áttért. Mindazonáltal az úgynevezett arabizálás az élet minden színterén jelen volt: arab lett a független Szudán hivatalos nyelve, így az oktatás, a közigazgatás nyelve is (igaz, az afrikai törzsi nyelvek legtöbbje nélkülözi az írásbeliséget), de az arabizálás – nem hivatalos – eszköztárában szerepel a nem muzulmán falvak felgyújtása, a férfiak legyilkolása, a nők megerőszakolása is. Ez utóbbi azért (is) fontos, mert az iszlám törvények szerint muzulmán apa gyermeke muzulmán, ez esetben arab lesz (az anya nemzetisége, vallási hovatartozása közömbös). Az iszlám törvénykezés, a saría bevezetése Szudánban (1983) hallgatólagosan „legalizálta” is ezeket a módszereket.
Az is igaz, hogy nem mind arab, aki nomád, s nem mind földműves, aki fekete bőrű. A Nílus felső vidékén élő népcsoportok már jó ideje keveredtek az arab hódítókkal, s a rabszolgaság eltörlése után sokan tértek vissza úgy szülőföldjükre, hogy már arabul beszéltek, arab szokásokat vettek fel. Kialakult egy sajátos fekete-arab: arab nyelvű, iszlám hitű, de folklórjában és tárgyi világában a törzsi hagyományokat őrző kultúra. Másrészt a dél-szudáni niloták is inkább nomád vagy félnomád életmódot folytattak, az időjárás, a legelők minősége határozta meg lakhelyüket. A bantuk viszont valóban többnyire földműveléssel foglalkoztak. A vándorló életmód következményeként az egyes népcsoportok összetétele sem (volt) állandó. Családok, nemzetségek váltak le egy-egy törzsről vagy népcsoportról, kezdtek önálló életet vagy csapódtak hozzá más népcsoportokhoz, olykor pedig elszegényedve egy-egy város körül telepedtek le. A sivatag terjeszkedésével mind ádázabbá váltak a termőföldért, a megélhetésért, végső soron egy-egy törzs fennmaradásáért dúló harcok egyrészt a földművesek és a nomád pásztorok, másrészt a különböző nomád csoportok között.
Mindezt megfejelik a politikai, hatalmi ambíciók, anyagi érdekek. A szudáni történelem – különösen a XX. századi – tele van önjelölt mahdikkal, ezért aztán egyik „szabadságharc” követi a másikat, és mindegyiknek kegyetlen diktatúra a vége. Csak a személyek és szövetségeseik változtak, a politikai viszonyok nem. A tiszavirág életű puccsok és kormányok sorát 1969-ben egy Dzsáfar Nimeri nevű ezredes törte meg, aki a déli törzsek lázadását használta fel, hogy a hatalmat magához ragadja. Eleinte megbékülést hirdetett, (igencsak korlátozott) autonómiát adott a déli tartományoknak, antiimperialista szónoklataival megnyerte a Szovjetunió és a keleti blokk támogatását, igaz, így szembe került az Amerika-barát egyiptomi Szadat-kormánnyal. De ez nem tartott sokáig. A hetvenes évek második felében – felismerve az elszigetelődés hátrányait – egyre inkább a szomszédos arab országoknak igyekezett a kedvében járni. Fontolva haladva megkezdte az iszlám törvénykezés meghonosítását: először csak két, iszlám hívők lakta tartományban vezetett be alkoholtilalmat, ám 1983-ban már az egész országra kiterjesztette a saría érvényét. Végül ez lett a veszte: a dinka nemzetségbeli John Garang vezette déli Szudáni Népi Felszabadító Hadsereg (SPLA) újra harcot indított a kartúmi kormány ellen, s 1985-ben már meg is buktatta Nimerit. Rövid katonai, majd polgári kormányzást követően 1989-ben ismét egy katonatiszt, Omar Hasszán al-Basír tábornok ragadta magához az uralmat. Betiltotta az összes – alig néhány éve engedélyezett – pártot, erős központi hatalmat épített ki. Arra is ügyelt, hogy a feketék forrongásának lehűtésére alelnöknek egy déli keresztény politikust nevezzen ki, akinek azonban a döntésekbe nemigen volt beleszólása. Taktikája nem vált be, hiszen az ellentétek nem csitultak, a harcokat csak időnként váltották fel béketárgyalások, valódi autonómiáról szó sem lehetett, elszakadásról még kevésbé.
Nem biztos, hogy az erős kéz politikájával al-Basír még sokáig megőrizheti a hatalmat. Belső és külső problémák sokaságával kell szembenéznie. Érdemi önrendelkezés híján valószínűleg csak idő kérdése, hogy az SPLA élén Garanggal – aki mellesleg közgazdász doktori címet szerzett az Egyesült Államokban – mikor indít újabb offenzívát Kartúm ellen. Vele szemben al-Basír elnök a kormányhadsereg mellett egy másik – igaz, kétes értékű – ütőkártyában bízik: az észak-ugandai falvakat rettegésben tartó, a dél-szudáni vidékekről indulva portyázó, magát „istenkirálynak” nyilvánító John Kony vezette „az Úr Ellenállási Hadserege” (LRA) nevű terrorszervezetben, amelyet minden tagadás ellenére Kartúm lát el fegyverekkel. Kérdés: kap-e elég anyagi és politikai támogatást ahhoz, hogy adott pillanatban fontosnak tartsa a szudáni kormány segítségére sietni, vagy, ha úgy ítéli meg az erőviszonyokat, esetleg keresztény hitére hivatkozva a déli felkelők mellé állva próbál majd szerencsét? Amennyiben al-Basír belátható időn belül nem lesz valahogy úrrá a dárfúri válságon, az utóbbi években kötött alkuk, az állítólag csak aláírásra váró kész békeszerződés ellenére a kőolajban gazdag déli területek függetlenségéért küzdő SPLA bármikor elérkezettnek láthatja az időt, hogy lecsapjon a központi kormányzatra, s Garang előélete azt ígéri: semmivel nem lesz kíméletesebb, mint a Dárfúrban tomboló Dzsandzsavíd milíciák.
A dárfúri válság viszonylag új keletű problémának számít a szudáni kormány gondjai között: hosszabb ideje viszonylagos nyugalom honolt a nyugati vidékeken, melyet talán az tört meg, hogy az elnök 1998-ban összekülönbözött főideológusával, Hasszán al-Turabival, aki aztán a dárfúri felkelők mellé állt. Kartúmot még így is meglepte, hogy egyszerre két szervezet, a Szudáni Felszabadítási Szervezet (SLA) és az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) egyidejűleg lázadt fel az arab uralom ellen. Válaszul a látszólag békét hirdető al-Basír – noha ezt váltig tagadja – egy, a hadseregtől független arab milícia, a Dzsandzsavíd megalakítására adott utasítást, hogy az fojtsa el vagy legalábbis tartsa féken a lázadást. Az elnök azonban vagy nem számolt az arab milicisták féktelen gyűlöletének következményeivel, vagy abban bízott, hogy a világtól különösen az esős évszakban elzárt vidéken történtek soha nem tudódnak ki. Csakhogy a Dzsandzsavíd fölégette falvakból ezrével menekültek az emberek a szomszédos Csádba, és számoltak be a milicisták kegyetlenkedéseiről. Segélyszervezetek szerint eddig az arab martalócok harmincezer embert öltek meg, és egymilliónál több embert kényszerítettek otthona elhagyására. A menekülttáborok – különösön a dárfúriak – sem jelentenek „életbiztosítást”, mert a milicisták minden eszközzel igyekeznek megakadályozni a segélyszállítmányok célba jutását. A táborokban élelem, víz és gyógyszerek híján egyre-másra törnek ki a járványok (ebola, hepatitis, kanyaró), tovább tizedelve a még megmenekülteket.
A válság rendezésének folyamatában gyökeres fordulatra – az eddigi afrikai tapasztalatok ismeretében – sajnos nincs sok remény, akkor sem, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa hosszas huzavona után, számos helyszíni jelentés nyomán hajlandónak mutatkozik a beavatkozásra. Július 30-án harminc nap haladékot adott Kartúmnak, hogy lefegyverezze a Dzsandzsavíd milíciákat, ám ennek teljesítésére több mint egy hónap elteltével sem sok jel mutat. Az arab banditák változatlanul kényükre-kedvükre ölnek és rabolnak, miközben a szudáni kormány a nemzetközi megfigyelőknek úgynevezett Patyomkin-táborokat mutogat, hogy igazolja: megtesz mindent a menekültek helyzetének javításáért. Nem tudni azt sem, mit remél a BT attól, hogy felszólította Kofi Annan ENSZ-főtitkárt: 30 naponként írjon jelentést a dárfúri helyzet alakulásáról. Az amerikai kongresszus már kimondta: Dárfúrban népirtás folyik, s most ennek elismerését várja a világszervezettől. Washington ugyanakkor szankcióként olajembargót követel, amit Kína és Pakisztán aligha fog megszavazni, lévén a szudáni olaj legnagyobb felvevői. De minden bizonnyal Párizs is tiltakozna, hiszen a szudáni kőolaj-kitermelés nagy része a francia Elf cég kezében van.
Politikai elemzők egybehangzó véleménye, hogy ha nem sikerül rendezni a dárfúri válságot, az lángra lobbanthatja több szunnyadó konfliktus tüzét is a térségben. S ez azért igazán veszélyes, mert ezek a válsággócok így vagy úgy kapcsolódnak egymáshoz. Egyértelmű az összefüggés a dél-szudáni felkelőknek a kartúmi kormány elleni harca, valamint a kampalai kormánynak az LRA-jel vívott háborúja között. Bár a szudáni kormányzat iszlám irányzatú, az LRA pedig a bibliai tízparancsolaton alapuló államrend megvalósítását hirdeti, al-Basír az LRA támogatásával az USA-barát Museveni ugandai elnök pozícióit igyekszik gyengíteni. Szudán azóta „haragszik” igazán Washingtonra, mióta az a nemzetközi terrorizmus támogatásával vádolja a kartúmi vezetést. Az sem teljesen veszélytelen, hogy az Afrikai Unió nevében Ruandából érkeztek békefenntartók Szudánba. Bár Ruanda nem szomszédos Szudánnal, a békefenntartók tevékenysége, sőt nemzetisége sem teljesen közömbös a mindkét állammal határos Kongói Demokratikus Köztársaság számára. Az ugandai határhoz közeli Bunia város tragédiájával, a lendu és hema törzsek összecsapásaival párhuzamosan lefolyt polgárháborúban a kinshasai kormányt angolai, zimbabwei és namíbiai csapatok támogatták, de kapott pénzt és fegyvert Szudánból és Csádból is, míg a lázadók ugandai, ruandai és burundi támogatást élveztek. Bár Kongóban mára nagyjából elültek a fegyveres harcok, a felszín alatt izzik a parázs. És Ruandában sem merült még feledésbe a tíz évvel ezelőtti genocídium, amikor hutu milicisták néhány nap (!) leforgása alatt 800 ezer tuszi nemzetiségű férfit, asszonyt és gyermeket mészároltak le. Ráadásul a hutu–tuszi ellentét Kongóban is szedegeti áldozatait.
A kelet-közép-afrikai csatározásoknak minden különbözőségük ellenére nagyon sok közös vonásuk van. Az ősi törzsi-vallási ellentétek közös eredője a nomád pásztorok és a földjüket, termésüket féltő parasztok között dúló harc a földért. Közös vonás a szabadsághősből lett diktátorok és ellenzékük szinte szakadatlan háborúskodása, s az is, hogy valamennyinek akad külső támogatója, aki olajra, aranyra vagy ritka ásványokra remél szert tenni. A legszomorúbb analógia azonban a konfliktusok lefolyásában van: kormánykatonák, milicisták, a kereszt vagy az iszlám nevében fellépők egyformán brutális kegyetlenséggel bánnak áldozataikkal. A „civilizált” világ pedig beéri azzal, hogy elítélően szól az öldöklésről, az alapvető emberi jogok sárba tiprásáról, szankciókkal fenyeget – amelyek a tapasztalatok szerint az amúgy is szegényeket sújtják a leginkább –, s gyakorlatilag tehetetlenül (vagy csak jól felfogott gazdasági, politikai érdekből: tétlenül) nézi emberek tízezreinek halomra gyilkolását, milliók elűzését otthonukból...
- Játéktér [6]